Shoko-san egy földöntúli angyal. Kedvességét kihasználtam, mikor Nanami-san behurcolta a méreggel telepumpált rongybaba testemet.
A nő most itt sürgött-forgott körülöttem, valamit hevesen keresett.

- Szóval hatalmas szerencséd volt, Amaya-san. - Ütögetett egy tűt egy buborékfényű üvegcsésze oldalához, abban lévő királykék folyadékot már felszívta, a tűn ülő nem kívánatos cseppektől szabadult meg a rázogatással.

- Miért? - Rebegtem félkómásan.

- Ha a szalag nem nyomja el tested a méreg maradandó károkat okozott volna. De így csak pár napig pihenned kell.
- Letette az üvegcsét majd kihámozva meggyengült karomat a tűt belém akarta döfni. Rándulva kaptam el a végtagomat, teljesen felébredve, az összes álmosság kirebbent szememből.

- Várj, várj! Biztos vagy benne hogy ez nem fagyálló? Meggyőződésem, hogy ilyet öntenek a kocsikba. - Kúsztam az ágy másik oldalára legtávolabb tőle. Lapos pillantást vetett rám, karikák a szemei alatt egybemosódtak a barna íriszével, mintha egy hatalmas vádló bogár vizslatott volna engem.

- Már vagy háromszor nyomtam beléd míg aludtál, ha az is, már rég feldobtad volna a talpot, ettől ne félj. - Ragadt meg újra.

- Jó, de, a tű, akkor is... - Pánikoltam sipákolva.

- Hamarabb nyírod ki magad egyedül, minthogy én kezeim alatt halnál meg - Reagálta le még a korábbi aggodalmam, majd ijedtségre rendesen időt adva nyomta belém a hegyes fémet.
- Aki kimegy kilyukaszgatni magát, az ne egy tűtől rettegjen.
- Kotorászott egy fehér vattapamacsért majd rámtapasztva nyomta el a kibuggyanó bíborcseppeket és az utólagosan burjánzó félelmemet.
- Két hétig ne erőltesd meg magad! Csak pihenj. Nézz filmet, írkálj szívecskés üzeneteket Satorunak, vagy olvass egy könyvet, mittudomén.

- Szivecskés üzenetet Satorunak? Honnan... Miért írnék neki!?
- Háborodtam fel megjátszva a dühöt, mit a meglepetésből merítettem. Újra a lapos tekintet.

- Ne nézz hülyének kislány. - Elvette a vattát a sebbről, ami a kukában végezte.

- De nem is jelentettük ki másoknak. - Adtam fel hamar a tudatlanság álcáját. Nem érte meg fenntartani.

- Tíz éve tudom magam mellett a bolond fejét. - Nosztalgikus mosoly halványan kúszott fel arcára. Csak egy picit kunkorodott fel az ajkainak sarka, de gyönyörű érzelmekről árulta be.
- Ismerem ahhoz eléggé, hogy tudjam, milyen amikor a hülyeségeihez társat talál.
- A puhasága hamar keményedett meg, hűvös jéggé dermedt.
- Ne merd elhagyni, kommunikáljatok, érted? Még ha a legsötétebb félelmeid is vannak terítéken. Ne tartsd magadban.
- Olyannak látszott elsőre mintha csak Satoruért aggódna, de mintha halványan derengett volna a féltés az irányomba is.
Ez felolvasztott.

- Igazat megvallva nem olyan rég nyíltam meg neki az aggodalmamimról.

- Tényleg? - Kezdte tekergetni mélybarna tincsét kesztyűbe bújtatott ujjai között.

- Mhm, igen. Bár nem ment könnyen. - Idéztem fel a beszélgetést, majd megráztam a fejem mielőtt az a bizonyos autóban töltött percek felidőződtek volna. Újra. Teljesen belémragadtak azok az emlékek.

- Köszönöm! - Suttogta Shoko-san inkább maga elé, mintsem nekem.
- Fogadjunk, hogy utána egy hatalmas őrültséggel hálálta meg.

- Óh, ez nem is kérdés! - Kuncogtam fel ahogy eszembe ugrott, hogy keltem rá pár napra az ágyában. Amit persze nem beszéltem meg még vele.
- Tényleg ismered Satorut! Én köszönöm, hogy jót akarsz neki! - Háláltam meg neki. Aggódik érte, bár közvetlenül nem, de közvetetten rengeteget akar neki segíteni. Tényleg egy angyal.
Fejét ingatta, nem válaszolt már erre semmit.

- Szóval két hétig pihenés! Ez parancs!

- Ha már pihenés! - Csettintettem. - Kérhetnék egy szívességet?

- Persze?

- Szeretnék olvasni a jujutsuról kicsikét. Hogy több dolgot tudjak meg.

- Csak ennyi? Tudok neked adni párat. Vigyek a szobádba?
- Ajánlotta fel a segítségét.

- Az igazság szerint már Satoru lakását tudom már a magaménak. - Sütöttem le a pillantásom a törtfehér paplant vizslatva, kerülve a tekintetét, nehogy zavarba jöjjek.

- Akkor oda viszek. - Kezelte le egyszerűen a helyzetet. Nem firtatta, nem furcsálkodott.
- Mielőtt elfelejtem! - Turkálni kezdett a zsebeiben. - Ezeket Nanami adta, hogy adjam át. - Nyújtotta felém a végleg összetört telefonom, és a Szélszalagot.

- Köszönöm! - Tápászkodtam fel az ágyból, hogy elvegyem azokat.
A szalag kicsúszott kezéből, és lábaimra kúszott kiskígyóként, megtámasztva ingatag lépteimet Shoko-san irányába.
Elvettem a szinte használhatatlan eszközt, majd Gojo-san szobája felé vettem az irányt.
Minden lépésem erejének nagyját a fegyverem hűségesen támasztotta meg, nagyobb botladozások nélkül is elértem a szobaajtót, amin szinte bezuhantam. Üresen fogadott, így arra következtettem, hogy Satorunak végül el kellett utaznia. Konyháig eltébláboltam, ahol az asztalon temérdek csomag árválkodott. Közelebbről megnézve a színkavalkádot egy papírra bukkantam.
Ívelt betűkkel állt rajta, hogy a rengeteg dologból szabadon megehetek bármit. Kíváncsian vettem kezembe egy dobozt, majd felnyitva maci alakú kekszek kacsintottak rám vissza. Hasam pont megkordult, így be is faltam pár darabot az aranyos finomságból. Pont olyan édes volt ahogyan kinézett, mézes ízek keringőt játszottak nyelvemen, azzal bódítottak el teljesen. Leültem az asztalkához, és beizzítottam a telefont ami felvillanva azonnal kijelzett tucatnyi nem fogadott hívást. Tőle. Rögtön vissza is hívtam.

- Satoru? - szóltam bele.

- Amaya-baba! Hogy vagy? Megint eltelt a fél nap, mire felkeltél. - Búgta bele a készülékbe lágyan.
- Fárasztó volt a tegnapi küldetés? Kicsit kásásan hallak.

- Ah, jól vagyok, bár tényleg nagyon leszívott, azért hallasz rosszul, mert összeroppant a telefonom. - Csoda, hogy én nem.

- Megsérültél? - Kérdezte egy hatásszünettel később aggódva.

- Egy kicsit. De nem vészes - nyugtattam.

- Akkor pihenj sokat! Aludj az ágyamban nyugodtan, sőt!
Ja, és láttad a meglepiket?

- A nasikat? Igen, köszönöm, Satoru. - Mosolyogtam, és reméltem, hogy ezt ő is érzi.

- Igen, igen, remélem tetszik.

- Imádom! Nagyon édes. - Biztosítottam, a kedvelésemről.
- És te hogy vagy?

- Áh, megvagyok, vén csontok papolását kell hallgatnom. Hisztériáznak Makin, szerintünk nem szabad a lányt engedni hagyni megerősödni - morgolódott.

- Ez most komoly!? - Azt a lányt pont hogy végletekig támogatni kéne. Tehetsége páratlan.

- Besavanyodott bolondok. Ha rajtam múlna már rég különleges osztályú, vagy erős első osztályú lenne. Durván idegesítőek.

- Azt meghiszem, most aztán nem irigykedem.

- Félig irigykedhetsz, olyan gyönyörűséget láttam.

- Tényleg, mit? Muti! - Rögtön jött egy üzenet, képekkel csatolva.
Megnyitva Satoru szelfijeinek tucatjával találtam szembe magam, változatos arcok és pózok ezrei köszöntöttek vissza.

- Ha, de ezeken csak te vagy! - Nevettem fel.

- Hát, na, én gyönyörűséget ígértem. Mit vártál?

- Valami tájat, vagy nem tudom, de nem tévedtél. Tényleg gyönyörű amit látok. - Mosódott a nevetésem kuncogásba.

- Oh, köszönöm, elbűvölt?

- Nem is kérdés, én köszönöm. Egyiket be is állítom háttérképnek. - Így kevésbé éget majd a hiányod.

- Küldök még, hogy legyen miből választanod.

- Köszi, mikor jössz vissza?

- Egy hét múlva.

- Az sok idő.

- Majd mindig mikor tudlak kereslek.

- Én is. - Biztosítottam.
- Szeretlek.

- Ez nem is kérdés, engem mindenki! - Nevetett bele.
- Én is. - Suttogta bele, kacaja majdnem elnyomta a szavait.

- Majd kereslek, szia! - Köszöntem el a készülékbe amint ő is viszonzott, mielőtt kinyomta a telefont.
Sóhajtva tápászkodtam fel újra, hogy besétálva a szobába az ágyába zuhanjak. Azon elnyúlva emeltem magamhoz a telefont, amint új értesítés hangja ütötte meg a fülem.
Megnyitva kikerekedtek szemeim, új kép érkeztek tőle. De ezek sokkal vadabb volt, az eddigi édes aranyosságot felégette a szédítően forró fotóval. Egy mattfekete bőrfotelen ült, a telefon térdével megegyező magasságban lehetett, mert alsó szögből készült a kép, és ez a szög tökéletes lehetőséget adott arra, hogy fel lehessen nézni az elegáns alakjára. Mélyszürke öltönyt viselt, nyakkendője lazán volt megkötve így könnyed nemtörődömséget sugárzott, orrán a szokásos fekete lencsés szemüveg csücsült alóla meredt le a felhőkék szempárja. Száját szórakozott mosolyra húzta, kivillantotta fehér fogsorát. Hófehér habtincsei puhán hullottak helyes arca elé, bohókásan takarták el tökéletes bársonybőrét.
A szédítő vonzóságát egyedül komolytalan emojik törték meg.
A random szívecskék, és aranyos smileyk mik félbe vágták a képek voltak egyetlen kapaszkodóim az általa okozott bennem száguldó érzések szélviharában. Párnába ejtettem fejem, belefúrtam felhevült arcomat a puhaságba, lehűlést remélve. Égő arccal emeltem fel újra a kezem hogy megnézzem az üzenetet, majd fordítottam el arcomat és ezt a zaklatott keringőt tucatnyiszor játszottam el, minden egyes lopott pillantással megpróbálva feldolgozni a látványt. Sikertelenül, mivel mázosan nyúló percek után is ugyanúgy hevesen dobogott a szívem.

- Még itt sincs! Ez csak egy kép, Amaya, csak egy kép, ohh, de még milyen kép, istenem, nem, csak egy kép, egy kép - Szajkóztam magamnak szüntelen, arcom fájt már a vigyorgástól. Majd megnyitottam a kamerát és felülve az ágyon még enyhén vörös arcomról készítettem egy fotót. Ha piros arcom nem is árult volna be zavarodottságomról, kesze-kusza mélytincseim, vagy ködös tekintetem biztosan. Őszinte volt.

- Akkor most ideje visszakapnia!
- Küldtem el saját zavarom bizonyítékát neki. Hamar érkezett a válasz hangüzenetként.

- Aww, de édes vagy Amaya, kicsit vörös vagy, minden rendben? - Sunyin elnevette magát.
- Én is zavarba lennék helyedben. Bár... - Remegett meg mély cirógató tónusa.
- Köszönöm a háttérképet.