Három napja lógattam lábam Okaa-san-nál, a gyomrom folyton-folyvást kavargott, idegesség mind az étvágyamat, mind az erőmet elkobozta. Ma reggelre viszont összekapartam cseppet magamat, egyszerűbb reggeliből is tudtam rendesen adagot bepuszilni, így most már nem akartam tovább halasztani a lakásom meglátogatását. Okaa-san bánatára reggel már ki is jelentettem, hogy indulok, gyors kitérőt teszek az otthonomhoz, majd megyek is vissza Tokió zsúfolt utcáiba.
Bár nem csak pihengettem az elmúlt napokban. Neten böngésztem az eset után, minden morzsányi infót megragadtam. Emellett Shoko-san-nal is volt egy telefonbeszélgetésem, miben megtudakolta, hogy hol vagyok, és beszámolóm után rám bízta az átok kiűzését. Így minden cuccomat felnyalábolva, a lila egyenruhát mellőzve, egyedül a szélszalagot, mint Gojo-san-tól kapotatt tekertem fel magamra, ruházatom így kimerült egy egyszerű pólóban, és melegítőben. Magam után húztam ezüstös kölcsönzött bőröndömet és úgy siettem a ház elé. Telefonomat ujjaim közt szorongattam, és öles léptekkel haladtam a lakás felé.

Szomorkásan nyúlt végig az égen a koszosfehér felhőréteg, vastag dunyhaként eltakarva a napot. Mégis világos volt, mert az szűzhóként vakított, szinte beragyogta az eget egyfajta második napsugáként.
Az idő viszont baljósan besötétült, mire oda értem. Az emelethez siettem, majd az egykor az anyám postaládájába dobott kulcsomat a zárba illesztettem. De forgatnom nem kellett, a lakás nyitva volt. Finoman löktem be, majd óvatosan, bőröndömet kint hagyva sétáltam be. Néhol új halvány repedések szaladtak végig a falon, máshol apró törmelék kupacok voltak szerteszórva. A bútorok a helyükön álltak, csak tartalmuk volt a földre hajítva. Az iratok, romlott ételmaradványok, de még a ruhák se voltak megkímélve. Bár nagy kár mégsem történt. Mintha valaki keresett volna valami, de úgy, hogy utána képes lehessen mindent visszatenni helyére, és mintha ezen tervébe belerondítottak volna. A következő szobába azonban ezen elméletemben jócskán elbizonytalanodtam. Ugyanis a bordólilás vér vastagon állt a talajon, rendesen még meg sem alvadva. Egy átok vére csöpögött le. Reflexszerűen feléledt a Szélszalagom, amint megpördültem egy barnás átokra csavarodott rá, szorította össze, mint rongybabát a kisded ökle. Egészen emberre hajazott, alakja egy fejjel magasabb lehetett nálam, egyedül pofája volt torz, mintha autó hajtott volna keresztül azon, kilapult, szemei kifolytak, szétpréselődőtt orrán szürcsögve vette levegőt. Kiálló fogai rendesen akadályozták a beszédben, mikor értelmes szavakat formálva megszólalt.

- Átoknak... sincs nyugalma - Hörögve csuklott meg hangja, fegyverem hatására egyre inkább szörcsögött. Ami azonban megdöbbentett, hogy teljes nyugodtsággal, sziklaszilárdan állt, ki sem akart szabadulni karmaim közül.
- Ohashi... Amaya... - Dőlt oldalra feje, mintha mázsányi súlya lett volna. Ijedtség tekergett bennem, félelmemet nem tudtam véka alá rejteni burjánzva kiszakadt belőlem egy sikkantás formájában.

- Honnan tudod a nevem? - Nyögtem ki, válasz iránti akaratomat egy erős rántással nyomatékosítottam. Az átkot nem kellett sürgetni, tovább beszélt.

- Te vagy az, nem? Az vagy. Amaya. Ohashi. Vártunk, várunk. Nem válaszolsz. Emlékszel már?

- Ki vár? Mire kellene emlékeznem, mire válaszolnom?

- Ránk, Ohashi. Tudod. Nem jöttek vissza?

- Mik?

- Emlékek. Törölték, de újra, nem? Mi nem, baleset? Gyenge.

- Beszélj érthetően, átok! - csattantam fel. Mivel nem heveskedett, így bátorságot gyűjtögettem hozzá.

- Te vagy, ember, gyenge. Emlékeknek visszajönni, az igaziaknak. De mielőtt jöttek baleset. Könyvtár hozta vissza, de nincs emlék. Megbíztuk őt, de elrontotta. Emlék-átok. Célja volt, de fordítva. - Kezdett összeállni a dolog.

- Az átoknak kellett volna visszahozni az emlékeimet.

- Emlék-átok, igen.

- Milyen emlékek.

- Mondtuk. Ránk.

- Semmi közöm nincs az átkokhoz korábban! Ne hadoválj, ne hazudj! - Sziszegtem rá.

- Emlék, nincs. Cél nem tud teljesül.

- Milyen cél? - Vicsorogtam.

- Öld meg Gojo Satoru-t! - Meredt rám. Levegő sípolva szaladt ki tüdőmből, sokkosan hátratántorodtam, fülem zúgni kezdett, de mégis tisztán hallottam ezernyi fröcsögő hangon, az átadott üzenetet.

- Nem-nem-nem-nem! - Szalag kiszaladt kezemből, lerogydtam a padlóra, fülemre préseltem kezemet, gyomrom újfent kavarogni kezdett. - Soha! - visítottam a lénynek rettegés meleg cseppekben buggyant ki a lelkemből. Zihálva ráztam fejem, hajtincseim arcom előtt játszottak. Hajamba martam. Könnyektől fátyolosan láttam, hogy az átok megrázta fejét darabosan, furcsán akadoztak mozdulatai, de hiába volt kiszabadulva, nem támadt.

- Ohashi. Más. Nem szabad szeret. Ha szeret nem teszi célt. - Értetlen volt hangja, mégis minden összeállt neki. Rémület lett úrrá rajtam.

- Én! Szeretem! Gojo-sant! Nem fogom bántani! Soha! - Dühhé forrósodott a jeges félelmem.

- Ne-e-eem? - Guggolt le elém, hozzám hajolt, mozdulatai szakadozása ellenére emberiek voltak. Hátrahőköltem. De nem az ijedtségtől, hanem az undortól. - Ez a... Feladat. Nem teljesít?

- Nem! - meredtem, kilógó szemeiben, melyben az írisz és pupilla hevesen cikázott.

- Ha hátráltat, meghal. - Mutatott rám barnás ujjaival, melyen a száraz bőr ráaszott csontjaira. Inkább tűnt egy múmiára, mintsem egy átokra. Harcra készen biccentettem, mire szürtyögve eltátotta száját. Nyálkás nyelve kilógott, felpattantam, mielőtt nedvét rám csöpögtette volna.

- Hányas szintű lehetsz? - dünnyögtem magamnak a kérdést. Szélszalag felcsavarodott, majd metsző sebességgel száguldott a még mindig guggoló torzszülött felé. Azonban mielőtt a csapás bevittem volna, ruganyosan felszökkent, majd horgos karmával felém suhintott. Hárítottam a fegyveremmel, ami utána rátekeredett, ellöktem magamtól, az ajtó felé, min keresztül átbucskázott. Felpattantam, a nedves vértócsát átugorva, újra és újra lesújtottam, korbácsként, a feltápászkodó szörnyszülötre, mi így folyamatosan tántorgott hátra keményen dobogva a fapadlón át a szobákon keresztül. Mígnem az erkélyajtóhoz nem ért és annak nagy erővel neki puffant. Az üveg súlya alatt pókhálósan megrepedt, majd pár csapásom után pedig a vékony töredezések összefutottak, az ajtó hangos robajjal robbant csillagfényű üvegszilánkokká, melyek ezernyi pengeéles gyémántként karcoltak, vágtak, fúródtak mindenbe melyhez utat értek. Bár apró darab engem is megkarcolt, de többsége a lény testébe fúródott, akinek talpa alól a talaj kiszaladt a korlátnak zuhant. Kapálózva próbált fogást találni, visítva ragadta meg a szalagot, majd átbillent engem magával rántva. Padlónak nyomtam keményen talpam, az üveg ezernyi tűként nyomódott talpamba a cipő ellenére, forrón égető fájdalom hatására fagyos sikoly szaladt ki torkomon. Nem tudtam megtartani magam, utána estem. Pánik elöntötte mellkasom, gondolataim pillanatra ködössé váltak. A szalag felhullámzott mellettünk ahogy magam mellé csaptam karomat, hogy levegőt élesen szelve sebesen száguldjak lefelé, az átok felé. Ott csontos karjában megkapaszkodtam, magam felé húztam, szinte neki simultam, falatnyi távot meghagyva. Körmeimet húsába vájtam, mely cafatokban szakadt le róla és az egyszerre nyálkás, aszott darabok, nekem csapódtak, cuppanva tapadtak hajamba, bőrömre. Undor szánkázott végig a testemen, de téptem ki a Szélszalagot karmából, amit minden erejével markolt. Ütöttem, vágtam, püfföltem tenyeremmel pettyhüdt húsát, de mindhiába, nem engedett. Kétségbeestem. Egyre inkább szorította torkomat a halálfélelem, hangosan felzokogtam, lábammal kalimpálásba fogtam, nem féltve a nyílt sebeket talpamon, már rúgtam is. Szilánkok egyre mélyebben fúródtak belém ahogy cipőm talpa megnyomta, hörögve kaptam levegő után, a fájdalom és félelem uralta minden erőmet. Talajhoz egyre inkább közelítettünk. Egyre közelebb, közelebb és közelebb. Már láttam a finom repedéseket. Az átszaladó tarka macskát, és csipegető galambot.
Nem éreztem már semmit. Félelem megszűnt. Csönd, fülsértő némaság, tépő szél karcoságának hiánya, a környezet zöldjének, szürkéjének összemosódása. Az ablakok tompa csillanása, a sárguló falevél lassú vontatott tánca, mi pehelykönnyen ért talajt. Mint az élet. Mint az én életem.

Végül valami elpattant. Valami legbelül. Valami mely egyszerre volt a legtávolabb tőlem és végig mellettem. És valami mely eddig mindvégig orrom előtt volt, de képtelen voltam meglátni. És ez robbant. Ahogy a sikoly a torkomból, olyan erővel. Levegőben a fegyverem élőként csavargott, falkeményen dermedt meg alattam. Gyémántkemény, de bársonypuha pajzsként tekeredett közénk majd maradt lebegve mikor annak puffantam. Fájdalmasan felnyögtem, belemarkoltam a nyakatekert szalagcsomóba, és kihajolva figyeltem ahogy a földre kenődött átoknak a kegyelemdöfést a fegyverem átszúrva adja meg. Újfent felzokogtam, a megkönnyebbülés hullámokban tört rám. Minden erőm elszállt. A még vértől nedves vége felkúszott hozzám, majd derekamra tekeredett, hogy a biztos szalagtalajról leemeljen. Pillanatnyi ijedtséggel kapálózva szorítottam az élőként kígyózó szalagra, amely lassan, majd puhán helyezett a talajra, ügyelve, hogy talpamnak ne kelljen a betonra érnie.
Még hevesen zihálva, de egyre nyugodtabban lélegezve meredtem kásás gondolatokkal lábfejemre, melyről Szélszalag leemelte a cipőt, kötszerként pólyázta be a vérző sebet, óvóan, gondoskodóan. Majd az átok felé pislantottam, melynek szétfolyt tekintete rám meredt. Távoli volt, üreges. Elbukott. És már semmi üzenet nem lapult fakó szemeiben. Semmi mi azt várta volna, hogy bántsam azt, aki a legtöbbet jelenti nekem. Nem fogom bántani Gojo-sant. Sohasem. Soha.
Világ megbillent, összemosódott, majd zuhanni kezdtem súlyos fejjel, de ütközést már nem tapasztaltam meg.

❀❀❀❀
Fenti videót én szerkesztettem! Felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt.