Chuuya fizetett az étteremben és később a boltban is, de nem bánta, fel volt készülve a kiadásokra. A legalapvetőbbeken kívül vett egy-két finomságot is Osamunak, amikor látta, milyen csillogó szemmel néz a ráksziromra, vagy egy bizonyos csokoládéra.

Osamu gyerekes lelkesedéssel fogadta az ajándékokat, és Chuuya legnagyobb örömére eszébe sem jutott visszakozni. Nem akart vele veszekedni a boltban azon, hogy (rossz gyerekekkel ellentétben) kiszedegeti a dolgokat a kocsiból, amiket ő belerakott, mert úgy érezte, nincs rá szüksége, így gyorsan és gond nélkül távoztak az üzletből. Chuuya készülhetett az otthoni teendőkre és a vacsorára.

A kudarcba fulladt séta után a hétköznapi teendők jótékonyan lekötötték a gondolatait, és az olyan jelentéktelen témákért is hálás volt, mint hogy Osamu mit akar enni vacsorára. Sejtette, hogy csak azért egyezett bele, hogy főzzön, mert nem hitte el, hogy képes rá, és kíváncsi volt a megszégyenülésére. Chuuya egy kicsit le akarta nyűgözni őt, amikor magához hívta a konyhába.

A főzés azonban csak arra volt jó, hogy saját maga helyett Osamuval törődjön. Chuuya elvesztette a helyzet fölötti uralmát a parkban, és kétségbeesetten próbálta visszaszerezni. Osamu gyengének látta. Betekintett a lelke legmélyére, ahol olyasmi volt, amivel még Chuuya sem volt tisztában. El akarta vele feledteti, vagy legalább tompítani, ami történt, mert neki nem volt joga összeomlani: mindig ő volt az, aki az ingatag és felelőtlen Osamut egyben tartotta.

Chuuya nem akarta belátni, hogy megváltoztak, és a szerepek sem voltak kőbe vésve. Megengedhette magának a gyengeséget, mert Osamu nem egy törékeny kislány volt, aki képtelen magáról vagy épp róla gondoskodni. Ugyanolyan hidegvérű gyilkos volt, mint bárki más körülötte, csak megtanult azóta civilizáltabban viselkedni.

Osamu nem volt olyan kicsi és gyenge, mint ahogy a félelmei miatt gondolta. Mintha a valódi Osamu elhalványult volna, Chuuya akkor próbálta meg újra felfedezni.

Megtanulta, hogy ne bízzon az ígéretekben, de Osamunak hinni akart, és a nap végére már nem kételkedett benne. Egymás mellett feküdtek az ágyban, a sötétben Chuuya Osamu kezét kereste. Nem félt, hogy lebegni kezd: uralta a testét, és az érintés miatt a Ningen shikkaku is hatott rajta, de a pillanatnyi enyhülés után sem eresztette el. A kötszeres tenyér olyan jól illett a sajátjába, ahogy senki másé, nem is akart tökéletesebbet keresni.

Mindig erre vágyott, de a felismerés későn jött, ott, a sötétben érte. Mindig így akart lenni Osamuval. Egyszerre zaklatta fel és nyugtatta meg, hogy beteljesült: a társa mellette feküdt, meleg lélegzete az arcát érte.

Chuuya lehajtotta a fejét, és felbátorodva attól, hogy nem látják egymást, beszélni kezdett:

– Ígérj meg valamit, Makréla. – Osamu halk nesszel fordult felé a párnán. – Tényleg, komolyan ne merj elhagyni – szorította meg összefűzött ujjaikat –, te vagy az egyetlen számomra.

– Megígérem, de mondd meg, miért félsz ennyire – szólt rövid csend után. Chuuya mély levegőt vett: hagyta, hogy pillanatnyi érzései eluralkodjanak rajta. Osamu nélkül úgysem volt holnapja, ha végül elutasítja.

– Mert szeretlek – mondta, ami számára is hihetetlen volt, de nem vonta vissza. – Te vagy az egyetlen barátom, és az, aki számít nekem. Nem eshet bajod és nem hagyhatsz magamra.

Remegett a hangja, így elhallgatott, mielőtt Osamu észrevette volna.

Chuuya nem bírta a csendet. A fejét összekulcsolt kezükre hajtotta, és magát nyugtatva kétszer gyorsan megcsókolta.

Nem tudta, Osamu miért hagyja neki, ez nem lehetett az egyik hülye játéka. Félni kezdett, hogy elereszti, eltolja őt, hogy mond valamit, ami jobban fájna annál is, mintha meghalt volna, de ő semmit sem tett, Chuuya a lélegzetvételét sem hallotta.

Ismét meg akarta szólítani, amikor benyomódott az oldalán a takaró és Osamu félkönyökölt mellette. Chuuya hiába meresztette a szemét, Osamu alakját csak sokára, bizonytalanul ismerte fel.

Ő nem eresztette el Chuuya kezét. Félig lenyomta maga mellé, amikor feltámaszkodott, másik kézzel tapogatózott utána, végül megállapodott az arcán. Chuuya halántékát simogatta, hajába merültek az ujjai, mielőtt visszatért az arcához. Osamu az orcáját, állát érintette, aztán felemelte a fejét és maga felé fordította.

Lehajolt, orra Chuuya orrához ütközött, és ő végre érezte Osamu fojtott lélegzetét. A levegő az ajkát borzongatta, hasonlóan a partmenti simogatáshoz, és Chuuya akaratlanul felnyögött; Osamut pillanatnyi megállásra bírta.

Chuuya moccanni sem tudott. Osamu nem fogta le szorosan, egyszerűen megdermesztette magával, és forró várakozás öntötte el, vajon mire készül, miért jött csendben annyira közel hozzá. Mivel nem tiltakozott, Osamu még közelebb hajolt, orra után az ajkát érintette hozzá, és a szájára tálalva gyengéden megcsókolta. Rövid volt, nyelve hozzá sem ért Chuuyához, de mire visszahúzódott, sok száz apró láng gyúlt a maffiózó testében, és a hő Osamut is elöntötte.

Nem számított erre. Hitte, hogy Chuuya meg fogja állítani, mielőtt egyáltalán az arca közelébe jutna, de nem tett semmit, ő pedig nem tudott visszalépni. Képtelen volt beszélni hozzá, az a szeretlek túl mélyen érintette. Ahelyett, hogy pánikba esett volna, Osamut, akár egy simogatás, egészen megnyugtatta.

Biztonságos volt, mert mélyen tudta, hogy Chuuya, mint barátját, mindig is szerette. Mégis, az együtt töltött napok után a szó többletjelentést kapott, és Osamu ezzel a másodlagos értelemmel próbált a maga módján megbirkózni.

Szerette, hogy Chuuya vele van, szerette bosszantani, szerette hallani a hangját, szerette, amikor ott feküdt mellette, még akkor is, ha rossz szaga volt az italtól, és reggelre összenyálazta a párnáját. Minden apró kellemetlenségét megszokta és a jóság velejárójának tartotta, de Chuuya még mindig, összes hibája ellenére is túl jó volt hozzá.

Neki is látnia kellett ezt: valamikor rá kellett volna jönnie, hogy téved, és akkor időben megállítja. Chuuya azonban nem riadt meg tőle, és nemcsak tűrte, amit művelt, sokszor ő maga került betegesen közel hozzá – ám amíg az a szó el nem hangzott, egyikük sem csinált ügyet belőle.

Chuuya fukarkodott a szeretlekkel. Ramikónak csak ritkán és sokára mondta: mindig igyekezet, hogy inkább tettekkel bizonyítson a lánynak, mintha a szó végzetes elköteleződést jelentett volna. Nem szeretett hazudni, így nem mondott olyasmit, amit nem gondolt komolyan – Osamu ebben az egy kérdésben hasonló volt hozzá.

Ő sose mondta, hogy szeret valakit, mert tudta, mekkora hatalma van, és egyben, hogy mennyire nem jelent semmit, mert az emberek meggondolatlanul, érzés nélkül használták. Tisztában sem volt a szeretettel, csak pozitív, erős érzések összességének tartotta, amit régóta nem tapasztalt. Mégis izzott a lelke, amióta együtt volt Chuuyával, az addigi fájdalmat szinte egészen háttérbe szorította.

A saját válaszát, viszontszeretlekjét sűrítette abba a csókba, amit Chuuya nem próbált elkerülni, és mielőtt Osamu túlságosan eltávolodott volna, felemelte a fejét, és ő hajolt újra az ajkára. Hasonló óvatossággal ért hozzá, de, mert Osamu nem tiltakozott, mélyítette a csókot, és zsibbadt karját a nyaka köré fonta. Magához húzta és testébe is, csókjába is úgy kapaszkodott, mintha bármikor eltűnhetett volna.

Chuuya nem gondolt hasonlóra, amikor éber éjszakáin Osamu járt az eszében. Sokszor, sokféleképpen látta maga előtt, gyakran olyan tisztán, hogy elhitte, ha kinyúl érte, megérinthette volna, de a gyengédség ott kimerült abban, hogy az ölében tartotta és élesztgetni próbálta, vagy simogatta a fejét, amikor aludt, ezt azóta többször is megismételte volna. Csókja feloldotta a köztük lévő feszültséget, és Chuuya szívesen, gondolkodás nélkül merült el benne.

Bármi más összezavarta volna, ellenben, amíg ölelte a nyomozót, és ő két kezébe zárta az arcát, minden világos volt. Bizonyítékot kapott, hogy legalább akkor éjjel nem kell félnie, hogy elhagyja, hogy Osamu nem utasította el nehezen felfogható szeretlekjét, és nem várt rá további magyarázatot, egyszerűen megadta magának.

Chuuya zihált, levegőt venni sem vált el tőle. Amikor Osamu mozdult, újra magához húzta, és ő is oldalra fordult, hogy közelebb legyenek egymáshoz. A takaró sem választotta őket el, mert Osamu végül lelökte magáról.

Egyikük sem fázott akkor, a csók egész testüket felforrósította. Osamu Chuuya arcát simogatta, ő a kezébe hajtotta a fejét, és enyhén remegve közelebb bújt hozzá, amikor végül abbahagyták, Osamu pedig átkarolta. Tétován ért a derekához, miután nem a pillanat szenvedély vezette. Chuuya felsője és nadrágja közt széles sáv maradt szabadon, a keze végül ott pihent meg; élesen szívta be a levegőt, amikor Chuuya felhevült bőréhez ért.

Nem az volt az első, de nem hasonlított ahhoz, amikor a sebeit látta el, és gyakorlatiasan tapogatta végig a testét. Kevés ismeretlen rész maradt rajta, de Osamu Chuuya egészét felfedezésre váró, izgalmas titoknak látta, és alig mozdította meg a kezét, visszafojtott lélegzettel várta, Chuuyának mikor lesz elég, és fogja őt eltolni. Chuuya azonban nem próbálkozott ezzel. Hozzásimult, arcát Osamu tenyere után az álla alá nyomta, és megcsókolta a nyakát, bőre puhasága és az illata elbódította.

Nem kellett volna idáig mennie, de Chuuya nem tudott megállni Osamu halk sóhaját hallva. Addig belé kapaszkodó keze lejjebb csúszott, megsimogatta a nyomozó mellkasát, és amikor hátradöntötte a fejét, újra megcsókolta a nyakát. Kényszerítette magát, hogy csak az ajka érintse, semmilyen nyomot ne hagyjon rajta.

– Mit művelsz velem..? – suttogta Osamu, erősebben tartva Chuuyát. Derekát, csípőjét cirógatta, mielőtt az oldalára markolt, a puszilgatásába feledkezett Chuuyából először hangot kicsalva.

Elfelejtette már Osamu keze erejét, tettei határozottságát, és az emlékeztető felpezsdítette. Ajkai után gyengéden az orrával érintette, mielőtt elhajolt tőle, és a füléhez közel felelt:

– Nem tudom – suttogta –, amit kihoztál belőlem. Abbahagyjuk?

Chuuya megfontolás nélkül beszélt, hagyta, hogy minden, amit érez, kibuggyanjon a száján. Halkan, szaporán vette a levegőt, lélegzete melegével Osamut ingerelte. Megcsókolta a fülét, de utána kivárt: nem tudta, Osamu mit akar tőle, meddig mehet el, és egyébként is, mit tesznek egymással. Chuuya nem érzett bűntudatot, többet akart a csókjából, de a néhány perces kábulat, mióta nem értek egymáshoz, szinte rögtön szertefoszlott. Csupán Osamu rajta pihenő keze miatt remegett, ami szűnni nem akaró vágyakozást keltett benne.

– Nem – mondta ugyanolyan halkan Osamu, zavarát csak a sötétség leplezte. Megszorította Chuuya csípőjét, kezét félig a nadrágjába dugta. – Örülök, hogy én vagyok az egyetlen barátod, tudni sem akarom, mással mit csinálnál.

Nem volt a szavak embere, és nem tudta, mikor kell hallgatni, de Chuuyát akkor nem bántotta meg az oda nem illő tréfával. A füléhez közel, halkan morgott, ami Osamut kellemesen borzongatta, mielőtt Chuuya elkapta a ruháját és annyira szorosan simult hozzá, hogy beszéd közben az ajka Osamu arcát érte.

– Soha semmit – sziszegte –, eddig veled sem akartam ezt tenni.

– Mi változott? – fújt Osamu az ajkára, amitől a maffiózó egész testében remegett.

– Nem tudom, de ne csináld vissza.

Osamu nem felelt. Chuuya bármilyen magabiztos volt, mégis rá várt, mielőtt az utolsó lépést megtette volna, így újra, bátrabban csókolta meg, többé nem számított ellenállásra. Chuuya felgyújtotta, minden idegszála zsibongott, amikor végignyalta az ajkát, és Osamut rég nem tapasztalt jó érzések öntötték el.

Átölelte, magához húzta, Chuuya a lábai közé nyomta a combját, így már csak a ruha választotta el őket egymástól, de ez sem bizonyult elégnek. Osamu a kezét otthagyta Chuuya pizsamája alatt, a csók mélyülésével végül, át sem gondolva, csípője után a hátsóját markolta.

Eszébe sem jutott visszacsinálni az elmúlt pár napot, és visszatérni az egyedülléthez és a szomorúsághoz. Lelke egy kis részében még meg volt győződve róla, hogy Chuuya nem józan, és csak a gyász miatti átmeneti elmezavar vezette hozzá, de ez háttérbe szorult. Chuuya nem volt higgadt, de, hiába a volt a helyzet rendkívüli, önmagához hűen viselkedett. Osamu óvatosan próbálhatta a határait, de semmit sem tett, aminél végül megállította volna.

Chuuya ugyanolyan hevesen és érezhető izgalommal viszonozta az érintéseit, amíg a csókok és simogatások mindkettejüket pattanásig feszítették. A végrehajtó Osamu nyakához szorította az arcát, halkan pihegett, és remegett, amikor Osamu megmozdította az ujjait a ruhája alatt, végül eleresztette és kihúzta a kezét a nadrágjából. Ezután Chuuya derekát karolta át, ő Osamu felsőjét szorította.

Felsóhajtott, amikor Osamu megcsókolta a fejét, arcát a hajába temette, és mélyen beszívta az illatát. Chuuya melege, közelsége megnyugtatta, de a szíve hevesen vert, és a testét is izgalom járta át. E kettős érzés mégis jól megfért benne, és Chuuya is hasonlót tapasztalt. Jól érezte magát Osamu karjában, hiába hitte, hogy majd ő fogja így átölelni. Kétségtelen volt, hogy rendben lesz, Osamu nem hagyja magára.

Vele akart lenni, nem csupán, hogy önmagától megóvja, hanem, mert szerette a társaságát, akármilyen sok időbe telt beismerni. Amit vele érzett, több volt nemi vágynál – azért talán szégyenkezett volna, mert sosem vonzódott férfiakhoz, de Osamunak nem a testét, az egész lényét kívánta és szerette, és a felismerés többé nem riasztotta.

Fáradt volt, az izgalom csak rövid időre élénkítette fel. Visszaszökő gondolatai álomittasak lettek, de Osamu maga is elbódította. Hosszú ideje békésen tudott volna elaludni, anélkül, hogy rémálmoktól félt volna. Ott volt vele, aki kitöltötte a lelkét, épségben, élőn, és különös, mással össze nem hasonlítható melegség áradt belőle, amiként Chuuya a ragaszkodását, vonzalmát értelmezte.

Talán mások is szerették már, de Chuuyától nem számíthattak viszonzásra: amiről addig azt hitte, szerelem, semmi sem volt ahhoz képest, amit Osamuval tapasztalt. Rémület helyett azonban megnyugodott, mert sok addig értelmetlen dolgot megmagyarázott.

Chuuya később épp eleget aggódhatott a szerelemmel kapcsolatban, de akkor biztonságban voltak, és a jövő sem fenyegette. Az éjszaka haladékot jelentett, mielőtt a kialakult helyzetet rendezni kellett volna, és ő maradéktalanul kihasználta. Végre megnyugodott, megpihent Osamu ölelésében, akármilyen zaklatott volt addig, és bármennyire felizgatta a csókja.

Nem beszéltek többet, és Chuuya végül elaludt, de Osamu sokáig feküdt mellette ébren, halk lélegzetvételét hallgatva. A végrehajtót továbbra is átkarolta, de ő azóta lecsúszott a mellkasáról. Osamunak zsibbadt a karja, végül kihúzta a feje alól, de egészen nem eresztette el. Kézbe fogta Chuuya kezét, és kíváncsiságának engedve megcsókolta az ujjait, hagyta, hogy gondolatai feloldódjanak a kellemes benyomásban: nem hasonlított arra, amikor nők kezét csókolta.

Nem engedte el, jólesett tudni, hogy van valaki a közelében. Az, hogy épp Chuuya volt, nem zavarta: látszólag ellenségesek voltak, de Osamu önmaga után benne bízott meg a legjobban.

Chuuyától nem félt, csak a következmények aggasztották. Tudta, hogy őrültség viszonyt kezdenie vele, de itt megállt – hidegen, racionálisan viszonynak nevezni és ekképp számolni a történtekkel megfosztotta az estét minden meghittségétől, a csókokat minden jóságtól, és Osamu, akit általában nem befolyásoltak az érzelmek, ettől elszomorodott.

Chuuya többet jelentett neki egy számítás egyik eleménél. Nem tudta volna kimondani, de szerette őt, az összes szeretettel és melegséggel, ami nyomorult élete során megmaradt benne, a maffiózó jelenléte ezt a kevéske jót csak tovább fokozta.

Osamu szomorúsága múlóban volt, akármilyen mocskosan jutott örömhöz. Chuuya szívében hat hete nem volt vetélytársa, de talán... esetleg azelőtt sem akadt volna.

Erről nem akarta faggatni őt, és azt sem tudta, mit kezdjen a bizonyossággal. Nem volt olyan érzéketlen, hogy szóba hozza Ramikót: Chuuya, ha nem is szerette, valószínűleg tisztelte őt, és érzékeny volt a gyászára.

Osamu nem akart tudomást venni arról a lányról, hiszen neki nem volt vele dolga, de anélkül is, hogy igazán ismerte volna, korábban sokszor eszébe jutott, és mindig érthetetlenül elszomorodott. Nem szerette, hogy ő nem bizonyult jónak, Chuuya pótolta őt, és látszólag meg is feledkezett róla. A féltékenység miatt döbbent rá, hogy a kelleténél jobban kötődik Chuuyához: ha nem számít neki, a barátnőjére is csak legyint, és később, a halála után őszintén részvétet nyilvánított volna.

Egyikre sem volt képes, mert nemcsak a féltékenység, józan esze is meggyőzte róla, hogy nem érdemes: Chuuya próbálta befoltozni a távozása utáni űrt, Ramiko és talán más nők is csak eszközök voltak hozzá.

Chuuya mondhatott magának akármit, sírhatott, lehetett őszinte a fájdalma: nem azért érezte, amiért valójában kellett, és minél több idő telt el, annál kevésbé próbálta tagadni.

Osamu nem akarta kimondani vele, túl sok kárt okozott addig minden próbálkozása. Elég bizonyosság volt neki, hogy ott volt vele, képes volt az ölelésében aludni. Ő sem vágyott többre, teste nem sajgott tovább, és minden mást, égetőbbet ráért holnap átgondolni.

Nem ijesztette meg többé annyira a melegség, mint amikor először érezte, vagy másoktól tapasztalta. Chuuya, bár durván eskette meg, hogy nem hagyja el és nem árt magának, valójában semmit sem követelt tőle: nem akarta elvenni Osamu szívét, ő önként adta neki, ha elfogadta, és ez a szabadság elég volt, hogy ne féljen Chuuyától, ne meneküljön el a következményektől.

Chuuyával együtt az élet és a fény is visszatért hozzá, és Osamu, akárcsak a partnere korábban, megfogadta, hogy többé nem fogja őt elengedni.

– & –