Amint kiértünk az iskola területéről Nanami-san megkerült egy ébenfeketén csillogó tintasötét autót, majd kinyitotta magának az ajtót.

- Szállj be! - Intett nekem közönyösen, mire engedelmesen behuppantam, és ő is beült a sofőr ülésre. Az egész autóban egy fás és füstös illat keringett, frissességével csent színt a már-már unalmasan kopár, szürke belsejébe.
- Nálad van a fegyvered, igaz?

- Persze. - Csatoltam be magam, csak egy apró bólintással nyugtázta válaszom. Szótlanul indította be a motort, ami dorombolva kelt életre kezei alatt, ahogy elindultunk a város dübörgő központja felé. Feszült voltam, ölembe ejtett kezemet gyürkészni kezdtem, tördelve ropogtattam az ujjaimat. Idegességet csempészett belém a tudat, hogy újabb küldetésen kell helyt állnom. Bizonyítani akartam.

- Ezt ne csináld, kérlek. Zavar a vezetésben. - Törte meg az engem idegelő csendet, majd a piros lámpánál kotorászni kezdet zsebében és kitette a telefonját a műszerfalra, ami pillanatokkal később rezegni kezdett. Mintha várta volna a hívást.
- Felvennéd, Ohashi-san? - Esetlenül nyúltam utána nyugtalanságtól megremegő kézfejemmel, bénázva vettem fel az ezüstös készüléket.

- Nanamin! - Szólt bele Itadori-san vidám, lelkes hangja. Élénk kiáltása valahogy nyugodtságot bontogatott bennem. A gyermeki hevesség, mintha édességével arany napfényként sugározta volna be fejem zugaiban kaparászó aggódó hangokat.

- Mi a probléma Itadori-kun?

- Ah!? Semmi-semmi! Csak hallottam, hogy küldetésre megy.

- Ahogyan ti is Nitta-san felügyeletével. Nitta, kérlek figyelj oda rájuk.

- Nem szükséges mondanod! - Csicsergett vissza egy ismeretlen női hang válaszul. Kellemes volt.

- Szóval azt akartam mondani, hogyha már megy... - Vette át a szót Yuuji-san újra.

- Nem csak én megyek, Ohashi-san is velem tart. - Szakította félbe Nanami-san.

- Sensei!? - Kiáltott fel meglepetten.

- Igen? - Szólaltam bele a beszélgetésbe én is.

- Ez a mamlasz azt akarja mondani, hogy vigyázzatok magatokra. - Csattant fel Kugisaki-san a maga nyugtalan, de lágy hangján.

- De Kugisaki! Én akartam mondani! - Háborodott fel a fiú, halkan lehetett Fushiguro-san fáradt sóhajtását hallani a háttérből.

- Tedd le a telefont! - Utasított a szőke hajú férfi, le se pillantva a forgalomról.

- De...

- Csak tedd le.

- Hé, ti ketten! Ne civakodjatok... - Szökött ár még Nitta-san szigorú hangja amint kinyomtam a hívást.

- Semmi értelme nincs a veszekedést hallgatni. Eltereli a figyelmem. - Magyarázta meg kérését, mire bólintással nyugtáztam és visszatettem az eszközt a grafitsötét műanyagra.
- Mi a viszonyod Satoru diákjaival? - Dobta fel a témát talán udvariasságból, vagy esetleg azért, mert látta a rajtam lévő kellemetlenséget és egy biztos témával oldani akarta.

- Csodálatosak. Egytől-egyig páratlanul erősek és szeretem, hogy ennyire kijönnek egymással. Itadori-san vidámsága és lelkesedése már-már őrültségnek tűnik. Kugisaki-san-t és Fushiguro-san-t sajnos annyira még nem tudtam kiismerni, főleg Megumi-san-t, mert nem igazán beszéltem vele. De mind nagyon ügyesek és folyamatosan fejlődnek. - Zártam rövidre áradozó monológomat.

- Valóban erősek, de ahogy elnézem, nem vagy annyival erősebb náluk. Igencsak gyenge vagy egy profi sámánhoz képest. Talán csak annyi tesz téged különbbé a gyerekektől, hogy idősebb vagy. Mennyi ideje is vagy itt?

- Július óta durván. - Hebegtem a nyers kritika után.

- És mindjárt október van. Még egy fél éve sem. Nem várható el, persze egy magas szintű erő bárkitől ilyen kis idő után.

- Próbálkozom!

- Ez a legkevesebb. Elméletben ezért tartasz most velem, mint kísérő.

- Mellesleg átmentem azon a teszten, min teljes értékű sámánná nyilvánítottak.

- Attól ne bízd el magad. Lehet, hogy hamis képet kaptál annak kiűzése után.

- Azóta fejlődtem! Még egy különleges osztályúval is elbántam!

- Valóban? - Vonta fel szemöldökét. A hangjában cseppnyi gúny sem vegyült, pusztán csodálkozás.
- Erről nem is tudtam.

- Bár nem mintha olyan könnyen ment volna - ismertem be.

- Tapasztaltad már a fekete villanást?

- Nem, az micsoda? - Tátottam el a számat.

- Leginkább zóna állapottal tudnám leírni, azzal, mit a sportolók is átélnek mozgás alatt.
Lehetséges, hogy a feljődésed akadályozója a tudatlanságod. Mindenképpen ajánlom, hogy fuss át pár könyvet a jujutsuról. Shoko-san ebben biztos segítségedre lesz.

- Köszönöm szépen a tanácsot.

- Nincs mit megköszönnöd. - Tolta fel szemüvegét az orrán, és mintha ez a mozdulat ébresztette volna rá valamire, karjával az ülésem előtti kesztyűtartóra mutatott.
- Vegyél ki onnan egy napszemüveget magadnak kérlek, nem lenne tanácsos kéretlen átkokat is felidegesíteni a látó pillantásoddal - szólt, mire kisebb keresgélő kotorászás után már a szemeimet takartam a sötét lencsékkel. A turkálás során azonban vastag papírköteg is a kezembe került. Egy beszámoló arról az esetről, minek megoldását tőlünk várják el.

- Az átok a bevásárló negyedben van, igaz? - Pislogtam a lapok és a férfi szemei között felváltva, néma érdeklődéssel.

- Úgy van. Ha szeretnéd fusd át a dokumentumot. - Biccentett beleegyezés képpen, így kisebb zörgéssel már az ölembe tudtam a tragédia lejegyzését. Minden sor min átszaladtam tényszerűen közölte a szörnyűséget, csomó kúszott a torkomba ahogy a fiatal áldozatok nevét sorolta, és haláluk okát, minek egyetlen közös pontja a helyszín és a kör alakú zöldes-lila sebhelyek sokasága a hullákon.

- Én már jártam erre - Vontam össze a szemöldökömet a környék csatolt képei láttán. A helyszín maga is ismerősen csengett, de fotók mélyítették el bennem a gyanút, melyek azt a kis utcácskát ábrázolták, ahol Satoru megállt az autójával velem együtt a zuhogó esőben hetekkel ezelőtt.

- Valóban? Mikor?

- Pár nappal ezelőtt. - Szorítottam rá a papírokra zavartól égő arccal ahogy visszaemlékeztem egy pillanatra az akkori bugyogó szenvedélyre, mi ott bennem forrt, a fehérhajúnak köszönhetően.

- Nem kell magadat okolnod, nem hinném közöd lenne a felbukkanásához. Emiatt vagy dühös, igaz? - Értelmezte haragnak a vörösségem a mellettem ülő, kiről hirtelenjében megfeledkeztem. Hevesen ráztam fejem hátha kiverődnek a tudatomból forró emlékként belibbenő szerelmes mozzanatok. Szinte már lerepült a fejemről a napszemüveg.

- Hm, igen - habogtam az általa adott maszkot gyorsan felötlve.
- Nem akarom hagyni, hogy bárki megsérüljön miattam. - Adtam a szerepet.

- Akkor tegyünk mihamarabb sikeresen pontot az esetre.

- Mindent megteszek hogy ez sikerüljön! Esetleg valamilyen terv szükséges?

- Hm, már kigondoltam valamit. Az átok fiatalokra megy, így tökéletes csali leszek. Besétálok a területére, ami remélhetőleg nem egy birodalom lesz, és megtámadom. Te közben közelembe fogsz várni, rejtőzve és amint jelzek szavaim alapján támadsz. Ha biztonságos azaz nem birodalom, akkor közösen írtjuk ki, ha netán mégis birodalom akkor elvárom tőled, hogy össze tud azt zúzni. Láthatatlanná tudsz válni, igaz?

- Igen, bár nem mondanám, hogy annyira ki van dolgozva, de elméletileg képes vagyok rá. - Húztam fel a pulcsim ujját, mi alatt számomra a szalag bújt meg.

- Valóban működik. - Nézett el a kezemre a forgalomról.
- Nemsokára ott vagyunk, készülj fel.

- Miért nem támadjuk csak meg rögtön? Mi az a birodalom?

- Gondatlanságnak gondolnám az azonnali harcot. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nemtörődömségemet erővel tudjam kompenzálni, mint egyesek. - Utalt Satoru-ra.
- És mivel a te harci stílusodat se ismerem ezt gondolom a legbiztonságosabbnak. Netán még az első mozzanataiból leszűrsz egy-egy gyengepontot ami nekem nem tűnne fel. Vész esetén nagyobb esélyed van segítséget hívni, bár nem hinném hogy erre szükség lenne.

- És mi az a birodalom?

- Nem csodálom, hogy erről sem tudsz. A birodalom egy olyan tér, melyet az ellenfeled vagy te is alkothatsz. Rengeteg átokenergiát igényel, többnyire naponta egyszer tudják csak a sámánok alkalmazni, kivételekkel persze, itt Satoru-ra gondolva. De számtalan előnnyel jár a felhúzása. Bentről saját tér hiányában kijutni szinte lehetetlen, az ellenséged támadásai garantáltan hatással lesznek rád ott. De kívülről lehetséges egy ilyet megtörni. Pont emiatt szeretném ha meghúzódva várakoznál a szavaimra.
- Végszóra parkolt le a környéken, majd felém fordult komoly arccal.
- Elvárom, hogy sikeresen teljesítsük ezt a küldetést. - Kicsatolta magát, mire én is követtem mozzanatait, majd amint kilökte a kocsiajtót, hogy a baljós utcának koszos aszfaltjára lépjen már körbeburkoltam magam a Szélszalaggal. Úgy vártam szavaira a mocsoktól bűzölgő betonfal mentén, láthatatlanul.

Csináltam egy kis fanartot róla és ahogy mellettem van. 🥰