Charles

Nem hittem, hogy ennyire össze lehet törnie egy szívnek. A rendőrség azt mondta, hogy már ne reménykedjek abban, hogy Hope életben van.

Próbálom a tényt elfogadni, de képtelenség. Minden nap autóba ülök és őt keresem. Minden porcikám fáj, ha arra gondolok, hogy nem találom meg.

Most éppen készülődök a bakui nagydíjra, de nem vagyok itt fejben. Tegnap az időmérőn is csak 15. lettem, mert csak Ő járt a fejemben. Azt érzem, hogy kezdem elveszíteni az eszem.

Hope

Remélem, hogy Charles-ot nem viselte meg nagyon az eltűnésem. Talán már azt hiszi, hogy nem is élek.

Annyira szeretném érezni az illatát és a puha bőrét. Szeretnék neki egy olyan csókot adni, ami igazi, nem csak színjáték.

De ehhez ki kell szabadulnom azzal a szilánkkal, amit elrejtettem.

Nagyon nehezen előkotortam lekötött kezeimmel, amik a sok dörzsöléstől már vérben úsztak.

Egy nagy levegőt vettem és elkezdtem a bal kezemmel a jobbon lévő kötelet teljes erőből vágni.

Charles képe lebegett előttem, miközben próbáltam leküzdeni a fájdalmat.

Charles

A lámpák egyenként villantak fel, egy nagy levegőt vettem és ahogy kialudtak a 15. rajthelyről is tisztán látható fények, tövig nyomtam a gázt minden erőmmel.

Verseny közben mindig csak a taktikán gondolkodok, de most ott lebegett előttem Hope képe.

Egyszer azt mondta, hogy biztos benne, hogy bajnok leszek és bizonyítanom kell neki, bárhol is legyen. Ahogy ez eszembe jutott, ellepte a fejem egy olyan köd, ami által azt éreztem mintha csak egy alagútban lennék és mennem kell előre mindenáron.

Semmire sem gondolva előztem meg minden ellenfelemet és hamar az élmezőnyben találtam magam. Olyan volt mintha most nem számítana az autó teljesítménye, csak az, hogy én ülök benne.

Viszont következett a kerékcsere. Itt abban a pár másodperben, ameddig kicseréltek minden kereket, megállt velem a világ. Olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha. A versenyzés és a sebesség az, ami tud segíteni a lelkemen.

Próbáltam koncentrált maradni, mert tudtam, hogy az nem jelent semmit, hogy idáig eljutottam. Hátra van még a futam fele és én ma győzni akarok.

Hope

Óriási megkönnyebbüléssel töltött el az a pillanat, amikor az első kötelet sikerült szétvágnom. Innen már könnyebben ment, mert mindig felszabadult egy végtagom.

Amint az utolsó kötelet is sikerült eloldanom, először mintha megállt volna velem a világ. Az előző időszak fogsága után felfoghatatlan érzés volt, hogy önállóan mozoghatok.

Akkora szabadságérzet fogott el, mint soha ezelőtt. Hiába voltam bezárva egy teljesen rideg szobába, de most azt éreztem, hogy bármire képes vagyok. És ez csodás volt.

De aztán folytattam a dolgom, mert ez még nem jelent semmit. Hátra van még rengeteg feladat ahhoz, hogy én innen kiszabaduljak. De ki fogok, tudom.

Kissé szédültem amikor letérdeltem az ágyhoz, amire rákötöttem a kötelet és minden maradék erőmmel húzni kezdtem.

Éreztem, hogy feszültek az izmaim és egyre inkább remegett a kezem. Tudtam, hogy könnyen ki tud törni ennek az ágynak a lába. De néha már-már lehetetlennek éreztem, hogy ez valaha is megmoccanjon.

Rugdosni kezdtem és ráncigálni. Hamarosan jön a férfi az utolsó ellenőrzésre és, ha addig nem sikerül, akkor mindennek vége.

Hangszigetelt volt a szoba, így nem volt baj, hogy zajt csaptam. Egyre szaporább légzésem hangja betöltötte a fehér teret.

Végül tartottam egy kis szünetet és minden erőmet összeszedtem. Csak a boldog élet esélye lebegett a szemem előtt, semmi más.

Testem minden erejével húzni kezdtem a kötelet és egy mindent elsöprő ordítás szakadt ki a torkomon.

Charles

Több körön keresztül sikerült elérnem, majd megelőznöm Max-et. Ezzel a második helyre küzdöttem fel magam.

Ma azt érzem, hogy megállíthatatlan vagyok. Nem hagyom senkinek, hogy legyőzzön.

Mostmár nem engedhetem el azokat a dolgokat, amiket igazán szeretnék. Akkor este elengedtem Hope-ot és talán már sosem kapom vissza. Ma ezt a futamot nem fogom.

Tudom, hogy ez nem elég kárpótlás, de hosszú napok után azt érzem, hogy van valami, ami kicsit boldoggá tesz.

Igyekeztem minél közelebb kerülni Lewis-hoz. Tudtam, hogy az ő autója sokkal erősebb, mint az enyém. De nem érdekelt. Csak a győzelem számít.

A csapat szólt a rádión keresztül, hogy már csak 3 kör van és Max is újra a közelemben van. Az idő egyre inkább szorított. Tudtam, hogy most kell igazán összeszednem magam.

Csak Lewis autóját láttam. Éreztem, hogy egyre közelebb vagyok. Tudtam, hogy a következő kanyarnál van az egyetlen esélyem megelőzni. Talán ott nem jön ki az autóink közötti különbség.

Minden koncentrációmat egy pillanatra összpontosítottam és a kanyarban támadást indítottam.

Nagyon kicsi helyem maradt, de tudtam, hogy mik a céljaim, ezért úgy döntöttem, hogy nincs az az ok, ami miatt feladnám azt a pozíciót.

Sosem szoktam kiabálni, de most egy ordítással karöltve nyomtam tövig a gázt a kanyart követő egyenesben.

Mikor megláttam a tükörben az autóját könnyebb lett a lelkem.

Sikerült. Megelőztem Lewist.

Hope

Sikerült. Kitört.

Most várakoznom kell. Egy lehetőség van csak. Egy ütésre van esélyem. Ennyi az egész. Ki kell rohanjak és minden rendben lesz.

Azt kívánom itt az ajtó mellett, ezt a rudat szorongatva, hogy bár megállna kicsit az idő. Rettegek, hogy elhibázom és akkor sosem láthatom újra Charles-t. Nem halhatok meg!

Már nem is maradt időm gondolkodni.

A zárban megmozdult a kulcs.

Egy esély. Egy lehetőség.

Ahogy belépett a férfi, összeszedve minden erőmet a fejére mértem egy ütést. Úgy hullott a földre a teste, mintha súlytalan lenne.

Rá sem néztem, csak rohanni kezdtem, miközben láttam, hogy egy építkezésen tartottak bezárva. Egy kibérelt irodaépületben voltam. A munkások azt hitték, hogy itt munka megy bent, nem elrabolt embereket tartanak itt.

Hála az égnek csak néhány ember lézengett arra, így senki nem vett észre mikor kirohantam. Tudtam, hogy még nem mehetek haza, se Charles-hoz, mert biztos keresnének. Néhány napra el kell rejtőzzek.

Berohantam a legközelebbi erdőbe. Kerestem egy terebélyes fát és leültem egy olyan helyre, ahol takarásban vagyok.

Pár percig csak ültem és igyekeztem lelassítani a légzésem. Most kezdtem felfogni az utóbbi idők történéseit. Minden fájdalmam egyszerre csapott le a testemre. Fájt a lelkem és a testem is.

Igazából nem is emlékszem, hogy hogyan jutottam ide. A férfi leütésétől az idáig való eljutásom nem teljesen tiszta. Annyi adrenalin volt bennem, hogy megállíthatatlannak éreztem magam.

Ültem és csak néztem előre. Szinte már annyira fókuszált a tekintetem a semmire, hogy minden homályos volt. Fogalmam sem volt mi következik ezután, de egyet tudok.

Szabad vagyok! És soha senkinek nem fogom hagyni, hogy újra elvegye ezt tőlem.

Charles

Bár megállna most az idő. Most itt vagyok és versenyzem. Csak erre kell koncentrálnom. De tudom, hogy ha kiszállok innen akkor újra ellepnek a problémáim.

Láttam, hogy már csak egy köröm van. Ebbe a körbe beletettem mindent. Úgy nyomtam, mintha az időmérőn lennék. Élvezni akartam.

De a kör végén ott volt a kockás zászló. Ez visszarántott a valóságba. Két órán keresztül volt miért küzdenem, volt mindennek értelme.

Nyertem, mégis vesztesnek érzem magam.

De most ahogy kiszállok az autóból és látom, hogy a csapatom őrjöng újra azt érzem, hogy baj van. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok. Tudom, hogy mekkora teljesítmény volt ez, ezzel az autóval. Az adrenalin el is feledtette velem verseny közben, hogy mit is érzek a lelkem legmélyén.

Mindenkit megöleltem, de azt éreztem, hogy valami láthatatlan fal elválaszt engem és őket. Ők boldogok, én meg nem.

A dobogóceremónia előtt odajött hozzám Pierre és biztatóan megölelt. Sokat jelentett, mert ő volt az egyetlen, aki tudja, hogy mi történt Hope-val. A többieknek azt mondtam, hogy nem ér rá, azért nincs itt. Tudom, hogy nem akarná, hogy sajnálják.

Igyekeztem a csapattal boldognak tűnően ünnepelni, mert megérdemlik. Nagyon sokat dolgoztak, hogy végre egy nyerő autóban ülhessek.

Ez volt életem legjobb vezetése, mindenki kikiáltott a szezon hősének. De miért ilyen árat kell ezért fizetni?

Néhány napig még Baku-ban kellett maradnom 1-2 sajtóesemény miatt, majd hazafele a repülőn csak bámultam magam elé. Annyi minden történt az utóbbi napokban. Fogalmam sincs, hogy nyertem meg a versenyt.

De most meg kell próbálnom összeszednem magam. Nem tudom, hogy fog ez sikerülni nélküle.

Hope

Találtam egy kisboltot az erdő szélén, ami valószínűleg a túrázóknak épült, de most hasznos volt nekem is. Onnan loptam ételt. Nem vagyok rá büszke, de nem volt nálam pénz. A szegény eladó néni pedig nem tudott elég gyorsan szaladni utánam. Ígérem, hogyha vége ennek a káosznak, akkor a lopás értékének minimum tízszeresét adom vissza neki.

2 napot töltöttem az erdőben. Találtam egy turistaszállót, ami épp üres volt. Oda beszöktem, így még ágyam is volt. Végül úgy döntöttem, hogy mostmár visszamehetek. Az otthonomat figyelik, de Charles-ról biztos kiderítették, hogy szerződésen alapul a kapcsolatunk. Azt gondolják, hogy nem kötődünk egymáshoz és nem leszek nála, így hozzá fogok menni. Egyébként sem tudnék és akarnék most máshoz menni.

Nagyon fáradt vagyok, mert a napokban nem aludtam egy percet sem. Ha lehunytam a szemem folyamatosan elfogott a rettegés, így esélyem sem volt.

Az erdő széléhez érve felismertem, hogy hol vagyok, így könnyű volt megtalálom a helyes utat.

Végre megtaláltam a nekem valóban helyes utat.

Charles

Az edzés után újra az üres otthonom felé vettem az irányt. Anya mindennap jön és próbálja a lakást és engem is összekaparni. De sokszor inkább csak elüldözöm. Próbálok vele kedves lenni, de nem mindig megy.

Mivel nem mondhatom el neki, hogy mi történt, ezért nem érti, hogy miért törtem így össze.

Ma hála az égnek nem találtam a lakásban, így nyugodtan elmentem letusolni, majd lefeküdtem aludni.

Nem igazán megy az alvás mostanában, de most elnyomott az álom. Megint, mint mindig Hope jelent meg benne. Ez nagyon megnehezíti azt, hogy egy pillanatra is elfelejtsem a hiányát.

De a hangja most nagyon valóságosnak tűnt. Mintha tényleg itt lenne.

Felriadtam.

Ez nem álom volt?

Olyan mintha Hope-ot hallanám.

Biztos csak képzelődöm.

De mi van ha nem?

Hope?