Zafírkék

A nyálkás talaj cuppogó sárjából próbáltam a vihar által leszaggatott leveleket összesepregetni. Mindezt kevés sikerrel, Shoko-san utasítására. Az apró finom mozdulatokra szinte egyáltalán nem kellett odafigyelnem, inkább teljesen gondolataiba merültem. Ezért nem vettem észre, hogy Gojo-san felém közelít.

– Amaya! – kiáltotta, összerezzentem és kishíján kiejtettem kezemből a seprűt. Felpillantva a hevesen integető fehérhajút és mögötte egy szolid, piros és fehér színekben játszó kimonót viselő nőt pillantottam meg, aki egy jó méteres távolságot megtartva követte a férfit. Majd mikor Gojo-san mellém ért, a távot oldalra megtartva, sétált hozzám ő is. Vonásai finomak voltak, szempillái irigylésre méltóan hosszúak, festői szépségét csak egy arcán húzódó széles heg csúfította. 

– Öhm, üdvözlöm? – Szorongattam a fanyelet. – Ohashi Amaya vagyok! 

– Én... – kezdett bele lágyan csengő hangon. 

– Utahime! Ő Utahime Amaya, Utahime ő pedig Amaya. – Vágta félbe a nő bemutatkozását, mire összepréselte ajkait. 

– Utahime Iori – szűrte ki fogai között. – Téged kerestelek! 

– Engem? – csodálkoztam. Bólintott, fekete tincsei táncolni kezdtek vállát takaró habfehér szöveten ezzel éles kontrasztot adva, mint fekete tinta a vékony papíron. 

– Miért? 

– Az igazgató keresett. 

– Masamichi-san? – csodálkoztam. Finoman megrázta fejét.

– Gakuganji-san. Tokyo testvériskolájának, Kyoto-i iskolának az igazgatója. Én is onnan jövök. 

– És... Miért keres? Valami rosszat tettem? – Uralkodott el rajtam az ijedtség. Lágyan elmosolyodott. 

– Nem, nyugi, egy vizsgád lesz. – Próbált nyugtatni, sikerültelenül.

– Vizsga? Mi, mit kell majd csinálnom? – Nyekeregtem, torkomban méretes gombóc nőtt. Utálom a vizsgákat.

– Még én sem tudom. – Húzta el a száját. 

– Mikor lesz? – érdeklődött Gojo-san. 

– Egy hét múlva, Kyoto-ban, de el ne merj jönni! – Gojo-san játékosan elmosolyodott. 

– Hallod? El, ne, merj, jönni! 

– Miért nem jöhet? Rosszat csinált? – Aggodalmaskodtam. 

– Nem, csak ismerjük, mint a rossz pénzt. Valahogy biztosan áthúzná terveinket. – Fűzte össze karjait maga előtt. 

– Sose tennék ilyet. – Búgta lágyan. 

– Még hogy nem!? – csattant fel Utahime-san. 

– Jó, jó nyugodj le, mondtam, hogy a férfiak nem bírják az ingerült nőket, nem? – Vigyorodott el piszkálódva. Utahime-san pedig bekapva a provokálás hívogató csaliját újra felhúzta magát a férfin. 

– Több tiszteletet az idősebbeknek! Tűnj el végre! Ohashi-san-nal négyszemközt, érted, négyszemközt kell beszélnem! – Vicsorgott. Gojo-san csak játékosan kinevetette, majd intett és sarkon fordult. 

– Azért rólam is pletyizetek! – Kiáltotta vissza mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött. Utahime-san arca teljesen felforrósodott, felhúzta ajkát. 

– Tch! – adott hangot haragjának, én viszont csak mosolyogtam a szavain, karomat finoman magam elé tartva takartam kipirult arcomat. 

– Hogy én mennyire...!

– Szerintem nem éri meg dühösnek lenni rá. – Nyögtem ki, de villámló tekintetét látva inkább visszaszívtam volna szavaim. 

– De, de annyira egy... – harapta el a végét. Futólag mosolyra görbült a szám ahogyan én is rá gondoltam. 

– Hogy viseled el? 

– Tanár akartam lenni, szóval szerintem türelmes vagyok. De azt hiszem még kedvelem is, vagy... – motyogtam el végét. 

– Kedveled? – Nyúlt meg az arca. Zavartan biccentettem. 

– Képtelenség! De, tényleg? – Hüledezett. Szaggatottan bólintottam egy aprót, mire mint aki teljesen lefagyott percekig csak bámult ki fejéből. 

– Amm... És mióta ismered? – Próbáltam a kérdésemmel visszazökkenteni az ábrándok világjából a valósba. 

– Hm? Egy jó ideje? – ködösített. – De ezt nekem kéne kérdeznem inkább. Mióta vagy itt? 

– Kicsivel több, mint másfél hónapja, Gojo-san-t lassan két hónapja ismerem. 

– Két hónapig el tudtad viselni? 

– Persze. Még edzettünk is. – Nevettem el magam kínos kacajjal, a reakciója láttán. Lejjebb már nem eshetett az álla. 

– De miért döbbent meg ez ennyire?

– Nem ismered Satoru-t? A minimális tiszteletet se adja meg, és pocsék tanár. 

– Nem is pocsék! – Ráztam hevesen fejemet. – Itadori-san is nagyon szereti. Fojton elfelejt információkat közölni, de szerintem jó tanár. Tud rendkívül támogató és bíztató lenni. – Felvonta szemöldökét. 

– Miért, te hogy látod? 

– Ne kényszeríts arra, hogy beszéljek róla. – Nyögött fel. 

– De... Biztos, hogy csak kedveled? – Most én nyögtem fel. 

– Miért gondolja ezt mindenki? Miből feltételezed? 

– Csak abból, hogy ezernyi értelmes beszédtémából pont őt választottad. – Fonta össze karjait  maga előtt. – Valami van köztetek? 

– Levegő – dünnyögtem. Utahime-san nem értékelte a válaszomat. – Nobara-san is ezzel jött. Ez a... Ennyire nyilvánvaló?

– Csak annyira, hogy még nekem is feltűnt. – Bólintott. – De hagyj figyelmeztesselek! Ha megszereted Satoru-t készülj fel a szenvedésre, és a fojtonos félelemre. – Értetlenül meredtem rá. 

– Ezt meg hogy érted? 

– Nem tudom, hogy eddig, hogy láttad, de valószínűleg az a képed róla igencsak torz. 

– Torz? 

– Ne felejtsd el, Jujutsu sámánok vagyunk! Minden fényes tettünket vér és halál árnyékolja, kín sötétsége feketíti meg. Ha nem vigyázol felemészt, és pár megfakult emlék marad utánad. 

– Tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent jujutsu használónak lenni! 

– Valóban? – kételkedett. – Nos, augusztus 3-án, délután két órakor Kyoto-i iskolánkban bizonyíthatsz! Ne késs el, és ne hozd magaddal ezt az idiótát. – Utalt Gojo-san-ra. Zavart, ahogy beszél róla. Ajkamba haraptam, de felbugyogó, cseppet sem illedelmes szavaimat lenyeltem. – Sok sikert, gyakorolj előtte az átokfegyvereddel! – Kívánt szerencsét, majd királynői határozottsággal sétált visszafelé, honnan érkezett. 

Sóhajtva guggoltam le, de rögtön fel is pattantam ahogy telefonom csörögni kezdett. Kikotortam, majd édesanyám nevét leolvasva fogadtam a hívást. 

– Halló-halló? – Emeltem a készüléket a fülemhez. – Okaa-san?  

– Áh, itt vagyok! – felelte recsegősen. – Hogy vagy Amaya-chan-om? Miért nem kerestél? – Kért számon.

– El voltam havazva a munkával. – Hazudtam, és bár a bűntudat ocsmánysága gomolygott bennem, tisztábbak voltak szavaim, mintha az igazat mondtam volna.

– Olyannyira, hogy egyetlen rokonodra már nem is szakítasz időt? Ejnye. – Szidott le. 

– Egyetlen? – kérdeztem, melyet hosszú hallgatás követett. 

– Okaa-san? 

– Nem tértek még vissza az emlékeid? – Szólt bele percekkel később. Fejemet ráztam, majd észbe kaptam így egy nemleges válasszal feleltem. 

– Pedig vissza kellett volna! Nem kellene elmenned a dokihoz? 

– Már jöttek vissza emlékek, de... Csak apróságok. Apára nem emlékszem.

– Rá nem is emlékezhetsz. Már azelőtt elhagyott minket mielőtt megszülettél volna. 

– Oh, értem... És a többi rokonaim? 

– Egyke voltam, szüleim pedig még nagyon fiatal korodban elhunytak. Talán még csak pólyás lehettél. Csak én vagyok már neked. – Keseredett be hangja. 

– Szóval igazán felhívhatnál többször is! Nem feledkezhetsz meg rólam! Ne kövesd el az a hibát amit apád! – kérlelt.

– Nem fogom, nem fogom! – igérgettem. De valahogy hamisnak éreztem szavaim. 

Ezt pedig Okaa-san is érezhette. 

– Remélem nem választod ugyanazt az utat – suttogta alig kivehetően. De a mondat belekúszott fülembe, megragadt, és még a hívás bontása után is tovább csengett akár egy rossz kazetta mely megakadt. 

❀❀❀
Hm, sziasztok!  Picit elbizonytalanodtam a történet írásával kapcsolatban, szóval ha van bármi észrevételetek ami a story-t lehúzza akkor kérlek mondjátok el. Legyen az a rossz karaktervisszaadástól kezdve a lapos történetszálig. Köszönöm szépen, hogy olvastok!

❀❀❀
Fenti képet én szerkesztettem felhasználhatod de kérlek kérj engedélyt!