Sóhajt hallatva kavargattam a reggeli kávémat, amiben koffeinen kívül tömény mennyiségű cukor is volt. Amint a számhoz emeltem a bögrét és egy nagyot kortyoltam belőle, elmosolyodtam. A bódítóan édes íze azzal a gondolattal együtt ködösítette érzékeimet, hogy Satoru valószínűleg szintúgy most issza a saját adagját és valószínűleg pontosan ugyanannyi cukormennyiséggel mint én. Újra felsóhajtottam. Hiányzott. Égetően.
Súlyosnak éreztem fejemet a benne kavargó ólmos gondolatoktól, a hűvös ebédlőasztalra nyomtam az abban szaladgáló foszlányok által felhevült homlokomat.
Miután a lehető legtöbb vaskos olvasmányt akartam ledarálni az elmúlt napokban, hátha egy elhintet információ morzsához jutok, szinte mindig nálam volt egy könyv, így most is ott pihent egy termetes lapköteg mellettem és az italom mellett. Amennyi lapot tartalmazott biztos voltam benne, hogyha ezen átrágom magam akkor végre rájövök, hogy hogy tudom Satoru-t megvédeni saját magamtól, a Szélszalagomat magam ellen fordítva.
De valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy olvassam, a szavak összecsúsztak és a táncukba beleszédültem. Csiga lassúsággal emeltem fel fejemet, hogy kezembe fogva a masszív papírhalmot visszainduljak, azonban szememet hosszú ujjak takarták el. Olvasmány kicsúsztott ujjam közül, a földön csattant ahogy oda kaptam kézfejemet az arcomat takaróhoz.

- Kukucs! - kuncogás. - Vajon ki vagyok, Amaya? - Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy éreztem, hogy közelebb hajol hozzám, lehelete fülcimpámat csiklandozta, szórakozottan cirógatta végig a nyakamat.

- A frászt hoztad rám! - Préseltem magamból ki a szavakat egy éles légvétel után. És amint kiszabadultam a tenyerének börtönéből megpördülve találtam magam vele szemben. Újabb pillanatra hagyott ki a szívem egy dobbanásnyit, de most sokkal inkább a pozitív érzelmek végett.
Ott állt Satoru, arcán egy meleg, lélegzetelállítóan gyönyörű mosollyal, karjait kitárva forró ölelésbe invitálva. Nyakába ugrottam, bele olvadtam érintésébe, lubickoltam a boldogságban és a parfümének illatában. Ami olyan lágy volt akár egy angyal fehéren sziporkázó tollpihéje, fényesen tündöklő akár az engemet szorongató hajkoronája. Otthonias, biztonságot sugárzó.

- Satoru - motyogtam magam elé és közben a fülébe.

- Igen? - Érdeklődőtt, nekem simuló mellkasa megremegett kérdésének hatására, ahogy a szívem is a mindent felemésztő örömbe.
Felfelé pislogtam arcának irányába amint kicsit hátrébb hajoltam, túlvilágian gyönyörű vonásait figyeltem meg újra, és újra, vizslattam, mint egy megunhatatlan műalkotást. Ahogy elvesztem halványkék szemeinek óceánjában hullámokban törtek rám a már ismerős érzelmek. Hűsítőek voltak, mint egy forró homokos parton a tenger habcseppjei. Olykor felerősödtek, magasba törtek, néha elcsendesültek, visszahúzódtak, de mindvégig ott voltak, töretlenül kéklően, végtelenségig elnyúlva és mélyülve. De sohasem fuldokoltam bennük, mert ahogyan most is, ahogyan karjaiban tartott, Satoru mindvégig ott volt nekem, mint egy mentőöv, fenntartott a víz felszínén lehetett bármilyen viharos is az idő. Én pedig lehetett akármilyen nyugodt az égbolt mindvégig úgy kapaszkodtam belé mint a hevesebb napokon.

- Hiányoztál. - Mondtam ki a szót mi eszembe jutott hangosan. És bár csak egy röpke pillanatig tartott, mégis mintha az egész fenti hosszú gondolatmenetemet belesűrítettem volna abban a másodpercbe.
Elmosolyodott. És azzal ahogy az ő rózsás ajkai felfelé görbültek mindent elmondott.
- Mióta vagy itt?

- Csak azóta amióta a könyv felett szenvedsz.

- Pff, kis kukkoló! - Cukkoltam, mire elvigyorodott.

- Ha! Azt akarod, hogy beléd csípjek? - Emelte fel az egyik szépen ívelt szemöldökét, mire vigyorogva ráztam meg fejemet, kitörésre váró kacajomat visszafojtva. Lefelé nézett, el mellettem a földön elterpeszkedő könyv irányába.
- Unaloműző?

- Inkább hozó. - Forgattam meg szemeim. Felhorkant, mire nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a nevetés. Az én kacagásom az övét is hozta magával, rázkódó vállakkal váltunk el egymástól.

- Várj, várj, nem bírom! - Guggoltam le a földre lábaihoz, hasamhoz ölelve kezeimet.
- Mindjárt bepisilek miattad! - Vihogtam.

- Te kezdted, ne engem hibáztass! - Röhögött, majd leguggolt mellém. Álomszép szempárjat a félholdra görbülő szemhéjai eltakarták.
- Ha nem neveted el magadat, akkor én sem! - Mutogatott rám hosszú ujjával.

- Ó, persze, mintha a te nevetésed nem lenne szórakoztatóbb mint maga a poén. - Mutogattam rá vissza, mire méginkább kacagott.
- Ah, istenem, most már tényleg el kell mennem a mosdóba. - Álltam fel nagy nehézkesen, imbolyogva indultam vissza szobánk irányába.

- De figyu, ha nagyon hív a természet majd Panda-ra fogjuk. - Hallottam lépteit, amint azok közelítettek, de nem mertem hátranézni, úgy kalimpáltam vissza neki, kezemmel hesegetve elfelé.

- Itt sincs! Szerintem nem is tud pisilni. - Puffantam neki falnak menet közben, alig tudtam járni a nevetéstől, könnyek szöktek szemembe, elmosták az orrom előtti folyosót ezzel csak rontva a helyzetemen.
- Segítsek sétálni? - Piszkálódott.

- Ne merészelj! Ha közel jössz, én tényleg megszakadok!

- Awww, biztos? - Gyorsította fel lépéseit, de mielőtt közel ért volna mindig megtorpant, egy helyben topogott mint egy óvodás, megvárta míg eltávolodtam, hogy utána újra utánam szaladhasson.

- Sétálj már normálisan! Argh, eszküszöm! - Rogytak meg a lábaim. Mentőöv Satoru a francokat, ellene kell egy, példaul a kilincs amibe belekapaszkodtam, ahogy feltéptem a szobaajtót és becsaptam magam után. Fürdőbe dülöngéltem, majd megkönnyebbülten rogytam a vécére.

- Kell segítség? - Nyitott be hozzám érdeklődve.

- Tűnés kifelé, Satoru! - Visítottam, majd irányába hajítottam a vécépapírt. Ami nem jutott el hozzá, mert még előtte becsukta az ajtót. Papír így szomorúan csapódott annak lecsúszva, majd arrébb gurulva.
Újra nyílt az ajtó, mire már a punpát vettem kezembe, és irányába céloztam.

- Várj, várj, csak a papírt adom oda, kelleni fog. - Guggolt le gyorsan, majd hajította vissza azt az ölembe, és gyorsan ki is slisszolt.
- Te, Amaya, ne utánozzak neked vízhangokat? - Kiáltotta.
- Csipp-csöpp, blugy-blugy? - Vihogott. Égő arcomat tenyerembe temettem.

- Most haltak meg az utolsó agysejtjeim - motyogtam magamnak, belső énem haját téove sikított zavarodottságában.
Amint végeztem, villámgyorsan kezet mostam és kivágva az ajtót néztem rá szúrós szemekkel ahogy kényelmesen terjeszkedett el a kanapén. Már át volt öltözve, eddigi elegánsabb öltözetét egy "egyszerű" fekete pólóra és vajszínű melegítőre cserélte. A pólója megfeszült testén, mint a víz körbeölelte és kiadta minden porcikáját. A látvány pillanatra elfelejtette velem haragomat.
- Huuhh... - Meredtem el. Majd amint észrevettem arcán fészkelő széles pimasz vigyort eszembe jutott mit is akartam.

- Te! - Sétáltam felé trappolva.

- Én? - Pislogott rám édesen.

- Te! - Mutattam rá.

- Ezt már mondtad!

- Én... - belenevettem - esküszöm megfojtalak.

- Gyere! - Tárta szét a karjait ma már másodjára, mire ölébe huppantam, de ujjaim a nyaka helyett az arcát fogták közre.

- Remélem meleg lesz a párnád egy hétig! - Gyurmáztam a pofijával, amin még mindig a mosoly virított. A játszadozásomra fényes ajkai összenyomódtak, felém csücsörítettek hűvösen csillogva, ezzel hivogatva.
- Még mindig fáj az arcom a nevetéstől! Zsibbad! - Motyogtam végig a száját bámulva.

- Itt? - Bökdöste meg a szám mellett.

- Igen, ott! - Bökdöstem vissza az arcéle felett én is.

- Ha adok rá gyógypuszit akkor elmúlik vajon? - Helyzete ujjait gyöngéden az állam alá majd fordította el fejem és hajolt oda arcomhoz, hogy egy cuppanósat rá nyomjon.

- Mhmm, tévedtem. A szám jobban fáj. - Húztam ajkaim ravasz mosolyra, incselkedtem vele.

- Ohoh? Valóban? - Nézett le rám, majd előrehajolva helyeztett egy lágy, könnyed puszit oda is. Ujjaimmat felcirógattam apránként, hajába simítottam, habszálak közé édesgettem be, tincsekkel játszadoztam.

- Vajon elég hosszú, hogy befonhassam? - Motyogtam ajkaira, amiket most durcásan lebiggyesztett.

- Amaya - dünnyögte a nevemet. - Nézz a szemembe! - Megadtam magam kérésének és a világokat magába sűrítő, univerzumot magába préselő, gyémántként tündöklő kékségjeibe néztem. Amikben az eddig csak a párszor megbolygatott érzelmek kavarogtak, amelyeknek én magan voltam okozója és amelyektől most önkéntelenül is menekültem, ismeretlenségük kissé megrémisztett bár vérem pezsegve, lükteteve bátorított arra, hogy korbácsoljam fel őket egyre jobban és jobban. Én pedig alá vetettem magam a vágyaknak.