Erősen nyomtam be a kapucsengőt Okaa-san háza előtt. A hatalmas fehérre mázolt kerítés, krémszínű falak, összemosódtak akár fehér vászonra mázolt pasztell színek a sápadt fényben. Egy tarka cica szaladt át a kihalt úton és tűnt el a bozótosban mikor a kapu kitárult és édesanyám csillogó tekintetével találtam magam szemben. Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés rajzolt szemébe fénycseppeket vagy a hiány, de amint szoros ölelésbe vont egyértelművé vált.

- Amaya-chan-om! Picikém, nagyon hiányoztál! - csuklott meg hangja. - Milyen Tokió? Szűkös nagyon? Nem sok az ember? - Ragadta meg két vállamat, magával szembe fordított. Végignézett rajtam.
- Mi ez a gúnya? - jegyezte meg ruházatomra.

- Bejöhetek? - markoltam a bőrönd fogantyújára.

- Persze, persze! Egy csomó kérdésem van. Éhes vagy? - megfáztam fejem, és pont elkaptam féltő pillantását, hogyan visszafordult becsukva mögöttem a bejáratot.

- Nem, inkább pont hogy hányingerem van - nyögtem ki küszködve a szavakkal. Majd hamisan elnevettem magam, bízva abban, hogy meggondolatlanul kicsúszott mondatom nem okoz aggodalmat. Persze, késő volt, lecsapott rá, mint réti sas a mezei pocokra.

- Miért? Elrontottad a gyomrodat? Megint nassoltál, igaz? Vagy nem vagy te terhes? - tette számonkérően csípőre kezeit. - Kislányom igazán elmondhattad...

- Nem, Okaa-san, dehogyis! - háborodtam fel. - Pusztán ideges vagyok.

- Azt látom, azért vagy ilyen nyers - szúrt oda, majd már csak a virágmintás blúzának hátát láttam. Tépelődve követtem az édes házba, mely nem csak kívülről volt olyan lágy, nőies, hanem belülről is. Mintha egy tavasztündér szabadult volna el benne. Virágos dekorációk, könnyed színek, apró csecsebecsék és zöldellő virágok.
- Kérlek a cipődet vedd le! - szólt, de nem is kellett volna, mert már kiléptem belőle. Édes illat terjengett a levegőben és a fájó hasam ellenére hangosan nyelven egyet.

- Na, mégiscsak éhes vagy? - Nézett hátra anya. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, de megfáztam fejem.

- Nem, de csodás illatok vannak. - dícsértem, mire mosoly szökkent az arcára.

- Tedd csak le a cuccaidat oda a cipősszekrény! - Intett a fal irányába, ami mentén az említett bútor árválkodott. Beljebb sétáltam, a konyha irányába ahonnan a finomságok csalogattak befelé.
Lehajoltam a sütőhöz ahol a meleg fényben apró muffinok sütkéreztek, meresztve csillogó hátukat, melyen a cukor üvegessé olvadt.

- Finomnak néznek ki.

- Nem csak néznek, azok is! Ha kész van mindenképp kóstold meg. - Sündörgött mellettem, a majszos tálakat pakolta össze, valószínűleg frissen készülhetett el a nyalánkságokkal.

- Nem, tényleg nem lenne a legjobb ötlet. - Ejtettem hasamhoz kézfejem.
Az szüntelenül háborgott, hangosan felmorrant panaszkodva.

- Ülj le kérlek, valami fontosat szeretnék megbeszélni. - Mutatott egy párnázott székre, amire lezuttyantam.

- Tudom, említetted a hívásban. Mi lenne az?

- Szeretném eladni a lakásodat. Vagyis szeretném, ha te ezt megtennéd. - Foglalt helyet velem szemben.

- Mi? Miért?

- Mert nincs rá szükséged. Üresen áll ott.

- Akkor mi lenne, ha kiadnám?

- Nem! - Rázta hevesen fejét, tiltakozva.

- Anyagi támogatás kell, nem?

- Nem, te amiatt ne aggódj. Nem fogok pénzt kiemelni a zsebedből.

- De segíteni szeretnék.

- Nem emiatt szeretném, ha eladnád.

- Hanem?

- Jó lenne, ha több időt töltenél velem.

- És a lakás miben akadályozza meg ezt? Már nem is ott lakom. - Tártam szét karomat elveszetten.

- De ha majd ott laksz, akkor nem akarom, hogy ott legyél. Gyere haza akkor hozzám. Nincs szükséged a lakásra. - Ajkai remegtek, ujjait tördelte hevesen.

- Magányos vagy? Mi lenne ha...

- Nem! Nem lakhatsz ott! - Csattant fel ijedten.

- Miért nem Okaa-san? - emeltem meg én is hangom.

- Nem akarom, hogy visszamenj arra a környékre.

- Ne kertelj kérlek! - könyörögtem.

- Veszélyes! - sziszegte, mintha a szavak égetnék torkát.

- Mi? Hogy nem veled lakom? - Provokáltam gúnnyal hangomban.

- Nem, a környék!

- Mi a gond a környékkel? - értetlenkedtem.
Vacilált. Ajkát vékony vonallá préselte, szemeit lesütötte, hozzám hasonló krémbarna árnyalat sötéten, és hűvösen kavargott.

- Veszélyes - szajkózta.

- Miért? Miért az Okaa-san? - Próbáltam kedves hangom kicsalni belőle a szavakat.
Lehunyta a szemét.

- Saját badarság... - fúrta ijedt pillantását tekintetembe. - De úgy érzem, hogyha visszamennél te is eltűnnél.

- Eltűnnék? Én is? Is, mint ki?

- Lányok. Veled egyidős lányok. - Felállt az asztaltól, majd a nappali irányába sétált, hol egy kupac papírt felemelve az aljáról kiemelt egy gyűröttes újságot. - Nézd meg a tízenkettedik oldalt! - Nyomta kezembe, én fellapoztam. Gyorsan olvastam a rövid cikket, mely tömören számolt be a lakásom környéki káoszról. Este eltűnt fiatalfelnőtt lányokról, feldúlt lakásokról és furcsán megszaporodott károkról. Lapoztam egyet, majd élesen szívtam be a levegőt. Arcomhoz kaptam, megtapogattam jellegzetes vonásaimat. Ugyanis képek, melyek a túloldalon voltak a lányokról készültek. Akik kísértetiesen hasonlítottak rám. Vagy a vékony ajkuk, vagy a mandula formájú szemük, vagy az apró orruk, esetleg barna tincseik, melyek egykoron nekem is voltak.

- Ez mi? - Suttogtam hitetlenkedve.

- Augusztus elején íródott a cikk. - Megráztam a fejem.

- Miért néznek ki úgy, mint én? - Ijedtem meg. A lányok eltűnésére választ fejem hátsó szegletéből suttogta egy bajlós hang. Az ésszerű magyarázat, hogy egy átok az mi a cikkben írtakat okozza. De arra nem találtam választ, hogy az a hasonlóság mi köztük és köztem lelelhető fel minek köszönhető. Minden porcikája egyként bizakodott, hogy pusztán véletlen műve. Ajkamba haraptam, majd lecsaptam a lapokat.

- Rendben! - Határoztam el magam.

- Eladjuk? - Ragyogott fel arca, de amint megfáztam fejem, ajkai lekonyultak. - Akkor?

- Elsősorban szeretnék elmenni oda. - Anyám értetlen nézésére hamiskásan elmosolyodtam. - Csak összepakolni a cuccaimat. - Hazudtam neki, és bár továbbra is összevonta íves szemöldökét, a ráncok halványultak lágyuló arcán.

- De még ha úgy döntesz kiadod... Attól még meggondolhatod magad bármikor. - Erre már csak bólogatással feleltem, de megdermedtem a mozdulatban mikor újra szóra nyitotta ajkait. - Kérlek ne tűnj el az életemből, úgy, mint apád.

- Apa? Múltkor utaltál már erre. Ezt hogy érted? - Sóhajtva rázta meg fejét.

- Apád mindig is szorgalmas volt. Igazán vonzó volt, de a munkájába oly szinten belefeledkezett, hogy sosem foglalkoztatta a párkeresés. De jöttem én, és elcsavartam a fejét teljesen. Igazából nem is tudom mivel, talán azzal, hogy mellette maradtam még akkor is, mikor hetekre eltűnt munkára hivatkozva. Sosem házasodtunk össze, tervben volt, de előtte te megfogantál. Amint megtudta, hogy egy lánygyermekkel vagyok várandós szinte ki sem lépett az irodájából. Ez pedig gyanússá vált szememben. Felkerestem a munkahelyét ahol közölték, hogy már hónapok óta felmondott, mondvacsinált indokkal. Így hát jogosan felháborodva kértem számon otthon. Még aznap este összepakolta a cuccait és lelépett engem teljesen egyedül hagyva pár hónapos terhesen. Hatalmas összeget utalt át nekem, de előtte lelkemre kötötte, hogy téged épségben felnevellek. Abból a pénzből vettem a mostani lakást, és eladva a régit a kicsit is, melyben laksz. Vagyis laktál. - javította ki magát.
- De nagyon félek, hogy te is hozzá hasonlóan a szakmád megszállottja leszel. Kérlek, ne csináld ezt velem! - könyörgött megragadva karomat. Gyengén fogott karomra, petyhüdt bőrének simasága erőtlen bilincset alkotott kézfejem köré.
Nem szakadtam el tőle, hagytam, hogy finoman morzsolja ujjaim.

- Nem leszek. Ígérem - suttogtam neki, de gondolataim teljesen máshol jártak, a szavaim súlytalanok voltak.

❀❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod, de kérlek kérj engedélyt!