Sokáig csak állt az ajtó előtt, és nézte. Mivel nem hallotta Nikolt járkálni, úgy képzelte el, hogy a nő is hasonlóképpen áll a másik oldalon. Csak ahelyett, hogy egymás szemébe néztek, a kopott faajtót bámulták. Aztán Noel megfordult, és lesietett a lépcsőn. Beletúrt a hajába, utána belépett a liftbe. El kellett szívnia egy cigit. Remegett a keze. Nem az zavarta, hogy Nikol fél tőle, hanem az, hogy nem jutnak egyről a kettőre. Arról meg sejtése sem volt, hogy megint min hisztizett be, de úgy érezte, hogy talán ha valahogy bocsánatot kér, minden rendben lesz.

Kilépett a harmadikra, és kisétált a teraszra. A korlátra könyökölt, és cigit vett a szájába. Átkutatta a zsebeit, és akkor jutott eszébe, hogy nincs nála gyújtó. Valamiért olyan dühös volt, hogy kitépte a cigarettát a szájából. Közben véletlenül ketté törte. Felsóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét. Aztán a korlátra könyökölt, és a törött cigit az ujjai között forgatva nézte a parkolót.

Kinyílt mögötte az ajtó. Aztán mellé sétált valaki. Csak a szeme sarkából figyelte. Nem köszöntek egymásnak. Az alak cigit gyújtott, majd hosszan kifújta a füstöt.

- Még mindig fel akarod dugni a dákót a seggembe? – A hangja reszelős volt, de csintalan.

Noel visszatartotta a lélegzetét, mert a füst az arcába szállt.

- Nem... – Köhintett. – Csak ha tovább nyomulsz a barátnőmre.

Francis felhorkantott. Észrevette a férfi törött cigarettáját.

- Add ide. – Felé bökött. – Megcsinálom neked.

Elvette, és összeszerelte a cigit, aztán egy öngyújtóval együtt visszanyújtotta. Ahogy Noel rágyújtott, megkérdezte.

- Honnan szedted, hogy nyomulok Nikolra?

Noel kifújta az orrán a füstöt.

- Ne nézz hülyének, nem vagyok vak. Folyton együtt vagytok, ha nem vagyok ott. Tök boldog, amikor meglát, és mindig azt kérdezgeti, hogy Francis, hol van, meg Francis hogy van? – Itt Noel idegesen elváltoztatta a hangját, miközben Nikolt imitálta. – Annyira felbasz vele, hogy még akkor is be akarom verni a képed, amikor nem vagy itt!

- Érdeklem? – Francis halványan elmosolyodott. – Ez kedves tőle.

- Inkább kurvára idegesítő! Nem értem miért téged nézett ki magának. Egy csóró fasz vagy. Én meg megteszek érte mindent, elviszem enni, veszek neki ruhákat, kedves vagyok vele, és a legtöbb amit cserébe kapok az egy pofon! Nem értem, mit csinálok rosszul! Aztán ha kiakadok, elkezd bőgni. Úgy néz rám, mintha valami szörnyeteg lennék... Úgy, mint aki fél tőlem. – Folytatta Noel. Kitépte a félig elszívott cigit a szájából, és elnyomta a korláton. A füst keserű ízt hagyott a nyelvén, ahogy átvillant a gondolatain Nikol ijedt tekintete. – Annyira elegem van ebből! Legalább egy kicsit nyithatna felém!

Francis sokáig nem válaszolt. A vért kapargatta az orrától.

- Nem tudom, hogy lettünk jóban... – Kezdte elgondolkodva. – Egyik pillanatban még el akartam kerülni, a másikban meg már haverok voltunk. Talán szüksége volt egy stabil pontra.

Noel felvonta a szemöldökét.

- Te, mint stabil pont? – Elröhögte magát.

- Valaki, aki semmit sem akar tőle, érted. Adj neki egy kis szabad teret. Teljesen el van veszve itt, azért csinál hülyeségeket. Nem azért, mert keresztbe akar neked tenni.

- Ha szabad teret adok neki, meglóg!

Francis sunyi pillantást küldött felé.

- Biztos?

Noel füle vörösödni kezdett.

- Talán ha kicsit békén hagyod, elkezd bízni benned. A nők nem szeretik, ha beleerőltetik őket dolgokba...

- Honnan tudod, hogy mit szeretnek a nők, és mit nem? – Kérdezte gúnyosan Noel.

Francis nem válaszolt. Komor tekintettel fürkészte a kihalt parkolót, közben a kézfejét piszkálta.

- Különben meg. – Kezdett bele Noel. Megfordult, és háttal könyökölt a korlátra. – Már kipróbáltam, amit mondtál. Nem történt semmi. Olyan mintha falat húzott volna maga köré, vagy nem is tudom. Nem én tehetek róla, hogy ilyen!

Francis felhorkant.

- Most is mérges valamiért! – Folytatta Noel. – Pedig én csak jót akarok neki! Elintétem, hogy leteszteljék, és ahelyett, hogy megköszönné, kiakad. – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem értem ezt a nőt!

- Ha ki akarod engesztelni, vegyél neki valamit. – Morogta Francis. Újabb cigire gyújtott.

- Ez jó ötlet! – Noel tekintete felcsillant. – Veszek neki valami virág csokrot. Meg csokit. Azután csak megbocsájt, nem?

Francis vállat vont. Közben a férfi tovább agyalt.

- Igen, ez az! Egy bazi nagy virágcsokor, a kedvenc színével. Meg a kedvenc csokija. – Aztán lehervadt a mosoly az arcáról, és visszadőlt a korlátra. – Baszki. – A tarkóját vakargatta. – Azt se tudom, mi a kedvenc színe!

- Szereti a kéket, meg a narancssárgát. – Vont vállat Francis.

- Igen? – Noel morcosan végigmérte a fickó véraláfutásos képét. – És te ezt honnan tudod?!

- Sokat beszélgetünk. – Dünnyögte unottan Francis.

- És ezek után még próbálod beadni, hogy nincs semmi köztetek.

Francis nagyot sóhajtott, és ellökte magát a korláttól.

- Most komolyan, Noel, mikor árultalak el? Ismersz, és én is ismerlek, mióta pelenkás bölcsis voltál. Te is tudod, hogy nincsenek rám hatással a nők!

Noel felmordult, és kedvetlenül elfordult.

- Emlékszel arra a dögös cicára, akit Grahamék küldtek, hogy infót szedjen ki belőlem?

- Igen, arra emlékszem. - A férfi végre elmosolyodott. – Kikarmolta a szemedet a parkolóban, amikor nem sikerült neki.

- Nem járt sikerrel. – Helyeselt Francis. – Pedig tényleg dögös volt. – Nagyot szívott a cigarettába, aztán az egyik hajtincsével kezdett babrálni. – Nem Nikol lesz az első nő, aki elcsavarja a fejem.

Noel kelletlenül bólintott. Az igaz, hogy Francist még egyszer se látta izgatottnak nő társaságában. Jobban érdekelte a pia, meg a cigi.

Noel a kilincsre tette a kezét.

- Azért tartsd távol tőle magad! – Dünnyögte mielőtt otthagyta a fickót.

Nem volt ideje átgondolni a dolgokat. Csak az járt a fejében, hogy milyen boldog lesz Nikol, amikor meglátja a csokit, és a virágokat. Talán még köszönés képpen meg is csókolja. Beült a kocsijába, és elhajtott a legközelebbi virágboltba. Észre se vette, hogy mennyire dobog a szíve, amikor átlépte a küszöböt. Az eladó, egy középkorú, dagi hölgy, boldogan odaköszönt neki.

- Jó napot, uram! – Ahogy kisétált a pult mögül, az alakja szinte eltörpült a sok növény között. – Esetleg tudok segíteni valamiben?

Noel felé fordult, és a tarkóját dörzsölve lenézett a nénire.

- A barátnőmnek szeretnék valami virágcsokrot. A kék, meg a narancssárga a kedvenc színe.

- Hmmmm. – A nő csípőre tett kézzel körülnézett. – Meglátjuk, mit tudunk összehozni. – Egy sor vázás virághoz sietett, és kivett párat. Összeillesztette a színeit. – Vannak esetleg a hölgynek kedvenc virág fajtája?

Noel bambán megvonta a vállát. Arra tippelt, hogy a nők biztos szeretik a színes, nagy szirmú virágokat. Észrevett egy növényt a sarokban, és inkább oda sétált, hogy ne legyen útban. Mellette a polcon számtalan cserepes virág sorakozott, mint más színű, és formájú.

- Különleges alkalomra lesz? – Tudakolta kíváncsian a nő. Noel felé fordította a fejét.

- Nem, csak úgy. – Felelte csöndesen. Szemügyre vette a virágokat a néni kezében, és végigfutott a hátán a hideg. Valamiért nagyon rondának találta ezt a színkombinációt.

- Ó, de kedves! – Kuncogott a néni, és átsétált a bolt másik oldalára pár díszért.

- Tudja, mit? – Szólt utána Noel. – Legyen inkább valami más szín. Valami szép, izé... Romantikus. Meg jó nagy.

- Rendben, bízza csak rám, fiatalember. – A néni rajongó odaadással rakta össze a virágcsokrot. Végül rózsaszín és piros rózsákból. Fekete papírba csomagolta, és piros masnit kötött a szárak köré. Teletűzdelte még valami apró, fehér szirmú virággal is, amit Noel nem ismert. De azt elismerte, hogy a néninek van érzéke hozzá.

- Kész is van!

- Ez szuper lesz, köszönöm! – Átvette a csokrot, majd a pénztárcájáért nyúlt.

- Nagyon szerencsés a barátnője. – Kuncogott a nő.

- Remélem, örülni fog neki. – Mosolygott kedvesen Noel.

- Biztos, hogy örülni fog neki!

Elköszöntek egymástól, Noel pedig szinte bepattant a kocsiba. A hatalmas virágcsokrot óvatosan maga mellé, az ülésre rakta. Kis ideig elidőzött rajta. Elképzelte, ahogy átadja Nikolnak, aki annyira meghatódik, hogy boldogan a nyakába ugrik.

Mosolyogva vezetett a visszafele úton, közben végig Nikolon jártak a gondolatai. Szinte futva tette meg az utat a liftig. Közben óvatosan tartotta a virágcsokrot. Vigyázott rá nehogy csak véletlen egy szirom is lehulljon. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, de a mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amikor észrevette, hogy az ajtó résnyire tárva van. Lassan kinyitotta, félve attól, amit látni fog. De semmi sem készíthette volna fel a látványra, ami a szeme elé tárult. Hátra hőkölt, és majdnem kiejtette a csokrot a kezéből.

A szobában mintha bombát robbantottak volna. Értékes iratok szétdobálva a szőnyegen, az ágyon gombóccá gyűrve hevert az ágynemű... A ruháik is szanaszét szórták, a fegyvereket lesöpörték a polcokról, az éjjeliszekrény fiókjait kihúzták a helyükről, és a papírok mellett hevertek. Noel reflexszerűen az övébe rejtett pisztolyért nyúlt.

- Nikol? – Óvatosan lépett be a szobába. Az egyik kezében a fegyverrel, a másikban a virágcsokrot szorongatva. A hangja bizonytalanabbra sikerült, mint amire számított. A rettegés, ami átjárta, alig volt bármihez fogható. – Nikol itt vagy?

Mélyen arra számított, hogy a nő elbújt, és nemsokára felbukkan a feje valahonnan, de közben sejtette, hogy ez csak naiv ábránd. Lerakta a virágcsokrot az asztalra, és óvatosan a fürdőszobabába osont. A helyiséget ugyanúgy feldúlták, mint a szobát. Noel feszülten felsóhajtott. Megkönnyebbült, mert nem rejtőzött senki a fürdőszobában, aki az életére akarna törni, de közben elfogta a szorongás, mert Nikolt sem találta. Azon törte a fejét, hogy ki lehet annyira elvetemült, és hülye, hogy betörjön a Brunier klán székhelyére, feldúlja a főnök szobáját, és elrabolja a barátnőjét. Noel szíve egyre hevesebben vert, ahogy átpörgette a potenciális gyenge pontokat. És minél tovább gondolkozott rajta, annál kevésbé értette a helyzetet. Graham emberei, habár agresszív, és idegesítő nyűgként keserítették meg az életét, nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy egy ilyen bevetést rendezzenek. Noel gondolatait teljesen elborították a szörnyű képek arról, hogy mi történhetett. Kétségbeesetten átkutatott minden apró négyzetmétert, közben egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Még sosem rettegett ennyire. Remegve kitántorgott a szobából, közben segítségért tárcsázott a telefonján. Hihetetlenül félt, és ennek csak egy oka volt. Nikol eltűnt.

Gondolkodj egy kicsit. Miután Noel becsukta az ajtót, Nikol első dolga a mosdóba vezetett, és kiöblítette a száját. Kis ideig elidőzött a tükörképén. Az itt töltött idő alatt lenőtt a válláig a haja, és megváltozott a tekintete. Egy eltökélt, vad nő nézett vissza rá. Legszívesebben összetörte volna a tükröt, mert nem magát látta benne.

Kisétált a fürdőből, felhúzta a redőnyt, hogy beengedjen egy kis fényt a szobába, utána leült az ágyra. A mellkasához húzta a lábait, és átölelte. Kis ideig az állát a térdén pihentette. Azon gondolkozott, hogy mit csinál az életével. Sosem akart rossz dolgokba keveredni, mégis egy bűnöző kezei közé csöppent. Lassan kezdte érteni, hogy miért lépett le az a bizonyos Fatima. Amennyire ismerte Noelt, biztos vele se bánt gyengéden a férfi. Mit csináljak? Eddig az összes szökési kísérlete puccsba fulladt, és Noellel se értették meg egymást. Mér csak az hiányzott a nyakába, hogy Sofihoz hasonlóan beházasodjon a klánba. Abból nem látott kiutat. Lehet, tényleg az lenne a legjobb megoldás, ha lelépnék... De hogy csinálja? Nincs pénzem, se jogsim, se semmim. A rendőrségre se számíthat. Erősen törte a fejét, hogy hogyan tudna nyom nélkül eltűnni, ahogy Fatima tette. Először is pénzt kell szereznie. Tudta, hogy Noeltől nem kérhet kölcsön, Francisnél meg jobb esetben, ha van apró... Gondolkozz, miből csinálhatsz pénzt...? Jamie valami éjszakai klubbot futtat, nem? Kirázta a hideg. Eszedbe ne jusson! Meg valószínűleg Noel se díjazta volna az ötletet. Mi van még ebben a rohadt klánban? Drogok... Ekkor felkapcsolt a fejében a villany. Még a lepukkant épülethelységre is emlékezett, ahol a kereskedés folyt. Csak annyi a dolga, hogy valahonnan szerez egy kocsit, lenyúl pár zacskó ki tudja mit, eladja az utcán, és olyan messzire utazik, ahol se Noel, se a rivális klán nem bukkan a nyomára. Észre se vette, hogy elmosolyodott.

Úgy érezte, hogy minél hamarabb lépnie kell. Abba bele se akart gondolni, hogy Noel mit fog művelni vele, ha kiderül, hogy egészséges. Kipattant az ágyból. Az ajtóhoz lopakodott, és óvatosan lenyomta a kilincset. A szíve hatalmasat dobbant, ahogy az ajtó engedett, és megmozdult. Csak résnyire merte kinyitni, mielőtt kikukucskált. Nem lett volna szerencsés, ha Noel a lépcsőn ücsörögve cigizik. Viszont mindenhol síri csend honolt.

Nikol gyorsan visszahúzta a fejét, és halkan becsukta az ajtót. Az íróasztalhoz futott, és elkezdte kinyitogatni a fiókokat. Pénzért kutatott, és értékekért, amiket esetleg beválthat. Nem talált sokat, csak iratokat, és mappákat. Aztán a legalsó fiókhoz ért, amit zárva talált. Feszegette, húzta, aztán seggre esett, ahogy a fogantyú a kezében maradt. Ha valahol, Noel biztos itt tárolja a pénzét. A borítónyitóval feszegetni kezdte a zárat. Nem tartott sokáig, mire feladta, és mérgesen a falnak vágta az eszközt. Lesöpörte a papírokat az íróasztalról, és majdnem a számítógépet is összetörte. Aztán észrevette Noel egyik óráját, ami az íróasztalon pihent. Elég drágának tűnt, úgyhogy zsebre rakta, és kutakodott tovább. Átforgatta az összes polcot, az összes fiókot, az összes ruha zsebét. Végül Noel egyik melegítőjének farzsebében talált egy elrongyolódott papírpénzt, amit valószínűleg benne felejtett mosás előtt. Nem volt sok, de kezdetnek ez is megtette.

Körbenézett, de nem találta meg a kinti cipőjét. Viszont sürgette az idő, úgyhogy belebújt Noel papucsába, és úgy futott ki a szobából. Lesietett a lépcsőn, és szinte beugrott a liftbe. Észre se vette, hogy mennyire remeg. Átfutotta a szemével a szinteket. Észrevette, a mínusz egyest, ami bizonyára az alagsorba vezetett. Még véletlenül sem akart összefutni Noellel, úgyhogy azt a gombot nyomta meg. Elfogta a hányinger, ahogy elindult a lift. Idegesen rágta a körmét, és csak reménykedett, hogy senki se fogja megállítani a liftet. A harmadikon viszont kinyílt az ajtó.

Nikol azt hitte, hogy elviszi a szívroham, amikor meglátta a folyosón ácsorgó magas alakot. De csak egy pillanatra. A férfi nyurga, vékony alkatán lógott az ing, a haja kócos volt, a szeme karikás. Az arca durván beesett, és gondozatlan borosta ölelte körbe. Elnyűtten nézett a liftbe. Nikol megkönnyebbülten kifújta levegőt. Ez nem Noel... A férfi felvonta a szemöldökét, ahogy belépett mellé.

- Na, mi van, Nikol... – Dünnyögte keserűen. – Kell egy fuvar?

Nikol ekkor ismerte fel a hangját.

- Travis...?! – A srác szörnyen nézett ki. Nem is hasonlított a régi énjére.

- Mi az?

- Mi történt veled? Olyan... Más vagy.

Travis elmosolyodott. Beletúrt a hajába, ami egészen megritkult.

- Ez meg az. – Nevetett. – Dolgok amiről nehéz leszokni.

Nikol nem tudta, hogy mit válaszoljon. Csöndben figyelte a srác fáradt képét.

- Én nem is akartam ezt az egészet... – Folytatta keserűen. – Tudod, a mamám beteg, és kellett a pénz... – Mélyet sóhajtott. Kerülte a nő tekintetét. – Most meg már nem szállhatok ki.

A lift megállt az elsőn, és egy pittyenéssel kinyílt az ajtaja. Travis kibotorkált rajta, aztán még egyszer búsan visszanézett.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe.

Az ajtó becsukódott, a lift pedig tovább indult. Nikolnak összeszorult a hasa. Megsajnálta a srácot. Ezek szerint nem ő volt az egyetlen, aki szívott Noel keze alatt.

Ahogy megérkezett az alagsorba, végigfutott a hátán a hideg. Mindkét irányba sötét, végeláthatatlan folyosó futott. A poros falakról pattogzott a festék, és vastag csövek futottak a plafonon, és a padló mentén. Az egész helyet csak egy rozoga italautomata halovány fénye világította meg. Pár szobanövény kókadozott elkopott kanapék mellett.

Nikol óvatosan kilépett. A hideg azonnal becsúszott a ruhája alá. Nem tudta, hogy melyik irányba induljon, de a sötétben ajtók vonala rajzolódott ki előtte. Arra vette az irányt. A fal mellett tapogatódzva haladt. Elsétált az ajtók előtt. Észrevette, hogy mindegyik meg van számozva. Az ötödikig jutott, amikor táncoló léptek csattogása visszhangzott a folyosóról. Nikolnak olyan hevesen kezdett verni a szíve, hogy úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban kitör a mellkasából. Óvatosan az ajtó kilincsére csúsztatta a kezét, és lenyomta. Semmi. A léptek egyre közeledtek, úgyhogy a következő ajtóhoz ugrott, és azt is megpróbálta. Ahogy kinyílt, beugrott rajta, és halkan becsukta maga után. Lélegzet visszafojtva hallgatta, ahogy a léptek lassan elhaladtak az ajtó mellett a folyosón.

Nikol nem engedte meg magának, hogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Elfogta egy szorongató érzés, hogy nincs egyedül. A sötétben hunyorogva megfordult. Nem sokat látott. Az apró, piszkos ablak alig engedett be fényt.

Egy alaktalan, sötét kupac görnyedt a szoba közepén. Aztán halk, alig kivehető, lassú lélegzés ütötte meg a fülét. Nikol ijedten kővé dermedt, és csak bámulta az árnyékba burkolózott alakot. Próbálta kivenni, hogy mit lát, de az agya nem tudta értelmezni a leginkább zsák krumplira hasonlító dolgot. Ijedten lámpa kapcsoló után tapogatózott, az érdes falon. Gyorsan meg is találta, a szobát azonnal bevilágította a félhomály. Az erőtlen, narancssárga fényt egy, a plafonról vezetékszálon lógó, villanykörte adta. Balra, a falra piszkos, rozsdás kézmosók sorakoztak. Az egyik szélén egy törölköző hevert. A másik oldalon egy faasztal volt a sarokba, olyan eszközökkel, amiket Nikol nem ismert. A tekintete pedig rögtön a szoba közepére siklott. A szája elé kapta a kezét, nehogy felkiáltson a látványtól. Egy ember ült vele szemben a széken. A teste ernyedten dőlt oldalra, a feje lecsuklott. És mindenét vér borította.

Nikolnak lüktetni kezdett a feje, és egy pillanatra elsötétült előtte a kép. Hátra tántorodott az ajtónak, de nem tudta levenni a szemét a férfi felismerhetetlenné duzzadt arcáról. Az idegen haja tincsekbe tapadt a vértől, és a homlokára lógott. A bal szeme akkorára dagadt, hogy a fél fejét eltakarta. Az orrából, és felszakadt ajkaiból kicsorgott vér dús, bozontos szakállára száradt. A nyakánál vörösesbarnára színeződött a fehér póló anyaga.

A karfához kötözött csuklóiba durván belevágott a zsineg, és mindegyik ujjáról hiányzott a köröm. Alatta a széklábaknál vértócsa száradt a piszkos földre. Csak onnan lehetett tudni, hogy még életben van, hogy néha megemelkedett a mellkasa.

- Uram isten! – Suttogta Nikol.

A mosdókagylókhoz sietett, és bevizezte a piszkos rongyot. Fogalma sem volt, hogy hogyan segítsen a férfin, csak azt tudta, hogy nem hagyhatja itt ilyen állapotban. A hideg víz a rongy felét átáztatta, úgyhogy Nikol a férfi elé sietett, és letérdelt, hogy lássa. Óvatosan a férfi homlokához érintette a rongyot, mire az keservesen felnyüszített.

- Ssssh! – Csitította Nikol. – Semmi baj, minden rendben lesz.

Egyelőre nem jutott jobb mondat az eszébe, de ez is megtette. A férfi résnyire nyitotta a jobb szemét. Minden érintésre összerezzent, de hagyta, hogy Nikol letörölgesse az arcát.

- Semmi baj... – Nikol inkább maga miatt ismételgette a szavakat. Mély barázda húzódott a szemöldöke között, ahogy egyre lejjebb haladt a férfi arcán. Nem tudta eldönteni, hogy a férfi vörös, vagy szőke, amit átitatott a sok vér.

Mire nagyjából letisztogatta az arcát, a férfi egészen felélénkült. Továbbra is görnyedt, de a fejét éberen tartotta. Nikol minden lépését szemmel tartotta. Figyelte, ahogy a nő lassan felkel, körülnéz, majd elindul az asztal felé, és a kezébe vesz egy aprócska pengét.

Nikol megfordult. Tett pár lépést a férfi felé, aki ijedten megfeszült. Nyöszörögve próbált minél messzebbre húzódni, persze a zsineg nem engedte.

Nikol védekezően feltartotta a kezét.

- Semmi baj, nem akarom bántani! – Suttogta. – Elvágom a köteleit.

Ez valamilyen szinten megnyugtatta a férfit, de továbbra is gyanakodva figyelte Nikol minden mozdulatát.

Nikol ismét letérdelt elé, majd a kötél, és a fatámla közé csúsztatta az apró kést. Óvatosan elvágta. A zsineg viszont a helyén maradt. Mélyen belevéste magát a fickó húsába. Beleragadt. Nikol borzongva nyúlt a kötélért, és két ujjal lefejtette a férfiről. Az fájdalmasan nyöszörgött, de nem tiltakozott.

- Sajnálom. – Súgta Nikol. – Nem akarok fájdalmat okozni, csak máshogy nem tudom leszedni...

Aztán a másik kézhez fordult, és annak is elvágta a köteleit. Végül a férfi lábához hajolt. Ott már könnyebb dolga akadt, mert a zsineg nadrágon keresztül szögezte a székhez.

Ahogy Nikol végzett, eldobta a kis kést, és felegyenesedett.

- Fel tud állni? – Kérdezte a férfitől.

Az előre hajolt. Ha Nikol nem tartja meg, kifordul a székből. Felnyögött a férfi súlya alatt, de kitartóan tartotta. Az orrába bekúszott az izzadsággal keveredett vérszag. Elfogta a rosszullét.

- Csak egy kicsit... – Nyöszörögte erőtlenül a férni.

- Tessék? – Nikol kezei között csúszni kezdett a piszkos ruha anyaga. – Mit mondott?

A férfi feje lecsuklott, de mindkét kezét megmozdította. Az egyikkel megmarkolta Nikol hátán a pulóvert, a másikat a nő vállára vezette. Nikolra nehezedve felhúzta magát, de alig állt a lábán. Szinte azonnal előre roskadt.

Addigra Nikol észrevette, hogy igen nagy termetű férfivel van dolga. A több számmal nagyobb papucsban csúszott a lába, de igyekezett megtartani a ránehezedő testet.

A férfi legalább egy percig nyomta a súlya alatt, majd kifújta a levegőt, és az egyik karjával Nikol vállára támaszkodott. Hangosan fújtatott.

Nikol megpróbált átnyúlni a karja alatt, hogy úgy segítse menni. A férfi kihűlt teste az oldalához simult.

- Nagyon ügyesen csinálja. – Suttogta biztatóan, de arra már nem tudta rávenni magát, hogy mosolyogjon.

A férfi a hajába lihegett, és kis híján összeesett. Erőtlenül tett egy lépést. Majd még egyet.

- Ez az...

Aztán lassan csökkent a ránehezedő súly. A férfi eltolta magát. Lépett egyet hátrafelé. A jobb szemével alaposan átfürkészte Nikol arcát, mintha az eszébe szeretné vésni minden vonását.

Utána szó nélkül a székhez tántorgott. Megragadta a támláját, és a kis ablak alá húzta.

- Mit csinál...? – Kérdezte Nikol. Esze ágában sem volt megállítani a férfit, de egy olyan kis ablakon biztos nem fér ki. Főleg nem akkora pocakkal, mint ami neki volt.

Figyelte, ahogy a férfi felfeszíti a kis ablakot, és megpróbálja felhúzni rajta magát. Az ablak valami kert gyepére nyílt. A férfi körmök nélkül kapaszkodott a földbe, és néhány fűcsomót is kitépett. Az egyik válla már kint volt. A bakancsával barnás csíkokat húzott a piszkos, fehér falon. Valahogy kipréselte magát az apró ablakon, amin talán még Nikol se fért volna ki. És már el is tűnt.

Nikol nagyon remélte, hogy nem fogják elkapni, és épségben megmenekül. Még úgy is, hogy gyalog szinte lehetetlennek bizonyult ez a küldetés.

Nikol még egy ideig a szobában téblábolt. Csöndben nézte a vérfoltot, ami a szék után maradt a földön, aztán rájött, hogy neki is mennie kéne. Megpróbált a férfit utánozva kimászni a pici ablakon, de az olyan magasan volt, hogy nem érte föl. Visszasietett az ajtóhoz, és óvatosan kidugta rajta a fejét. Tisztának tűnt a levegő. Kilépett, és amilyen halkan csak tudta, becsukta maga után az ajtót. Reszketett, de nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől, vagy attól amit látott. Körülnézett. Egy kanapén, pár szobanövényen, és az italautomatán kívül egy lélek se tartózkodott a közelben. Pontosabban...

- Lám, lám, lám. – Nikol ijedten megfordult. A sötétben, a falnak támaszkodva egy alak állt. – Megint szökünk, hm, Nikol?

Nikol megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Francis... A frászt hoztad rám! – Helyeslően, de kissé tétován bólintott.

A férfi ellökte magát a faltól, és zsebre dugott kézzel elindult.

- Ugye tudod, hogy odafönt mindenki téged keres. – Intett az állával a plafon felé. Ahogy elhaladt Nikol előtt, sunyi vigyort villantott rá, majd megállt az italautomata előtt.

- Kérlek, ne szólj nekik! – Cincogott Nikol.

- Te miről beszélsz, nem is találkoztunk. – Dörmögte Francis, közben pénz után nyúlt a szakadt farmerzsebébe. – Van nálad apró?

Nikol csöndesen megcsóválta a fejét.

- Kár... – Sóhajtott a fickó, minden figyelmét a színes italokra fordítva. Aztán kis hallgatás után az üvegre tenyerelt. – Ha itt balra fordulsz, a lift mellett van egy vészkijárat.

Nikol arcára megkönnyebbült mosoly ült, és sietve megindult arra, ahol fél perce még Francis állt a sötétben.

- De azért hiányozni fogsz... – Jegyezte meg búcsúzóul a fickó.

Nikol szinte futva szedte a lépteit. Bekönnyezett a szeme. Ahogy a kijáratot kereste, az arcát törölgette a pulóvere ujjával. Mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. Most nincs idő érzelgésre!

Szinte feltépte a vészkijárat ajtaját, de legnagyobb csalódottságára a szabadság helyett egy felfele nyúló lépcsősor fogadta. Kettesével szelte a fokokat, és pillanatokon belül a földszinten találta magát. A lépcső ugyanis a lift mellett húzódott.

Nikol megtorpant a tetején. Vele szemben két fegyveres férfi állt a bejáratnál. Túl sokan nyüzsögtek, ahhoz, hogy észrevétlenül kiosonjon bárhol is. És ha ez még nem lett volna elég, a liftajtó is kinyílt.

Nikol pedig szemtől szembe találta magát az egyetlen emberrel, akivel nem akart összefutni. Noel.

Még sosem látta ilyen feldúltnak a férfit. Noel haja teljesen kibomlott, az arca sápadt volt, mint a holdfény, a szeme vörös, és nem csak a homlokán, de a nyakán is kidudorodtak az erek. Lihegett, és épp parancsokat üvöltött valakinek, amikor találkozott a tekintetük. Nikol legszívesebben megsemmisült volna. Nem bírt megmozdulni, csak állt a lépcső tetején, mint egy őz, aki felé ezerrel száguld a teherautó. Noel kikerekedett szemmel nézte, és hüledezve tett felé egy lépést.

- Niki... – Hihetetlenül megkönnyebbült, amikor meglátta a nőt. Legszívesebben szorosan magához ölelte, és tüzetesen átvizsgálta volna minden centiméterét, hogy nem sérült-e meg. De Nikol összerezzent, ahogy megérezte a férfi tenyerét az arcán. Noel először nem értette, hogy Nikol miért remeg ennyire, hiszen már nincs veszélyben. Aztán lassan rájött, hogy valójában nem is volt.

- Végig itt voltál? – Nikol kerülte a tekintetét. Látszott rajta, hogy mennyire fél. A padlót nézte, és mereven tartotta maga mellett a kezeit. A méretekkel nagyobb pulóver eltakarta a nadrágját, a lába pedig szinte kicsúszott a férfi papucsából. A haja az arcába hullott, és eltakarta a szemét. Remegett az ajka, és rendezetlenül vette a levegőt. Noel egészen megsajnálta, de nem mutatta ki.

– Azt hittem, hogy eltűntél! – Ekkor értette meg, hogy mennyire fontos számára a nő. Képes volt megmozgatni az egész klánt azért, mert azt hitte, hogy Nikolt elrabolták. Összepréselte a száját. Nikol hallgatása többet mondott bármi szónál. Noel végre megkönnyebbült, hiszen újra a kezei között tarthatta a nőt, de közben próbálta kordában tartani a mellkasában felgyülemlett feszültséget. Megígérte, hogy nem fog kiabálni, mégis az aggodalmát dühbe öntötte.

- Minden lefújva! – Intett az egyik fegyveres őrnek. – Mondjátok el mindenkinek, hogy megvan Niki.

A nő továbbra se nézett fel. Ahogy Noel megragadta a karját, érezte, hogy mennyire remeg. Bevonszolta a nőt a liftbe, és benyomta a legfelső emeletre vezető gombot.

- Ezt mégis hogy gondoltad? – A hangja remegett a visszafojtott indulatoktól. Összepréselte az állkapcsát, hogy ne kezdjen üvölteni. Ugyanis a kérdésére csönd érkezett válaszul.

Nikol nem mert megszólalni. Úgy érezte, hogy ha bármit mond, azzal kihúzza a dinamit fogantyúját, és minden robban. A férfi reakciója alapján már járt a szobában, és nem értékelte amit látott.

Noel mellett botladozott, amíg a férfi felhurcolta a szobáig a lépcsősoron. Olyan erősen fonódtak köré az ujjak, hogy ezek után biztos nyomot hagynak majd maguk után.

Összerezzent, ahogy Noel bevágta a szoba ajtaját. Megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a férfi súlyos jelenlétében. Szipogva megtörölte az orrát.

- Sajnálom... – Súgta alig hallhatóan. Noel cipőjét bámulta, a tekintetét pedig elhomályosították a könnyek. Megérezte magán, ahogy Noel kifújta a levegőt.

- Akarsz még valamit mondani?

Nikol szája megremegett. Lassan a pulóver zsebébe nyúlt, és előhúzta az órát, és a gyűrött papírpénzt. Átnyújtotta a férfinek. Nem látta Noel összezavarodott arckifejezését, mert a haja mögé rejtőzött. Ahogy az ujjai hozzáértek a férfi tenyeréhez, kitört belőle a zokogás.

- Kérlek, hallgass meg! – Még sosem bőgött ilyen csúnyán.

Noel a szabad kezével felemelte a fejét. A tekintete szikrát szórt, de az arca sima maradt.

- Nézz a szemembe, ha hozzám beszélsz. – Nikol könnyektől áztatott, sötétbarna tekintete olyan volt, mint egy mély, őszinte tükör. Látta magát benne. Úgy, ahogy Nikol látta őt.

- Én ezt nem tudom csinálni! – Nyüszített Nikol, az arcát törölgetve. Elfordította a fejét. Próbált valami épkézláb hazugsággal előrukkolni azalatt a kis idő alatt, amíg leült az ágyra. Azt nem tagadhatta le, hogy szökni próbált, úgyhogy mással próbálkozott.

- Tudom, hogy ez nagyon gyanúsan néz ki, de hidd el, hogy nem azért csináltam! Ez az egész nekem nem megy! Kérlek, ne haragudj rám! – Az ujjait piszkálgatta, hogy még véletlen se kelljen a férfira néznie.

Noel alig észrevehetően az íróasztalra rakott csokorra pillantott. Aztán az ágy szélén kuporgó Nikolra.

- Én megpróbáltam így élni, de nem megy! Csak egy egyszerű felszolgáló voltam egy kávéboltban, nekem nem való ez az egész! Nem értek a drogokhoz, nem értek a fegyverekhez, nem tudom, hogy kéne viselkednem, és... – Rendesen átnedvesedett a pulóvere ujja, ahogy folyamatosan a könnyeit törölgette. – És hozzád sem értek! Ne értsed félre, tudom, hogy azért vagy ilyen, mert így nőttél fel, csak nehéz, tudod... Nem értem, hogy mit miért csináltok, vagy hogy mit miért mondotok! Annyira nem értem ezt az egészet, csak vissza akarom kapni az életem! – Szipogva az órára bökött, amit Noel még mindig a kezében tartott. – Nem akartalak meglopni, csak magammal akartam vinni valamit, ami rád emlékeztet... Tudom, hogy elcsesztem, de esküszöm, hogy nem azért csináltam, hogy megkeserítsem az életed! – Könnyes tekintettel felnézett a férfire. – Sajnálom, kérlek ne haragudj rám!

Nem tudta, hogy mire számítson. Első sorban még maga is meglepődött, hogy milyen őszintén hangzott az egész, de nem volt benne biztos, hogy sikerült meggyőznie a férfit. Noel csöndben figyelte, amíg ő hüppögve törölgette a könnyeit. Életében először sajnálatot vélt felfedezni a férfi arcán. Nem volt olyan egyértelmű, hiszen teljesen elhomályosították a látását a könnyek. Ahogy Noel elindult felé, lehajtotta a fejét. Hallotta az óra koppanását az íróasztalon, majd Noel cipője megjelent előtte. Összehúzta magát. Felkészült arra, hogy a férfi üvöltözni fog vele, és talán még fel is pofozza. Ahogy besüppedt mellette a matrac, összeszorította a szemét.

- Fogalmam sem volt, hogy így érzel... – Noel hangja rekedtesen csengett, száraz volt, de mégis lágy.

Nikol összerezzent, ahogy megérezte a férfi tenyerét a hátán. Nem számított a gyengéd érintésre. Ahogy Noel simogatta, lassan abbahagyta a sírást.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – Noel mosolyától kicsit megkönnyebbült. Úgy érezte, hogy hatalmas súly hullott le a mellkasáról. De talán erre az is rásegített, hogy rendesen kibőgte magát.

- Akkor... – Félénken a férfire pillantott. – Nem haragszol?

Noel végigsimított az arcán.

- Nem.

Nikol kisírt szemmel mosolygott.

- Köszönöm... – Lassan Noel mellkasának simult, és átölelte. Annyira stresszes volt számára ez az egész, hogy szüksége volt arra, hogy egy kicsit biztonságban érezze magát. Mindketten egy kis nyugalomra vágytak a háborgó érzelmek vihara után. Noel szorosan Nikol köré fonta a karjait, és a hajába fúrta a fejét. Miután azt hitte, hogy elvesztette, szinte hihetetlennek találta, hogy újra a kezei között tarthatja a nőt. Szorosabbra fonta körülötte a karjait. Nikol teste az övének simult, és abban a pillanatban olyan puhának, és gyengének érezte... A nő hozzá kuporodott, és bizonytalanul szorította. Noel úgy érezte, hogy mellette kell maradnia, hogy megóvja. Így akarta ölelni, amíg világ a világ, és még tovább. Még akkor is, ha Nikol egy másikba tartozott. Gondoskodni akart arról, hogy ebben a világban soha semmi baja ne essen. Ez az ölelés különleges volt. Szoros, és őszinte. Olyan, amit senki mással nem akart megosztani. Az idő lelassult körülöttük, és most nem volt senki, aki megzavarhatná ezt a csodálatos pillanatot.

Nikol a férfi egyre lassuló szívverését hallgatta, és kicsit ő is megnyugodott. Sikerült kijátszania a kártyalapokat. És most az egyszer jól esett neki a férfi ölelése. Talán azért, mert az ellenkezőjére számított, talán azért, mert érzelmileg kimerült, és szüksége volt valakire, aki határozottan a karjaiban tartja, maga se tudta.

Ő húzódott el először. Noel nem tartotta vissza, elengedte, és a szemébe nézett. Elmosolyodott, és végigsimított Nikol haján. Mindketten szörnyen néztek ki. Noel kócosan, Nikol vörösre bőgött szemmel, és kipirult orral, mégis, talán először igazán látták a másikat.

- Nem te vagy az egyetlen, aki nehezen kezelte a helyzeteket. – Sóhajtott Noel. Bizonytalanul elmosolyodott, és felkelt az ágyról. Nikol érdeklődve figyelte, ahogy az íróasztalhoz lépett. Noel magához vette a hatalmas virágcsokrot, aztán visszasétált Nikolhoz. Átnyújtotta neki.

- Én is sajnálom... – Kíváncsian várta a nő reakcióját. Magában már belátta, hogy nem számíthat sokra, de Nikol mosolya épp elég volt neki.

- Noel! – Átvette a férfitől a csokrot, és magához ölelte. Beleszagolt, és annak ellenére, hogy semmi illata nem volt a rózsáknak, úgy csinált, mintha nagyon örülne neki. Igazándiból örült is. – Ez nagyon szép, köszönöm!

Elnézegette a hatalmas csokrot, ami nagyobb volt, mint a feje. Ez volt a legkedvesebb gesztus, amit valaha kapott a férfitől. Közben azon gondolkozott, hogy Noel akkor is ilyen kedves lesz majd vele, ha megtudja, hogy megszöktetett egy férfit az alagsorból.