Halkan kopogtam be a gyengélkedő faajtaján, majd apró mosollyal üdvözöltem a meglepett Shoko-san-t, aki félre is állt, hogy beengedjen.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak, de eszembe jutott valami. - Csaptam bele már rögtön az elejébe, ahogy elmentem mellette és lehuppantam az ágyra.

- Nem csináltam semmi különlegeset. Mondd nyugodtan! - Sétált elém karba tett kézzel.

- Mikor van Satoru születésnapja? - Fáradt pillantása hirtelen felfénylett, élet pozsgása pirította meg arcát.

- Kibékültetek?

- Valami olyasmi? Bár... - Elharaptam a mondatot ajkamba marva, kételyeimet elfojtva.

- Mindegy is.

- December 7.-én. Megünnepled?

- Szeretném. Mivel mindent meg tud venni magának, így valami kis programra gondoltam. Mondjuk süti készítésre. Jó ötlet?

- Aranyos, amúgy is imádja a nasikat, biztos tetszeni fog neki. Kettesben tervezed?

- Nem. Szeretném ha a diákjai is jönnének. - Ráztam meg fejemet finoman.

- Meg te is.

- Ó, nem, nem, nem! - Mosolyodott el vidáman, de az egy pillanatra fájdalmassá torzult.

- Öreg vagyok én már ehhez.

- Annyi lehetsz, mint Gojo-san. - Vontam össze szemöldököm.

Hevesen megrázta fejét, kávébarna tincsei ostorként csapkodták vállát.

- Mindegy, inkább beszerzem a hozzávalókat. - Épp tiltakozásra nyitottam volna ajkaimat, de belém fojtotta, azzal, hogy tovább beszélt.

- Ha te mennél vásárolni, tuti, hogy a nyakadon lenne.

- Nem hinném, ha megkérem rá. - Hitetlenkedő pillantására, megvontam a vállam, majd picit feszélyezetten keresztbe tettem lábaim.

- Begyógyultak a sebeid? - Pislantott le, majd mutatott le a rugózó lábfejemre.

Válaszul csak igenlően biccentettem.

- Megnézhetem azért?

- Persze? - Furcsálltam, de lehajolva a barna műbőrbakancsom cipzáráért nyúltam, és macskás zoknival egyetemben kibújtam belőle. Shoko-san hozzám lépve letérdelt, majd óvatosan kezébe vette és felemelve hümmögve nézte talpamat. Finoman tapogatta, simította végig az egykori hegeket, apró pehelymozdulatokkal. Így erősen kellett ajkaimat összepréselnem, hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés, egészen megfájdult a hasam annak visszatartásában mire végzett.

- Jó, tényleg nincs már szinte nyoma sem. - Állapította meg, miután megvizsgálta mindkettőt.

- Majd mondd meg, miket vegyek.

- Köszönöm szépen! - Hálálkodtam.

- Mit tegyek cserébe? - Leintett.

- Semmit sem. Habár!

- Csettintett egyet.

- El tudnál nekem menni valamiért a szertárba?

- Persze! Oda ahol a fegyverek is vannak? - Vettem vissza a lábbelim.

- Nem, nem! Van egy másik, az ebédlőn keresztül, majd ugyanannyit továbbmész, folyosó végén jobbra, és onnan a harmadik ajtó, pont egy ablakkal szemben. Bent rengeteg polc lesz, és alulról a harmadik sorban, látsz majd rengeteg üvegcsét. Csak ott vannak, jobbrább. Onnan egy jellegzetes türkiz színű kellene. Úszkálni fog benne valami, de azzal ne is törődj. - Szavai alatt az ajtóhoz sétált, kitárva kért meg burkoltan a távozásra.

Nem tétováztam, gyorsan ki is surrantam, folyosó fapadlóján tompán, de lendületesen haladtam, mígnem ebédlőig nem értem, hol szerencsés véletlen lepett meg diákok formájában.

- Sziasztok! - Köszöntem a reggelizőknek, a trió meglepetten fordult irányomba, tracspartijukat megszakítva.

- Sensei! - Csámcsogta Itadori-san két falat közben. - Jobban van?

- Valahogy úgy, köszönöm, pont jól jött, hogy itt vagytok! - Sétáltam hozzájuk. - Szívességet kérnék. Segítenetek kellene.

- Biztosan segítünk! - Nyelte le a falatot Yuuji, majd széles mosollyal biztatott abban, hogy ne aggódjak a támogatás esetleges hiánya miatt.

- Miben? - Nézegette körmeit rám sem pillantva Kugisaki-san.

- Kitaláltam azt, hogy Gojo-san-nak születésnapjára csinálok egy sütit sütős programot, viszont szeretném, ha ti ott lennétek.

- Sütnünk kéne? - Kérdezte Fushiguro-san enyhén vonakodó hangsúllyal.

- Igen? De nem lenne nehéz! Csak egy nagyon egyszerű kekszre gondoltam. Hasonlóra, mit ti adtatok nekem.

- Rendben! - Bólintott rá Nobara. - De csak akkor, ha eljössz velem vásárolni a hétvégén! Maki-san most nem ér rá, és nekem muszáj mennem.

- Miért nem mész velünk? - Hajolt felé Itadori.

- Kizárt! - Fordította el arcát irányából karjait összefonva.

A fiú bociszemeire csak fejét kezdte el rázni tiltakozva.

- Akkor mi is megyünk. - Jelentette ki Megumi, és mikor a lány dühösen felháborodott volna, hűvös pillantással fojtotta bele a szavait.

- Nem zavarunk! De én valamit meg szeretnék venni.

- Visszük a cuccaidat is! - Ajánlotta fel Itadori-san, mire Nobara egy drámai sóhaj után beleegyezően bólintott.

- De aztán tényleg ne zavarjatok minket!

- Még bele sem egyeztem.

- Ráncoltam homlokomat.

- Miért kellek én feltétlenül?

- Mert! Mert... Mert... - Habogott, gyönyörű tincseit zavartan kezdte csavargatni.

- Ezt nem tudnám fiúkkal megvenni, de egy külsős vélemény akkor sem ártana. És most akciós! Kérem szépen, Sensei! - Nézett rá barna bociszemeivel kérlelően. Kínos nevetést hallattam arra, hogy megolvasztotta szívemet aranyos szavaival.

- Rendben. Elkísérlek. - Felderült arca, hálás mosoly festődött fel rá. - Viszont megígértem valamit Shoko-san-nak, szóval nekem mennem kéne. - Szóltam, szerencsémre megértően bólogattak, így könnyű szívvel hagytam ott a triójukat. Ebédlő kapujánál jártam mikor visszanéztem.

- Aztán ne tessék elfelejteni a programot Sensei! - Integetett utánam Yuuji napsugárfényes sugárzó vigyorral, mit csak puha mosollyal köszöntem meg, majd sietősen, időt bepótolva haladtam az útbaigazítás alapján. Ügyesen oda is találtam, erősen toltam el az ajtaját a szertárnak, hogy a félhomályos terembe bekukucskáljak. Sötétség dacára beszűrődő gyönge fény ezernyi csillagcseppet fröcskölt a milliónyi, egymás után árnyakban elnyelődő üvegcsékre. Lámpa után tapogatóztam, majd felkapcsolva erősségétől kábultan fésültem át őket a türkiz után kutatva. De ehelyett egy furcsán ismerős dolgon akadt meg szemem.

Gyűrött cetli hívogatott mázosan, bódultan adtam meg magam a hónapokkal ezelőtt általam talált papír erejének. Érte nyúltam, és álomvilág robbant körém. Az átok még azelőtt fonta körbe testem, hogy védelemre emelhettem volna karjaim, torz alakokkal támadta tudatom. Harsány nevetés, sírás, motyogás, suttogás, kuncogás, kérlelés, mondatok, szavak, hangok. Hangok, hangok fojtak elém, majd belém, feszítettek szét táguló erővel belülről. Majd elcsemdesültek, és a tekintetem előtt játszódó maszatos alakok körvonalai erősebbek lettek, színt és belsőt öltöttek. Bájos nő jelent meg előttem, arca mint az enyém, apró eltérésekkel.

- Gyermekem! - Nyitotta szóra rózsás ajkait, azonnal felismertem benne édesanyámat. Emlék lehetett, egy gyermekkori.

- Már megint összemajszoltad magad? - Fedett meg kedvesen, majd felém hajolt.

- Hagyd csak, nem kell letörölnöd! - Szólt egy férfias hang mögüle. - Nem árt, ha eszik egy koszt. Erős gyermek.

- Szívem? - Lepődött meg anyám, szedett-vedett konytjából kicsúsztak a mélybarna tincsek ahogy hevesen hátrafordult.

- Hazajöttél? Itt maradsz velem?

- Látni szerettem volna a lányomat. - Sétált mellé egy középmagas, de sportos férfi. Szőkés haja egészen lenyírva, vonásai komoran feszültek arcán. Barna tekintete elváróan figyelt engem.

- Lányunkat - Javította ki zavartan anya őt.
- Miért hagytál itt terhesen? - Szöktek prizmakönnyek szemébe.
- És miért jöttél vissza! Szeretlek! És te, és te eltűntél! Miért! Miért?
- Fojtotta el hangját a zokogás.
Kifakadása elérte azt, hogy apám rá figyeljen levéve pillantását rólam.

- Meg kell ígérned - Hűvös hangjában külföldi akcentus lapult meg.

- Mit? - Jött a válasz szipogva.

- Hogy felneveled.

- Tessék?

- Ígérd meg! - Csattant fel apa, majd szembe fordította magával megszeppent anyámat vállaiba marva.

- Mintha ez nem lenne természetes! Itt maradsz te is?

- Jó. Kapsz pénzt. - Hagyta figyelmen kívül a kérdést, majd őt is, hogy újra engem figyelhessen.

- Amaya - Hajolt felém.

- Emlékszel? Rám?

- Már hogy emlékezne? Pár hónapos és sose látott! Ugye, ugye velem maradsz? - Remegtem meg ajkai ahogyan ő is. Megfakult a képe, majd még kissé pislákolt mielőtt teljesen köddé vált volna.

- Csak rám figyelj. - Mordult rám apa. - Nem fogsz az átkokra emlékezni, míg el nem érkezik az idő. Látni fogod őket, de abban a századmásodperben el is fogod felejteni. Amaya, érted teszem. De ne érts félre. Meg kell ezt fizetned! Hisz oly nagylelkűen megóvlak, nem? Elvárom! Elvárom tőled, hogy ennek árát visszafizesd! - Szemei kikerekedtek, őrült vigyor hasította fel az arcát.

- Visszahozom azokat a fránya emlékeket mikor szükséges lesz. Annyi segítségét fogok neked adni pici Amayám. - Lágyultak meg vonásai, gügyögő hangja teljesen idegennek hatott tőle.

- Szóval tedd meg kislányom. Öld meg. Öld meg, öld meg, öld meg! Nekem kell lennem! Nekem a legerősebbnek! - Fékezhetetlen nevetésbe kezdett, fröcsögő nyála összefolyt mániákusságtól fénylő szemeiből kicsorduló könnyekkel.

- Én leszek a legerősebb! Én! Neked hála! Csak öld meg! Öld meg Gojo Satoru-t! Erre születtél!Ne merj csalódást okozni. - Komorult el. Hiába nyitottam volna számat tiltakozó szóra, képtelen voltam, ahogyan a könnyek se tudtak kibukni szemeimből mik megrázkódtatás hatására születtek volna. Mint egy külső megfigyelő, mint egy test nélküli lélek néztem volna a történéseket, de a nyomása apámnak fullasztóan valós és közeli volt. Rettegésbe merültem, némán segítségért fohászkodtam, és hiába fogtam fel, hogy ez egy átok, képtelen voltam úrrá lenni félelmemen. Apám megszállottan lépdelt közelebb, mint egy vadász prédája felé, annyira éhesen.

Bénultan álltam, minden erőmet arra vetettem, hogy mondhassak valamit. Erőfeszítésbe szinte felőrlődött, jeges ijedtség marta nyelvemet. Majd apró lehelés csúszott ki ajkaim közül, melyek bár tátogásnak éreztem őket, de valós szóvá formálódtak.

- Satoru! - Sikoltottam, és abban a pillanatban tépődött halványkék villanással cafatokká az illúzió. Jelenségként állt ott ő, Gojo Satoru, végzett a fogvatartó förtelemmel pusztán égkék szemeivel, miket most aggódva vezetett le rám. Hálakönnyek vájtak utat papírbőrömön ahogyan felém nyúlt és karjaiba zuhanhattam.

- Gojo-san! - Peregtek a cseppek szüntelen, remegve martam sziklaszilárd karjaiba, mik óvóan fogtak, erősen, de finoman tartották testem, de tudatomat nem, mi most feladta harcot a veszély múltával. Gondolataim megszakadtak, ahogyan kapcsolatom a külvilággal és minden elsötétült.

❀❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem