Állam földet söpörte, ugyanis Gojo-san amint kilökte az iskola kapuit az udvarra hozott. Ami egyszerűen gyönyörű volt. A borostyánősz levelek arany mézként cseppegtek le a fákról, és napsárga fényben úszó tengerként borították be az egykor szürke tájat, ugyanis égő lángszőnyegként nyúltak végig a betonon. Eszméletlen volt, ahogyan a szél felkapott pár kósza táncost a földről és keringőre hívta azokat, folyékonyan perdültek a levegőben. A szellő melegen simogatta arcomat, és hozta magával a levelek rothadó, de édes illatát.

- Hű! - Ámultam. - Ez gyönyörű!

- Nem jobban, mint te - motyogta Gojo-san váratlanul. Felé kaptam fejem, arcán puha mosoly játszadozott.

- Tessék? - Suttogtam hitetlenkedve. A zavar vörös rózsája szirmot bontott arcomon, fülemet is beporozta.
Ajkamba vájtam fogaimat.

- Amaya - ejtette ki nevemet, de folytatás nem érkezett.

- Gojo-san? - Csengett hangom bizonytalanul.

- Valamit... Valamit el kell mondanom. - Erős ujjait törékeny csuklóm köré fonta, szorította, mintha attól félne, hogy kicsúszok keze közül. Kis híja volt, mert már csak egy kézzel tartott így, muszáj voltam erősen megkapaszkodni benne.

- Mit?

- Kedvellek. - Egy szó. Egy vajpuhán csengő, mézédes szó. Hurrikánt okozott. Valami megrepedt bennem. Apró szilánkokra robbant szét, és felhasította lelkemet. Könnyek ködösítették el a látásom, hunyorognam kellett, hogy ne csorogjanak ki.

- Engem? - Csuklott el hangom, nem tudtam elhinni. Egyszerűen nem éreztem valósnak.

- Amaya, kedvellek téged. - Szorított rám.
- Fontos vagy számomra. - De a hangja nem volt édes, sokkal inkább keserű, és savanykás. Már nem is mosolygott.
Ficánkolni kezdtem, szabadulni akartam.
Nem illő hangja rossz érzéseket keltett bennem. Mint a kételkedés, hitetlenkedés, és zavartság.

- Ezt hogy érted? - Nem értettem, és gyanú ébredt bennem.
- Ezt ugye nem azért mondod, hogy megbocsátsak neked? - Szívtam be élesen a levegőt, próbáltam egyre inkább kibújni a férfi kezei közül. Arca fájóan megrándult, de ennek ellenére méginkább préselve tartott.
- Kérlek, ne csináld ezt velem! - Lélekcseppek szemem sarkába gyülekeztek, majd forrón buggyantak ki és gördültek végig.
Elfordultam tőle, nem tudtam sugárzó alakján tartani tekintetem. Túl tökéletes volt hozzám. Túl fényes, túl ragyogó. Ezért se tudtam hinni neki.

- Nem! - Ragadta meg az államat. - Figyelj rám, Amaya! - Erősen maga felé fordított, nem engedte, hogy mámoros szavainak ketrecéből szabaduljak.
Gondolataim megragadtak körülötte, mint darázs, ki mézbe tapadt, nem szabadultam. És talán legbelül nem is akartam a negédes börtönből megszökni.
Egyik kezével gyöngéden végigsimított az arcomon, éjszín tincsemet fülem mögé söpörve. Arcán soha nem látott lágyság rajzolódott ki.
Majd közelebb húzta fejem, bennem pedig megrekedt a levegő. Kismadárként dübörgött a szívem a mellkasom ketrecébe. Meleg és bársonypuha ajkait puhán homlokomra illesztette, futólag akár egy apró pillangó ráröppenése a negédesen illatozó törékeny virágra. Elvesztem. Megőrültem. Fülsértő némaság, szívem kapkodva lüktetett, vakító sötétség, könnyfátyol eloszlott szemem elől, szájának selymes durvasága ahogy bőrömhöz ért, halk reszketeg légvétele, amit szinte fejemben hallottam. Mindent felemésztett. Futótűzként égetett végig testemen, épp eszemet is lángok közé taszítva. És a táncoló narancs fények forró ölében ott állt, ő. Gojo Satoru. Háttal nekem, messze, de közel. Lassan fordult meg, idegőrlően, engem nézett, de távolba meredt. Kiszakított, de pont ő tett helyre.

- Kérlek. - Szólt reszelősebb hangon. - Hagy bizonyítsak! - Távolabb húzódott. Fátyolosan láttam újra. Hiányzott, bárcsak ellöktem volna.
Annyi mindent a fejéhez akartam vágni. Hogy miért nem értékelte úgy az életet, miért nem roppant össze vagy érzett sajnálatot. Hogy miért hordta mindig a vidámság maszkját elfedve az igaz érzéseinek rezdüléseit az arcáról. Hogy miért zárkózott magába.
De most, most mintha kicsit előbújt volna. Gyönyörű nefelejcsként nyílt ki, én pedig nem akartam letépni a szirmokat, hogy végleg elhervadjon a bizalma.
Így finoman biccentettem.

- Rendben, Gojo-san! - Egyeztem bele az ajánlatába. Nem tudtam elnyomni apró mosolyomat amiket a róla dédelgetett távoli jövőképeim váltottak ki, melyek mintha egy pillanat alatt kerültek volna bódítóan közelivé.
- Adok egy esélyt. Bizonyíts! Nyűgözz le! - Suttogtam szinte a nyakába.
Kuncogásba fogott. Beleborzongtam. Pihék vágták vigyázzba magukat a hátamon.

- Nem lesz az olyan nehéz, ebben biztos vagyok. - Lehelte. - De! - Mosolya hirtelen csalafinta, huncut lett. - Utahime! - Kiáltotta, mire összerázkódtam. Oldalra kaptam fejem ahol Utahime-san valóban sietve szelte át az udvart, de most megtorpant. Fintor kenődött fel arcára, szemeit forgatta, ahogy Gojo-san engem fogva megindult felé.

- Nyújtsd a tenyered! - Szólt rá, mire a nő értetlenül kitartotta azokat, majd Gojo-san egyszerűen habfehér kezei közé tett. - Ne tedd le, sebes a talpa. Na, beszélgessetek! - Fordított hátat.

- Itt ne merj hagyni! - Kiáltottam utána, de csak intett, majd mintha ez teljesen normális lenne, köddé vált a narancs tájban.
- Én esküszöm megfojtom! - Dühöngtem, de tényleges harag nélkül.

- Ha kell segítség, itt vagyok. - Összerezzentem.

- Utahime-san, bocsánatot kérek! - Néztem rá, arcán immáron harag uralta vonásait. Szerencsémre nem az irányomba.

- Azt hiszem várnom kellene erre az értelmetlen közjátékra a magyarázatot. - Vonta fel szépen ívelt szemöldökét. Kínos mosolyra húztam ajkaim.
Fáradt sóhajt hallatott, majd szorosan tartva elindultunk befelé.
Pár perc múlva most már bent az ebédlőben ültem vele szemben, egy keserű kávét kavargatva. Kettesével dobáltam bele a kockacukrokat, miközben próbáltam kerülni a kurkászó tekintetét.

- Szóval? - Lett elege, a bujkáló játékomból.

- Sok minden történt. - Néztem rá végül.

- Azt látom. De mi?

- Összevesztünk.

- Nekem nem úgy tűnik, amennyire egymás nyakába voltatok. - Említésére újra lángolni kezdett az arcom. Felkaptam a csészét, hogy azzal takarjam arcomat.

- Esélyt adtam neki.

- Esélyt? Mire? - Értetlenkedett.

- Hogy kijavítsa a múltbéli hibáját - motyogtam a kávéba.

- Miért? Mi történt?

- Miatta halt meg egy kislány. - Hitetlenkedve pislogott rám.

- Gojo miatt?

- Mondhatni.

- Biztos vagy te ebben? Gojo egy féreg, de nem okozná egy ártatlan ember halálát! - Meredt rám. - Csak ha nincs más választása - fűzte hozzá halkan, de meghallottam.

- Nem volt nagyon választása. Szerinte, mármint. Szerintem igenis lett volna. Ha a két különleges osztályú átokból az egyiket rám bízza, a gyermek még élne. - Csaptam le a szerencsétlen porcelánt.

- Azért egy különleges osztályú nem piskóta. Főleg nem egy kezdőnek.

- Tudom! - csattantam fel. - Gyenge vagyok! De szerintem akkor is legfontosabb az a lányka lett volna! Nem én! És nem az átok elintéztézése! - fakadtam ki.

- Hé, ne ordibálj, nyugtasd le magad. És ne törd össze a bögrét! - Pislantott le kezemre, mely erősen markolta annak fülét. Elégedetlenül felszisszentem.

- Szóval te is úgy gondolod, hogy nincs igazam? - kérdeztem keserű hangon. Keserűbben mint az előbbi nedű, amit képtelen voltam eléggé megédesíteni.

- Megtennéd, hogy nem támadsz rám, és lehiggadsz? - kérdezte végtelenül nyugodt hangon. Észbekaptam.

- Ne haragudj Utahime-san! - szóltam megenyhült hangon. Megrázta a fejét.

- Mondd el elölről. Mi zavar?

- Hogy nem mentette meg a lányt. Hogy nem adott esélyt, arra, hogy én megmenthessen. Hogy arra hivatkozik, hogy az én életem a fontosabb. Szerintem ez nincs így, nincs fontosabb élet. - Mély levegőt vettem.
- Zavar, hogy számára az elsődleges az az, hogy az átkokat kiűzze, nem pedig az, hogy életet mentsen!

- Értem.

- Egyszerűen túlságosan különbözünk ebben egymástól. Nekem mindennél fontosabb az, hogy mások túléljék, még az sem érdekel, ha a saját életem árán is! Ő pedig csak aprítja azokat, mintha az se számítana, ha közben egy-két ember is belehal. - Utahime-san kuncogni kezdett.

- Mégis mi olyan vicces!? - Szorítottam ökölbe kezem, de gyengén, düh nem volt benne, egyedül bánat.

- Vak vagy?

- Mi? Miért? - Ráztam fejem.

- Ki mondta, hogy ezeknek egyeznie kell? Ha ő ölne, te meg védenél akkor csak tessék! Dolgozzatok együtt!

- Ahhoz az kellene, hogy engedjen dolgozni, - Jegyeztem meg epésen - de nem is teszi, mivel gyenge vagyok.

- Akkor erősödj meg!

- Oh, mintha ez annyira egyszerű lenne! - Forgattam szemeim. Összefontam karjaimat magam előtt.

- Eskü ebben van egy kis gyermeki duzzogás. - Hunyta le szemeit.
- Szerintem ez nem lehet olyan nehéz, ha a legerősebb sámán van az oldaladon. Csak nyeld le a haragod. És menj oda. Satoru-ról van szó, biztos, hogy segíteni fog.

- És mi van, ha mégsem?

- Ha ebben kételkedsz, akkor egy kicsit sem ismered azt a férfit akibe beleszerettél. Ne is tagadd, vak is látja. - Intett le.
- Csak menj oda. - kért puhán. Majd állt fel az asztaltól.
- Gondolkozz el ezen egy kicsit, mire visszajövök biztos leszek abban, hogy igazat fogsz nekem adni! - Majd hátat fordított, és kecses léptekkel elsétált magamra hagyva a cikázó gondolatokkal.

❀❀❀❀
Na, na, mondtam, hogy sietek!
Mit gondoltok, a fenti szerkesztésem jó lenne borítónak?