Úgy éreztem, hogy csak másodpercek erejéig esett ki a világ, de mikor kipattantak szemeim, már a váró plafonjával néztem farkasszemet. Kis híján lefordultam a felhőkönnyed kanapéról meglepettségemben, de sikerült összekaparnom magam annyira, hogy felüljek.

- Ennél többet vártam - motyogta egy hang, arra fordítottam az arcom, és az idős igazgató lenéző arcával találtam magam szemben.

- Elájultál! - szólt leereszkedően, mire a kihúztam magam lábaimat leraktam a padlóra, a finom pehelytakaró lehullott a földre.

- Um... - krákogtam.

- De azért átmentél a vizsgán! - próbálta Miwa-san oldani a megfeszült hangulatot.

- És elájult! Ez idő alatt egy másik átok végzett volna vele. - Hangjából egyfajta hideg gúny csöpögött.

Talán felháborodva szócsatába kezdek bele, ha ki nem csapódik az ajtó, hogy Utahime-san és nyomában egy másik férfi be nem lép.

- Igazgató! A megállapodás úgy szólt, hogy egy négyes esetleg egy hármas szintű átok fogja megtámadni! - Remegett meg dühösen az ajka.

- Veszélynek tette ki Miwa-san-t is!

- Úgy gondolom, hogy egy diák veszélyeztetése egy tesztelés érdekében nem volt a legmegfontoltabb lépés. - Kelt hűvösen csengő hangon a férfi. Szigorú öltönyben volt, bár ennek tekintélyét a szokatlan színek megtörték. Ugyanis a krémbarna, kék és párducminták domimáltak ruházatán. Szemeit egy szokatlan szemüveg mögé bújtatta.

- Ha valóban szükségünk lenne rá elintézte volna.

- Amit meg is tett! - Morogta Utahime-san.

- Egy valós helyzetben azonban az, hogy eszméletét vesztette végzetes lett volna.

- Egy valós helyzetben nem is vállalhatta volna el ezt a küldetést. - Vágott közbe a szőke férfi.

- Kevesen vagyunk, néha a sámánoknak saját szintüknél nehezebb átkokkal kell megbírkózniuk. - Érvelt kitartóan saját igaza mellett.

- Mellesleg lefogadom, hogy csalt is!

- Ezt az állítását nem lehet bizonyítékkal alátámasztani. - Fonta össze maga előtt karját, öltönye megfeszült alakján.

- Miwa! Csalt ugye? - Ugatott Miwa-san-nak. A lány kétségbeesetten szegezte rám tekintetét.

- Hát, én, öhm, izé... - hebegett ijedten. Bátorító mosolyt küldtem felé, majd megráztam fejem.

- Igen, csaltam! - Vállaltam fel. Mind a hárman meglepetten bámultak rám, egyedül az öreg dőlt hátra elégedetten.

- Mikor? - Rebegte kérdését a kékhajú.

- Mikor a szalagot használtam ahhoz, hogy megragadjalak. Ha egy átlagos ember lettél volna, ki nem birtokol átokerőt, ezt nem tehettem volna meg.

- Hah, tudtam! - Kiáltotta a tata. - Gyenge vagy, nincs rád szükség!

- Minden sámánra szükségünk van. - Motyogta Utahime-san.

- Egy gyengére nincs!

- Igazgató, úgy gondolom téves lenne a hölgyet gyengének nevezni. - Óvott a férfi.

- Képtelen volt elbánni egy kettessel!

- Nem várhatja el, hogy kicsivel több, mint egy hónapja normális ember, hirtelen képes legyen ilyen magas szintű átkok kiűzésére! - Hevesen rázta Utahime-san fejét, tincsei kezdtek szétcsúszni.

- Amit végül meg is tett, ez tagadhatatlan. - Fűzte tovább a szőke.

- Miwa! Hogyan űzte ki? Milyen technikával? - Pattogott a lánynak.

- Fogalmam sincs! - Ijedt meg, pánik cseppjei lassan folytak le orcáján. Összeszorult a szívem érte.

- Látják! Még azt se tudjuk, hogyan győzte le! Nincs szükségünk rá! - Hangja könyörtelenül zengte be a termet.

- Oh. - Búgta egy édesen csengő lágyan cseppegő hang. Mindannyian odakaptuk fejünket az ajtó felé, ahol Gojo-san dőlt a falnak, ajkain játékos mosoly játszadozott.

- Miért nincs szükségünk Amaya-ra?

- Gojo-san! - tértem magamhoz először.

- Gojo Satoru! - Nyögték ki vegyes érzelmekkel hangjukban a többiek utánam. Macskák rugannyoságával sétált felém, könnyeden, majd hatalmas tenyerét támogatóan vállamra helyezte. A vastag anyag ellenére forróan perzselt érintése, csoda, hogy az anyagot nem égette át, mégis úgy éreztem meggyulladok.

- Szóval? - Suttogta előre hajolva.
Az igazgató arcát sápadt düh fehérítette el.

- Tiszteletlenséged határtalan! Tisztán megmondtuk, hogy tilos ezen a napon Kyoto-ban tartózkodnod.

- Ne terelj, papa! - Lankadt le csalfa mosolya.

- Csalt a vizsgán! Nem maradhat következmény nélkül!

- És azt a tényt elfelejthetjük, hogy eredetileg maximum hármas szintű lehetett volna az átok? - Szegezte a kérdést neki. Az felszisszent, nem számíthatott Gojo-san csípős szavaira.

- Nem tudjuk, hogy űzte ki az átkot, mellesleg utána el is ájult!Gyenge!

- Tévedsz!

- Nem, igaza van Gojo-san. - Csengett a hangom félénken. - Valóban elájultam, én... - Erősen megragadott a fehérhajú, majd maga felé fordított.

- Huh? - Lepődtem meg.

- Nem, nincs igaza. - Emelte fel kezét fejem felé közelítve, ijedten préseltem össze szemeim, fájdalmat várva, ami nem érkezett meg. Kinyitottam szememet, ujja homlokom előtt járt, meg akarta pöckölni, de végül csak hozzám érintette azt, puhán, akár egy pillangó légies érintése.

- Két hete használod igazán az átokfegyvered. Ez idő alatt megtanulni azt, ennyire ügyesen hasznáni nem kis dolog!

- Nem kis dolog? - Törte meg a meleg légkört szemrehányóan Gakuganji-san.

- Inkább lehetelen! Abnormális! Fenyegetést jelent ránk nézve! - sziszegte.

- Hehe. - Nevette el magát Gojo-san, de nem édesen.
- Nagypapa - szólt gúnyosan, miközben kihívóan felé sétált és arcába hajolt.

- Ha tovább inzultálja Amaya-t én fogok fenyegést jelenteni magára nézve. - A hideg hangjára megfagyott mindenki, köztük kavargó jeges harag szilánkossá dermedt, majd pillanatokkal később robbant szét, kitörő szavak hatására.

- Pofátlanság! Mit képzelsz magadról!? - Vergődött partra vetett halként, szavai azonban nem értek célt.

Gojo-san visszasétált hozzám, majd megragadta karom, csuklóm köré fonta tenyerét. Végül keze lesiklott kézfejemem, és rákulcsolta ujjait az enyéimre.

- Gyere, menjünk haza! Viszlát Iori és Nanami!

- Gojo-san? - nyögtem ki nevét. Finoman megrántott, térdem elgyengült, megroggyantam, de az újabb megrántás hatására megindultam utána.

Amint kiértünk az iskola területéről megragadta a karom, majd maga felé vont.

- Kapaszkodj! - Búgta, majd oldalamra helyezte tenyerét, és hirtelen csillagporrá robbant a világ körülöttünk, az éjfeketeség gyorsan emésztette a valóság vásznát. Görcsösen markoltam a pulcsijába a selymes anyag volt egyetlen mentőövem. Szemeimet összeszorítva zártam ki a látható világot, minden súlytalan volt, egyedül a fehérhajút éreztem. Mindene felerősödött. A lüktető ritmikus szívverése, mi keringőbe hívta a légvételeit, mely itt szellőként csiklandozta bőrömet. Az apró neszeket, ruhájának megfeszülését, hogyan égető kezével jobban magához ölelt, és elemi szorításnak éreztem ahogyan hozzá préselődtem. Elfojtottam egy halk sóhajt, de észre vehette, vagy csak reakciómra figyelhetett fel, de kuncogás ejtett, mi kitöltötte a fülem és egyedül azt hallottam. A finom óceán illat csikalandozta orrom, mely édessel keveredett, de még egyfajta tompa sós szag is kivethető volt. A világ megszűnt, csak ő létezett.

- Amaya, tudom jó engem ölelni, de megérkeztünk. - Nevetgél könnyeden. Kipattantak szemeim, és fájlóan, de elszakítottam kezeimet tőle, párat léptem hátra a poros talajon.

- Nem kellett volna a védelmemre kelned - motyogtam.

- De köszönöm. - Puhán elmosolyodott, a játékos napsugár fénycseppeket mázolt bőrére.

- Van egy meglepetésem!

- Micsoda?

- Nem mondom el, azért meglepetés! - Vigyorodott el szélesen. - Menj, nézd meg a szobádban! - Gyanakodva ráncoltam homlokom, de apró mosolyra húztam ajkaim, és az épület felé vettem az irányt. A szobámba már enyhén nyirkos kézzel nyitottam be, izgatottan nézelődtem, majd tekintetem az ágyamon állapodott meg. Pár színes papírzacskó hevert azon, egyértelműen ruhabolti termékek bújtak meg benne. Gondolatom beigazolódott, ahogyan kiemeltem belőle a bársonypuha darabokat, amik egytől-egyig az ízlésemnek és méretemnek megfelelőek voltak.

Végül az utolsó zacskóból kisebb zörgés-csörgés után az édes kutyusplüsst emeltem ki. Mosoly szökkent arcomra a pihe-puhaságot tartva kezemben, alatta egy vajsárga boríték lapult. Kíváncsian feltéptem, benne egy törtfehér lap bújt meg. Elsőre kiolvashatatlan volt az írás, de újra olvasásra sikerült megérteném tartalmát:

,,Ha szeretnéd ki is dobhatod őket, vagy el is ajándékozhatod, ha úgy tartod jónak. De...
Ez egy egyfajta bebiztosítás is, a ruha hiánya miatt már nem visszakozhatsz, Amaya.
Két hét múlva, szerdán turkálj közülük és öltözz csinosan! Szülinapod lesz, nem? Van egy jó programom számunkra!

Ui: Utána sajnos küldetésünk lesz, két-három napra pakolj össze, ne felejsd a fegyvered sem!

Gojou Satoru
(Ne parázz rá, légy önmagad!)"

Megszeppenten olvastam el újra és újra a sorokat. Minduntalan visszakanyarodtak arra a gondolataim, hogy ez a program egyfajta randi féleség lehet. Aprót haraptam ajkamba, a türelmetlen várakozás teljesen felemésztett. Tagadhatatlanul kíváncsi voltam mi lehet a rejtélyes terve, de tudtam, hogyha most letámadnám kérdéseimmel azok süket fülekre találnanak. De fejemet rázva tereltem el gondolataimat a küldetésre próbálva koncentrálni. Sikerültelenül, így végül a kutyit magamhoz préselve hagytam, hogy zavarom uralkodjon felettem.

❀❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod de kérlek kérj engedélyt!