Hamarabb érkezett el az augusztus 3.-a, mint vártam volna, már egykor a Kyoto-i iskola kapuja alatt toporogtam. Harmadjára töröltem bele izzadt tenyeremet a nadrágomba miközben feszülten gyűrkésztem mélylila felsőmet, mikor Utahime-san megjelent.

- Hamarabb érkeztél, mint vártuk volna. - Jegyezte meg miközben kezével intett, hogy kövessem. Az idő most tiszta volt, meleg fény folyt át a fák zöldellő levelei közt és ez a melegség olvaszgatta fel valamelyest bennem jegesedő fagyos ijedtséget. Utahime-san félretolt egy ajtót, és ott előre invitálva beléptem. A szoba hasonló volt a Tokyo-i iskola szobáihoz, egyedül az árnyalatok mélyültek be. Két kanapéból, amelyek egymással szemben álltak, egyiken egy idős férfi ült. Hosszú őszülő szakálla volt, ráncok ezrei barázdálták arcát. Hűvös fehér kimonót viselt, de a rideg összhatást ezernyi piercingje megtörte.

- Foglaljon helyet Ohashi-san! - dünnyögte, én pedig nagyot nyelve követtem az utasítást és a puha kanapéba süppedtem, de légiessége ellenére képtelen voltam ellazulni.

Ekkor tűnt fel, hogy az egyik sarokba egy öltönyös lány ácsorog. Hosszú égszín haja válla alá omolt, elfedve nyakának karcsúságát. Frufruja volt az egyik legfeltűnőbb merész vágásával, de kifejezetten jól állt neki.

- Miwa, magyarázd el neki! - Zendült a parancs az öregtől, mire előrre lépett és kis tétovázással, de megszólalt.

- Egy vizsgán fogsz szerepelni mely alatt a jujutsu képességeidet fogjuk tesztelni. Gyors gondolkodás, döntéshozatal, fürgeség, ügyesség és az erő elengedhetetlen egy sámán számára. Képesnek kell lenned a legváratlanabb helyzetekben is meghozni a legjobb döntést. - Szünetet hagyott, megvárta még bólintok. Figyelmes.

- Így a mai nap során harcolni fogsz. Feladatod pedig egy ártatlan járókelő, azaz bizonyos okok végett az én életem megmentése egy veszélyes átok elől. Mint értesültünk arról, a harc nem okoz számodra nehézséget, ha egyedül csak saját épségedre kell figyelned. Szeretnék megfigyelni, hogy akkor is helyt állsz, ha valaki más életét is a te kezedbe helyezzük. - Riadtság villanhatott át szememben, mert lágyabban folytatta.

- Persze, ha nagyon eldurvulna a helyzet, kiváló sámánaink közbe fognak avatkozni, de ezt nem szeretnénk, így törekedj a sikerességre.

- Mi történik, ha elbukom?

- Akkor a következő próbatételedig nem állhatsz munkába. Ugyanis ha kiűzöd az átkot, vagy a biztonság zónába jutatsz akkor utána már teljes értékű sámánnak számítasz.

- Milyen biztonságos zóna?

- Gyere, úgy is meg kell mutatnom a terepet. - Indult meg én pedig tétován, de követtem. Az iskola belső udvarán keresztül jutottunk egy egy kisebb épülethez, melyet már a belépés előtt egy egyfajta nyomasztó légkör vett körbe. Miwa-san belépett, és ez a nyomás a gerincembe vájta karmait, feszültem kihúztam magam.

- Ott van a biztonságos zóna. - mutatott jobbra, egy ajtóra. - Az épület tetején tartózkodom majd amikor elengedik az átkot, a sípszó után pedig megmentésemre indulhatsz. Vagy kiűzöd vagy velem együtt a biztonságos zónába jutsz. Használhatod az átokfegyvered. Ugye magaddal hoztad?

- Persze! - Tűrtem fel pulcsim ujját ezzel a két szalagot megmutatva. Bólintott.

- Akkor én elindulok! - Fordult sarkon, majd kezdett a folyosón szaladni, majd a lépcsőnél befordult és elnyelődött a vékony fuszuma mögött. Nem olyan sokat kellett várnom, hogy egy fülsértő síp szelje át a várakozó csöndet, én pedig a fullasztó nyomást kizárva a fal felé szaladjak. Amilyen gyorsan tudtam felszaladtam a lépcsőn, majd megtorpanva kikukucskáltam a folyosóra. Az kongott az ürességtől egyedül saját légveteleim adtak egy alapzajt.

Puha léptekkel sétáltam a folyosón, karomat úgy helyezve, hogy bármely pillanatban szalagomat előhívhassam. De hiába haladtam el tucatszámnyi szoba mellett, egyetlen átok sem ugrott ki egyik sarokból sem. Már több emeletet is haladtam mikor felértem a legfelsőre ahol Miwa-san ácsorgott. Ahogyan közelítettem felé arcán értetlenség futott át.

- Máris... Legyőzted? - Elmosolyodtam a feltételezéstől, mivel rettentő jól esett.

- Dehogyis. Nem futottam bele.

- Az hogy lehet? Egy négyes-hármas szintű átok szinte azonnal a varázslóra támad.

- Biztos vagy benne? - Kezdtem aggodalmaskodni. - Még csak nem is éreztem. - Forgolódtam.

Miwa felém kezdett sétálni.

- Ez baj! Szólnunk kellene Utahime-san-nak! - Turkálni kezdett a zsebében, mikor megremegett az egész épület. Végigfutott a rezgés a falakon, majd kettőnk közti falatnyi térbe törmelékek robbantak be, löket hátratolt. Por tódult szemembe, és amennyire ki tudtam nyitni kivettem egy átok körvonalát. Szalagom hasította a levegőt, csápja köré tekeredett, de a förtelem gyorsabb volt, sikamlósan kihúzta magát a szorítás elől. Ezernyi szem borította, sokukkal hunyorgott, mivel vastag réteg nyálka csorgott lefelé minden porcikájáról. Nyolc csápja volt akár egy polipnak, azokon vonszolhatta ide magát, de mindegyik szemek sokasága borította. Egyik csáp a sarokba szorult Miwa-san felé tekergett, és hiába lendítettem az átokfegyverem, az újfent nem talált fogást, lecsúszott. Így tovább lendült, Miwa-san karjára kígyózott fel, még az átok csapása előtt kirándította a fal mellől egészen magam mögé. A lény a falba fúrta magát, majd hangos cuppanással vált el onnan, hogy tovább csavarodjon felénk. Hárítottam pár csapást, majd mikor visszább húzódott karom fogtam Miwa-san-t és rohanni kezdtem vele.

- Szólnunk kellene Utahime-san-nak! - Kapkodta a levegőt mögülem, majd esetlenül, de kikotorta a telefonját. Nyomkodta egy sort, ami így lelassította, de hiába húztam magam után, az átok utolért minket, és karjára csavarodott. Miwa-san feljajdult, hangosan koppant a telefonja a padlón, majd tovacsúszott. A szalaggal most fogást találtam a szörnyön, csápjára feszült, szemeit visítva préselte össze és Miwa-san-t elengedte. Majd egészen a hátra, a falig löktem, csattanva nyúlt végig. Most már nem kellett segíteni a lánynak telefonjával nem törődve megindult egyre lejjebb és lejjebb a szintek között, én utána, és az átok pedig nyakunkban fodrozódva. Szürcsögött, fröcsögött mögöttünk, dögbűze jelezte, hogy közel jár mikor leértünk a földszintre. A lény pulcsim ujjára cuppant, Miwa-san látva lassulásom megtorpant, de tenyeremmel még sikerült egyet löknöm rajta hogy a biztonságos zóna felé tántorodjon. Az átok felkapott akár egy rongybabát, a levegő belevájt bőrömbe, színek összemosódtak, majd a fal közelített, és hiába tettem védekezően magam elé kezem, a becsapódás elkerülhetetlen volt. Szalagjaim tompították az ütést, így csak pillanatokra sötétült el a világ, lehető leggyorsabban kecmeregtem talpra.

- Fuss be! - Hörögtem Miwa-san-nak saját fémes véremet nyekdelve, melyek karmazsin cseppenként hullottak alá és fojtak szét a parkettán. A lány tudta, hogy csak hátráltatna, így a zónáig hátrált, szemével bárminemű fegyver után kutatva. Fegyverem lendült, majd megfeszült végig a testén, de amint megrántottam úgy hasította ketté, mint forró kés a vajat, azonban az átok szörcsögve összeállt.

- Ez lehetetlen! - nyikkantam fel. Újfent lecsapott, oldalra ugrottam, hogy kivédhessem de nem elég gyorsan, és most lábamra tekergett. Kihúzta lábam alól a talajt, és fellendített, majd nagy erővel a földhöz csapott. Gerincemet érte az ütés, a fájdalom virágként bontakozott ki, onnan ölelt körbe a kínszirmok ezreivel. Fel akartam sikítani, de csápját torkom köré csavarta, elvágta a kiáltásom útját. Reflexből martam az átokra amibe beleolvadt kezem. Végül elkezdte nyálkás testébe olvasztani testem, rángattam magam, de erőszakosan magába szippantott. Éjsötét és forró nyálka vett körbe mindenütt, de a higanysűrűség ellenére tisztán tudtam levegőt venni.

- Ohashi! - szólított egy tompa hang behatárolhatatlan irányból, mindenhonnan. Megrettentem, majd millió szem pattant ki a ocsmányságon, egyes szemgolyók pár centire helyezkedtek el tőlem, és fogalmam se volt mennyi szempár nyelődik még el a ködös feketeségben.

Szóra nyitottam ajkaim, de a ködnyálka számba tódult.

- Miért küzdesz ellenünk? Hát még mindig nem emlékszel? - Próbáltam fogást találni a masszában, de minduntalan átfolyt ujjaim közt.

- Megfosztottak korábban, de azt hittük emlékeid visszatérnek. Emlékezz Ohashi! Ne feledd a küldetésed! Ne tagadd meg a parancsot! - Végül megpillantottam egy kígyózó fénycsíkot, átokfegyverem körvonalait, így megragadva megfeszítettem kezem közt. Elengedve villámként lőtt ki széthasítva az átkot, majd ernyedten hullottam a parkettára akár egy rongybaba. Pár percig rángatózva köhögtem fel a nyálkát, mely fröcsögve terült szét, vért is magával hozva.

- Ohashi-san! - Hallottam Miwa-san kétségbeesett hangját egyre közelebbről, majd a lány lehajolt hozzám. Könnyeden elmosolyodtam látva sértetlenségét, ellazultam, az adrenalin kiáradt belőlem. A fájdalom így utat tört magának és a kín hullámai összecsaptak fejem felett álmok végtelen tengerébe lehúzva.

❀❀❀❀
Am... Csináltam egy új borítót, szerintetek maradjon ez, vagy legyen az új?

Fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod de kérlek kérj engedélyt!