¬ Tomlinson.

"You kill my mind
Raise my body back to life"

Utáltam itt lenni. És a legjobb ebben, hogy ezt a többiek is tudták, csak magasról szartak rá. Tény, hogy az elmúlt években nem igazán voltam önmagam, de ha ezek az idióták, élükön a fő kolompossal, Harryvel, azt hiszik, hogy egy night club majd visszaránt a világba, akkor sokkal jobban el vannak tévedve, mint hal a sivatagban. Agyamra mennek.

- Igen, persze. Nagyon köszönjük. Rendben, holnap ugyanekkor. - a tulaj és Styles kezet ráztak, s csak hinni mertem, hogy nem valami olyan miatt, amiben én is benne vagyok.

De ahogy anyám mindig mondta, hinni a templomban kell.

- Na barátom, most adtam meg neked életed estéjét. - a tiéd is az lesz, ha beverem a képedet. - Mostantól számítva 24 órára tiéd az egyik lány.

- Mi a bajod? - kaptam fel a fejem, mert nem akartam hinni a fülemnek.

- Nézz körül, válassz. Azt csinálsz amit csak akarsz. - vont vállat legjobb barátom. Amit csak akarok.

- Kezdetnek szeretnélek agyonverni. Az talán megtenné. - húztam fel a pulcsim ujját.

Sosem voltam egy erős fizikumú ember, de verekedni azt tudtam. És sosem voltam gyáva.

- Csak nyugodtan, de vagy ez, vagy hozzád költözöm, és egész nap az agyadra fogok menni. Ne csináld ezt velem, négyszáz fontomba fájt ez. Szedd össze magad. - húzott fel, és érdeklődő tekintettel a vállamra tette kezét.

- Komolyan azért a pénzért aggódsz? Mert azon nem múlik, visszaadom! - nyúltam a zsebem felé, hogy valóban visszaadjam az összeget.

- Szarok a pénzre Louis. Mindannyian szarunk rá. De abban biztos lehetsz, hogy ha most nem mész oda valamelyik csinos lányhoz, nem csak én, hanem mindannyian letáborozunk hozzád. Az ajtó elé, ha kell. - oh, hogy milyen szívesen behúztam volna neki párat.

Fáradtan sóhajtottam fel. Nem azért, mert így éjféltájt álmos lettem volna, hanem mert Styles olyan makacsan volt türelmetlen mellettem, hogy az idegeimre ment és már csak túl akartam lenni az egészen.

- Bárkit? - kérdeztem vissza, hiszen az nem volt mindegy. Ennyi erővel a takarítónőt is választhatom.

- Akárkit. - biztosított göndör barátom.

- A kis fekete dögös, aki a pultnál volt. Illik hozzád Tommo. - Liam kezdte a sort, majd a lányok ajánlásába természetesen a többi három barom is beállt.

Gyorsan futtattam körbe tekintetem a helyiségben. Noha fél füllel figyeltem arra amit mondtak, teljes mértékben saját döntést akartam, ha már egy teljes nap áll a rendelkezésemre. Legnagyobb meglepetésemre valóban a fekete hajú lányon akadtam meg, akivel nemrég összeakadt pillantásom.

- Jó. Megvan. Holnap találkozunk, ugyanitt és ugyanekkor. Utána pedig legalább egy hónapig békén hagytok az ilyenekkel! - szóltam a társaságomra sértetten, majd elindultam a pult irányába, ahova az egyelőre ismeretlen lány épp csak visszatért.

Az út közben összekaptam minden cseppnyi bátorságom, mert amióta a feleségem elhagyott, a nőkkel való kommunikációm eléggé megcsappant.

- Mehetünk? - kapta fel rám a fejét, alighogy odaléptem hozzá.

Gondolom nem először csinál már ilyet, és valószínűleg a főnöke is szólt már neki, így egy kisebb meglepődés után, de bólintottam.

Ő elindult, én pedig utána. Természetesen az egyik külön szobába mentünk, de ahhoz a fajta dologhoz amivel a legtöbben töltenének egy ilyen éjszakát, semmi kedvem nem volt. És ez eléggé látszott is rajtam.

- Baj van? - kedvesen szólított meg, s úgy voltam vele, ha már ebben a helyzetben vagyok, nem titkolózom.

- Biztos nagy kérés, de nem tölthetnénk mással ezt a 24 órát? Rosszul vagyok ettől a helytől. Már nem rosszból. - tettem fel kezeimet védekezően.

Figyelmesen hallgatott, majd tényleg nagy döbbenetemre, elmosolyodott.

- Soha nem kérték ezt, de amióta itt dolgozom, erre várok. Hozom a kabátom, találkozunk a kijáratnál. - hagyott ott egy pillanat alatt.

Kisétáltam a szobából, és átvágtam a termen, ahol természetesen a barátaim önfeledten élvezték az alkohol és lányok társaságát. Harry túlságosan is, így nem lepett meg, hogy egy táncos csinibaba ült az ölében, és onnan nézett rám, fülig erő szájjal. Válaszként felmutattam a középső ujjamat, aztán mivel láttam, hogy a lány akire várok, már kilépett a valószínűleg öltöző ajtaján, úgy voltam vele, megvárom itt.
Még odalépett a színpadon éppen szünetet tartó bandához, a frontember pedig lehajolt hozzá, bólogatott párat, aztán puszit nyomott a fejére és útjára engedte. Majd engem keresett a szemével, és miután megtalált, a világ legcsúnyább pillantását küldte felém.

- Indulhatunk. - ért oda hozzám a lány.

- Már ha a barátod is engedi. Épp most ölt meg a szemével. - nyitottam ki előtte az ajtót, ezzel magam elé engedve őt.

- Tommy nem a barátom, és igazán nem kell vele foglalkozni. Mindenkivel ezt csinálja. - alig látható mosolyra húzza a száját.

Meg nem nyugtatott amit mondott, de aranyos volt ahogy az orra alatt halkan felkuncogott.

- Van egy napunk. Mihez van kedved? - néztem rá kérdőn, és teljesen jogosan, hiszen kilépve azonnal meg is álltunk, úticél hiányában.

- Nem vagy éhes? Ismerek egy isteni helyet a közelben. - az étel említéséig nem realizáltam, hogy az lennék, de aztán eszembe jutott, ma még csak egy rántottát ettem, ezért végül határozottan bólintottam. - Aurora, mellesleg. Aurora Benett.

- Louis. Louis Tomlinson. - nyújtottam kezet, mert jelenleg ezt tartottam elég udvariasnak és kevésbé szexistának a helyzetünkben.

A lány örömmel elfogadta azt, és egy gyors bemutatkozás után már indultunk is el arra az állítólag isteni helyre. Közben azonban egy szót sem szóltunk, ami engem kimondottan frusztrált, és ez valószínűleg látszott is rajtam.

- Mesélj magadról, Tomlinson. - szólított meg.

Na ha valamihez, akkor ahhoz, hogy az életem vakvágányra futott dolgait ecseteljem, nem volt kedvem. Semmi kedvem.

- Lányoké az elsőbbség. - hárítani azt mindig tudtam.

- Brightonban nőttem fel, az apám szintén egy ilyen lepratelepet vezetett, majd miután meghalt, anyámra hagyta az összes adósságot, aki inkább halálba itta magát. Én a suttyó nagybátyámhoz kerültem, aki most a főnököm, és itt dolgozom, hogy fussa az egyetemi tandíjra, meg valami élhető életre. - nagyon nyíltan és sokkolóan őszintén árulta el ezeket.

Nem tagadtam, pillantásom tele volt sajnálattal. Ha ez mind igaz, és nem kétlem, mert nem lenne oka hazudni, akkor lelkileg nagyjából egy szinten lehet velem. Az pedig igen a mély sötétség alatt van.

- Ne nézz így rám. Ismerem ezt a nézést. És nem szeretem. - nem szidott le, inkább kért.

Ahogy én, úgy ő sem szereti, ha sajnálják.
_______________________________
¬ Benett.

"I think he knows
When we get all alone
I'll make myself at home"

- Most te jössz. Mi a te történeted? - nyitott, érdeklődő szemekkel figyeltem, és vártam.

Sosem szoktam ennyire nyílt lenni idegen emberekkel, de ő már első ránézésre is más volt. Valaki, akinek a lelki problémája valahol velem egy szinten lehet, és ha egy kicsit is el tudja felejteni, akár egy napig, akkor már boldog leszek én is egy keveset.

- Egy doncasteri srác vagyok, aki a világ tetején élt Anglia legnagyobb fiúbandájával, majd a szünet után egyedül folytatta, elvette feleségül élete szerelmét, született egy csodálatos fia, majd elbaszta az életet egy félreértés miatt, és azóta csak lefelé megy a lejtőn. - zsebre dugott kézzel sétált mellettem a novemberi hidegben.

Ahogy csendesen oldalra pillantottam és egy röpke pillanatra elkaptam kék szemei tekintetét, láttam benne az őszinteséget. Ahogy nekem, úgy neki sem volt oka hazudnia. És ha én is őszinte akarok lenni, jól esett amiért bevont ebbe a körbe, noha én is megtettem. Nem lett volna kötelező neki, s nekem sem.

- Megjöttünk. - néztem fel izgatottan, ő pedig nyugodtsággal. Mindketten tudtuk, hogy a bemutatkozás utáni rész az, amit nem akarunk tovább feszegetni, pusztán lezárni ennyivel. - Jó estét Bob. Hogy vagyunk ma?

- Aurora! - régi barátom szeme felcsillan. - Te nem dolgozol ilyenkor?

Gyors pillantást vet az órájára, ami már az éjjel egyen is jócskán tovább haladt.

- Mindig dolgozom. Tudod hogy van ez. Csak most más jellegben. Én a szokásosat kérem, mint mindig. - gyorsan a mellettem rugózó srácra nézek. - Te?

Szemeit gyorsan futtatja végig az étlapon aztán megállapodik a fish&chips kombinációnál. Kérünk még két sört, majd helyet foglalunk, pedig már mindketten jócskán átfagytunk.

- Egy avokádós pirítós ide, és a másik ide. Jó étvágyat! - rakja le elénk Bob a tányérokat.

Már majdnem nekiállnék enni, mikor látom, hogy Louis vonakodva bámulja az ételeket, de nem a sajátját. Az enyémet.

- Kérsz? - nyújtom felé, feltételezve, ez a nem pislogó bámulás oka.

- Utálom az avokádót. De köszi. - nyögi ki, aztán inkább kortyol egyet a sörből. Látszólag azt legalább szereti.

- Mi bajod az avokádóval? - nevetek fel, miközben jóízűen harapok bele a pirítósba.

Olyan undorral, felhúzott orral és aranyosan mondta, hogy nem lehet nem mosolyogni rajta.

- A legtrendibb kaja a Földön. Mármint érted, az emberek csak úgy felkelnik a kenyérre, meg kulcstartóra, párnákra rakják. Kiakaszt. - egy kicsit felegyenesedik, majd szándékosan borzongani kezd, ami határozottan az avokadó tiszteletére szól.

Ismét felnevetek, ezúttal azonban hangosan, a lehető legőszintébben. Úgy, ahogy hosszú ideje már nem tettem. Arcom láttán ő is mosolyra húzza száját, arca két oldalán apró gödrök jelennek meg, amik egy pillanatra elvonják figyelmem a tengerkék, igéző szempárról.

- Fura vagy. - nézek fel rá két falat között.

- Majd megszokod. - csúszik ki hirtelen a száján, de látszólag azonnal megbánja.

Ezt fokozza egy sorozatos bocsánatkéréssel.

- Nyugi, lazulj le. Nem történt semmi.

Reakcióm egy kicsit megnyugtatja, azt azonban nem tudja, hogy a hirtelen jövő válasza nemcsak tetszik és belülről mosolyogtat, hanem erős szöget is üt a fejemben azon a gondolat vonaton, miszerint igen, meg tudnám szokni. Talán akkor mindketten máshogy éreznénk magunkat. Kevésbé egyedül.

🌹Sziasztok. Meghoztam az új részt, és őszintén, nagyon megszerettem már most ezt a történetet. Remélem nektek is tetszik és a jövőben is fog majd. Mindenkinek szép napot, legyetek jók, vigyázzatok magatokra. L🌹

Nektek, sok szeretettel továbbra is:
agirlswriting
OdetteG98
letmebeyourfriend
writtenbymercy
Ladybady
SmilingCat93
N_Fanni