Az utóbbi napokban minden időmet arra szántam, hogy javítsak a helyzetemen. Hála az égnek volt olyan cég, ahol könnyen át tudtam passzolni a tulajdonjogot a többi tulajdonosnak. Nyilván áron alul, mert még legálissá is kellett tenniük az azokba fektetett pénzt.

Amennyi pénzt kerestem a napokban, azokat átutaltam a kisebb tartozásaimnak. Mostmár csak 3 helyre kell fizessek, de oda hatalmas összegeket. Hiába adok el további tulajdonrészeket, nem lesz elég. Talán a Ferrari eladásával meglenne a megfelelő összeg, de azt nem akarom elengedni.

Az az egyetlen dolog, ami anyához köt. És talán az agyam legmélyén tudom, hogy ez az, ami Charles-hoz köt. És egyelőre ezt még nem tudom elengedni. Másrészt nem adhatok el mindent, mert ha megúszom a börtönt vagy azt, hogy valaki elraboljon az utcán, akkor valamiből élnem is kell.

Az előző napokban rengeteg újságíró keresett meg, de nem nyilatkoztam. Azt sem tudom mit szabad és nem szabad mondanom.

Épp a szobámban pakoltam a papírokat, amikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Biztos voltam benne, hogy Will az. Így szinte önkívületi állapotban rohantam le a lépcsőn, hogy beolvassak neki.

- Hogy mersz ide visszajönni, te szemét? Tönkretetted az életem! - kiáltottam a folyósón.

De amikor kiléptem és megláttam, hogy ki áll az ajtóban, ledermedtem. Charles volt az. El is felejtettem, hogy van kulcsa. Sosem gondoltam volna, hogy használni is fogja.

- Charles... - csak ennyit tudtam mondani.

Rám tört az utóbbi napok fájdalma, amikor megláttam őt az ajtóban állni. Az volt az első pillanat, amikor hosszú napok után először biztonságban éreztem magam.

Nem maradt erő bennem, így térdre hullottam a nappali közepén a tökéletesre csiszolt parkettára. Tartani akartam magam előtte, de képtelen voltam.

Odasétált hozzám és megölelt. Hosszú ölelése hihetetlen békét jelentett. Nem beszéltünk, csak ültünk ott egy ideig. De mikor elkezdtem gondolkodni rájöttem, hogy ez nem helyes.

- Charles, nem kell itt lenned. Nem kötelező eljönnöd, nem vagyunk együtt. - mondtam, miközben kerültem a szemkontaktust.
- Senki nem kényszerített, hogy eljöjjek. Azért vagyok itt, mert nem vetted fel a telefont és látni akartam, hogy minden oké.
- Na, mostmár látod, hogy minden jó. Köszönöm, hogy eljöttél, légyszi menj el! - próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy őszintének hangozzak.
- Nem, látom, hogy semmi nem oké. Miért akarod, hogy elmenjek? Én maradni akarok. - nézett egyenesen rám.

Annyira akartam, hogy itt legyen, de nem lehetett. Nem rángathatom bele semmibe, nem ezt érdemli.

- Azért, mert neked megvan a saját, valódi életed, aminek én rohadtul nem vagyok a része. Én csak a hazugság vagyok. És neked megvannak a saját problémáid, ott van a versenyzés is. Nem foglalkozhatsz az én hülyeségeimmel. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj! - hajtottam le a fejem.

Megint közeledett hozzám, hogy megöleljen, de én inkább felálltam és a konyhába sétáltam. Nem akartam megnehezíteni.

- Kérlek értsd meg, hogy itt akarok lenni. Nem hagyhatlak magadra ilyenkor. Lehet, hogy a kapcsolatunk hazugság. De az ami köztünk van..., vagyis a barátságunk az valódi.
- De Charles, én nem vagyok számodra elég. A saját problémáimat sem tudom megoldani. Nem tudlak úgy támogatni, mint te engem. És ez a barátság nem szólhat csak rólam. Megérdemled a figyelmet. - szakadt ki belőlem az őszinteség.
- Nem érted. Én kedvellek és segíteni akarok. Majd ha nekem lesz problémám, akkor te is ott leszel velem. De most a jelenben vagyunk és rajtad kell valahogy segítenünk.

Nem tudtam reagálni, mert valaki éppen csengetett. Az ajtót kinyitva egy legalább két méteres kétajtós szekrény állt előttem.

- Szép napot, Hope! Josh Moskovic vagyok, nyomozó. - felmutatta jelvényét, mire a gyomrom összeugrott.

Beinvitáltam a házba, majd helyet foglalt a kanapén. Először farkasszemet nézett Charles-szal, aki erősen tartotta vele a szemkontaktust.

- Megkérném az Urat, hogy távozzon!

Charles majdnem megölte a tekintetével. Láttam rajta, hogy ő bizony innen nem hajlandó tágítani.

- Nyugodtan maradhat. Ő nekem a ... - elgondolkodtam, hogy ugyan most mit kellene mondanom, de maradtam a szerepben. - a szerelemem.

A férfi bólintott, Charles pedig diadalittasan mérte végig a nyomozót. Ha nem lettem volna ilyen stresszes, akkor még viccesnek is találtam volna a helyzetet.

- Gondolom Ön is tudja, hogy mekkora bajban van. - kezdte a férfi. - El szeretném mondani a lehetőségeit. A rendőrség hamarosan összeszed minden bizonyítékot és akkor Önnek előzetesbe kell vonulnia. Nem számíthat hosszú tárgyalásokra, mert egyértelműek lesznek a bizonyítékok, maximum kicsit faraghat az évek számán. Valószínűleg nem csak a rendőrség fenyegeti, hanem mások is, de ez csak feltételezés. - tette fel kezeit.
- Mit mondjak most erre, őszintén? - nevettem kínomban.
- Nem vagyunk mi sem hülyék. Tudjuk, hogy ezeket az Apja követte el. De mivel minden az Ön nevén van, így el kell vinnie a balhét. Egy kiút van a számára. Ha feladja az apját. Ha elmond mindent róla és azt, hogy jelenleg hol van, akkor én vagyok a biztosíték, hogy meg fogja úszni. Látjuk, hogy ebben a pár napban mióta Ön kezeli az üzletet minden törvényesen működik, remélem ez így fog menni a jövőben is.
- Most, ha nem probléma akkor nem szeretnék semmit mondani. - válaszoltam remegő hangon.

Elindult az ajtó felé, én pedig követtem.

- Kellemetlen, ami magával történt. Nehéz lehet átvenni ezt a szennyet, amit az apja művelt. Évek óta nyomozok utána és várom, hogy elbukjon. Szomorú, hogy úgy látszik, hogy végül nem ő issza meg a levét. Sajnálom őszintén, de nekünk végeznünk kell a munkánkat! Vigyázzon magára, Hope!

Bólintottam, majd becsuktam az ajtót. Azonnal meggyújtottam egy cigit, ami beindította a füstjelzőt. Charles szaladt kikapcsolni, én pedig csak álltam a nappali közepén. Újra reménytelen lett minden.

Mikor visszatért Charles, továbbra is próbáltam elküldeni. El kell mennie, ameddig még van lehetősége.

- Látod, erről beszélek. Nem lehetsz ebben az egészben benne. Nem veszélyeztetheted a karriered. Menj el most! - mutattam remegő kezemmel az ajtóra. - Megkérem Nicolast, hogy a jövőben a lehető legkevesebb alkalommal találkozzunk, aztán a végén kiadjuk, hogy megcsaltalak és vége. Megúszod ezt a szart, ami körülöttem megy.

Charles ingatta a fejét, majd odaállt velem szembe. Csak néhány centi választott el minket egymástól, mikor egyenesen a szemembe nézett.

- Nézz rám és mond a szemembe, hogy azt akarod, hogy elmenjek! - mondta kegyetlenül.
- Nem számít, hogy én mit akarok! - néztem a szemébe.
- Add fel az apád és minden megoldódik. - mondta továbbra is szorosan előttem állva.
- Nem fogom feladni, nem megy.
- Ne legyél már hülye. - csapott homlokára. - Megmenekülhetsz, csak add fel. Utál téged és ezzel visszaadhatod.
- Én nem utálom, oké? Ez a legnagyobb probléma! - csattantam fel. - Nem tudom megtenni. Az életem arra épült, hogy neki bizonyítsak és ha most feladom, akkor nem tudom, hogy mi jönne utána. Tudom mit kéne tennem, de rohadtul képtelen vagyok megtenni.

Leült a kanapéra és csak ingatta a fejét. Én már tényleg dühös voltam. Megnehezíti a helyzetem a makacsságával.

- Nem teheted. Ne áldozd fel magad apádért. Te nem ezt érdemled. Nézz magadra, tönkretesz ez az egész. Én ezt nem bírom végignézni.
- Nem is kell végignézned! Menj már el az isten szerelmére! - kiabáltam neki.
- Csak add már fel az apád! - kiabálta vissza.
- Te képes lennél megtenni ezt az apáddal? - kérdeztem.
- Miért kellett őt felhoznod? - halkult el és láttam a fájdalmat átsuhanni az arcán.

Nem akartam az apukáját felhozni, de tudtam, hogy nem hagy békén, ha nem sértem meg.

- Menj el, most! A futamon találkozunk! - becsuktam a szemeim és elfordultam tőle.
- Jól van, tedd csak tönkre magad egyedül, én ehhez képtelen vagyok asszisztálni. Bolond vagy!- csapta be az ajtót és elsietett Ferrari-jával.

Dühömben egy tányért dobtam az ajtónak, ami nem Charles-nak szólt, hanem ennek a szituációnak. A tányér szilánkjait, ha költői akarok lenni, akkor hasonlíthatjuk jelenleg a szívemhez is. Azt érzem, hogy az is összetört, mikor becsapódott az az ajtó imént.

Annyira nem akartam elküldeni, de ha minél többet a környezetemben van, annál jobban megkedvelem és az pedig tilos.

Nagyon zavar, hogy a Ferrari-s szerződés miatt még vele kell legyek. De a közvélemény támogat engem és ez Charles népszerűségének csak kedvez. Ez pedig a legfontosabb a csapat számára, de azt meg nem fogják fel, hogy mekkora bajba sodorják ezzel a pilótájukat.

Nehéz kezelnem most az érzéseimet vele kapcsolatban is. Mert most a valóságban az agyamon kívül egyetlen porcikám sem akarta elküldeni, főleg nem megsérteni.

Nagyon sokat jelent nekem, ami rémisztő, mert ilyet még nem éreztem sosem.

Szeretnék mindennap elveszi a kék szemeiben, mindennap megigazgatni a kósza tincseit és nevetni azon, hogy nem tudja kivasalni az ingjeit.

Szeretném hallani mindennap, ahogy zongorázik, miközben énekelnék, ami mosolyra fakasztaná.

Szeretném mindennap látni, ahogy boldoggá teszi a szenvedélye, a sport. Ha pedig éppen csalódás éri, akkor támogatni.

Szeretném érezni mindennap az óvó és meleg ölelését, ami megszünteti körülöttem a világot egy pillanatra.

Szeretném őt.

Érzem, hogy kiszolgáltatottá tesznek az érzelmeim, de valahogy mégsem zavar.

Talán ez a szerelem?