Most nagyon hülyén érzem magam.

Ebben a szituációban az a vicces, hogy máskor is így nézek ki egy buli után, máskor is vagyok szomorú, ez teljesen normális, ez az életem, de nekik ezt nem mutatom, és aggódnak, pedig vagy nem kéne vagy nem most.

Régen ilyenkor elmentem itthonról, de most nem érzem magam elég erősnek ehhez. Az ilyenkort azt úgy értem, hogyha bármi gondom volt. A régent pedig úgy, hogy egészen mostanáig. Menekültem. Mindig csak menekültem. Nem tudom mi ütött belém most, szerintem meg fog jönni.

Csak feküdtem az ágyon, amíg nem hallottam meg, hogy a nappaliban beszélgetnek. Mármint jó, én is tudom, hogy ez nem olyan nagy dolog, hogyha egy családi házban valakik beszélgetnek a nappaliban, de most nem csak Aaron meg Richy volt itt, hanem mások is. Nem sokszor jönnek át emberek. Én nem szeretek át hívni, a bátyáméknak meg nincs nagy szociális életük.

Bármennyire is fáradt voltam a lehető leghalkabban kisétáltam a lépcsőig. Nem akartam, hogy meghalljanak, nem mintha bármi furcsa lenne abban, ha az ember a saját házában mászkál. Lenéztem a nappaliba a lépcső tetejéről, és pár lányt láttam, meg egy srácot. Furcsa. Most nem arra akarok utalni, hogy azt gondoltam nincsenek ennyi emberrel jóban, de ez így van.

Besiettem a fürdőszobába, és tökéletesítettem a sminkem, meg a hajamat is megcsináltam. Utána átmentem a szobámba, felvettem egy fekete harisnyát, rá egy fekete bőrszoknyát, és egy rózsaszín trikót, nem azt a tesi trikó félét, hanem ilyen lengébb, mell mutogatóst , amit betűrtem. Majd elindultam lefele. Nem voltam félénk, ez az egyetlen jó tulajdonságom szerintem (meg persze a humorérzékem.) A szégyen érzetem valahol elhagytam a sok ivás és erkölcstelenség között.

-Sziasztok! - Köszöntem a nappalinkban lévő embereknek hatalmas mosollyal.

Bemutatkoztam, majd helyet foglaltam a kanapén. 3 lány jött át, köztük volt Richy barátnője is, Ann. Végig mértem a másik kettőt. Vissza fogott lányoknak tűntek, olyan unalmas, folyton olvasós, kedves, egész életében a nagy ő-re váró típusok voltak. A srác aki velük volt meg Trenton. Ha az érdekelne, hogy mégis honnan tudom a nevét, akkor annyit mondok, hogy minden valahogy kinéző srác nevét tudom a suliból. Ez egy fajta ribanc kódexben lévő dolog, vagyis a barátnőimmel így neveztük el. Ugyanis ha már így is úgyis mindenki annak gondol, akkor már módjával leszek az.

Trenton nem nézett ki rosszul, de annyira jól sem. Ő az a fajta srác, akivel előbb futsz össze a kisboltban, mint egy buliban. Bejött neki az egyik lány, ebben biztos vagyok, az ilyet hamar ki lehet szúrni.

Csak beszélgetni jöttek át. Ennyire unalmas embereket, ennél még az activity is jobb, mondjuk azt az én baráti társaságom is szokott, csak nem a szokványos módon. De hát, én nem fogok bele szólni, ez az ő dolguk. Inkább csak magamban szenvedek , hogy ezt teszik magukkal, az életet élvezni kéne.

Azt hittem Aaron nem csatlakozik a "buliba", de csak a konyhában volt, hozott chipset meg üdítőt. Meglepődött, hogy engem is itt talált. Szerintem ezek az emberek, akiket ide hívtak nincsenek jó véleménnyel rólam, de ez csak szórakoztatóbbá teszi az itt létemet. Aaron beült az egyik lány mellé. Nem jut eszembe mi volt a lány neve, pedig bemutatkozott, de vannak dolgok, amik hamar kiesnek.

Ez a kis csaj egyre közelebb próbál ülni hozzá. Mit nyomul? Nem tudom miért, de ez nagyon idegesít. Közben valaki a nevén szólította. Selena. Nehéz volt megállni, hogy ne szóljak be neki. Nem tudom mire. Bármire.  A felsőjére, a hajára, arra, hogy nem tetszik a szemöldöke. Ehelyett csak csöndben utáltam. Én szebb vagyok nála. Nem kellene Aaronnak. Jézus. Miért vagyok féltékeny egy csajra aki Aaronra nyomul?

10 perc sem kellett ahhoz, hogy előkerüljön az activity. Oké, az előbb nem gondoltam komolyan, hogy ezeknek activityzni kéne.

-Most komolyan, akkor már inkább játsszunk vetkőzős pókert. - Nyögtem ki. Ennyire nem lehet szenvedős ez az este.  Nevetni kezdtek. Azt hitték viccelek.

-Ha ennyire zavar, senki sem kérte, hogy csatlakozz. - Szólalt meg a bátyám. Ennyire bunkó már rég volt velem, gondolom haragszik a reggeli dolog miatt.

-Igaz, meg alapból sem lenne párom, szóval én leléptem, ha anya keresne Dylannál leszek, vagy tudod mit inkább Amandánál, őt jobban bírja. Szisztok! - Ezzel fel is álltam, és az előszoba felé indultam. Nem tudom még hova megyek, de most már nincs kedvem itthon lenni, és nézni, ahogy az a kis picsa nyomul Aaronra. Az előbb említett utánam jött, ami, ha jól láttam zavarta Selenát. Ez tetszik.

-Hova mész? - Kérdezte úgy, mintha bármi köze lenne hozzá.

-Nem tudom. - Őszintén válaszoltam.

-Beth. Ne csináld már ezt.

-Aaron. - Kezdtem én is a nevével egy nem igen tisztelet tudó hangnemben. - Most komolyan. Mi bajod? Azt csinálok, amit akarok. Valószínűleg felhívom Hailey-t, és elmegyünk a törzshelyünkre, ahova még elhívja 20 haverját, akikkel inni fogunk, és megpróbálnak felszedni, de nekünk egyikük sem kell, majd átmegyek hozzájuk, és ott alszok. Most jobb, hogy tudod mik a terveim? Esetleg ne kezdjelek el apunak hívni?

-Neked mi bajod? - Meglepődtem. - Ezt most már abba hagyhatnád. Legalább egy napot kibírnál a hétvégéből ivás nélkül..

-És mit csináljak, activityzzek veletek? - Nevettem. - Könyörgök, hány évesek vagytok? 19 vagy 39? Inkább menj vissza, és szedd fel azt a csajt, aki ott nyomul.

-Mi? - Oké, megbántam, hogy ezt mondtam. Nem akarom, hogy felszedje.

-Semmi, mindegy, mehetek?

-Sajnos, de ez a ruha nem túl kihívó?

-Nem tudom, szerinted az? - Mosolyodtam el, és közelebb léptem hozzá. Nem tudom mi ütött belém. Láttam rajta, hogy hirtelen nem tud mit mondani. A szemem sarkából közben azt figyeltem, hogy a kis csaj látja e, miután meggyőződtem róla, hogy igen, a szemeibe néztem Aaronnak, és nem néztem el. Egy ideig ő is az enyémbe, majd lesütötte a szemeit.

-Ezt hagyd abba. Csak egyszer vedd komolyan a dolgokat, tényleg aggódok miattad. Igen, ez a ruha kihívó, és nem örülök, hogyha ebben mész el egyedül.

Nem tudom. Nem tudom komolyan venni a dolgokat. Vagyis nem akarom komolyan venni a dolgokat, mert olyankor minden rossz, ezért inkább csak elfutok a problémák elől, ez vagyok én. Azóta kezdtem ezt, mikor apa elment. Bevált? Nem hiszem.

-Akkor gyere velem. - Azt mondtam már, hogy önző vagyok? Egyszer jönnek át a barátaik, és én akkor is feltartom Aaront. Tudtam, hogy semmi esély arra, hogy ezen az estén együtt menjünk el valahova, de még sem akartam, hogy vissza menjen.

-Ne csináld már ezt, komolyan nem bírsz ki egy szombat délutánt itt?

-De kibírok, csak nem akarok. - Azon gondolkoztam, hogy vajon mi van köztük azzal a lánnyal. Meddig jutottak el? A csóknál tovább biztos nem, de lehet addig sem. Vajon emlékszik még arra hogy csókolok? Mondjuk 2-3 éve még biztos máshogy csókoltam.

-Te tudod, legalább a tortára maradhatnál, ma van Selena szülinapja.

-Utálom a tortákat.

-Felejtsd már ezt el.

-Nem akarok maradni egy olyan lány szülinapi buliján, aki láthatólag nem bír, nem vagyok hülye, tudod észre veszem, ha valakinek nem vagyok szimpatikus, nem rontom el a hangulatát, jó ünneplést. - Mondtam kissé sértődötten, majd magamra kaptam a kabátom, és kimentem.

Nem tudom min akadtam ki. Nem volt min ki akadnom. Most mégis olyan ideges vagyok.

°°°

Ahogy Aaronnak is mondtam már, felhívtam Haileyt, csak éppen nem ért rá. A barátjával volt, de nem akartam haza menni. A becsületem nem engedte.

Sokan úgy gondolhatják, hogy nekem nagyon sok barátom van. Mindig van hova mennem , mindig tudom kinél bulizzak, de ez nem így van. Elgondolkodtató , hogy egyeltalán ismer e valaki engem.
Lucy? Lucy nem ismer, a kapcsolatunk annyira felszínes , hogy ennél jobban nem is lehetne. Talán azért gondoljuk, hogy legjobb barátnők vagyunk, mert régóta ismerjük egymást. Olyan rég óta, hogy már megszoktuk a másikat, megszoktuk , hogy ott van nekünk , és bármit csinálunk ott lesz. Elmondjuk a pasi ügyeinket, hogy éppen ki tetszik nekünk , kibeszéljük, hogy ki a leghelyesebb a suliban, de mégsem mondunk el mindent. Legalábbis én nem, nem mondom el neki az összes erkölcstelen dolgomat, mert tudom, hogy ez neki túl sok lenne. De ezen kívül sorozatot nézünk miközben felteszünk egy arcmaszkot, és egy ágyban alszunk. Ez lenne a legjobb barátság? Mert ha igen, akkor vissza vonom, azok vagyunk, de mégsem tudjuk a másiknak mi nyomja igazán a szívét, mik a legsötétebb titkai, mit csinál akkor, amikor úgy érzi mindennek vége. Annyi mindent nem tudok róla, és szeretném azt hinni, hogy ismerem, de félek, hogy csak egy kedves , aranyos oldalát ismerem , amit a világnak mutat , és ezért is gondolom, hogy felszínes a barátságunk. Bármennyire is imádom , a barna hosszú haját, azt, ahogy boci szemekkel nézve kéri, hogy tartsunk egy Vámpírnaplók maratont, hogy több száz képet csinál pár óra alatt a telefonomra, amiket ha otthon vagyok egyedül megnézek, és felvidítanak, mégis annyi kétségem van. Lehet nem is az a baj, hogy én nem ismerem , hanem hogy ő nem ismer. Tudja, hogy mi történt, hogy egyik napról a másikra az apukám nem jött haza. Tudja , hogy ő jelentette nekem azelőtt a világ mindenséget, mégis csak úgy itt hagyott, azt is tudja , hogy mennyire fájt, csak azt nem, hogy még mindig fáj. Nem tudja , hogy szenvedek, mert nem akarom, hogy tudja. Jobban bele gondolva én rontom el ezt a kapcsolatot is. Én nem nyílok meg eléggé előtte. De nem hiszem , hogy lenne értelme elkezdeni hisztizni neki arról, hogy milyen szörnyű nekem , hisz sokkal rosszabb sorsú emberek is vannak, az is lehet , hogy neki nagyobb problémái vannak, csak nem avat be. Azt sem mondhatom neki, hogy több két éve mekkora ribanc lettem.

Elterelődtek a gondolataim. Rá néztem a telefonomra , és arra lettem figyelmes , hogy már egy fél órája ott állok, 3 nem fogadott hívásom van és sírok. Szuper. Aaron hívott kétszer is, egyszer meg Dylan. Nem sok kedvem volt beszélgetni bárkivel is, de végül Dylan-t vissza hívtam.

-Szia, arra gondoltam, hogy valamikor át jöhetnél beszélgetni, van valami , amit el kell mondanom.

-Életmentő vagy , nem viccelek. Most is mehetek?

-Hát, nincs rend, de gyere.

-Nem mintha ez annyira érdekelne téged.

-Jogos, mikor jössz?

-Kb 15 perc.

-Akkor 15 perc múlva, szia!

-Szia.

Ezzel meg is lett az esti programom. Igaz nem sok kedvem van most dumálgatni, a vége úgy is az lesz, hogy vagy áthívunk még pár embert és iszunk , vagy nézünk valami filmet.

Elindultam Dylanék felé, nem laktak messze , alig pár utcára.

Dylannel különösen jó kapcsolatot ápoltam, úgy éreztem, hogy megérti a dolgaimat , nem érdeklik a részletek, és nem szól bele semmibe. Egyszerűen sokszor erre volt szükségem.

Miközben sétáltam megint csörgött a telefonom. Aaron hívott, meg is felejtkeztem arról, hogy őt is vissza kéne hívnom.

-Szia. -Köszöntem felénken. Sajnos néha elszáll az a nagy önbizalmam, ami van. Kiváncsi lennék honnan ered.

-Hol vagy? -Kérdezte , és hallottam , hogy aggódik.

-Most indultam el Dylan-hez. Azt mondta szeretne beszélni, komoly dolog gondolom. - És vissza is jött. Megint lekezelő módon beszéltem. Talán dühös voltam, vagy esetleg szomorú, ez a sok gondolat , ami a fejemben van , sosem értem hogy bírom. Ha mindent ki mondanék , szerintem kilométeres körzetben kerülnének az emberek.

-Mikor jössz haza?

-Miért is?

-Mert késő van, és jobban érezné magát mindenki, ha tudnánk , hogy itthon vagy biztonságban.

-Mióta is lett valaki ilyen aggódó apuci? Meg én amúgy sem éreznem magam jobban.

-Elmentek már a többiek.

-Jó, nektek unalmas a szombat estétek, és este nyolckor mindenki haza megy aludni vagy nem tudom, én attól meg nem fogom a sajátom elrontani. - Mert már megtettem.

-Kérlek, mostanában tényleg aggódom érted. Mi lenne ha néznénk valamit közösen , mint régebben is csináltuk? Richy nélkül akár, bár te is tudod , hogy milyen sértődékeny , szóval..

Fel nevettem. Nem akartam, nem direkt volt, csak egy automatikus reakció. Ez általában sokszor megesik az emberrel, nem? Emelett könnyek is szöktek a szemembe. "mint ahogy régen" ez a pár szó járt a fejemben. Mikor változott meg minden ennyire? Igazából tudom rá a választ , de Mégis annyira furcsa, hogy évek teltek el, és nekem olyan, mintha minden az egyik napról a másikra történt volna.

-Bethany, ez egy nem? Miért vagy ilyen csendben?

-Csak. - Elakadtam. Most az egyszer a nagy szájú Beth nem tudta mit mondjon.

-Csak?

-Csak bele gondoltam, hogy mennyire régen volt ez. - Nehéz volt kimondani. Rá kellett volna lehet vágnom már az elején , hogy nem, de mégis annyira vágytam erre. - Legyen. - Hirtelen mosolyogni támadt kedvem, egy kis részem büszke volt magára.

-Tényleg? - Már szinte rosszul esett, hogy mennyire meglepődött, pedig jogosan tette.

-Tényleg, de megígértem Dylannek, hogy beszélek vele, de akkor meg mondom neki, hogy gyorsan kell beszélnie. Szóval tegyük fel 20 percet beszélünk, 15 perc séta, plusz mínusz bármi megtörténhet, szóval egy óra mire haza érek.

-Érted megyek, 20-25 perc múlva inkább.

-Rendben. Köszönöm. - Nem is biztos , hogy azt köszöntem meg, hogy értem jön, valószínűbb, hogy azt, hogy most ennyire törődik velem. Általában ezt elutasítom, de most valahogy jól esett. Tényleg meg fog jönni.

-Komolyan nincs mit meg köszönnöd, szia.

Ezzel letettük.

Be csengettem, Dylan pedig nagy mosollyal nyitott ajtót.