- Melyik legyen?

Fordultam az éppen telefonáló barátnőm felé két válfával a kezemben. Éppen a főnökével beszélt, a földkerekség legbénább műköhögéseit lehozva. Nekem szánt kifogása az volt, hogy szerelmes vagyok, az első randi meg amúgy is fontos, muszáj otthon lennie velem. De mindketten tudtuk, hogy miután elmegyek órákon keresztül Youtube turorial-okon fog csüngeni, hátha elsaját egysmást az új sminktrendek közül. Még mindig volt nem volt hajlandó feladni az internetes karrierjét, az üresfejű plasztikfőnöke pedig akár heti háromszor is elhitte, ha beteget jelentett, sőt alkalmanként még Wikipédia oldalakat is küldözgetett a kozmetikából, melyek az ebola és hasonló más Magyarországon igen gyakori betegségeket boncolták, "hátha segít a gyógyulásban" címszóval.

- A vörös ribipóló, vagy a kék gimibenlefeküdtematanárommal a jobb?

Ezer éve kimondatlan és megszeghetetlen szabályunk, hogy első randin ki kell tenni mindent, ami van, ha a srác esetleg nem érdeklődne tovább, tudja, mit vesztett. Persze Menyhérttel ez más volt. Ha nem keresne, minden bizonnyal lenyomoznám, majd beállítanék hozzá esküvői ruhában, valami hamis pappal az oldalamon. De hát ilyen a szerelem nem?

- Én a kékre szavaznék. Az a peches ruhád.

Zavarodottan néztem barátnőmre, aki már végzett főnökével és épp a lábkörmét festette. Az én ágyamon. Nem hiába, a barátság legfontosabb alapköve a bizalom, úgyhogy hagytam neki.

- Miért akarnék peches lenni? Attól még, hogy neked nem jön be Menyhért, én odáig vagyok érte.

- Azért mondom. Szükséged lesz a szerencsére.

- Nusi, ugye tudod, hogy a pech szerencsétlenséget jelent?

- Hm?

Inkább csak legyintettem, majd magamra aggadtam a kék ruhát. Gyorsan végigrohantam a sminkes-hajas procedúrán, felhívtam az esti helyszínemet, hogy még egyszer egyeztessük az időpontot, majd Nusitől elköszönve egy banánnal a kezembe elindultam a Szent István park felé. Igaz, barátnőm már messze nem figyelt rám, a szakállas sminkmester megint magába szippantotta. Csak tudnám, mit tud az a srác pepecselésen kívül...

Odafelé még vettem egy kávét, na meg leálltam beszélgetni a napi forrásaimmal. A legtöbb előadásom alapkövét képezi a naponta vallást váltó hajléktalan, az ázsiai aluljárós eladó - akivel a nyolcvanéves virágárus, aki egy-két háborús sztori mellett hagy még helyet az unokáinak is. Ha nem jártál még a városban nem tudod, de ő miattuk lehet Budapestet a nevén nevezni. Nélkülük fele annyit se érne a város, ők a szükséges háttérzaj egy forgalmas kávézóban. Ezernyi hajléktalan, virágárus és aluljárós mellett megyek el naponta, számomra mégis Béla, Wang Yong, no meg Piri néni a három klisécsoport vezéralakja. Ha nem is mindenhol, a Blahánál mindenképpen.

Először Bélával megbeszéltük a taoizmus értékeit, megpróbált elmormolni pár imaszerűséget, majd ott is hagyott, mikor egy kislány lerakta a Subway-os szendvicsének a maradékát a kuka mellé. Pedig neki vittem a banánomat. Aztán vettem egy szelet valamit Wang Yong-nál, lenyomtuk a napi "hudujudu"-nkat, ami tulajdonképpen a tökéletes mixe a How are you?-nak és egy másik számomra megfejthetetlen angol alapkérdésnek. Szóval ő hudujuduzott én mosolyogtam rávágtam egy "great"-et majd ő egy "sí"-t. Mi már csak ilyen internacionális kommunikációt bonyolítunk le, míg bezzeg vidéken egy nyelvet is nehezen nyomnak le a gyerekek torkán. Aztán vettem egy virágot Piri néninél, elmeséltem, hogy Menyhértnek, a jövendőbelimnek lesz, mire rákontrázott egy másik Menyhérttel, akivel a háború ideje alatt csalta a férjét. Ha csak fele is igaz Piri néni mondókáinak és nem ette bele magát a szappanopera az agyába, akkor elég izgalmas élete lehetett a nőnek, mielőtt megsavanyodottan kiült párszál virágával a Blahára. Jobb helyet nem is találhatott volna, az biztos.

Újdonsült virágommal, édességemmel és elképesztően mély és megindító tudásommal a jó és rossz közötti egyensúlyról indultam el szerelmem felé. Az kicsit fájt ugyan, hogy Menyhért látszólag semlegesként tekintett rám, de meg voltam győződve róla, hogy vagy túl félénk, hogy kimutassa, különleges a kettőnk közötti kapcsolat, vagy egyszerűen még nem kapott rá a szikrára. Én pedig ezalatt lángoltam.

Úgy tűnt a virág áldozatul is esett tüzes aurámnak, mire kettőt léptem leestek a szirmai, úgyhogy inkább kidobtam a szerencsétlen szálat. Csináld jól, vagy sehogy.

Úgy beszéltük meg, hogy a medencék mellett, valahol a füves területen lesz, de mivel egy állványt nem nehéz kiszúrni és szívem alapjáraton is Menyhérthez vezet, nem féltem, hogy nem találom meg életem szerelmét.

A parkba érve még egy ideig álldogáltam egy jógacsoport mellett, megígérve magamnak, hogy egyszer én is participálok egy ilyen programban. Mindig is szerettem a legnagyobb hülyeségekkel kitölteni a szabadidőmet, a legfurcsább elfoglaltságok vonzzák be a legelvontabb embereket, akikről a legjobb sztorikat lehet elmesélni.

Miután túlvoltak a reggeli üdvözlő gyakorlatokon, úgy gondoltam, nekem se ártana üdvözölnöm az én reggeli gyakorlatomat, így elindultam szőke hercegem megkeresésére.

És természetesen ott állt ő. Az tanulás helyett vicces képeket nézegető egyetemisták, az életüket szidó fiatal szülők, és a fiatal szülők vállán csüngő visítozó gyerekek gyűrűjében. Nyugodt, megfontolt mozdulattal mártotta bele az ecsetjét rendszerint a festékplacnikba, újabb és újabb gondolatokat felvíve a vászonra. Nem tudtam, hogy működik ez a művészeknél, úgyhogy inkább a vadállatokhoz hasonlítottam Menyhértet, lassan és hangtalanul megközelítve, arra ügyelve, hogy semmilyen hirtelen mozdulatot ne kövessek el, nehogy véletlenül megijesszem, rám fújjon, aztán elmeneküljön. Mert hiába furcsa, a férfiak néha képesek az ilyesmikre.

Óvatosan megkocogtattam a vállát, majd mikor szembe fordult velem a lehető legaranyosabban igyekeztem elmosolyodni.

- Remélem nem zavartalak meg.

- Dehogy, éppen befejezni készültem. Már csak egy valami hiányzik. Leülnél kérlek?

Biccentett maga elé, mire egy kósza tincs a szemébe hullott. Fújtatva, mintha már ezredjére tenné, hátrasimította a haját, pár extra színnel megtoldva szőke szálait. Kuncogva helyet foglaltam az kért helyre, majd mikor alaposan végigmért és visszahajolt a vászonhoz, esett le, hogy engem éppen engem fest. Hogy én hiányoztam! Elolvadok.

Míg ő képmásomat mázolta, jobban megfigyeltem magamnak, hogyan dolgozik. Sokkal határozottabbnak tűnt, mint a Gallériában, vagy akár mint a csoportja előtt, látszott, hogy élvezi, fölénnyel bír a vászon fölött, beuralta, tiszteletreméltó oligarcha volt a fehérség birodalmában. Ujjai szoborszerűen fonódtak az ecset köré, csuklója kaján táncot járva forgatta kézfejét. Nyugodt, mélyen ülő szemei, most pajkos kék színben csillogtak, a férfi most élt igazán.

Sokat hallottam már olyan művészekről, akiket megrontott a mindennapi élet, megmérgezett a monotonság és kizárólag akkor érezték magukat jól, egésznek, amikor szenvedélyüket gyakorolhatták. Valahogyan Menyhért is ilyen embernek tűnt, éreztem, hogy sok mindennel küzd, látszott rajta, hogy valami megkeseríti, de ezt csak akkor vettem észre, amikor megláttam mágusként bűvölni a festéket. Hiába szenvednek, az ilyen emberek válnak a kultúra alapkövéjé, szinte beleépítik magukat saját művészetükbe, ahogyan részesevé válnak. Ez nem olyasmi, ami általában meghatott volna, de Menyhért olyan szinten elvarázsolt minden egyes porcikájával, hogy képtelen voltam nem értékelni és csodálni mindazt, ami a férfit felépítette.

Miután végzett felnézett még mindig csillogó szemeivel, majd halványan rám mosolygott a vászon felé intve. Egy kisgyerek izgatottságával pattantam fel és faroltam be az állvány mögé, majd kapartam fel államat a földről, miután megnéztem magamnak a kész alkotást.

- Nem tetszik?

Kérdezte Menyhért elhaló hangon, néma percek eltelte után. Valójában önmagamat is megleptem, amiért képtelen voltam megszólalni. Ilyesmi nem gyakran fordul elő.

- De csak, fú. Nem erre számítottam.

Azt vártam, hogy a valóságot fogom visszakapni, zöld füvet, fákat és egy vörös nőt, ehelyett egy hitetlenül sötét és nyomasztó szürreális képpel szemeztem. Leginkább sötét, hideg tónusú színekkel dolgozott - ezt is csak az ő órája után tudom így elmondani - sötétkék, szürke és fekete vonalak tépkedték egymást a karcsú világban. A méretek hol el lettek túlozva, hol szörnyen minimalistán festettek, az emberek leginkább Tim Burton figuráihoz hasonló vékonyka élettelen bábuknak tűntek. De mégis, valahogyan a torzság és a nyers vonalak ellenére gyönyörűnek hatott a festmény. Nem bírtam róla levenni a szemem, csak szívott magába a Menyhért által lefestett világ, mintha egy örvénybe ragadt kishalacska lennék. Végül valahogyan a férfi felé fordultam elmondtam a véleményemet és az egekig magasztaltam, majd talán túl aggodalmasan is megkérdeztem.

- Még egyszer az egyik gimis tanárom azt mondta, hogy a festők úgy ábrázolják a világot, ahogy ők látják. Ez azt jelentené, hogy te ezt látod?

- Rosszabb napokon. De akárhogy próbálkozom mindig ilyesmi lesz belőle. Talán tényleg ilyen vagyok. Van kedvenc festményed? - váltott gyorsan témát.

- Mármint ezen kívül?

Mindketten felnevettünk, majd leültünk a Menyhért által hozott pokrócra. Gyorsan összecsomagolta a felszerelését és végleg nekem szentelte a figyelmét.

Mesélt egy kicsit az oktatói munkájáról, hogy mennyire nem szereti, de szüksége van a plusz bejövetelre, úgyhogy elviseli. Valamint vannak saját kiállításai is, állítása szerint ilyenkor keres a legjobban. Utána kénytelen voltam én is egy-két dolgot elmondani a stand-up-ról - hiszen csak úgy fair -, de meglepő módon élvezte a beszámolómat, sőt egy-két híresebb történetem elmesélésénél még fel is kuncogott a lelket is kiugrasztva belőlem. Furca módon nagyon jól működtünk együtt, a látszólagos különbségek ellenére is. Az idő úgy szaladt, mintha a törvény kergette volna, igaz csak a legapróbb dolgokról beszélgettünk, sok mindent nem tudtam meg Menyhértről, mégis éreztem, hogy ha akaratlanul is, de közelebb engedett magához.

A gyomrom hirtelen felkordult, kétségbeesetten sírva valami kalóriabevételért, meglepődve Menyhérte nevettem, majd megkérdeztem nem ebédelünk-e valahol. Természetesen csak ha ráér.

- Nem, köszönöm én már reggeliztem. De szívesen elkísérlek.

- Az a reggeli már vagy négy órája volt. Ha nem is ettél sokat, a szervezetednek akkor is szüksége van rá. Ne akard, hogy kiselőadást tartsak erről, anyám rendesen belém nevelte!

Elmosolyodott, bár inkább erőltetettnek tűnt.

- Nem szoktam éhes lenni, ha nem mozgok. Felesleges lenne ennem, ha még a reggelit sem sétáltam le.

- Hülyeség, akkor eszel, amikor megkívánod! - csattantam fel, mire zavartan lesütötte a szemét. - De persze nem muszáj enned, a társaságnak viszont örülnék.

Hálásan rám mosolygott, de valami gyanút szimatoltak a női szenzoraim. Egy ideig séta közben detektor szemeimmel méregettem a finoman csevegő Menyhértet, aki sokkal vékonyabbnak tűnt most, mint korábban. Bár lehet csak hirtelen felindulásból véltem így, de jóval soványabb volt, mint az egészséges lett volna. Később erre még rá kell kérdeznem, addig is puhítom a területet. Csak át ne essek rajta!

Arra számítottam - mint az normális lett volna -, hogy Menyhért amint meglátja az ételt a kezemben, szinte kivarázsolja a szemével és öt perc múlva már ő is nyáltól csorgó szájjal áll be a sorba. Mindenfajta elvárásom és józan eszem ellenére azonban inkább szörnyülködve nézte az adagomat, majd motyogva megjegyezte az általa óriásnak vélt kalóriamennyiséget. Hát, mit ne mondjak. Nagy nőnek, sok kaja kell!

A hangulat így a létszükségek miatt kicsit elromlott, és habár a beszélgetés nem halt el a randi végei csóknak a reménye eléggé. Szomorúan nyugtáztam, hogy szívem választottja aznap nem lehet az enyém, azonban kellemesen csalódtam, hogy ő javasolta, találkozzunk később is. Igyekeztem úgy terelni a találka időpontját, hogy gyanúsan főétkezéshez közel legyen, azonban ezekben az órákban valahogyan mindig szörnyen elfoglalt volt. Gyanús. Nem tetszően ganyús.

Ha csókkal nem is, két puszival elköszöntünk, majd szaladtam is Cikához, hogy mélyrenyúló elemzést készíthessünk Menyhértről és a kettőnk kapcsolatáról. Hiába szeretem Nusit jobban mindennél, az ilyen procedúrához Cika eszére és fanyarságára van szükség. Nem mintha barátnőm ezt bánná, este úgyis átbeszélünk mindent egy-két borosüveg bódító társaságában.

Gyorsan felhívtam Cikát, hogy otthon legyen, ő meg gyorsan elküldte újdonsült barátnőjét, hogy ne zavarjon. Tudom, a rasszizmus netovábbja, de Cika mostanában csak kínai ősökkel rendelkező nőkkel kavar, mivel él-hal a kínai kajáért, csak éppen spórolni próbál, így keveri az étkezést a szerelemmel. Kettő az egyben elmélet rohadék verziója. Persze tudom, az se szép, hogy származásuk miatt az én elmémben úgy él, hogy Cika barátnője csakis Wang Yong lánya, esetleg unokahúga lehet. Tudom, tudom. Rasszista a magyar ember, dehát ha nincs különösebb oka rá, nem barátkozik más rasszal, aztán ha véletlen összeköti a fejében őket, hogy tehetne róla?

Barátom a szokásos unott arckifejezésével nyitotta ki az ajtót, s engedett be lakásába. Szinte rögtön kezembe nyomta a szokásos kávémat. Míg ő gyorsan megfésülködött, én levadásztam Wolfgangot, akinek szokás szerint Mozart a feneke körül dörgölőzött, rám is fújt, amikor elloptam tőle szeretőjét. Wolfgang viszont nem bánta, mivel kettőnknek különleges, pótólhatatlan kapcsolata alakult ki az évek során. Én tudom, hol szereti, ha simizik én pedig használhatom őt bio melegítőpárnának rosszabb napokon.

Miután Cika haja bársonyos volt és Wolfgang elhelyezkedett, nekiláttunk a szerelmi életem kielemzésének. Barátom megállapította, hogy valamilyen különleges okból kifolyólag, még ő maga sem érti miért, de Menyhért kedvel engem. Viszont a pasas kattant - szerinte - úgyhogy vagy békén hagyni illene, vagy a dolgok mélyébe ásni, és kideríteni, mitől lett ilyen sötét a világnézete. Az meg csak hab a tortán, hogy Menyhért valószínűleg valami étkezési zavarral küszködik, aminek a témájával mi igencsak idegenek vagyunk, eltekintve a zabálós társaságunkat. De Menyhértért mindent!

Cika szerint megőrültem, amiért ilyen pasiért hajtok és szerinte én fogom a rövidebbet húzni, de amekkora pesszimista, csak remélni tudom, hogy nincs igaza. És maximum, ha seggre esek, legrosszabb esetben összedobok belőle valami vicces kis műsört és halálra röhögtetem a közönségemet. Előfordult már, túlélem még egyszer. Még ha Menyhért ennyire isteni pasi is.

Mozart is beletepeledett idő közben Cika ölébe, de le nem vette volna rólam azt a két ocsmány szemét. Mindenbizonnyal féltékeny volt, amiért elvettem a szerelmét és úgy vakarom a fülét, ahogyan arra ő sosem lesz képes. Végül megelégelte párosunkat, rámorgott Wolfgangra, aki vonakodva bár, de elhagyta az ölemet Mozartot követve valami eldugottabb helyre.

- Kéne valami tökös kandúr, hogy Mozartot kicsit helyre rakja.

Néztem Cikára, aki csak lemondóan szürcsölt egyet a kávéjából. A bögrét még én adtam neki, amikor először kihúztam karácsonykor. Azóta vagyunk barátok, és azóta nem szabadul tőlem.

- Amadeus megpróbálta már, és nézd meg hol van most.

- Gondolod ő küldte rá a fagyiskocsit?

- Mozart mindenre képes.

Összenevettünk, majd nem sokkal később elköszöntem, ideje volt már nekem is dolgoznom egy kicsit. Nusi tanulhatna tőlem.

Miután elhagytam Cika lakását nem tudtam Menyhértet kiverni a fejemből. Valami nagyon nem volt rendben azzal a pasassal, és attól tartottam, ha nem derítem ki, más nem fogja, úgyhogy új küldetést szabdtam ki magamnak. A szerelemért. Csak úgy mondom, Ethan Hunt eltörpülne mellettem.