Búzavirágkék

Éles fájdalomra vártam, de csak tompa sajgás fogadott. Távoli madárcsicsergés köszönt be, finomabb neszek, messzi duruzsolás. Nyitogattam pilláimat, és körülnéztem. Ütött-kopott szobába voltam egy kisebb vaságyon feküdtem, olyasmin, mint amik az iskolák gyengélkedőjén találhatóak. De a szoba maga is egy iskola gyengélkedőjének tűnt, fűzöld falaival és üvegcsékkel zsúfolt szekrényeivel is tovább erősítette bennem a gyanút. Bohókás szellő táncoltatta a fátyolfüggönyöket a szoba egyetlen magasan fekvő ablaka előtt. Felültem, és elfojtottam egy nyögést a hirtelen jött szédültségre ami miatt a fejemhez kaptam, és ekkor tűnt fel, hogy fáslival van körbekötözve, karomhoz hasonlóan. Mindkettő régebben lehetett cserélve, mert rózsássá festette vérem ahogy kezdett átázni. Ágyam mellett kisszekrényen pohár víz ázott apró pirulákkal, mellette az elszakadt maszkom. Az ajtó felé fordultam, és pont abban a pillanatban nyílt az ajtó. Egy magasabb, harmincas körüli nő libbent be. Arcát maszk takarta, barna tincsei lágyan omoltak mélyibolya kabátjára. A szín láttán élesebben szívtam be levegőt, fejem kalapálni kezdett.

- Szerencsés vagy! - szólt reszelős hangom, akár egy aktív dohányos.

- Kis híján meghaltál.

- Hol vagyok? És te ki vagy? - kapartam össze magam, és szólaltam meg.

- Shoko Ieiri vagyok, a tokyo-i Jujutsu középiskolába vagy. - Zavart tekintetem nem tisztult, így sóhajtva megrázta fejét.

- Feltélezzük, hogy tudsz az átkok létezéséről, mivel megöltél egyet. Szóval jó lenne, ha tisztítanád a homályos találgatásainkat. - komoly, fagyos hangját a hűvös szempárja se olvasztotta fel.

Nyeltem egyet, tördelni kezdtem ujjamat.

- Ohashi Amaya vagyok. - kedztem bele összeszedetlenül.

- Jó, jó, majd regélsz később először fürödj le, mert bűzlesz. - nyers szavai mellbe vágtak. De éles nyelve ellenére hálás voltam, mert így falatnyi időt nyerhettem arra, hogy mondandómat összeszedjem. Az egyik szekrényhez sétált, majd egy sötétlila hatalmas pulcsit és egy kisebb nadrágot dobott felém. - Ezt nyugodtan vedd fel, ne maradj szakadtban. A nadrág az én régim, a felső meg csak felesleg. Mosdót eggyel jobbra találod, siess! - hajított felém még egy egyszerű sötét maszkot is, kötszerrel egyetemben. Hálára nyitottam ajkaim, de metsző pillantása miatt a hang visszamenekült a torkomba, így elsunnyogtam mellette, hogy a mosdóba siessek. Ramaty állapotom ellenére pár perc alatt elkészültem, a kötést kicseréltem a karomon, de fejemre és az arcomra újabbat tekerni szükségtelennek éreztem.

Végül megszabadultam azoktól szétszakadt nadrágomat és félig rajtam maradó cafattas pulcsimat is a kukába hajítottam.

Az új kasmírpuha anyagok lágyan öleltek körbe, kellemes óvó simításuk megnyugtatott. Maszkot is felhelyeztem, a csúnya sebet eltakarva, majd kiléptem az ajtón.

Shoko-san elégedetten bólintott látva azt, hogy milyen gyorsan elkészültem. Fürkésző pillantására zavartan gyűrkésztem a pulóver kézfejemre lógó ujját. Szinte elvesztem a bársonyos anyagban.

- Kövess! - intett, majd kopogó léptekkel megindult a parkettán én pedig utána loholtam. Eltolt egy ajtót ami mögött egy kisebb szoba bújt meg. Falatnyi volt, csak két kanapé és egy asztal töltötte ki. Egyik kanapék egy magasabb férfi ücsörgött. Sötétebb bőre volt, mélybarna haja két oldalt felnyírva a többi szál az ég felé állt tüskésen. Robosztus alakját a ismerős színű felsőbe rejtette, szemeit egy szögletes napszemüveg mögé.

- Foglalj helyet! - szólt mély hangon, a zöldes kanapéra mutatott. Lehuppantam a puha anyagba szinte teljesen beleolvadtam. Zavartan ficeregtem a pulcsit piszkálva.

- Mit tudsz eddig róla? - szegezte szavait Shoko-san-nak. Sóhajt hallatott, majd levette maszkját.

- Június 12-én, este nyolc órakor talált rá Satoru, majd furcsa kisugárzása végett magával hozta. Egy hármas szintű átok támadott rá, de sérüléseit egy négyes szintűtől szerezhette. Kezében egy átokfegyver darabokra tört pengéjét találjuk, úgy gondoljuk valamelyik sámán felejthette a négyes szintűben mikor gondatlanul nem ellenőrizte vissza, hogy teljesen elpusztította-e azt. Valószínűleg végzett a négyes szintűvel. Ohashi Amaya-nak hívják, huszonkét éves, augusztus 14-én született, családjából egyedül anyja él. Egyetemen tanárnak tanul, egy kisboltban dolgozott. - Csavargatta haját monotonon sorolva az információkat rólam. Félelem rántotta össze a gyomrom. - Oh, még annyi, hogy alig pár napja amnéziával kezelték a június 3.-ai könyvtári robbanás, azaz egy különleges osztályú támadása után. Akkor is Satoru mentette meg. - Szemeim elkerekedtek, ajkamba harapva próbáltam leplezni döbbentem. Egy különleges osztályú nagyon erős.

- Értem. - Simogatta borostáját. - Most beszéljen Ön, Ohashi-san! - mutatott rám. Ijedten bólogattam, de szólni nem mertem.

- Masamichi Yaga vagyok, ennek az iskolának az igazgatója. Hogy megvédjük a diákokat és az alkalmazottakat fontos lenne tudnunk arról, hogy ki vagy, és honnan van tudásod az átkokról. Kérem legyen együttműködő.

- Kemény hangon szólt, ellenvetést nem tűrően. Én is Shoko-san-hoz hasonlóan megszabadultam a maszktól.

- Öhm, Ohashi Amaya vagyok, mint tudja és sokat elmondani nem tudok, mert nem emlékszem. Homályos foltok vannak meg csak egyedül, legtisztább emlékeim a könyvtári esetről vannak. Egy könyvből kiesett lap miatt kezdett üldözni egy olyan szörny és akkor verhettem be a fejemet is. Egy magas, habfehér hajú, és búzavirágkék szemű férfi mentett meg, majd utána kórházba kerültem. És valamiért már ott is találkoztam egy olyan lénnyel, de nem támadott. Utána hazamentem, emlékeim része visszatért, majd a könyvtárba siettem. Ott megtaláltam a könyvet amit hazavittem. Másnap elkezdtem olvasni, abban volt írva egy csomó minden az átkokról. A szintjeiket írta le, és az átkos fegyverekről ejtett szót. Mintha egy kisgyerek írta volna, nagyon csúnyán voltak firkantva a sorok. Aztán mivel éhes voltam megint elmentem, és akkor találtam magam szembe egy átokkal. Vállából állt ki egy penge, így kihasználva azt, hogy a horgas karmai a fába beleállnak azzal végeztem vele.

- Oh, igen, a karja valóban egy íves penge okozta sebnek látszik. - támasztotta alá a szavaimat Shoko-san az ajtó mellől.

- Azután otthon a füzetből pedig kibújt egy újabb torzszülött. De hiába próbáltam védeni magam a falnak vágott. És itt ébredtem - foglaltam össze az elmúlt napokat.

- Hitelesnek hallatszik. - Tűnődött Masamichi-san. - Rendben! Edzeni fogsz. - Már éppen lélegeztem volna fel, de két szóval összetörte reményeimet.

- Edzeni? - szorult ki belőlem a levegő.

- Ha már edzés! - szólt Shoko-san. Felé fordultam, kegyetlen mosoly kúszott arcára. - Már tudom is ki fogja tartani neked! - Szemei is könyörtelenül sötétlettek, alattuk húzódó lilás karikák még inkább kiemelték ravasz csillogását.

- Mégpedig Satoru!

- Te komolyan Gojo-ra bíznád? - vonta össze szemöldökét.

Shoko-san tincseit kezdte tekergetni.

- Igen. Talán ez idő alatt értelmes magyarázatot tudna adni, hogy miért kezdte el látni az átkokat, vagyis inkább, hogy eddig miért nem látta azokat. Mellesleg már kétszer is találkoztak, jobban felengedne Ohashi-san egy ismerős arc láttán.

- De Gojo rettentő felelőtlen, mellesleg nyílt titok, hogy pocsék tanár. - Fonta össze karjait.

- Számolnunk kell azzal, hogy Ohashi-san fenyegetés. És ha így van, Satoru-ra bízni a legokosabb döntés - érvelt. Végül Masamichi is egyetértően bólintott.

- Szóval Ohashi-san Gojo gondjaira lesz bízva. Addig pedig míg tanul az általa megölt átok és kisebb munkákból fogja fedezni a lakhatását a kollégiumban. - tiltakozásra nyitottam a számat, de rájöttem felesleges.

- Mutasd meg a szobáját, majd add át neki az egyenruhát. Szerencsétlen biztos megsül a mostaniban. Mehettek! - adta ki a parancsot. Felpattantam, majd Shoko-san-t követni kezdtem. Elvezetett az ebédlőnek kinéző tér mellett, egészen az emeletig, hol az egyik üres szoba felé vezetett. Végül a kulcsot kitépte a zárból, majd kezembe nyomta.

- Folyosó végén van a mosdó! - hadarta el, majd benyitva a szobába belökdösött és rámcsapta az ajtót. Döbbenten szorongattam a kulcsot. A szoba letisztult volt, egy faoszlopos ágy állt benne, egy kétajtós szekrény, egy szürke íróasztal és egy gurulós szék. De azt a luxust megengedhette magának, hogy légkondival legyen felszerelve. Egy terasz is tartozott hozzá, mely a hatalmas fákkal büszkélkedő erdőre nézett. Elégedetten rogytam le az ágyra. Ebben a pillanatban a hasam panaszosan kordult, így kisebb tanakodás után úgy döntöttem, hogy étel után keresve nem lesz baj, ha megnézem magamnak az étkezőt.

❀

❀❀❀

A fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt