+18 jeleneteket tartalmaz

Mivel Nikol szétrámolta a szobát, Victoria házában maradtak, amíg a személyzet rendbe rakta a helyet. Ami pedig Garfieldot illeti... Senki sem tudta, hogy hogy szabadult ki. Francis sejthetett valamit, mert elég sunyin szemezett Nikollal, de nem mártotta be a nagyfőnöknek. És mivel Nikol még véletlenül sem akart a nagyfőnökkel találkozni, egész nap Noel gyerekkori szobájában kuksolt. Mindent megtett, hogy ne kerüljön az ezúttal szemmel láthatóan ideges Victoria szeme elé.

Második nap viszont, amikor a Brunier család ebédelt, kimerészkedett a folyosóra. A konyhából evőeszközök csörömpölése, és feszült beszélgetés zaja szűrődött ki. Nikol felismerte Victoria halk, kimért hangját. Francissel beszélt. Aztán Noel felcsattant.

- Ezt ne kend rám! Nekem ehhez semmi közöm! Amikor behoztad, még meg is kérdeztem, hogy segítsek-e, de azt mondtad, hogy nem kell! Ez a kis talpnyalód feladata volt! Ő szúrta el!

- Szerinted én engedtem el? – Francis reszelős hangja baljósan csengett. – Ha rajtam múlik ott döglik meg abban a székben...

- Tudom, Francis, téged nem hibáztatlak. – Sóhajtott a nő.

Nikol, mint egy rossz öregasszony, leguggolt a korlát mellé, hogy hallgassa a családi veszekedést.

– Persze, őt sosem hibáztatod! – Jegyezte meg gúnyosan Noel. – Arra itt vagyok én!

- Noel! – Victoria nem sokszor emelte fel a hangját.

- Sosem hallgatsz rám! Én annál az esetnél is mondtam, hogy nem kéne azokkal üzletelni! És igazam lett. Tizenegy hónapot ültem a börtönben, mert nem vagy képes egyszer meghallgatni amit mondok! Most meg rám akarod nyomni ennek a kis fasznak a hibáját! De ez most nem fog menni, anyu. Kiszabtál rám egy feladatot, én azt csinálom. Engem hagyj ki ebből!

A székláb erősen csikorgott a konyhapadlón, aztán Noel trappolva megjelent a lépcső alján. A férfi arcán kiolvashatatlan érzelmek kavarogtak. Hármasával szedte a fokokat, ami az ő nyurga lábaival nem jelentett kihívást. Közben észrevette Nikolt, aki a korlátot markolászva guggolt a fordulóban. Egy pillanatig csöndben bámulták egymást, aztán Noel elnevette magát.

- Te meg mit hallgatózol itt? – Nikol lesütött szemmel feltápászkodott. – Még egyszer rajta kaplak, levágom a füled.

- Szerintem van ennél jobb dolgod is... – Morogta Nikol.

- Igazad van. – Sóhajtott a férfi. Beletúrt a hajába. – Úgy se gondoltam komolyan.

Kikerülte Nikolt, aki unottan megforgatta mögötte a szemét. Semmi kedve nem volt követni a szobába, mégis kedvetlenül utána battyogott, mivel Victoriával még inkább nem akart összetalálkozni.

Noel az ágyra roskadt, és rágyújtott egy cigire. Lazán fogta a szálat az ajkai között, és a gondolataiba merült.

Nikol az ablakhoz sétált, és kinyitotta. Lassan beszívta a friss levegőt. A figyelme elkalandozott a kert gyönyörű virágain, és egy kismadáron, ami a fűben ugrált. A szél belekapott a hajába. Finom karok fonódtak köré, ahogy Noel hátulról hozzá simult. Az orrát eldugította a cigaretta füstje, de nem mozdult. A férfi ölelésében maradt, és kiüresedett tekintettel nézett ki az ablakon. Noel a fejére hajtotta az állát, és picit megszorította.

- Tudod... – Kifújta az orrán a füstöt, ami Nikol szeme előtt gomolygott. – Szerintem te utálsz ezen a helyen a legkevésbé. – Dünnyögte.

Nikol nem válaszolt. Igyekezett nem köhögni. Jobban elterelte a figyelmét az, hogy az ablakpárkány a hasába fúródik. Úgy gondolta, hogy nem lenne alkalmas Noel tudtára adni, hogy ő utálja talán a világon a legjobban. Vagyis ezt akarta mondani. Mégis, amikor a férfi gyengéden ölelte, nem tudta annyira utálni. Néha a köré fonódó karok, és a dohányfüst nem érződött annyira fullasztónak.

Noel elnyomta a cigarettát a párkányon, de nem szakította meg az ölelést. Nikol nyakához hajolt, és puhán megcsókolta. Nikol elhúzta az érintés elől a fejét. Nem akarta a férfi füstös nyálát a bőrén érezni. Noel felsóhajtott. Szerette a nő közelségét, még ha Nikol annyira nem is értékelte a szeretetét. A nő nyakhajlatába fúrta a fejét. Nikol mocorogni kezdett a kezei alatt, de elég gyorsan feladta.

- Én... – Noel tétovázott, hogy szavakba öntse a gondolatait. – Én örülök, hogy összetévesztettek Fatival. – Nem tudta tovább tagadni, hogy fontos számára a nő, és a belátás megijesztette.

Nem számított rá, amikor Nikol válasz képpen gúnyosan felhorkant.

- Hát én nem! – Kibontakozott a férfi kezei közül, és odébb sétált. Szembe fordult az értetlenül pislogó Noellel. – Az egész életem el lett cseszve miatta.

Látta, ahogy a férfi amúgy is sápatag arcából teljesen kifut a vér.

- Jaj, nem úgy értettem! – Kezdett habogni, közben a hajába túrt. – Én... Én. – Nikol keresztbe font kézzel, hűvös tekintettel méregette. Noel nehézkesen kifújta a levegőt. – Tudom, hogy neked ez nagyon nehéz, de csak azt akarom mondani, hogy... Jó hogy itt vagy. – Megköszörülte a torkát. – Mellettem.

Hát, nem önszántamból... Nem volt kedve vitatkozásba keveredni Noellel. Úgyhogy inkább megtartotta magának a gondolatait. Noel elnyűtten lehajtotta a fejét.

- Tudod, én mindig a legjobbat akarom neked. Még akkor is, ha te nem úgy látod.

Nikol nem bírta tovább, epésen felnevetett.

- A legjobbat? Oké, nem tagadom, hogy próbálkozol, de számtalanszor megütöttél! És durva vagy velem.

- Akkor még nem ismertelek, jó? Csomó embert megvertem már, nem volt sosem személyes. De hidd el, megbántam. Sajnálom. Ígérem, soha többé nem fogok rád kezet emelni.

- Jó... – Motyogta komoran Nikol. – De csak hogy tudd, sosem fogom neked megbocsájtani.

Noel halványan elmosolyodott. Oldalra billentette a fejét.

- Azért lehet, ez még változni fog. – Nikol elé sétált, és végigsimított az arcán. – Csak engedd meg, hogy megmutassam, milyen, ha önmagam lehetek valakivel.

Nikol elhúzta a fejét.

- Ha azt akarod, hogy kedveljelek, fújd le a tesztet! – Morogta.

Noel összepréselte az ajkait.

- Nem fogom. Tudni akarom, hogy jól vagy-e.

Úgy tűnt, Nikol legszívesebben felnyársalná a szemével. Ridegen figyelte a férfit, aztán hátat fordított. Kicsapta a szoba ajtaját. Ahogy lecsörtetett a lépcsőn, majdnem feldöntötte Victoriát. Kicsapta a bejárati ajtót.

- Hova mész? – Szólt utána kíváncsian Francis.

- Sétálni! – Vicsorogta Nikol, miközben mezítláb lesietett a forró márvány lépcsőn. Egyenesen a kertbe.

Noel léptei a nyomában döngtek. Ahogy elhaladt az anyja mellett, Victoria lekezelő pillantással illette. Még annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, hogy mi történt.

- Nikol, most hova mész? – Kiabált utána Noel. – Kérlek, ne kezdjük ezt elölről!

- Hagyjál békén! – Vicsorgott hátra a nő. – Egyedül akarok lenni!

- Most már megint mi bajod van?

- Az, hogy nem akarok menni. Ennyi. Te meg ezt nem érted meg. – Rálépett egy hegyes kavicsra a puha fűben.

Noel a karja után kapott, és visszarántotta.

- De, megértem. Csak nem érdekel. Megmondtam, hogy a legjobbat akarom neked. Azt, hogy egészséges legyél! És ha kell, magam viszlek oda a vállamon.

Nikol állta a tekintetét. Kitépte a karját a férfi szorításából, és hátra lépett egyet. Elég messze távolodtak a háztól, így még az ajtóban ácsorgó Francis sem hallhatta őket. A közeli szökőkút úgy is elnyomta volna a hangjukat.

- Hagyj egy kicsit egyedül. – Sóhajtott végül, közben lesütötte a szemét.

Noel nem válaszolt, csak elfordította a fejét.

Nikol a szökőkúthoz battyogott, és leült a peremére. Előre görnyedt, a térdére könyökölt, és úgy támasztotta meg a fejét. Csönd telepedett közéjük, csak néhány bogár zümmögését lehetett hallani. Egy kismadár valamelyik bokorban zörgött. Nikol orrát megcsapta a füstszag. Oldalra pillantott.

Noel kicsivel odébb cigarettára gyújtott. Megint. Elgondolkodva tartotta a szálat az ujjai között. Sima arccal nézte a leveleket. Nikol a tarkóját vakargatta. Megvárta, amíg a férfi elszívja a cigit, utána halkan megszólalt.

- Noel... – Idegesen rágcsálta a száját, és inkább a füvet nézte.

- Hm?

- Garfield valójában...Miattam szabadult ki. – Nyögte ki a szavakat.

- Micsoda?! – Noel akkorát üvöltött, hogy Nikolnak majdnem lerepült a feje a helyéről. Kicsit meg is lepődött, nem erre a reakcióra számított. – Neked teljesen elment az eszed? – Noel úgy túrt a hajába, mintha ki akarná tépni. – Niki, hogy tudsz mindig a dolgok közepébe keveredni? – Nyüszített.

- Én... Én nem akartam rosszat. – Nikol magyarázkodásba kezdett, miközben Noel idegesen körbepillantott a kertben. - De szegény meg volt kötözve, és-

- Szegény? – Vágott a szavába Noel. Igyekezett lehalkítani a hangját, hogy nehogy meghallják. – Szegény?! Tudod te, mit csinált az az ember? Megcsonkította Francist, a kurva életbe! Egy kibaszottul veszélyes bűnöző!

Nikol szeme tágra nyílt. Amikor Garfield ott ült a székhez kötözve, vérrel borítva, és magába roskadva, nem tűnt valami veszélyesnek. És mégis.

- Megcsonkította Francist? – Sípolt Nikol.

- Igen, képzeld. – Mordult rá Noel. – Az a kis kertitörpe hetekre eltűnt, azt hittük, meghalt erre egyik nap hazatántorgott összeverve, és sebekkel borítva, és hiányzott az egyik ujja. Mint kiderült, az a rohadék Graham tartotta fogva.

Nikol hátán futkosni kezdett a hideg.

- De miért?

Noel hanyagul megvonta a vállát.

- Nem tudom, nem mondta. – Valójában csak nem akart Francis helyett beszámolni róla.

Nikol halkan kapargatta maga mellett a szökőkút pereméről a festéket.

- Istenem, Niki! – Sóhajtott Noel, és az ég felé emelte a fejét. – Elintézted, hogy el akarjak szívni még egy szál cigit.

- Most mi lesz velem? – Puhatolódzott félénken a nő. – Elmondod Victoriának?

Noel felé fordult, és leroskadt mellé a szökőkútra.

- Nem, dehogy. – Közelebb hajolt, és olyan halkan folytatta, hogy Nikol is alig hallotta. – Erről soha senkinek nem beszélsz, értem? Soha nem jártál ott. És nem csináltál semmit.

Nikol bizonytalanul bólogatott.

- Senki sem tudhatja meg. – Noel arca komoly volt. – Még a kis barátod sem.

- Francis?

- Francis. Tudom, hogy oda meg vissza vagy érte, de ő az anyámhoz hűséges. Ne gondold azt, hogy egy pillanatra is hezitálna azzal, hogy bemártson.

Nikol kicsit elszomorodott a hallottaktól.

- Miért mártana be...? – Nem akarta elhinni a szavakat.

Noel idegesen felmordult.

- Most mondtam el, Niki! Te egyáltalán nem figyelsz rám?

- De csak...

- Figyelj, nem akarok a lelkedbe taposni, de itt rajtam kívül senkit sem érdekelsz. Itt nem úgy mennek a dolgok, hogy összebarátkozol valakivel, aztán jóban vagytok. Francis se fogja megvédeni a segged, ha kiderül, hogy mit tettél.

Nikolnak eszébe jutott a biliárdos eset, és Francis véres arca. Összeszorult a gyomra, ahogy összekötötte a szálakat. Francis nem is tagadta, hogy a fogvatartott férfit kínozza. Mi több, úgy beszélt róla, mintha csak az időjárásról csevegnének.

- Főleg úgy, hogy személyes nézeteltérései vannak a kandúrral. – Folytatta Noel. Próbálta elrejteni a mosolyát. – Egyszer ki fogják nyírni egymást.

- Ez szörnyű... – Motyogta Nikol. Nem állt szándékában beszámolni Francisnek arról, amit tett, de azt sem akarta elhinni, hogy a fickó bántaná. Hiszen ő volt az egyetlen, aki a szárnya alá vette, amikor senkitől se kapott segítséget.

- Történnek rosszabb dolgok is. – Vont vállat Noel. – Elég gyakori, hogy elvesztünk valakit, aki fontos a számunkra. – Megköszörülte a torkát.

- Nem lehet... – Nikol tétován tette fel a kérdést. – Hogy Fatima is ezért tűnt el?

Noel halványan elmosolyodott.

- Nem. – Csóválta a fejét. – Mindenki tudta, hogy prosti. Nem volt semmi köze ehhez a világhoz. Csak... – Megvakarta a tarkóját. – Csak a munkáját végezte.

- De akkor mi történt?

- El akartam venni feleségül. – Válaszolt keserűen Noel. - De nem tetszett neki az ötlet. Volt egy palija, szerintem azzal lépett le.

Nikol szemöldöke felszaladt a homloka tetejére.

- El akartad venni feleségül? – A férfi kerülte a tekintetét. A füle egyre pirosabb lett. – Egy kurvát?

- Hát épp ez az! Tudod milyen szar érzés azt nézni, hogy tucatnyi rohadék minden nap kihasznál valakit akit sze... Aki fontos a számodra! – Noel a füvet nézte. – Mellettem jó élete lett volna.

- Lehet, hogy nem akart nyakig merülni a maffia szarában, nem gondolod?

Noel nagyon csúnyán pillantott Nikolra.

- Ne használd ezt a szót.

- Mit? Azt, hogy maffia? – Noel bólintott. - Miért?

- Mert gáz. – Horkantott a férfi. – Csak azok a kispöcsök használják ezt a szót, akik nem tudják mit jelent.

- Ohh... – Nikol a száját rágcsálta. – Akkor nekem is kicsi a pöcsöm?

Noel sunyin rávigyorgott.

- Észre se lehet venni. – Hátba veregette Nikolt. – Na, gyere. Menjünk be.

- Én még... – Nikol elhúzódott tőle. – Kint maradnék egy kicsit.

Noel felsóhajtott, és felkelt.

- Jó. – Csípőre tette a kezét, és úgy méregette a nőt. – De ha szökni próbálsz, átlövöm a lábad.

Nikol rákapta a tekintetét, mire Noel nevetésben tört ki.

- Nyugi, csak vicceltem. – Összeborzolta a nő haját. – Vagy nem. Fél órát kapsz.

Nikol csöndesen üldögélt a szökőkút peremén. A víz ráfröcsögött a hátára, és átáztatta a pólóját. Nem nagyon, de azért érezte. Főleg úgy, hogy feltámadt a szél.

Úgyhogy feltápászkodott, és kedvetlenül a ház irányába battyogott. Francist a tornácon találta. Az ajtó mellett cigizett.

Bentről Noel összetéveszthetetlen hangja rázta a ház falait.

- Szerintem most ne menj be, csajszi. – Szólt oda neki Francis.

- Miért? – Sétált mellé Nikol. Valami összetört bent.

- Nem hallod?

- De... Min vesztek össze?

Francis vállat vont.

- Nem nevezném veszekedésnek. Általában csak Noel kiabál a főnökkel.

- Nem fél, hogy megöli vagy valami?

- Ki kit? – Horkantott Francis. – A főnök Noelt? – Nikol bólintott. – Á, dehogy! Nem. Noelnek mindig is voltak dühkezelési problémái. Tudja a főnök, hogyan kezelje.

- De ez nem tiszteletlenség?

Francis kifújta az orrán a cigifüstöt.

- Hívhatod annak.

- Akkor nem értem.

- Hát, figyelj. – A fickó elnyomta a csikket egy virág cserepén. – Nem tőlem hallottad, de Noellel picit engedékenyebb. Tudod kicsit töketlenebb, meg hát... Victoria nem mutatja, de neki is van kedvenc kisfia.

- Noel? – Nikol hitetlenkedve fordult Francis felé. – De hát veled mindig olyan kedves, meg minden. Vele meg nem igazán.

- Sokat köszönhetek a főnöknek, de nem vagyok a fia. – Dünnyögte Francis. – De ebbe most nem mennék bele.

Noel kiabálása egyszer csak abbamaradt. Egy csattanás volt az oka.

- Látod? – Francis Nikolra vigyorgott. – Tudja kezelni a kölyköt.

Nikol furának tartotta, hogy kölyöknek hívta Noelt. Amikor a férfi legalább egy fejjel magasabb nála.

- Te amúgy bántanál engem? – Csúszott ki Nikol száján a kérdés.

Francis furán nézett rá. Aztán elröhögte magát.

- Eddig még nem adtál rá okot. – Nem lehetett megállapítani, hogy viccel, vagy komolyan mondja.

- Jó, de ha lenne. – Erősködött Nikol.

- Nem tudom, Nikol... – A fickó megdörzsölte a homlokát. - Mondtam, hogy bírlak. Nem is tudnál olyat csinálni, ami kiakasztana.

Nikol hallgatott. Mivel bent elhalt a veszekedés, besétált.

Noel éppen akkor jelent meg valamelyik szobából, az arcát simogatva.

- Húzz fel a szobába. – Mordult Nikolra, amikor észrevette.

Amíg Nikol kedvetlenül szedte a lépcsőfokokat, azon gondolkozott, hogy Noelnek biztos megjött a havi baja, hogy ennyire ideges. De nem kérdezett semmit. Leült az íróasztalhoz, és elővette a sminkes dobozt. Készült az estére. Mivel Jamie időpontot adott nekik, elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy lekéssék.

- Melyik kocsival megyünk? – Kérdezte, annyira közvetlenül, ahogy csak tőle telt.

- Az enyémmel. – Morogta a férfi. Az ablakpárkányra könyökölve cigizett, így nem látta Nikol egyre szélesedő mosolyát.

Nikol végzett a sminkeléssel, és nekiállt pedikűrözni. Valójában nem volt rá szüksége. Megnövesztette a körmét, hogy ha kell, védekezés képpen meg tudja karmolni Noelt, de kellett neki egy ok, hogy magához vegye a körömvágó ollót. Aztán észrevétlenül a zsebébe csúsztatta.

Noel persze nem fordított felé különösebb figyelmet. Legalább tíz éve nem kapott pofont az anyjától, és az egész meghökkentette. A bőre már nem volt piros, de ugyan úgy érezte az ütés helyét. És habár ezerszer verekedett már, semmi sem volt ehhez fogható fájdalom. Nem a bőrén érezte, hanem a mellkasában. Miután elszívta a cigit, megfordult. A tekintete találkozott Nikol kíváncsi arcával. A sminktől nagyobbnak tűnt a szeme.

- Szép vagy. – Mosolygott.

Nikol nem erre a mondatra számított. Kicsit zavarba jött, és elfordította a fejét. Megköszörülte a torkát.

- Mikor indulunk?

A férfi szeme felcsillant.

- Na, milyen kis türelmetlen lett valaki!

- Nem jegyeztem meg az időpontot. – Vont vállat Nikol. Felkelt a székről, és az ágyhoz ballagott. – És nem mintha bármivel el tudnánk ütni az időt.

- Nekem mondjuk lenne ötletem. – Csak egy pillantást kellett vetnie Noel vigyorára.

- A te ötleteidre nem vagyok kíváncsi! – Fújt, közben leült az ágyra. Nevetés érkezett válaszul.

Noel leült mellé.

- Tudod... – Átkarolta Nikolt, és közelebb húzta magához. A szabad kezét a nő térdére tette. – Nem kell félned az eredménytől, mindig velem fogsz maradni. – Megpuszilta Nikol homlokát. – Még akkor is, ha beteg vagy.

Nikol feszengett az ölelésében. A lelkiismeretével harcolt, mert az, hogy Noel kedvesen bánt vele csak bonyolított a tervén. Fészkelődött a karok között, majd eltolta magát. Inkább nem mondott semmit.

Amikor elérkezett az idő, hátra maradt, hogy felvegye a cipőjét.

- Mindened megvan? – Kérdezte még utoljára Noel, mielőtt becsukta a szoba ajtaját.

Nikol rámosolygott, és bólintott. Megkerülte a férfit, és, hogy elterelje a figyelmét, végigsimított a karján. Az asztma sprét ugyanis az asztalon hagyta.

Noel előtt sietett ki a házból. Nem találkozott se Francissel, se Victoriával. A kocsiból figyelte, ahogy Noel kulcsra zárja az ajtót.

A férfi behuppant mellé, és elindította az autót. Nikol pedig elkezdte átkutatni a zsebeit. Aztán ártatlan szemekkel Noel felé fordult.

- Noel... – Pislogott. – Azt hiszem, a szobában hagytam a sprét. Le tudnád hozni nekem?

A férfi élesen beszívta a levegőt.

- Hol hagytad?

- Az asztalon. Vagy valamelyik fiókban...

Nikol alig tudta elrejteni a vigyorát, miközben Noel kiszállt a kocsiból. Figyelte, ahogy a férfi visszakocog a házhoz, és benyit. Ahogy a sötétség elnyelte az alakját, Nikol kikapcsolta magát, kiugrott, és felnyitotta az autó motorháztetőjét. A keze alatt rezgett a gépszerkezet. Elővette a körömvágó ollót, és tétovázva elkezdte átvágni az egyik kábelt. Nem tudta, mire való, de nem is érdekelte, amíg az autó le, vagy felrobban, és ennek az egész rémálomnak vége. Nem sikerült teljesen átvágnia a kábelt, de attól félt, hogy Noel rajtakapja, ezért visszasietett az autóba. Elrejtette az ollót, bekötötte magát, és úgy bámult előre az útra, mintha semmi sem történt volna. Figyelte a visszapillantó tükörben, ahogy Noel a kocsihoz kocog. A férfi sietve beült, és átnyújtotta a kék színű inhalálót.

- Tessék. – Nikol nem vette el.

- Legyen nálad. – Mosolyt erőltetett az arcára. Valójában belülről marta a gyomrát az idegesség.

- Oké! – Noel zsebre rakta, aztán rátaposott a gázra.

Nikol magában azon imádkozott, hogy ne azonnal fulladjon le a kocsi. Mert akkor csak átszállnak egy másikba. Ahogy lassan kigördültek a kapun, Nikol szíve egyre hevesebben vert. Úgy érezte, hogy el fog ájulni. Lassan haladtak. Alig gurultak ki a Brunier birtokról, amikor a motorháztető alól fehér füst kezdett gomolyogni. Noel azonnal lefékezett, Nikol pedig idegesen pillantott jobbra balra.

- Mi történt már megint? – A férfi idegesen belevágott a kormányba, mielőtt kiszállt. – Te is szállj ki! – Vetette oda Nikolnak.

A füst egyre erősebben gomolygott, és a férfi arcába csapott, amikor felemelte a motorháztetőt.

Nikol körbenézett. Az éjszaka hidegétől remegett. Elhagyatott, lepukkant épületek vették körbe. Ahol égett a villany, ott le volt húzva a redőny. És síri csend honolt.

- Ezt nem hiszem el! – Csak Noel zsörtölődését, és káromkodását hallotta. Meg a füst okozta köhécselést.

Nikol mély levegőt vett. Lassan, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, elkezdett sétálni a négysávos úton. Mire Noel észrevette, már az út másik végén volt. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy rohanjon, de uralkodnia kellett magán.

- Niki?! – Amikor Noel utána üvöltött, elfogta a hányinger. – Most meg hova mész?

Nikol nem állt meg. Gyorsabban szedte a lépteit.

- A rohadt életbe, ne csináljuk már megint ezt! – A férfi öblös hangja késként szúrta a dobhártyáját. – Nikol!

Noel idegesen kapkodta a fejét a kocsi, és az egyre távolodó nő alakja között. Döntenie kellett. Dühösen az autó kerekébe rúgott, zsebre rakta a kulcsot, és már rohant is. Ezzel egyidőben Nikol is botladozva futásnak eredt. Olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta, de hallotta maga mögött a lépteket. Többször is hátra pillantott, hogy lássa, mennyi távolság van közte, és Noel között. Nem figyelt maga elé, és teljes sebességgel belerohant egy közlekedési táblába. Akkorát esett, hogy Noel is megtorpant egy pillanatra. Nem volt benne biztos, hogy a nő ezek után is magánál lesz. Lassan felé osont, amikor Nikol alakja a sötétben mozgolódni kezdett. Nyögve az oldalára fordult. Nehézkesen feltápászkodott, és szédelegve újra nekiindult. Noel nem akart hinni a szemének. Sietősen a táblához kocogott, és megvizsgálta. A füvön és az aszfalton sötét vércseppek vezettek Nikol távolodó alakjához. Noel megcsóválta a fejét, aztán újra futásnak eredt. A szíve kalapált, és nehezen kapott levegőt, de nem engedhette elfutni a nőt. Mire újra beérte, Nikol már kiért a klán területéről, és a panelek között cikázva próbálta lerázni. Noel viszont sorosan a nyomában loholt. Egészen addig, amíg a nő be nem fordult egy mellékutcába.

Nikolnak az egész feje sajgott, és úgy érezte, mintha apró tűk szurkálnák a koponyáját. Szédelgett, a vértől, és csak a bal szemére látott. Próbált nem kétségbe esni, és egyenletesen venni a levegőt, mert nem volt nála az inhaláló, de teljesen kifulladt. Alig állt a lábán, a torkát pedig hányinger, és sírás szorongatta. Ijedten megtorpant amikor az utca közepén egy kerítés szelte el az útját. Zsákutcába futott. Forgolódva keresett valami kiutat, de csak piszkos konténereket, és szemeteszacskókat látott. Megfordult, hogy kifusson, de Noel beérte, és elállta az útját.

- Kurva életbe, Niki! – Lihegett a férfi. – Add fel, innen már nincs hova futnod.

Noel homlokán kidudorodott egy ér. Ami azt jelentette, hogy nagyon dühös.

Nikolt teljesen megbénította a pánik. Nem mozdultak a végtagjai. Figyelte, ahogy Noel hangosan szuszogva cigire gyújt. Arra a pillanatra, amíg tüzet csiholt az öngyújtóval, levette róla a tekintetét. Nikolnak ez a kis idő elég volt arra, hogy észrevegye a téglafalon futó létrát, ami valószínűleg az épület tetejére vezetett. Gondolkodás nélkül arra vetette magát. Ugrott, elkapta a létra legalsó fokát, és mászni kezdett. Noel viszont nem követte. Unottan nevetett, és fejcsóválva kifújta a füstöt. Nagyon elege volt.

- Mássz le onnan, Niki. – Szólt, miközben elővette a pisztolyát. – Háromig számolok.

Nikol szipogva nézte a férfi alakját, és nem mert mozdulni. A sötétben is kivette, hogy a fegyver csöve őt nézi.

- Nem! – Üvöltött elcsukló hangon. – Nem megyek.

- Niki... Ne akard, hogy én szedjelek le onnan. – Noel nyugodtan nézte a létrán kuporgó nőt.

- Hagyjál békén! – Kiabált Nikol. – Elegem van belőled, és mindenből! Menj innen! Vagy... Vagy hívom a rendőrséget!

Noel keserűen felnevetett.

- Most aztán igazán megijesztettél. – Kacagva körbemutatott a kihalt utcán. – És mégis hogy hívsz bárkit is? Telefonod sincs, drágám.

- Kapd be! – Nikol hangja megremegett. Farkasszemet nézett a fegyverrel.

- Háromig számolok. – Noel komor hangját elnyomta a szíve zakatolása.

De Nikol nem mozdult. Úgy érezte, hogy a szabad végtagjai a hideg fokokhoz ragadtak. Hallgatta, ahogy a férfi lassan visszaszámol, és összeszorította a szemeit.

- Niki... – Noel csalódottan felsóhajtott. – Én figyelmeztettelek...

A pisztoly lövése visszhangzott az utca csöndjében. Nikol először nem érzett semmit. Tudhatta volna, hogy Noel csak ijesztegetésből lő rá. Ekkor tompa, csípős fájdalmat terjedt szét a lábszárában. Annyira váratlanul érte, hogy sikítani is elfelejtett. Az egész teste görcsbe rándult, és nem bírt mozdulni.

- Ha nem jössz le onnan, a következőt a karodba kapod. – Közölte közönyösen Noel. A tekintete üres volt, az arca pedig sima. Nikol nem ismert rá. Tudta, hogy Noel nem viccel. Minden erejét össze kellett szednie, hogy indulásra bírja a testét. Egy kézzel, és egy lábbal lebukdácsolt a létráról, közben patakokban folytak a könnyei. Ahogy földet ért, lekuporodott a konténer elé, és az ép lábát az álla alá húzva sírdogált.

Noel arcát megvilágította a telefon sápatag képernyője, ahogy egy számot tárcsázott. Amíg a telefon kicsöngött, Nikol elé sétált, és a karjánál fogva felhúzta. Dünnyögve megvizsgálta.

- Tudsz járni?

Nikol nem mert ránehezedni a sérült lábára. A férfi odébb vonszolta, tudomást se vett a könnyeiről. Nikol botladozva követte, de szinte összecsuklott Noel szorításában.

- Ja. – Nem lehetett hallani, hogy ki beszél a telefon másik oldalán. – Itt vagyunk annál a szar műhelynél... Siess. Ja, és készíts elő valami kötszert is.

A hívás után Noel a zsebébe csúsztatta a telefonját. Nikol felé fordult, és összevont szemöldökkel szemügyre vette. Elsöpörte a homlokára ragadt hajat, és ahogy két keze közé vette Nikol arcát, letörölte a könnyeit. Hitetlenkedve felröhögött.

- Te aztán jól bevágtad a fejed. – Nikol homlokán szép nagy púp kezdett nőni, és a bőr is felrepedt rajta. – Istenem, Niki, azt hittem, hogy túl vagyunk már ezen.

Nikol rettegése lassan alábbhagyott, és düh vette át a helyét. Ahogy a dohányfüst megcsapta az arcát, elütötte a férfi kezét. Annyira ideges lett, hogy dühében kitépte Noel szájából a cigarettát, és a piszkos földre vágta.

- Elegem van belőled! – Remegett a hangja. – Mondtam, hogy utálom ha az arcomba fújod a füstöt! Azt a karod, hogy megfulladjak!?

Noel pár másodpercig bambán bámulta a földön heverő, ezúttal már véres ujjnyomokkal borított cigit, aztán Nikolra pillantott.

- Ne hisztizz már. Ha ki akarnálak nyírni, már megtettem volna. – Azzal előhúzta a zsebéből Nikol inhalálóját, és a lány kezébe nyomta. – Tessék, itt a szipkád.

- Nincs asztma rohamom. – Dünnyögte szemrehányóan Nikol.

- Lehet, hogy még szükséged lesz rá. – Vont vállat a férfi. Aztán újra Nikol karja köré szorította az ujjait.

Egy idegen autó lassított le előttük. Aztán kinyílt az ajtaja. Nikol tett egy lépést hátra, de Noel erősen rászorított a karjára.

- Meg se forduljon a fejedben! – Az autó felé tessékelte Nikolt, aki kelletlenül lépkedett előre.

Beült, és rögtön észrevette, hogy nincsenek egyedül. Vele szemben a bőrszínű üléshuzaton két idegen nő ült. Alig takarta őket a kevés, ruhának nem mondható anyagdarab, amit viseltek. Egy kövér férfit ölelgettek. Nikolnak még a szőr is felállt a hátán az idegen gusztustalan tekintetétől. Nem tudta eldönteni, hogy egy újabb Brunier családtaghoz van szerencséje, vagy csak egy egyszerű klántaghoz. A férfi hátra nyalt, hiányos haja csillogott, és vékony bajusz követte a szája vonalát. Noel közben beült Nikol mellé, és átkarolta. Nikol abban a pillanatban valahogy mellette érezte a legnagyobb biztonságban magát. Még úgy is, hogy a férfi lábon lőtte. Próbált elbújni a kutakodó tekintetek elől.

- Ő lenne az? – Az idegen hangja épp olyan gusztustalan volt, mint a kinézete.

- Igen. – Nikol próbált nem odafigyelni, de elfogta a hányinger, ahogy a férfi végigmérte.

- Jól elintézted... Nem tudtam, hogy már nőket is versz.

Noel nem vette magára a megjegyzést. Felröhögött.

- Ja, nem. – Végigsimított Nikol homlokán, mire a nő az ablakhoz húzódott. – Ez nem én voltam, csak bevágta a fejét egy stoptáblába.

A beszélgetés közben az egyik nő elsősegély dobozt húzott az ölébe.

- Mutasd a sebed, kedves. – A hanga szelíd volt.

Nikol elhúzódott. Ahogy az idegen nő előre hajolt. Hosszú, fekete haja az arcába hullott, és teljesen észrevehetővé váltak a mellei.

- A lábán van, Luxi. – Válaszolt Noel. Keresztbe font kézzel méregette a nőt, aki sunyin rámosolygott.

- Kösz, Noel. – Sóhajtott, valami olyan hanglejtéssel, amit Nikol még sosem hallott. Aztán találkozott a tekintete a ködös, kék szempárral. – Megnézhetem?

A nő mosolyra húzta a száját. Az ajkai úgy dagadtak, hogy Nikol attól félt, hogy ki fognak repedni.

- Nem! – Mordult kicsit sem barátságosan a nőre. – Nincs semmi bajom!

- Persze. Csupán összevérzed az üléshuzatot. – Horkantott a kövér férfi szemrehányóan. – Tudod, mennyibe kerül kimosatni belőle?

- Pont leszarom! – Ráncolta az orrát Nikol. A férfi hörgő kacagásától ki akarta vetni magát a mozgó kocsiból.

- Jól felvágták a nyelved. – Aztán a férfi Noel felé fordult. – Ezért kell neked?

Noel vállat vont. Idegesen megfogta Nikol lábát, és felemelte.

- Csak a sebed akarja megnézni!

- Nem érdekel! – Tört ki Nikol – Te tehetsz róla, hogy egyáltalán sebes a lábam! Te rohadt állat! Nem kéne fegyvert adni a kezedbe!

- Meglőtted! – Csodálkozott a nő.

- Te most mit guvasztod itt a szemed? Csak súrolta a golyó! – Csattant fel Noel. – Azért jobban célzok annál, hogy baja legyen. Attól még, hogy sok a vér, az nem jelenti azt, hogy a seb is komoly.

A nő felsóhajtott, és megforgatta a szemét.

- Látom, nagyon ideges itt valaki. – Az ölébe vette Nikol lábát, és óvatosan feltűrte a nadrágját. – Szólj, ha le akarod vezetni a feszültséget.

Noel megköszörülte a torkát.

- Jó... – Aztán a hajába túrt, és Nikolra pillantott.

Nikol szinte rátapadt az ablakra, úgy bámult ki a sötétségbe. Maga sem értette, hogy miért, de nem tetszett neki, ahogy Noel a nővel beszélgetett.

Csöndben tűrte, amíg kitisztították a sebét.

- Látod? – Hallotta Noel hangját. – Csak felszíni sérülés.

- Akkor sem kéne nőkre lövöldöznöd. – Dünnyögte a nő.

- Te kussolj, és csináld a dolgod! – Mordult rá a férfi.

Nem érkezett válasz.

Ahhoz képest, hogy Noel milyen lekezelően beszélt a nővel, Nikolt szó nélkül ellátta. A keze puhán dolgozott, és óvatosan csavarta a gézt. Még együttérzően rá is mosolygott, amikor találkozott a tekintetük.

Mire megérkeztek, Nikol lábában alábbhagyott a lüktető fájdalom. Noel a karjánál fogva kirángatta a kocsiból. A sötétben vakítóan villództak a neonfények. Nikol felismerte a helyet, ahova érkeztek. Francissel járt egyszer itt, bár nap közben sokkal barátságosabbnak tűnt a környék. Ami nem jelent sokat. Beléptek a bárba. A nyomukban az idegen férfi ballagott, a két nő pedig nevetgélve dörgölődzött a karjához.

Nikol hátán végigfutott a hideg. A hely közel sem volt annyira kihalt, mint napközben. Bömbölt a zene, és mindenhol részeg emberek röhögcséltek.

Noel a bárpult melletti ajtóhoz húzta Nikolt, és benyitott rajta. A rövid folyosó végén egy lépcső várta őket.

- Hova megyünk? – kérdezte bizonytalanul Nikol.

- Az emeletre. – Dünnyögte Noel, mintha ez nem lenne egyértelmű. – Ott vannak szobák.

Nikol hasa összeszorult a szoba szóra. Inkább nem is akart arra gondolni, mit tervez a fejében a férfi, ha kiderül az igazság.

Az emeletre érve Nikolt elfogta a hányinger. A levegő fullasztóan meleg volt, büdös és fülledt. Teljesen másfajta zene bömbölt, és bárhova nézett, csupasz mellekkel találta szembe magát. Próbálta a földre szegezni a tekintetét, hogy ne kelljen a táncoló prostik testét látnia, de a látvány beleégett a szemébe. Noel odaszólt valakinek.

- Hé, Poppy! – A hangját elnyelte a zene. – Szállj le onnan, és gyere a nyolcasba.

Nikol igyekezett kikapcsolni az agyát. Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor egy üres szobába érkezett. Ha nem tudná, hogy hol van, még egész otthonosnak is találta volna. A szoba zöldes falait sárgára festette az asztali lámpa halovány fénye. A sarokban szobanövények sorakoztak, az ablaknál vörös függöny takarta a külvilágot, és egy kikopott puff hevert előtte puha, szőrös takaróval a tetején. Az apró szoba másik oldalán, egy kopott szekrény lábánál, bevetetlen matracot vett észre. Egy hatalmas tükör tartozott az íróasztalhoz, amin szétdobálva mindenféle smink, színes ceruzák, és más eszközök hevertek. A tükör szélére pedig gyerekrajzokat tűztek.

A szobában síri csend honolt, nem szűrődött be a döngő zene, sem az emberek hangja.

Noel lenyomta a forgószékre, aztán mellette az íróasztalnak dőlt.

- Azt hiszem, ezek után ki kell mosnom a szemem. – Dünnyögte Nikol.

Noel a szeme sarkából mosolyogva rápillantott.

- Most azt ne mond nekem, hogy nem láttál még melleket.

- Nem érdekelnek. Nem vagyok férfi. - Noel felhorkantott a válaszára. Nikol habozva felnézett rá. – Fatima is itt dolgozott?

- Nem. Mondtam, hogy neki Blossom profilja volt.

- Még mindig nem tudom mi az...

Noel megcsóválta a fejét.

- Nem értem, hol van már... – Morogta idegesen.

- Ki? Jamie?

- Poppy. Erre a fél órára a miénk.

Nikolnak nem volt ideje megkérdőjelezni a férfi szavait. Noel ellökte magát az íróasztaltól.

- Maradj itt. – Mordult Nikolra, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Mindjárt visszajövök. – Komolyan a nő szemébe nézett, és a mutató ujjával felé bökött. – El ne mozdulj abból a székből.

Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt becsukta az ajtót, Nikol értetlen tekintete volt. Ha tehette volna, kulcsra zárja, de azt csak belülről lehetett.

Nem értette, hogy mi tart ennyi ideig Poppynak, úgyhogy a keresésére indult. De nem jutott sokáig, a sötét folyosón belebotlott valakibe. Az ismerős kék szempár szinte majdnem bűvöletbe ejtette.

- Hogy van a kis sebesültünk? – Kérdezte a nő, miközben Noel vállaira csúsztatta a kezét.

- Hagyjál most, Luxi. – Mordult rá Noel, és eltolta magától. – Nem láttad Poppyt?

A nő lebiggyesztette a száját.

- Poppyt? Mire kell ő neked? Tudod, hogy ő csak táncol. – Közelebb lépett, és a férfi füléhez hajolt. – De én itt vagyok. Ne hidd azt, hogy nem vettem észre, hogy mennyire feszült voltál az úton. Segíthetek neked, ha szeretnéd.

Lejjebb vezette a tenyerét, egészen Noel nadrágjáig.

- Nincs nekem erre most időm! – Elkapta a nő csuklóját, és megszorította. – Hagyjál.

Otthagyta volna, de Luxi elállta az útját. A falnak támaszkodott, és úgy figyelte Noelt. Hosszú, fekete haja rálógott a mellére. Kitolta a csípőjét, és a férfi karjáért nyúlt. Nem engedte a markából, még akkor sem, amikor Noel megpróbálta kihúzni a kezét a szorításából.

- Ugyan, Noel. – Közelebb hajolt. Az ajkai a férfi fülét súrolták. – Emlékezned kell rám.

Noel idegesen felsóhajtott.

- Nincs nálam pénz... – Morogta. Próbálta kizárni Luxi édes leheletét a bőrén, és, ahogy a mellek a karjához dörzsölődnek.

- Nekem nem a pénzed kell. Úgy is nemsokára itt a szülinapod. – A nő keze érzékenyebb területre kalandozott. – Vedd előajándéknak. Ne is próbáld tagadni, hogy mennyire kívánod. Érzem.

Noel szúrósan Luxi szembe nézett.

- Mondtam, hogy most nincs időm erre!

A nő kuncogva elhúzta a kezét.

- Akkor gyorsak leszünk. – Csókot nyomott a férfi állvonalára. – Ha meggondoltad magad, a négyesben várlak.

Mielőtt odébb állt, még végigsimított a férfi karján.

Noel összeszorította az állkapcsát. Nem kellett volna ide jönnie. Lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt, amikor hallotta az ajtó csukódását. Az eddiginél is idegesebbnek érezte magát. Az a nő faképnél hagyta. Egyedül állt a folyosó közepén, és kényelmetlenül szűknek érezte a nadrágját. Ökölbe szorította a kezét. Így nem mehet vissza Nikolhoz...

Nikol a székben fészkelődött. Meg mert volna esküdni, hogy szuszogást hall, de hiába meresztette a szemét, nem látott a szobában senkit. Megpróbálta arra fogni, hogy paranoiás, hiszen egyedül van. Szembefordult az íróasztallal, és a tükörbe nézett. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a homlokára nőtt dudort. Egy vékony vércsík folyt végig az arcán onnan, ahol felrepedt a bőre. Nem tűnt vészesnek. Ha valami hideg dolgot rászorítana le tudná lapítani. Aztán a tükörképe szemébe nézett. Az arcán elfolyt a smink, a tekintete szomorú volt. Nem akarta elhinni, hogy Noel rálőtt. Tényleg rálőtt. Elgondolkozott. Ez lenne a vége? Kezdte elveszteni a valóságérzetét. Már azt sem tudta, hogy minek áll ellen.

Amikor kinyílt az ajtó, összerezzent. A székkel együtt fordult meg, és csöndben figyelte a fiatal lányt, aki belépett az ajtón. Hullámos barna haja a vállára omlott, apró, szinte semmit sem takaró bikinijéből pedig ki tudja mennyi papírpénz kandikált ki. A kezében egy dobozkát tartott.

- Szia! – Kedvesen Nikolra mosolygott. – Mindjárt elintézlek, csak magamra kapok valamit.

Nikol mellé sietett, és az asztalra pakolta a pénzt. Mellé pedig a dobozt, amire STD test volt írva. Nikol nagyot nyelt. A lány halkan beszélt hozzá, de nem tudott figyelni. Izzadni kezdett.

- Nyugi, nem fáj. Csak egy apró tűszúrás. – Legyintett. Egy nagy pólót húzott magára, ami leért a térdéig. Nikol magára erőltetett egy mosolyt. Azok után, hogy lábon lőtték, egy tűszúrást már meg sem fog érezni. – Én is csináltam már teszteket.

Kibontotta a dobozt. Kipakolta a tartalmát az asztalra.

- Ez egy univerzális teszt. – Suttogta. – A legtöbb szexuális betegségre jó. Azt is kimutatja, hogy melyik van neked.

Nikol lehunyta a szemét. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Poppy megsimogatta a vállát.

- Ne izgulj. – Kedvesen rámosolygott. – Én mindent megcsinálok neked. Csak maradj csöndben, nehogy felébreszt Dariust.

Nikol felvonta a szemöldökét.

- Ki az a Darius? – Figyelte, ahogy a lány előkészíti a dolgokat.

Poppy nem nézett a szemébe.

- A fiam.

- A fiad? – Nikol majdnem felkiáltott. – Hány éves vagy?

- Tizennyolc. – Válaszolt könnyedén a lány. Kinyújtotta a kezét, és megmozgatta az ujjait. – Kérem a kezed.

Nikol torkát elszorították a könnyek. Megsajnálta Poppyt. Nem is mert belegondolni, milyen élete lehet itt.

- Tudom, mit gondolsz... – Forgatta a szemét Poppy. – De nem fogom hagyni, hogy Darius itt nőjön fel. Hiszen ez nem gyereknek való hely. Csak a szoba pénzbe kerül, ennünk is kell, és ruhára is költeni. Szóval nem sok marad, amit félre tudok rakni. – A lány zavartan felnevetett.

- Mióta dolgozol itt?

- Tizennégy éves korom óta. – Vont vállat.

Nikol elsápadt.

- Jézusom... Nem néztem ki Jamie-ből, hogy egy ekkora gerinctelen szemét. – Ha valaha szimpatikusnak találta a férfit, ebben a pillanatban minden tiszteletét elvesztette.

- James? – A lány szeme felcsillant a név hallatán. – Ó, nem, ő segít nekem. Befogadott, és nem erőltet bele semmibe, amit nem akarok csinálni. Ha ő nem lenne, most az utcán lennék egy négyévessel. Vagy a föld alatt.

Nikol elfordította a fejét. Ha lehetett volna, kibámul az ablakon.

- Annyira sajnálom. – Súgta.

- Ugyan! Lehetne sokkal rosszabb is. – Poppy ezután csöndben folytatta a dolgát.

Közben Noel visszaért.

- Szia, Noel! – Köszönt rá a lány.

- Szia. Pont téged kerestelek.

Poppy kuncogva megnyomta Nikol ujját. A vércseppet pedig elkente a pici kazettán.

- És megtaláltál?

Noel az ajtónak dőlt, és keresztbe fonta a karját.

- Odakint nem.

- Oké. – Poppy hátra lépett egyet. – Minden kész. Most várunk egy kicsit az eredményre. – Nikolra mosolygott. – Na ugye, mondtam, hogy nem fáj.

- Nem is éreztem. – Dünnyögte Nikol. Megdörzsölte az ujját, ahol megszúrták.

- Hisztizett? – Horkantott Noel.

- Nem. – Csóvált a fejét Poppy. – Miért?

- Áh! – Noel savanyúan Nikolra vigyorgott. – Akkor ezek szerint csak nekem nehezíti meg az életem.

Az ablak felől mocorgást hallottak. A puffon megmozdult a paplan. Szőke tincsen bukkantak fel alóla, Poppy pedig odasietett.

- Jó reggelt, Darius! – Leguggolt. – Hogy aludtál?

- Anya. – A kisfiú hangja vékony volt.

- Nemsokára hozok neked vacsit, jó?

- Még dolgoznod kell?

- Igen, de nem sokáig. – Poppy megpuszilta a kisfiú homlokát. – Maradj addig a szobában, jó?

- Jó. – Motyogta Darius. A lány betakargatta, aztán felkelt. – Anya, kik ezek az emberek?

A kisfiú szeme álmosan méregette Nikolékat. De inkább Noelt figyelte. És nagyon csúnyán nézett rá.

- Vendégek. – Poppy rámosolygott. – Nemsokára elmennek, ne aggódj.

Noel nem fordított különösebb figyelmet a kisfiúra. Az asztalhoz sétált, és felvette a tesztet. Csöndben figyelte. Felvonta a szemöldökét, és valami fintorszerű mosoly ült az arcára.

Nikol próbált köddé válni.

- Na? – Érdeklődött Poppy.

Noel Nikolra pillantott. A fejét ingatta, közben vigyorgott.

- Negatív.

Sziasztok! Nagyon sok kimaradás történt, de remélem, hogy innentől lesz időm írni.