Nagyon sajnálom, hogy egy nappal később hozom a részt, esküszöm tisztára azt hittem, hogy tegnap már publikáltam, mivel készültem..! De látszólag nem jutottam odáig, hogy publikáljam is...

Jah, és a zene az csak úgy, mivel pont ezt hallgattam mikor észrevettem, hogy elfelejtettem újabb részt hozni xD

Azonban nem voltam felkészülve arra ami ott várt engem.

Egy maszkos férfi állt, egyenesen az ajtóm előtt, fegyverrel a kezében. Mit pontosan felém tartott. Ijedtemben annyira lesokkolódtam, hogy nem is egy kicsit, de akkorát sikítottam, hogy még én magam is megijedtem tőle. Ezek után, reflexszerűen rávágtam, tiszta erőből az ismeretlen, vérfagyasztóan kinéző személynek a karjára, minek következtében elejtette a pisztolyt, viszont itt nem álltam meg. Felemelve a lábam, míg nem figyelt oda, oly' erősen hasba rúgtam lábfejmmel, hogy még csak kezeibe sem tudta visszaszerezni az erőt, de már az utóbbi megsértett pontra kellett, hogy helyezze azokat. A következő pillanatban pedig meg is érkezett a segítség, s nem kellett se több, se kevesebb, szemem láttán láttam, ahogyan a lábába fúródik egy golyó, mit megmentőm adományozott neki. (Ráadásul ingyen..ezt muszély volt xD)

Ledermedve, meredten bámultam a földön heverő, fájdalmakkal teli fickóra, kit a szemeim közt egyre gyorsabban gyülekvő könnyektől már alig láttam. Szívem eszeveszett kalimpálása a történtek után ugyan úgy folytatódott és biztos voltam abban, hogy egyhamar nem fog megállni.

-Minden rendben? Nem esett bajod? Mondtam, hogy maradj-...-a fiú aggodalmasan odarohant hozzám, bár ezt csak a hangokból tudtam megitélni, ugyanis homályos tekintetem továbbra is a földre nézett. Mondandóját azonban nem tudta befejezni, mivel beléfolytottam a szavait, azzal, hogy odahajoltam hozzá, s sírásban kitörő fejemet a vállának, majdhogynem mellkasának döntöttem.-Semmi baj...itt vagyok...-karjait szinte azonnal körém fonta, s szorosan magához vonzott, egy meleg ölelésbe. Nagyon féltem, annak ellenére is, hogy már tudtam, vége az egésznek. De hisz annyira sok volt nekem ez egyszerre, hogy nem tudtam magamban tartani a fájdalmaim és muszály volt kibőgnöm magam. Olyan volt, mintha belül téptek volna szét, s nem is kellett, hogy akár hozzám érjenek. Az álarcos személy sem ért hozzám, ám mégis nagyobb fájdalmat okozott számomra, belül, hogy úgy éreztem ott helyben képes lennék összeesni, se perc alatt.

[ később ]

Már a nappaliban voltunk egy ideje, ugyanis a fiú megkötözte ott a két betörőt, kik számomra ismeretlen férfiak voltak, de ugyan így Taehyungnak is. Legalábbis azt hittem, mivel az elején nem nagyon mondott semmit, csak mikor már készen volt a megkötözésükkel. Én viszont addig összehúzódva ültem a lépcső legelső fokain, lábaimat szorongatva. De hogy megemlítsem, nem volt valami kellemes látvány a szanaszét földön heverő vörös foltok látványa, mi tőlük eredt. Persze Taehyung okkal a lábukat célozta. Hisz információkat kell még belőlük kiszedni, na meg állítása szerint csak akkor ölhetnek embert ha a helyzet kötelezi őt.

-A parkban nem voltam elég világos? Mégis mi az istenit akartok itt?-egyik kezével csípőjén támaszkodva, másikkal fejét fogva járkált fel-alá a fiú, a két betörő előtt, kik borzalamasan, s ramatyul néztek ki. Mint ha élő halottak lettek volna, ami igazság szerint érthetendő volt. Ám ettől már csak a fiú szavai tudták jobban elkapni figyelmem, amire értetlenül kaptam fel a fejemet.

-Parkban? Mármint..a vidámparkban? Követtek minket?-egy kissé kifakadtam ahogyan fáradt, s kissé meggyötört arcára pillantottam, kérdéseimre pedig lassan megállt, s szintén felém nézett. Másodpercekig csak szünetelt, meg nem szólalva, de végül keserűen sóhajtott.

-Igen. Pontosabban ez a személy itt.-egyik karjával lazán a rövidebb hajú férfira mutatott, ki ennek láttán kissé megszeppent, de továbbra is összeszorított szemekkel, majdhogynem szikrákat szórva bámult vissza a fiúra.-Nem akartam elmondani, mert feleslegesnek éreztem és magam is elintéztem. Legalábbis ezt hittem..!-és akármennyire is gondoljátok azt, hogy én ezen teljesen kiakadtam, mert egy ép eszű ember nem szereti ha elhallgatnak előle valamit, én mégis mást válaszoltam, mint egy ép eszű ember. Mert az én eszem már így is eléggé romokban hevert.

-Ez mondjuk érhető..-aprót biccentettem, legfejjebb magamnak, majd állammal ismét térdjeimre támaszkodtam. Tudtam, hogy amit csinált, azt okkal csinálta. Egyáltalán nem kérdőjeleztem meg a munkájában, hiszen én még csak azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen fegyver van a kezembe, ha lett volna. Hittem neki, s bíztam benne, így nem volt szükségem magyarázatra. Látszólag meg is leptem ezzel egy kissé, majd arcára egy aprócska, halvány mosoly kúszott.

-Mindegy, most nem fogok ezzel törődni, majd holnap reggel elintézem..!-mélyet sóhajtva odasétált a nappaliban található egyik kissebb szekrényhez, ami elsőre úgy tűnt, mintha nem lehetne kinyitni-legalábbis azt a pontot, amihez hozzáért-majd kihúzott onnan egy fiókat, ahol több féle injekció volt található. Érdeklődve figyeltem ahogyan előhúzza az egyiket, majd visszasétálva megszúrja vele az egyik fickót. Elborzadva összeszűkítettem a pilláim addig míg a másikkal nem végzett, s mikor erről megbizonyosodtam kikukucskálva egyik szememmel, fellélegezve nyitottam fel végül mind a kettőt.

-Itt akarod hagyni őket? Csak úgy?!-riadtam rá, ahogyan azt figyeltem, hogy visszateszi helyére a tűt, majd oda sétál elém. Még szép, hogy ki voltam ez miatt akadva, hisz akár meg is ölhetett volna az egyikőjük, ha nem cselekedem reflexemnek, s pánikolásomnak hála.

-Fáradt vagyok most ahhoz, hogy elvigyem őket az irodámba...-bágyadtan pillantott le rám, ahogyan elhúzta ajkait.-Különben is alszanak már.

-Iroda?-furcsállva összevontam szemöldökeim, mivel nem teljesen értettem, hogy mire céloz, ugyanis az említett helyiség úgymond a szobájához volt kapcsolva, s biztos voltam abban, hogy ő oda nem csak fáradtságból nem vitte volna ezeket az embereket.

-Nem említettem még? Van a föld alatt, még egy irodám.-halvány vigyor jelent meg az arcán szavai közepette, majd ugyan ebben az időben kezeit pizsama nadrágja zsebeibe sülyesztette.-Reggel majd megmutatom.-ezzel nem húzta tovább az időt, lassan megindult felfele, míg én értetlenkedve bambultam magam elé, de ahogyan realizálódott bennem, hogy ő már nincs ott, azonnal felszaladtam a lépcsőn, minek végén még időben elcsíptem. Két kezemmel megragadtam egyik csuklóját, ezzel nem csak kihúzva zsebéből azt, de megállásra késztetve, s arra is, hogy felém tekintsen. Még mindig eszméletlenül féltem attól, hogy valami baj történhet az este további részében, ugyanis az előbbiek talán nagyobb traumát okoztak, mint az az egy hét amit elrabolva töltöttem. Szívem ismételten belekezdett szokásos, a normálistól gyorsabb ütemébe, mi a borzalmas gondolatok következménye miatt alakult ki.

-Nem...aludhatnék most az egyszer...veled...?-kérdeztem lesütött tekintettel, s teljesen bizonytalanul, ugyanis nem tudtam, hogy mit fog reagálni rá. Csak úgy tudtam volna biztonságban érezni magam, ha érezhettem, hogy a közelemben van, de ha mind a ketten visszamegyünk aludni, az is lehet, hogy nem csak aludni nem fogok, de ébren maradni sem.

-De. Nyugodtan.-nem kellett sokat várnom válaszára, mi meglepő mód rendkívül határozott volt, s kellemes, kedves hangjára azonnal felkaptam kobakom, mivelhogy nem kissé lepett meg vele. De sokkal inkább örültem neki, s nem szerettem volna aznap este megcáfolni, így hagytam egy másik alkalomra a filozófálásaimat.

Másik kezével finoman lefejtette a tenyerem csuklójára, majd ő ragadta meg az enyémet, s kérdés nélkül elkezdett húzni az ő szobája felé. Nem tudnám megmondani mennyire is megnyugodtam arra, hogy nem kell egyedül átvészelnem azt a borzalmas éjszakát. Viszont azt már nem mondhatom, hogy bárkivel szívesebben lettem volna. Ugyanis az sokkal jobban megnyugtatott, hogy vele lehettem, mint hogy ha valaki mással. Lehet csak azért mert bíztam benne, s mert egy profi titkos ügynök volt.

Beérve a szobájába, még csak azt sem hagyta, hogy én csukjam be az ajtót, közben én érkeztem meg később, ő helyettem is megtette, majd odahúzott az óriási franciaágyához, s megvárta míg én előbb befekszem. Nem csalódtam benne, ugyan olyan puha volt, akárcsak az enyém, így nem volt nehéz befészkelnem magam, minden póz amit csak fellehetett venni, írtózatosan kényelmes volt. Miután Taehyung is befeküdt mellém, valamilyen oknál fogva egy mosoly kúszott az arcomra, s miközben arcát figyeltem, ő addig mind a kettőnket betakart.

-Még mindig félsz?-kérdezte meg már sokkal halkabban a kelleténél, ahogyan végre párnájára fektette fejét, s visszanézett szemeimbe.

-Csak egy kicsit. De már sokkal jobb.-arcomon továbbra is ott virított az előbbi mosolyom, s ha szerettem se tudtam volna levakarni magamról. Bár így is fura volt, viszont nem fordítottam rá sok figyelmet a fiúnak hála.

-És most?-kérdése közepette közelebb csúszott hozzám a takaró alatt, majd lassan felemelte egyik karját, s óvatosan derekamra csúsztatta. Finoman közelebb vonzott magához, ezzel mégkevesebb helyet hagyva közöttünk. Kissé ledermedtem cselekedetére, ugyanis nem számítottam rá, hogy valami hasonlóra készül, amivel megdobogtatja eddig normális tempóba haladó szívem. Minden egyes lélegzetvételét érezhettem arcomon, amivel megcsiklandozta az érintett bőr felületet.

-Már nem is félek.-egy néhány pillanat elteltével megszakítottam eddigi szemkontaktusunk, majd fejem nyakahajlatához fektettem, hogy kiegészítsem kényelmem, s ezzel már örmmel tudtam álomra hunyni fáradt szemeim.