– Pedig az ember azt hinné, Katsuki legalább valami normális lánykérést rendez – csóválta a fejét Mina reggelinél, és elengedte a kezem, amin eddig a gyűrűt csodálta.

Mellette Eijiro lassan sírni kezdett a nevetéstől Denkivel az oldalán. Azóta nem bírták abbahagyni, hogy feldúltan elmeséltem a korai és suta lánykérés menetét.

– Megmondtad, hogy csak akkor mondasz igent, ha már nem tartozol Monomának – vont vállat Katsuki. – Én tisztességes ember módjára kivártam a sorom.

– Édes, hogy én vagyok az első neked, (Név)-chan – forgatta ki nyomban a szavait Neito, aki az asztalfőn ült, Katsukitól a lehető legmesszebb.

– Szerencséd, hogy kartávolságon kívül vagy, halszemű!

– És mikor kívántok esküdni? – kérdezte Eijiro, mikor ismét levegőhöz jutott és letörölte könnyeit.

– Pizsamában mondtam igent és épphogy nem vagyok mínuszban – néztem rá úgy, mint egy hülyére. – Szerinted?

– Elég lett volna egy "Nem tudom" is – kushadt vissza a müzlije fölé.

– Jó, bocsi – sóhajtottam. – Csak még mindig a sokk hatása alatt állok.

– Meghiszem azt – jegyezte meg Jiro. – Ez bárkinél kiverte volna a biztosítékot.

– Azért nehogy belehaljatok – mordult fel Katsuki. – Inkább örülnétek neki, hogy Eijiroék után három évvel jöhettek rögtön a mi esküvőnkre is.

– Azt ne felejtsd már el, hogy tavasszal ott van a miénk is – szólt Shoto könyörgő hangnemben, mire Denki szerelmesen ölelte át. – Lopjátok a rivaldafényt.

– Ugyan, kérlek – legyintettem. – A ti szerelmes sztoritokat senki nem tudja überelni. Az év fénypontja ti lesztek.

– Ti is karácsonyi esküvőt akartok, mint mi? – pillantott fel a kanaláról Eijiro.

– Ne merészeld! – csattant fel Mina. – Egy hónap nem elég egy ilyen megszervezésére, és amúgy is, ha jövőre tennétek, szenteste maradjon a mi napunk!

– Tudod mikor fogok ilyen takony időben esküdni – intettem le.

– Nyáron pedig én sülök meg, szóval július környékén sem akarok.

– Miért? – kérdeztem meglepve.

– Mert nem akarok beleizzadni egy kibaszott öltönybe életem egyik legnagyobb napján!

– Ott a pont – mutatott rá Sero.

– Jó, igaz, te nem vehetsz fel pántnélküli, lenge ruhát – bólintottam, ahogy végig gondoltam a lehetőségeit.

– Dehogynem vehet – vetett ellen Shoto. – Ez már a huszonegyedik század.

Katsuki kezében megrepedt a narancsleves pohár, ahogy a felemásra festett hajú énekes felé fordult.

– Csak akkor, ha te leszel a koszorúslányom, rózsaszín fodrosbodros, pántlikás ruhácskában – hördült fel földöntúli hangon, amíg mellette Eijiro és Denki ismét szakadni kezdtek a röhögéstől.

– Ha megcsinálod, megcsinálom – válaszolt rövid gondolkodás után Shoto.

– Majd meglátjuk, felemás – nyújtotta felé a kezét Katsuki.

Mindenki legnagyobb döbbenetére a két énekes kezet fogott a hirtelen elhallgató Eijiro és Denki reggelije fölött.

– Én csak egy rendes esküvőt akartam... – nyögtem csalódottan, mire az asztalnál mindenki hangos nevetésben tört ki, magunkra vonva a többi vendég figyelmét.

*

https://youtu.be/iqGB-LDTyig

Délután Katsukival kettesben sétálni indultunk. A nyirkos idő kövér ködréteget vont a tenger szürke vizére, s a borongós felhők eltűntek mögöttük, így nem láttuk, vajon a horizonton más a helyzet. A víz hullámzásán és saját, homokban surlódó lépteinken kívül nem hallottunk mást, a civilizált világ úgy veszett el mögöttünk, ahogy egyre messzebbre gyalogoltunk a szállásunktól.

Végtelennek tűnő percek után én szólaltam meg:

– Haza kell majd mennünk ezt bejelenteni.

– Tudom. Anyád odáig lesz.

– Hát még a nagyszüleim – nevettem fel halkan.

– Bírni fogod? – kérdezte Katsuki, enyémet tartó keze egy pillanatra megfeszült.

– Mit is pontosan? – villantottam rá egy értetlennek álcázott mosolyt.

– Ne hülyülj már! – emelte égnek a tekintetét, de láttam a szája sarkában bujkáló vigyort. - A szervezést hogy fogod bírni, természetesen. Tudom, Monomával közösen menedzselitek a csapatot most, hogy Denki és felemás esküvőjével is foglalkoznotok kell, de én nagyon szeretném, ha nem kellene éveket halogatnunk.

– Én is szeretnék jövőre hozzád menni – most egy őszinte, de szomorú mosoly jelent meg az arcomon. – Viszont van más is, amit siettetnünk kell.

– Mégpedig? – vonta fel a szemöldökét.

– Két napja Sakura megküldte nekem e-mailben az utolsó vizsgálatai eredményeit.

Erre mintha megfagyott volna köztünk a levegő. Katsuki pár másodpercig nem szólt semmit, léptei lelassultak. Végül mikor mindketten megtorpantunk a parton, szembe fordult velem.

– Pontosan tudom, mennyire fontos neked is, hogy lehessen legalább egy vérszerinti gyermekünk – kezdtem bele nehézkesen, miközben éreztem, a könnyeim csípni kezdik a szememet. – Sakurával múlt héten közölték, hogy vagy idén, vagy jövőre vállalja a béranyaságot, vagy soha. Harminchárom éves, többet nem várhat.

Mindkettőnk számára nehéz beszélgetések voltak azok, amik keretein belül a saját családot terveztük. Rengeteg mindennek utánanéztünk, B tervként még arról is listát készítettünk, mely országokban legális a multinacionális béranyaság, mert Sakura hiába ajánlotta fel nekünk a lehető legszebb ajándékot, a kezünk nagyon meg volt kötve.

Japánban a béranyaság helyzete érdekes; se nem tiltott, se nem engedélyezett. A kormány csupán annyiban szabályozza, hogy a születendő gyermek állampolgárságáról rendelkezni tudjunk törvényesen, és előtérbe helyezve védje az újszülött jogait, amennyiben az japán állampolgár lesz. Béranyaságért bármiféle fizetség és juttatás szigorúan törvényellenes, az ezzel kapcsolatos szerződéseket nem ismeri el a japán jog és a béranya mindenféle következmény nélkül dönthet úgy, hogy megtartja a gyermeket, még ha biológiailag nem is kötődik hozzá egyáltalán.

Az országban összesen két klinika vállalta a béranyaság végig vezetését és segítését, ezek közül az egyik kikötötte, hogy a béranya csakis valamely szülő közvetlen közelei családtagja lehet. Mivel az én anyám már nem jelentkezhetett a kora miatt, Katsuki pedig lassan tizenhárom éve nem beszélt a sajátjával, lány testvére pedig egyikünknek sincs, Sakura maradt az egyetlen személy, akiben bízhatunk.

Így maradt nekünk az az egy szem tokiói orvos, aki hajlandó volt elvállalni minket. Katsukival már három és fél éve benyújtottuk az igényünket, viszont Sakura nem sokkal azután teherbe esett a harmadik kisfiával, ezért további két évet kellett várnunk, majd megkezdődtek mindhármunk orvosi vizsgálatai.

– Tehát vagy jövőre, vagy soha – foglalta össze Katsuki lassan ejtve ki minden szót.

– Jövőre vagy soha – ismételtem megtörten.

Nagyon ijedt voltam. Annyi mindent kellett hirtelen egyszerre elintézni, és a dolog súlya most kezdett ténylegesen rám zuhanni. Gyűlöltem magamat azért, mert öt és fél éve nem figyeltem eléggé és apámnak sikerült az egyik legborzasztóbb átkot rám hoznia egyetlen lövéssel. Éjszakákat sírtam át azt kívánva, bárcsak fejbe lőtt volna inkább, csakhogy ne kelljen ezzel a borzalommal együtt élnem. A tény, hogy soha nem lehet természetes úton gyermekem azóta forgatta a szívemben a kést, mióta magamhoz tértem a szülőfalumhoz legközelebbi kórházban.

Most pedig, hogy végre annyi év után lehetőségünk nyílt áthidalni azt az aprócska problémát, hogy azon a nyáron a szaporító szervrendszerem felébe került az életem, magát a folyamatot azonnal az eljegyzésünk után meg kellett kezdeni.

– Hogy fogunk egyszerre ennyi mindent... – kezdtem elcsukló hangon, azonban Katsuki egy csókkal fojtotta belém a szót.

Szememet lehunyva simultam bele az ölelésébe. Az egyik dolog a sok közül, amit imádtam benne, hogy mindig tudta, pillanatra pontosan, mikor és hogyan avatkozzon közbe ahhoz, hogy megnyugtasson.

– Semmi gond nem lesz – suttogta az ajkaimra, mikor elváltunk egymástól. – Vagyis dehogynem, annyi bajunk lesz, mint égen a csillag, de ki mondta, hogy ne tudnánk megoldani őket? Én, a banda, Todoroki és Monoma mindenben segíteni fogunk. Összedolgozunk, ha már egyszer nagy nehezen megtanultuk, hogyan kell egymás szemének kikaparása nélkül – mosolygott rám.

– Az esküvőt elhalaszthatjuk, nem kell jövőre... – kezdtem, de a szavamba vágott.

– Nem bírok többet várni – suttogta élesen, ahogy homlokát az enyémnek döntötte. – Nem bírok, ez az öt... ez a hét év túl sok volt, (Név). Szeretlek, mindennél jobban, és nem tudnék még egy évet halasztani azzal, hogy összekössem veled az életem.

Pár másodpercig némán tátogtam a meghatottságtól.

– Néha úgy érezem, nem érdemellek meg – nyöszörögtem.

– Ne beszélj hülyeségeket, vagy ki vagy rúgva – vigyorgott el. – Én vagyok, aki nem érdemel meg téged.

– Erről a kirúgásosdiról sosem fogsz leszokni? – nevettem fel.

– Amíg legalább egy papíron én vagyok a főnök, soha – bólintott. – A szervezkedésen meg ne aggódj. Lesz egy sűrű évünk, mint öt éve. Ennyi. Csak most nem az államokban fogunk hülyét kapni és lehetőség szerint nem fegyveres összecsapással végzünk, ahogy anno.

– Hülye – könyököltem oldalba. – De igaz, ez kicsit másmilyen év lesz – értettem egyet.

– Ahelyett, hogy Denkivel szinkronban kikészülnél, mindketten megházasodtok, és lesz egy gyerekünk.

– Család leszünk – mondtam halkan, érezve a szavak iszonyatos súlyát.

– Család leszünk...

Pár másodpercig mindketten gondolatban ízlelgettük a gyönyörű kijelentést. Végül Katsuki felém nyújtotta a kezét. Némán, egymáshoz simulva indultunk meg visszafelé.

*

Oh, persze így elgondolva egyszerűnek tűnt a helyzet, viszont rögtön a következő héten be is ütött hozzánk a ménkű, ahogy megindult a karácsonyi koncertsorozat.

– Egy órára megyek el, és megint nem bírtok nyugton maradni?!

A kirohanásomat teljesen jogosnak éreztem, mivel amíg terápián voltam, Eijironak sikerült Denkit úgy megnevettetnie, hogy a drága zongoristánk prüszkölve beterítette Sero arany-fehér karácsonyi zakóját meggylével. S ha ez nem lett volna elég, mikor előszedték a tartalékot, Sero annyira ideges volt, mikor megpróbálta magára rángatni, elszakította az anyagot.

– Most mégis mit csináljak ezzel... – sziszegtem, ahogy végigsimítottam a hatalmas vállszakadáson. A választ persze már tudtam, csupán zsörtölődéssel próbáltam levezetni a mérgemet, legalább addig, amíg Izuku számát kikeresem a névjegyzékből.

Ötször csengett ki, mire válaszolt, s hallhatóan ő sem volt a helyzet magaslatán.

– (Név), nagyon sajnálom, Ochako szülei még nem érkeztek meg hozzánk, hogy vigyázzanak a gyerekekre, Naoki pedig tegnap óta sugárban hány.

– Szent egek, miért nem szóltatok akkor tegnap? – kérdeztem riadtan, egy pillanatra a problémát is elfelejtve, ami miatt hívtam. – Orvosnál voltatok már vele?

– Tegnap délután rohantam vele a sürgősségire. Mióta kapott gyógyszert, nem kiszáradásveszélyes. Sajnálom, nagyon megcsúsztunk... nem elég, hogy Eminél megindult a fogzás, most ő is...

– Figyelj, a gyerekek az elsők, rendben? – igyekeztem nyugtató hangon válaszolni, miközben majd' szétvetett az ideg.

– Nagyon, nagyon köszönöm (Név) – suttogta elcsukló hangon, mialatt én vadul gesztikulálni kezdtem Eijironak, hogy kerítse elő Minát a lehető leggyorsabban, hiába kérte, hogy csak koncert előtt fél órával keltsük fel. Hallatszott, Midoriya élete egyik legrosszabb napján van túl.

– Gyertek amikor tudtok, rendben? Az itteni vészhelyzet korántsem akkora, ami nálatok van – mondtam kedvesnek szánt hangnemben.

– Igyekszünk azért, Ochako anyukája nagyon jól bánik a srácokkal, Nao minden bizonnyal nem fogja magát annyira felzaklatni...

– Elég ha csak egyikőtök jön – mondtam gyorsan, mire Katsuki úgy nézett rám, mint egy őrültre. – Bírjuk a tempót, csak akkor valamelyiketek most azonnal üljön autóba.

– Akkor szerintem én megyek – sóhajtott Izuku. – Kell valami, amivel elterelhetem egy kicsit a gondolataimat.

– Rendben, várunk!

Ahogy kinyomtam, Katsuki rögtön nekem támadt.

– Rögtön az első koncerten megcsapott létszámmal indítunk? – kérdezte úgy, mint aki nem hiszi el, mit is rendeztem el az előbb.

– Drága sminkes-öltöztető duónk életükben először átestek a szülői pánikon – intettem le. – Naoki tegnap úgy hányt, hogy kórházba vitték.

– Micsoda? – Denki nyomban felkapta a fejét a Shotoval való chateléséről.

– Naoki épp átesik az első nagy megbetegedésén. Emi fogzása miatt pedig Ochako és Izuku amúgy sem aludtak túl sokat, most pedig megélték az egyik legnehezebb fajta napot a világon.

– Ilyenkor gondolom meg, tényleg akarok-e gyereket.

– Terhesen úgyis elhízol, a többi nem mindegy? – vihogott Sero.

– Te hülye vagy, baszd meg!

– Denki! – csattantunk fel egyszerre Seroval.

– Nem értem, miért kell megint ezzel csesztetni, mióta egyszer elmeséltem, hogy volt egy ilyen álmom!

– Édes a bosszú – emelte fel Sero az eddig öltözőpadon pihenő vörös foltos zakót.

– Várj, várj – emelte fel nevetve mindkét kezét Katsuki. – Erről lemaradtam. Egyszer azt álmodtad, hogy terhes vagy?

– Utánanéztem, és miután Shotoval már terítékre hoztuk az örökbefogadás lehetőségét, ez teljesen normális – húzta fel Denki az orrát, ezzel viszont nem tudta megakadályozni, hogy Katsukinak ne kelljen belém kapaszkodnia a röhögéstől.

– Azt hiszem Shotoval voltatok páros próbán, mikor Denki mesélte – gondolkodtam el.

Mielőtt Denki kifejthette volna a véleményét Katsuki és Sero viselkedéséről, Eijiro visszatért Minával az oldalán.

– Egyszer tervezek koncert előtti sziesztát, és máris varrási vészhelyzet áll be? – kérdezte kertelés nélkül.

– Ilyen a mai szerencsénk. Ochako sem tud jönni, Nao brutálisan lebetegedett, Izuku is ki van készülve, azért kell a segítséged.

– Naoki négy éves nagyfiú, ideje volt, hogy elkapjon valami súlyosabbat – bölcselkedett a divatdiktátor, miközben elkapta a Sero által felé dobott szakadt tartalékzakót. – Emi?

– Még nincs túl a fogzáson.

– Ezért nem lesz gyerekem.

– Ne már – tettetett szomorúságot Eijiro.

– Úgyis elhízol, nem? – utalt vissza Sero az előbbi sértésére, mire Katsukiból újult erővel tört a nevetés.

– Ez már tényleg szemétség! – fonta keresztbe a karját Denki, de ő is csak nehezen tudta elfojtani a vigyorát.

– Ezekbe mi ütött? – lepődött meg Mina.

– Katsuki megtudta, mit álmodott Denki a múlt hónapban.

– Ugye, hogy szerinted is milyen cuki lenne várandósan?!

– Mina, ne már!

https://youtu.be/1md0Rih3Hkc

Két és fél órával később a színpad szélén álltak mindannyian, zenére készen.

– Jók lesztek, mint mindig! – bíztattam őket szokásosan.

Katsuki odalépett hozzám s gyakorlottan kulcsoltuk össze az ujjainkat.

– Sok szerencsét! – mosolyogtam rá.

– Senkit nem hagyok életben! – vágta rá vigyorogva, majd egy rövid szerencsecsók után a banda többi tagját követve kilépett az őket fogadó ovációba.

A színpad takarásban lévő szélére húztam egy műanyag széket, hogy elfoglaljam a szokásos helyemet.

A koncert – mint mindig, – hatalmas sikert aratott. Néha előre dőltem, hogy lássam az első sorokban tomboló közönséget, akik látszólag sokkal jobban élvezték az előadást, mint én valaha.

Mikor az előadás a végéhez ért és Katsukiék többször is meghajoltak, én is nyújtóztam egyet felkészülve, hogy még el kell vezetnem a hotelig azt a nyomorult buszt.

Ám ekkor Eijiro szólt bele a mikrofonjába.

– Srácok, elképesztő közönség voltatok, mint mindig! – kiáltotta lelkesen, mire füttyögést, nevetést és üdvrivalgást kapott válaszul.

– Viszooont... – tartotta ki hangját a hatás kedvéért. – Sürgősen szükségünk van egy őszinte kritikára az új dalunkhoz.

– Hogyan? – hökkentem meg, és gyorsan felkaptam a programfüzetemet.

Nekem erről egyikük sem szólt egy szót sem! Mina bezzeg mindent tudó mosollyal nézett rájuk.

– Tényleg őszinte választ várok, fontos dal – szólt ekkor Katsuki, majd gitárja nyakát megragadva rázendített.

Rögtön rájöttem, hogy ez ismét egy szerelmes dal, hiszen jól ismertem az akkordstílusukat. Talán a negyedik sor után vágott pofán a felismerés, miszerint Katsuki összetéveszthetetlenül rólam és nekem énekel.

Padlóig esett állal dermedtem meg, ahogy a dal tetőpontjánál mindannyian egyszerre felém fordultak. Még Sero is fülig érő szájjal pillantott felém a dobok mögül. Ezért biztosan kitekerem mindannyiójuk nyakát.

Mikor azt hittem, a hangulatot semmivel nem lehet jobban tetézni, Katsuki egy hosszan kitartott hang után gitárostul letérdelt a színpad kellős közepén, jobb kezét felém nyújtva. Intett, hogy menjek fel nyugodtan, mire a lábamaim önkéntelenül felé mozdultak.

Szinte nem is hallottam a közönség ujjongását, nem láttam a felém forduló húsz kamerát, csak őt, ahogy a dal befejező mondatát halkan, szinte suttogva énekli:

...mert ebben lel szívem megoldásra...

Mondd őszintén, ha nem lennék elég,

és válaszolj még egyszer, utoljára:

Tényleg leszel az enyém?

Ekkorra már folytak a könnyeim. Katsuki várakozva nézett rám, gyűrűsujján ott virított az eljegyzésünk tagadhatatlan bizonyítéka, viszont ez a hivatalos lánykérés úgy meghatott, mintha legalábbis először tette volna fel a nagy kérdést.

Megfogtam a kezét, és felhúztam a földről, hogy a füle mögött rögzített mikrofonon keresztül mindenki hallhassa a válaszomat.

– Pontosan az a válaszom, ami egy hete is – néztem vörös szemeibe, míg ő letörölt az arcomról egy kósza könnycseppet. – Igen.

Aki a Kyocera stadionon kívül hallhatta az eseményeket, azt hihette, hogy Osakában éppen bomba robban.

Katsuki a válasz pillanatában ledobta magáról a mikrofont és a gitárt, hogy egy szenvedélyes csókba rántson. Pár másodperc múlva érkezett Denki, Jiro, Sero, Eijiro, nem sokkal utánuk pedig Mina is nevetve-zokogva berohant a színpadra, hogy ő is csatlakozzon a csoportos ölelésbe.

Mindannyian egyszerre kiabáltak és én semmit sem értettem az egészből, mégis tudtam, mit akarnak közölni. A boldogságom határtalan volt, s mikor végre elengedtük egymást, hogy szembenézzünk a hivatalos eljegyzés népes számú tanú csoportjával, eszembe jutott: Lemenetel után végig kell telefonálnom a teljes falut, nehogy be merjék kapcsolni a tévét, vagy rá találjanak keresni Katsuki nevére.

Csak abban reménykedtem, hogy senki sem követte végig az előadás élő közvetítését, hiába volt egy olyan érzésem, miszerint ezzel nagyon elkéstem.