Az időjárás, pont olyan szélsőséges, mint ez a helyzet a fiatalok közt. Szakad az eső, mintha dézsából öntenék, villámlik, és szinte alig látni a környezeted, olyan sűrűn esik. Pont annyira rossz az idő, mint amilyen rossz a helyzet is. Szomorkás, melankolikus és igazán levert. Mingyu pedig, pont ilyen érzésekkel bámul ki egy kávézó ablakán, miközben nézi, ahogy zuhog az eső.

Gondolataiba merülve eszmél fel, hogy a kávézóban dolgozó lány, már egy ideje szólogatja őt, hogy a helyiség bezárni készül, jó volna, ha távozna. Mingyu rengeteg bocsánatkérés és végül fizetés után, esernyő és minden egyéb olyan eszköz nélkül kezdett el sétálni az esőben, ami megvédené őt ettől a felhőszakadástól.

Fel sem fogta, hogy épp bőrig ázik az esőben, amikor egy olyan hely jutott az eszébe, amit még anno, kis csikó korukban tartottak a törzshelyüknek Wonwoo-val. Állt és várt ott – még ő maga se tudja, hogy mire, vagy épp kire – de, türelmesen várt, és mindeközben a fedél alatt lassan ruhája is és haja is megszáradt.

Majd egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyelt egy magas, és igazán ismerős alak tűnt fel mellette, nem más, mint Wonwoo személyében. Ott áll vele a fedél alatt, majd nézik együtt, ahogy szakad az eső. Mingyu féloldalasan rápillant Wonwoo-ra, majd apró mosolyra húzódik a szája, és megindul előre. Ki, a tető adta, száraz helyről, hogy újra az áztató eső mossa könnyeit.

Wonwoo nézte, hogy Mingyu mégis mit csinál, de jelenleg csak azon gondolkozott, hogy mennyire vak volt eddig. Eközben Mingyu kint áll az esőben és Wonwoo felé fordul, majd hatalmas mosollyal az arcán, nézi Wonwoo-t. Először úgy tűnik az arckifejezése, mintha sírni készülne, de látszik, hogy miután ránézett Wonwoo-ra, újra elmosolyodik. És ez a mosoly egészen más, mint a többi, nem műmosoly, itt Mingyu mosolya igazi, őszinte, mert végre képes volt bevallani az érzéseit Mingyu iránt, amit végképp soha nem gondolt volna, hogy megmeri lépni, és, hogy az érzései nem csak plátóiak.

Mingyu miközben Wonwoo-ra bámul, egy hatalmas mosollyal az orcáján maga mellé hívja Wonwoo-t is, mert hiába szakad az eső, hiába csurom vizes minden, hiába nem látni a napot, Mingyu úgy érzi, hogy előtte – Wonwoo személyében – épp a Napot nézi.

Wonwoo Mingyu mellé sétál, és eközben úgy néz ki, hogy Mingyu valamit oda súg Wonwoo-nak.

„Szeretlek, mindig is szerettelek!" – mondja Mingyu, majd Wonwoo lehajtott fejjel, odasúgja neki a következőt: „Nem is tudtam, de én is szeretlek, és szerettelek!"

Bár ez keserédes, mindketten őszintén mosolyognak és megölelik egymást. Ezen a ponton valójában elmondható, hogy tényleg szeretik egymást, és bárhogy is végződik a történetük, nem fognak haragudni egymásra. Mindketten hajlandóak voltak még az érzelmeiket is elfojtani, hogy ne bántsák egymást, azonban az őszinteség felszínre hozása segített nekik abban, hogy végre jó útra terelődjenek, és Wonwoo is beismerje, amit eddig azzal próbált elfojtani, hogy görcsösen hajtott egy lányt, akit valójában nem is szeretett. 

|the end|