Bámulatos.
Ugyan milyen legyen egy gazdag család háza?
Letisztult, hibátlan, gyönyörű.
Az a szokványos szájtátós látvány fogad. Bal oldalon a konyhában szürke és fehér színpárosítás van, Ross a hűtőt nézi át. Keresi mivel kínálhatna meg.
Persze amikor beléptem, a szemeim egyből a félkör alakú, fekete kanapés nappalin akadtak meg. A falba épített szekrény felé néznek, amiben egy hatalmas plazma TV díszeleg. 
Aztán ne felejtsük el a plafontól padlóig érő hatalmas ablakokat, és az ugyanolyan teraszra vezető elhúzhatós ajtót. A lábaim szívesen odavinnének, hogy gyönyörködjek a tavaszi tájban, de eszembe jut hogy nem akárkinél vagyok.

-Mr. Hampton?-riadtan rákapom a szemeimet, a konyhapultnál álldogál, nekem tölt a narancsléből. Vonásai kérdőre formálódnak. Bizonyára meglepte, mikor én fogadtam az ajtó túlsó oldalán.
Apa kijár pár házhoz, de az meg se fordult a fejemben hogy a Butler családhoz is.

-Délutános, és már késésben volt.-ügyesen felpattanok a magas, támla nélküli székre, így vele szembe kerülök.

-A munka az munka.-elhúzza szája sarkát és elém tolja az üvegpoharat.

-Köszönöm.-pillantok rá, reakciója egy kedves mosoly. Lassan kortyolok belőle azon agyalva hogy szakítsam meg a kínos csöndet.
Megfordulva elöblíti a tányért, így a figyelmemet sikeresen eltereli széles háta, melyen izzadság csík húzódik a gerince mentén, egészen a derekáig.-Anyukád beteg?-ahogy a márványpulton virító zacskóra nézek, eszembe jut a kérdés. Hirtelen leáll. Pár másodperce lefagy, aztán elzárja a csapot. Kezeiről lecsapja a vizet.

-Öhm...-egy konyharuha után nyúl, majd felém fordul.-Igen.-ujjaival összeszorítja az orrát aztán elém lép és a pultra teszi kezeit. A szívem eggyel gyorsabb fokozatra kapcsol. Nem vagyok pszichiáter, de a testbeszédét elnézve, a vaknak is szemet szúr hogy valami nincs rendben.

-Mi baja?-alig hallható hangon teszem fel a kérdést mivel látom mennyire feszélyezi a téma. Lehet hagynom kellene, de ezzel kicsit elkéstem. 
A vonásaimat nézegeti, ajkain megjelenik az a tipikus Ross Butler bazsaly. Összébb húzott szemöldökkel, értetlenül bámulom.

-Nincs semmi gond!-nyugtató hangon közli. Több mint valószínű, a lesápadt képem elárulta hogy rosszra gondolok.

-Azt hittem -megfeszült izmaim ellazulnak, zavartan megdörzsölöm párjaimat. Hirtelen még pislogni is elfelejtettem. Ajkaimat beszédre nyitom, de képtelen vagyok folytatni a mondatot.

-Csak egy kis betegség.-segít ki.

Miközben mellkasomban lassulni kezd a fokozott dobogás, addig tekintetemet leköti az arca. Főként azok a csillogó sötétbarna szemek, melyek közelről inkább már feketének tűnnek. És ott van az a félmosoly, amit a telt ajkai tesznek csábítóvá. A kis gödröcske az orra alatt, az enyhén borostás arca és a pisze orra.

-Öhm...-a képemre felfut az égető forróság, sőt már az egész fejemet  kezdi ellepni.-Akkor, én -fészkelődve lassan leszállok a székről.- megyek is.

-Szeretnék kérni valamit!-mielőtt egy árva lépést is tennék felszólal.-Ha lehet.?  

Könnyebb úgy jellemeznem az emberek számát, ha inkább azt saccolom meg, kb mennyien maradhattak otthon: a város negyede. A meccsnek nagy tétje van. Ha megnyerjük, még egy találkozó választ el minket az országos döntőtől. A messziről érkező ellenfél elég ijesztőnek tűnik a rikító kék mezben.
Matt hatalmas fehér vigyorú képére nézek. Rhys Bowen-nel passzolgat, aki végre elhagyhatta a kispadot és átvehette Ross helyét. 
Bowen jó fiú. Túl jó fiú. Tartok tőle hogy Wade és a bandája elrontja majd.
Most, valamilyen szinten megnyugtat hogy Matt-el van, mert ő sem olyan mint a mostani srácok nagy része. Abba a kevéske pár százalékba tartozik. A kivételek közé.

A bemelegítések után megszólal a síp, azt jelezvén hogy ideje elkezdeni a játszmát. A két csapatkapitány érmével dönti el ki kezdhet, addig párjaimat Davis-re irányítom aki cipőfűzőjével babrál, majd kiegyenesedik,  röpke pillanat alatt végisuhannak szemei a szurkolókon azután a többiekre fókuszál. 
Egy részem remélte, hátha észrevesz (...) ami csoda lenne mivel a célom az volt hogy eltűnjek a sokaságba, így az egyik lelátó mellett álltam meg, ahol pont tökéletesen átlátok a vállak fölött.

Az ismerős nevetés miatt jobbra pillantok, és Alice Peters-t fedezem fel. Kissé kilógva a csaj bandából, kuncogva odasúg valamit a mellette ülő lánynak, majd az egyik játékosra mutat.
Régen is mindig ezt csinálta...

-Jó étvágyat!-huppan le mellém a számomra látásból ismert személy.

-Köszi!-felelem. Ráncolt homlokkal ránézek, miközben a szendvicsembe harapok.

-Remek!-bontja ki az átlátszó ételesét.-Egy dolog már közös bennünk!-mosolyogva megmutatja az ebédjét, ami ugyanaz volt mint az enyém. 
Halvány oldalmosollyal reagálok. A viselkedésem azért mondható furcsának, mert nem értem miért vágódott le mellém és kezdett el társalogni velem, úgy, mintha világi cimborák lennénk.-Ah, igen. El is felejtettem, Alice Peters vagyok! Új csaj, és remélhetőleg itt fejezem be a sulit. De csak ha anyám megmarad a századik új pasija mellett.-a mondat végén unottan megforgatja a szemeit. 

-Molly Hampton.-viszonozom a várakozó kézfogást.

-Ennyi?-pislog rám.-Nincs valami bevezetőd?

-Molly Hampton vagyok.-zavartan felkuncogok, nem jut eszembe semmi. Ebből kifolyólag következtethetünk arra hogy unalmas az életem.

-Úgy érzem mi nagyon jóba leszünk!

Alice Peters.
Az a csinos, rövid fekete hajú lány, akit minden fiú megbámul akárhányszor csak végigmegy a folyosón. Közvetlen, vicces, nagyszájú. Ha a barátnője vagy, olyan érzés kering benned mintha láthatatlan lennél mellette. Ezt a kisugárzására értem. Árad róla a magabiztosság. Nem lehet megfélemlíteni.
Egy váratlanul jövő beszélgetéssel kezdődött minden, aztán már azon kaptam magam hogy megvárjuk egymást a suliba jövet. Együtt ebédelünk. Együtt ülünk az órákon. Együtt nézzük a pasikat, vagy együtt tanulunk.
Meglepett hogy valaki a barátom akar lenni.
Első ránézésre a sulis picsák közé sorolhatnánk, de belsőre sokkal másabb. Neki nem ment a beilleszkedés, én pedig nem rendelkeztem barátokkal. Szimplán szimpatikus voltam neki ahogy egyedül töltöm az időm nagy részét.
Viszont, az hogy most mégis külön vagyunk, arról árulkodik hogy történhetett valami. Vagy ő követett el baklövést, vagy én.
A helyes válasz az hogy mindkettőnk hibázott.

Túl sokáig bámulom, így megérzi hogy nézem, ezért is vetődnek rám fekete szemei, amelyekben elég halvány megbánás csillog. Azon percen megszakítom a szemkontaktust, és az őrjöngő, ordító, ugráló tömeg egészen elnyel mikor az új fiú berúgja az első gólt. Szinte egyszerre ugranak rá a többiek. A rakás alján Bowen fekszik, az a dús fekete haj túlságosan emlékeztet valaki másra. Valaki másra, akinek most itt lenne a helye. Az örömkupac legalján. Az embereknek az ő nevét kellene egy emberként kiáltania. 

Felszökő könnyeimet leküzdöm, mikor Rhys látványa visszaránt a valóságba. Néha azt gondolom hogy paranoiás vagyok, de túlságosan hasonlítanak egymásra. Az arc formája más, de a szem a mosoly és a viselkedés, voltaképpen megegyezik.

Az instabil emócióimmal küszködve újra Alice felé pillantok, aki pislogás nélkül mered rám. Mintha figyelte volna hogyan reagálok a történtekre. 
Lesüti szemeit, vonásai megbánóra formálódnak, aztán előveszi műmosolyát mikor az egyik pót barátnő hozzászól.

Aztán (...) egyszeriben (...) elöntenek az érzések a süketítő hangok eltompulnak, a számon keresztül levegő után kapok és az égre nézek. Minthogyha így vissza tudnám tartani a feltörekvőben lévő sírógörcsöt, amit a rendezvény okozott. Amit én okoztam magamnak azzal hogy eljöttem ide, azt gondolva hogy menni fog. Hogy végig tudom nézni anélkül hogy ne jutna ő az eszembe.

Az arcok, amiket látok mind önfeledtek.  A hangok mind erőteljes nevetések. Mégis hogyan tudnak ilyenek lenni, mikor nincs itt az a személy akivel teljes lenne a kép?