Néma csend fogadott, majd ahogyan a távoli hangok erősödtek a fájdalom is úgy áradt szét a porcikáimban. Leginkább a talpam égetett, olyan forrón, mintha csontjaimat akarná megolvasztani, hogy belefolyjak a puhaságba mely alattam simult. Talán eggyé is olvadtam vele, mert meg sem bírtam mozdulni. Finom szuszogásra figyeltem fel, mire az erő villámként csapott belém, kipattantak szemeim. Ködfátyolos tekintettel néztem a hang felé, ahol Gojo-san volt egy látszólag is kényelmetlen széken terpeszkedve. Feje oldalra csuklott, a beszökő napsugár festett arcára fénycsíkokat. Haját is megvilágította, glóriaként ragyogtak tisztafehér tincsek, akár egy angyalé. Gyönyörű volt, de érzelmeim most mocskossá festették be. Arca finoman megrezdült, ajkai finom mosolyra húzódott.

- Ha haragszol rám, akkor miért is nézel? - Búgta, sunyi mosolyt vetett felém, lábát keresztbe vetette. Szememet forgattam, arcomat a felső ablak irányába fordítottam. Majd onnan le, hogy az ismerős zöld falakat pásztázva megállapítsam, hogy megint a gyengélkedőn vagyok. Fájdalmasan felnyögtem, majd összepréseltem szemeim.

- Hé, hé! Ne aludj el! Így is sokáig voltál ájult. - Ajkaim elnyíltak, hogy kérdezzem meddig, de a hang nem tudott kiszökni torkomon. Gojo-san felpattant, majd ruganyos léptekkel a kisszekrény felé sétált. Leemelte az azon ázó vizet, majd megragadta vállamat, és bábuként ültetett fel. Minden porcikám egyként feszült tiltakozva, de erőtlenül ernyedtem hátra az ágy vasrácsának. Üvegpoharat ajkamhoz illesztette, fogaimmal csilingelve koccant, majd megdöntve hevesen kortyoltam a hűvös folyadékot. Felét megittam mikor nehézkesen a pohár alá illesztette ujjaimat, majd amint sikerült megtartanom elcsaptam a fehérhajú karját. Aprót sziszent majd elkuncogta magát.

- Ez a hála? - kérdezte játékosan.

- Mit háláljak? - morrantam rá.
- Egy lányka halálát? - Arcán az eddigi macskamosoly megrezzent.
- Meddig aludtam? - kérdeztem fagyosan.

- Sokat, nagyon sokat. Augusztus 19-től vagy itt bent, és most már szeptember második napja van.

- Mi? - Remegtek gondolataim, akár a testem sejtjei, és ahogyan hangom is megcsuklott. Gojo-san elémpattant, kivette a poharat kezemből. Egyszerre rohamoztak meg az emlékek hevesen kezdett szívem dobogni. Úgy éreztem, hogy ez nekem sok. Mintha víz alatt lennék, fulladoztam, holott tisztán kapkodtam a levegőt, levert a víz.

- Amaya? - Nyúlt felém Gojo-san aggódóan. Megráztam fejem kezemet arcom elé emeltem azzal takartam sírásra torzult vonásaim. Kislány halála, majd az átok mi Gojo-san megölését várta el. Egyszerűen soknak éreztem. Az eddigi viszonylag békés életem pár nap alatt tépelődött ki a nyugodtság vásznából, és a rajta tátongó feneketlen lyukba beleestem, és vérrel, halállal mázolt peremén újra és újra visszacsúsztam. Újra és újra és újra, nincs kapaszkodó. Zuhantam? Hol az alja? És a teteje? Nem lehetett mibe kapaszkodni, valaki elkapott? Vagy örökké csak estem lefelé? Vajon leéreltem valaha, vagy visszajutottam? Valaki utánam nyúlt? Valaki? Bárki? Akárki?
Egy kéz nyúlt felém, markáns, fehér, bőrén vékony ecsetvonásként ütöttek át a lüktető erek. Megmarkolta csuklóm, erősen, biztosan. Megálltam. Nem zuhantam tovább. Biztosan tartott, mentőöv a feneketlen tengeren. Felszínen voltam, levegőt kaptam.

- Amaya? - Kasmírpuha hang, kizökkentett. Nem tűnt fel, hogy a paplanra meredtem, sűrűn pergő könnyekkel. Gojo-san az ágy szélén térdelve, félig felettem tartotta csuklóm, vészesen közel. Lehelete lágyan birizgálta arcom, és ahogyan feljebb emeltem fejem, orrunkat hajszálnyi táv választotta el, és mégis távoli volt, messzebb nem is lehetett volna, sokkal közelebb szerettem volna érezni. Közelebb, közelebb, érintését magamon, melybe elveszhetek, és mely feloldja legsötétebb aggodalmaim.
Lehunytam szememet, levegő belém rekedt, reszketve várakoztam. Minél többet akartam tudni belőle. Többet, többet, Gojo-san-t akartam.
És néma kívánságom teljesült, forró kéz simult az arcomra. Engem támadó édes érintéssel szemben meghunyászkodtam, belefolytam tenyerébe. Jég mely eddig körülvett bizsergető forróságára cseppeké olvadt, elvesztem. Teljesen uralma alá hajtott.
De a felismerés jégszilánként hasított belém, hűvösen löktem el magamtól, hidegre libabőr szaladt végig rajtam. Gojo-san gyengülésémet apró sikernek könyvelte el pimasz mosollyal arcán magasodott fölém. Az eddigi ujjaira csorgó sós könnycseppeim gyémántként csillogtak hosszú ujjain. Szájához emelte kezét, majd a rózsás ajkain csigalassan húzta végig. Minden porcikám egyre feszült meg, akartam őt, minden idegszálam egyszerre sikította nevét, de a belső hangocska kitartva ellenállt. Nem dőlhettem be mámorító játékának.
Most nem. Haragom, nem engedhette, hogy megadjam magam.

- Menj el, nem akarlak látni - sóhajtottam magamnak ellentmondva. Némán kiáltoztam a maradásáért. Le kellett hűtenem magam. És a nyugodtság hűvősségével látnom a történteket. Mérlegelnem kellett. És Gojo-san tette felett nem lehetett csak úgy elsiklanom, hiába könyörgött érte minden egyes sejtem.
De nem verhettem át, nyertesek könnyedségével pattant fel és hagyott egyedül zakatoló gondolataimmal. Bosszantott. Bosszantott, hogy ennyire könnyen dőltem be neki. Haragudtam rá. Nem felejthettem, hogy egy lány élete az ő hibájából szűnt meg. De csak rá kellett gondolnom, és máris mindenem lángba gyúlladt. Megmérgezett, a lehető legfinomabb méreggel. Vágytam rá, de dühös voltam. Legszívesebben utána szaladtam volna, hogy lehordjam, majd magamhoz rántva hevesen megcsókoljam. Már a gondolatba is belepirultam, tisztátalannak éreztem magam.

Merengésemből Shoko-san szakított ki, aki erősen csapta ki az ajtót, hogy hevesen vizsgálódva végignézzen.

- Felébredtél - mondta ki az egyértelműt. - Hogy vagy? A talpad fáj még?

- Igen.

- És mentálisan?

- Túlélem. - Fordítottam fejemet kesernyés mosollyal. Erről nem akartam beszélni.

- Hé! - Szólt rám, hogy rá figyeljek. - Ugye tudod, hogy nem őt kellene okolnod? - Szenrehányó hangjára tiltakozva préseltem össze ajkaim.

- Miért is nem? - sziszegtem neki. Megforgatta szemeit, majd drámai sóhajt hallatott. Túlzó reakciója, ha éppen nem éreztem volna támadásnak még talán mosolyt is csalhatott volna ki belőlem. De így csak savanyú arccal figyeltem.

- Próbálkozik. Értékelned kellene.

- Oh, szóval értékeljem, hogy hála neki egy gyermek meghalt? Jaj, köszönöm, tökéletes és legerősebb Gojo Satoru - gúnyolódtam.

- Nem így értettem.

- Akkor?

- Mindennap órákig ült melletted várva arra, hogy felébredj. - Melegség lobbant bennem, de puszta kézzel fojtottam el.

- És ez visszahozza a kislányt? Most tényleg azt várod el, hogy hálás legyek? - Háborodtam fel.

- Ezt sem mondtam. Csak éppen azt, hogy nyisd ki a szemed. Lehet, hogy azt hiszed, most látsz tisztán, de valójában elködösíti az érzelem a tekinteted.

- Szerintem reálisan látom a helyzetet - csattantam fel, hangom megremegett, harag kavargott bennem.

- Valóban? - Vonta fel szemöldökét. - Akkor miért vagy dühös? Talán mert igazam van? - Ökölbe szorította kezem, nyersek voltak a szavai.
De nem válaszoltam, hagytam elúszni a mondatait.
- Csak próbáld meg kérlek. - Lágyult a hangja. Mikor látta, hogy továbbra is némasággal tűntetek, csak fejét csóválta, de kisétált.
Pont váltotta Gojo-san-t, aki sunyi mosollyal az arcán sétált felém, de rendezte vonásait amint felém lépett. Kezében egy palackos üdítőt szorongatott, majd orrom alá nyomta a löttyöt.

- Epres, tiéd. - Gyanakodva vettem el.

- Nem kell. - Tettem volna az asztalra, de kezemre markolt.

- Csak egy kortyot. - Rászorított ujjamra, nem engedte kezemet mozgatni.

- Jó! - Adtam meg magam fújtatva, majd kibontottam a folyadékot, és bizalmatlanul beleszaglásztam. Ezt a pillanatot várta Gojo-san, kezemen keresztül megnyomta a műanyag falát, a szénsav pedig az orromba szaladt. Szúró érzés letámadt, ahogy a fehérhajú is, ugyanis nemes egyszerűséggel lerántotta rólam a takarót, majd lábam alá nyúlva a visszafojtott köhögéstől rázkódó testemet felkapta. Sikoly akart kiszökni a torkomból, de csak a köhögés tudott.

- Tegyél - csuklott el hangom. - Le! - Kabátjának nyakába markoltam, ujjaim elfehéredtek ahogy a selyempuha anyagot szorítottam.

- Csitt! Várj egy picit, ezt látnod kell!

- Ha ez megint egy egyáltalán nem vicces... - Kezdtem eltolni magamtól dühösen, de hajamba túrt, majd erősen mellkasához tolt.

- Mondtam, hogy várj, nem? - Szólt rám lágyan, éreztem arcomon, ahogy hangja remeg, búg, kellemesen. Elvette tenyerét fejemtől, elkaptam arcom tiltakozásba fogtam volna, de végül döbbenettől hangom elcsuklott.

❀❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem, felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt!