Chuuya útra kész volt, mire visszatért hozzá. Osamu nyomában forró, kellemes illatú pára töltötte be a lakást, és a nyomozó egész megjelenése édes tisztaságot árasztott. Halvány színű inget, világosbarna kötött pulóvert és sötét nadrágot viselt, ehhez bő ujjú, japán szabású fekete téli kabátot meg egy sötét sálat vett le a fogasról az általában viselt ballonkabátja helyett. Ha Chuuya csak futólag látja őt az utcán, meg sem ismerte volna: csendes elismeréssel adózott a partnere leleményességének. Ő maga is hétköznapi, kevésbé elegáns öltözéket viselt, csak a kalapja volt változatlan, attól nem szeretett megválni.

Amikor Chuuya a vállát felhúzva, óvatosan lépett ki a lakásból, Osamu azonban fütyörészve zárta be az ajtót, rémült, dühös pillantást vetett rá, de a nyomozó csak a vállát vonogatta.

– Kettesben vagyunk, Chuu – mondta hasonlóan vidáman, várva, végül a hangszíne vagy a kéretlen becézés lesz végzetes hatással Chuuyára. Ő egy szót sem szólt, Osamu így bátran, még vidámabban folytatta, közben a kulcsait lóbálta. – Atsushi-kun és Kyouka-chan most nincsenek itt – mutatott a szomszéd lakás ajtajára –, Kunikida-kun messze van, és szerintem ő is elment már otthonról, más meg jelenleg nem tartózkodik itt az irodából.

– Azért igyekezz – ragadta karon Chuuya, amint még egyszer körülnézett és ellenőrizte az utcát –, nem szívesen mutatkozom nálad!

– És velem? – csicsergett tovább Osamu, ahogy az utcán jobbra indult, de Chuuya értetlenül bámult rá, és balra húzta. – Hová akarsz menni?

– Te hová mész? – hagyta figyelmen kívül az első kérdést Chuuya, mert a válasz csak zavarba hozta. – Arra van a kocsim.

– A bolt innen kétsarokra van – csodálkozott Osamu, mire Chuuya lemondóan rázta a fejét.

– Valódi boltba akarlak vinni – sistergett –, gyere már! És ajánlom, hogy ezúttal ne szórakozz a kocsimmal!

– Jó, jó – mondta Osamu, még mindig tűrve, hogy Chuuya karonfogva vezesse a szomszédos ház parkolójához. – Nagyon rossz közös öngyilkosság lenne, és veled soha nem is vágynék rá!

– Még jó, soha ne is jusson eszedbe – szűrte a fogai közt Chuuya. Kinyitotta az ajtót Osamunak, mielőtt ő beszállt volna; egy régi megszokás miatt, de késő volt szabadkozni miatta.

– Ó, Chuuya! – Osamu őszintén meglepődött. Chuuya nem méltatta válaszra, csak gyorsan megkerülte az autót és beszállt. Szándékosan nem nézett Osamura, míg nem hallotta, hogy csukódik mögötte az ajtó. – Úriember vagy, meg sem érdemellek – folytatta Osamu, hamar oldva a saját zavarát, de megerősítve Chuuyáét.

– Így van, szóval tarts becsben – vetett rá egy gyors pillantást Chuuya, majd újra lesütötte a szemét.

Nem tudta, miért beszél ilyeneket, miért száll be Osamu játékába, amikor csak kínos helyzetbe keveri magát, de valójában nem volt ellenére. Osamu könnyű flörtje, amit valószínűleg csak gúnyolódásnak szánt, érintéséhez hasonló gyenge melegséget keltett benne.

Nem volt egészen őszinte Osamuhoz, amikor azt mondta, boltba mennek, mert a bevásárlóközpont volt Chuuya utolsó úticélja. Osamu békésen szemlélődött mellette az ismerős környéken, amíg ki nem hajtottak a központból. Még azt sem tette szóvá, hogy Chuuya magához képest milyen rendesen vezet, épp csak átlépve a megengedett legnagyobb sebességet, amíg fel nem értek a Tokió felé tartó főútra.

Chuuya gyorsan döntött, amíg Osamu távol volt tőle, és a teendőket rendszerezve először a város északi részébe, a Mitsuike Parkban lévő tóhoz vitte Osamut, rövid sétára megállva a fák között megbúvó vízparttól.

– Mire készülsz? – szólította meg negyedórája először Osamu, amikor Chuuya közölte, hogy megérkeztek.

Körülnézett, de csak azt tudta, hogy még mindig Yokohamában vannak. A környék nem volt ismerős, szinte sosem fordult meg a városban olyan távol az otthonától.

Chuuya most már felkészült a kérdésekre, mégis nehezére esett felelni. Hirtelen határozta el, hogy Osamut hosszabb időre kiviszi a lakásból, anélkül, hogy megkérdezte volna. A nyílt tér ellenére is biztonságosabb volt egy semleges helyen lenniük, mint a város szívében, a nyomozó lakásában, olyan közel mindkettejük szervezetéhez, és minden köztük lévő konfliktushoz.

Chuuya csupán együtt akart lenni vele, és nem érezte jól magát a hideg, barátságtalan lakásban. Ott csak az Osamu élete nyomait őrző szoba volt kedves, a lakás többi szűkös és sötét része nyomasztotta. Úgy érezte, hasonlóan hat Osamura is, csak a nyomozó már hozzászokott és nem vette észre.

A környezetváltozás mindkettejüknek jót tett. Chuuya egy régi ötlet miatt döntött épp annál a parknál és tónál. A környék az év minden részében gyönyörű volt, de a belvárossal szemben mentes a turistáktól, és, mert hideg volt, nem kellett nagy társaságtól tartaniuk, zavartalanul eltölthettek ott egy órát vagy kettőt sétálva, a tavacskát nézve.

Chuuyának nem volt konkrét terve a délelőttre, csak az, hogy Osamut kihozza a lakásból. Nem akart félni, hogy mikor ki veszi őket észre, így majdnem olyan messzire vitte a társát, ahol már névtelenségbe burkolózhattak.

Nem akart vele elmenni a városból, mert Chuuya fejében az szökéssel egyenlő lett volna. Csak kósza gondolat volt, hogy fogja Osamut, felhajt vele az autópályára, és meg sem áll a fősziget északi csücskéig, vagy épp délre fordul, és addig robog, amíg csak tart az út: elmegy, eltűnik Osamuval, úgy dob el mindent, ahogy egykor ő tette, de vele ellentétben Chuuya a partnerét nem hagyta volna hátra.

Neki számítottak azok a meggyengült, de soha meg nem szakadt kötelékek, amik kettejüket közel tíz éve összefogták, de a menekülés, ahogy jött, el is illant. Képtelenségnek tűnt, amit Chuuya a legnagyobb meggondolatlanságában sem tudott volna elkövetni.

Nevetséges volt, halkan el is nevette magát, ahogy válaszolt Osamunak:

– Kirándulunk egy kicsit – mondta egyszerűen, elhessegetve a szökés csábító képét. – Nincs hátsó szándékom, Makréla, csak kettesben akartam lenni veled.

Ahogy kimondta, a kifejezés másodlagos jelentést kapott, és Chuuyának elment a kedve a nevetéstől. Igaz volt, magára akart maradni vele, de nem tudta volna megmondani, miért. Az, hogy jólesett neki a társasága, meglepő érv volt, és hiába lett volna hihető, hogy a lebukást akarta elkerülni, ez is csak új kérdéseket vetett fel. Ha valaki felfedezi őket együtt, mégis mire következtetett volna?

Azonkívül, hogy a Nyomozóiroda és a Dokkmaffia hivatalosan sosem kötöttek békét, ők ketten nem ártottak egymásnak. Semmi sem volt abban, ha bármilyen okból találkoztak egymással, csupán ilyesmi addig nem fordult elő köztük.

Nem kerülték egymást, de nem is keresték a másik társaságát: Chuuya sokáig látni sem akarta. Nehezen lehetett volna meghatározni, hogy ez az elutasítás mikor és hogyan változott meg benne, de Chuuya nem is firtatta.

Belevetette magát a terv végrehajtásába. Élményeket akart adni Osamunak, amik végül mosolyt csalnak az arcára, amik elég jók, hogyha mélyen van, megérje rájuk emlékezni, és jelentsenek annyit, hogy az életét megóvják, amikor el akarja vetni magától.

Chuuya magát is vigasztalta a vele töltött napokban, mert amíg törődhetett vele, csökkent a saját, régi fajdalma. Úgy érezte, végre a kezében tartja, amire vágyott, már csak vigyáznia kellett, hogy ne veszítse el – ezért kapaszkodott olyan szorosan Osamuba, hogy a valódi érintések sem voltak ellenére.

Különös dolog történt Chuuyával. Bármilyen tartózkodó volt és eleinte bárhogy küzdött önmagával, elég volt egy kis engedményt tennie, és eldöntenie, hogy elmegy hozzá, örvénybe került: fekete lyuk mellé sodródott fénynyalábként egyre közelebb került hozzá, mígnem Osamu lénye egészen magához vonzotta.

Chuuya szívesen eltűnt, feloldódott volna benne, máskor Osamut olvasztotta volna magába, hogy ne lássa a szemében fel-felvillanó szomorúságot. Többé nem Osamut akarta megölni, csak a depressziót akarta kiirtani belőle, és a szabadban töltött idő ehhez jónak ígérkezett. A csend, a nyugalom, a meghittség, amire különben nem lett volna alkalmuk, még az ő szüntelen idegesség is csillapította.

Szükségtelen volt ismét karon fogni Osamut, így a hidegtől óvva zsebre tette mindkét kezét és az autót megkerülve várakozóan megállt mellette.

– Kigyönyörködted magad? Ha igen, induljunk.

– Biztosan nincs valami hátsó szándékod? – Osamu elindult a végrehajtó oldalán. Ő is zsebre tette a kezét: a kopasz fákat, a fehér földet, az üres, fagyott hóval borított padokat nézte az út két oldalán, alig pillantott közben Chuuyára. – Kelepce? Randevú? Közös öngyilkosság?

Mindet viccnek szánta, de Chuuya túlságosan komolyan vette. Alig húsz lépés után lefékezett és dühösen szembefordult Osamuval.

– Ha bántani akartalak volna, nem fáradok ezzel, hanem bevitetlek a központba – sziszegte –, és mondtam már, hogy ne álmodozz közös öngyilkosságról!

– Úgy. Szóval ez egy randi. – Osamu állta a pillantását, de Chuuya kék szeme nem sokáig nyugodott rajta. A nyomozó elmosolyodott, elégedetten figyelte, hogy kezdi Chuuya a havat rugdalni.

– Talán zavarna? – vágott vissza Chuuya kevés meggyőződéssel. Végre egyszer ő akarta zavarba hozni Osamut annyi piszkálódása után, de az igyekezete hiábavaló volt. Osamu meg se rezdült, sőt, még szélesebb lett a mosolya.

– Dehogyis. Téged, Chuuya? – Lágyan, mélyen ejtette a nevét, amitől Chuuya megremegett és néma maradt.

Felfortyant, amiért rosszul jött ki a saját játszmájából, de nem kezdett vitatkozni Osamuval. Igazat mondott: bár csak egy sétát és egy kis nyugalmat akart, találkozásuk különleges volta sem zavarta.

Nemet intett, és ez is elég volt Osamunak. Belekarolt, hogy indulásra bírja és tovább vezette az ösvényen, ami Chuuya emlékezete szerint a tóparton ért véget.

– Tudod, azért fura vagy – mondta Osamu, már mélyebben járva a fák között. Addigra eleresztette Chuuyát, de a kezét nem dugta újra felöltője zsebébe. Nem viselt kesztyűt, az ujjai kezdtek kipirosodni. Chuuya érdeklődő hümmögésére folytatta. A végrehajtó magához képest hallgatag volt, mióta kiszálltak az autóból, de láthatóan odafigyelt Osamura. – Miért mentél ilyen messzire miattam?

– Úgy érted, miért hoztalak ide? – kérdezett vissza Chuuya, mert nem szerette, ha Osamu talányokban beszélt. Ő szelíden a fejét rázta.

– Nem, tudom, hogyha bolond vagy, a Motomachira is simán elvittél volna kávézni. Nem ez érdekes, hanem, hogy miért jutott eszedbe velem törődni.

– Van más, aki megtenné? – kérdezett vissza Chuuya, fanyar hangja azonban, mert nem voltak tanúk, és nem is kényszerült rá, hogy végig Osamu szemébe nézzen, hamar megváltozott. – Te még mindig számítasz nekem.

– Azt hiszed, te nem számítottál nekem? – szólt Osamu halkan, egészen komolyan. A tóhoz közel álltak meg újra, a fagyott szélű víz látszott Osamu válla fölött.

Chuuya erőt vett magán és a szemébe nézett, de hatalmas igyekezetébre került, hogy az előbbinél hosszabban állhassa a pillantását.

– Őszintén? Biztos voltam benne.

– Hazudsz – mondta Osamu olyan egyszerűen, ahogy azelőtt Chuuya a hálószobában. Ő lehajtotta a fejét és némán igazat adott neki.

Őszintesége váratlan volt: Chuuya az elmúlt napokban sok olyan dolgot mondott és tett, amit korábban a büszkesége nem engedett volna, de lénye egy részét bármennyire féltette még Osamutól, falai nagy része leomlott, és képes volt vele bizalmas lenni.

A füle szégyentől és hidegtől egyaránt piroslott, és Osamu, akármilyen hideg volt a keze, fejét a tenyerébe zárta volna, hogy megóvja – nemcsak a hidegtől, mindentől, ami benne volt, de e vágyára nem volt értelmes magyarázat.

Megrázta a fejét, erőszakkal megszabadulva a késztetéstől, és helyzethez nem illő könnyedséggel beszélt tovább. Boldog lett volna, ha tényleg úgy érzi magát, de kezdett feszült lenni, várakozás idegességétől szorult össze a gyomra.

– Átlátok rajtad, máskor ne tedd. – Többet nem mondott, mert minden más túl idegen volt tőlük. Egyértelműnek kellett volna lennie, hogy Chuuya számíthat rá, de eljátszotta a bizalmát. – Ha azért hoztál, hogy veszekedj velem, kár volt fáradni, otthon is megtehetted volna.

Keserű volt, és bánta már, hogy megszólalt. Chuuya rá villanó kék szeme rosszat ígért.

– Nem akarok. Megérdemelnéd, de nem akarok – ismételte halkan, látható erőfeszítéseket téve, hogy higgadt maradjon.

Chuuya nem dühös volt, hanem megijedt. Osamu hirtelen váltása, az érezhető rosszkedv, ami átsejlett egy pillanatra a vidámság álcáján, amit ő addig, ostobán, egészen őszintének látott, lehűtötte.

Meg akarta fogni a társát, megszorítani a kezét, megrázni, hogy észhez térítse. Mintha hirtelen minden kisiklott volna: képtelenek voltak beszélni egymással, de Chuuya nem akart, hogy katasztrófába torkolljon.

Feladta a büszkeségét, félretette a sérelmeit, amik már egyébként is elhalványultak, és egyenesen Osamu szemébe nézett. Kegyelmet keresett a barna szempárban, de bármi megtette volna a rettegett űr helyett, amit akkor, megkönnyebbülésére, még nem tapasztalt.

Osamu érdeklődve viszonozta a pillantást, ez megoldotta a nyelvét. Kettesben voltak, nem akadt tanúja a beszélgetésnek, de Chuuya később sem akarta letagadni:

– Legalább most az egyszer hidd el, hogy komolyan beszélek, Osamu. Én csak veled szerettem volna lenni.

Osamu visszafojtotta a kikívánkozó miértet, pedig minden megindokolta volna. Chuuya őszintének tűnt, a kimondatlan érzések is látszottak a szemében: kétségbeesett, várakozó, reménykedő volt a pillantása, és a nyomozó tovább nem gyötörte.

– Akkor legyél velem – mondta Osamu szelíden, amitől az arca is ellágyult. Chuuya kifújta a visszatartott lélegzetét, kis párafelhő oszlott szét Osamu mellkasán, a következő, szapora pamacs a nyakát érte. – Kimegyünk a partra? – tette hozzá halkan, hogy segítse, mire Chuuya lassan bólintott és elindult.

Nem ellenőrizte, Osamu követi-e: hallotta, hogy ropog a hó mögötte, és a nyomozó végül felzárkózott hozzá. Chuuya zsebre tette a kezét, könyöke néha Osamu oldalának ütközött, de ő közvetlenül mellette maradt, és hiába volt széles a sétány, mire a vízhez értek, egészen közel került hozzá.

Lenyűgöző látvány fogadta őket, ami nem ért fel a néhány tavaszi fotóval, amit Chuuya korábban látott. Vékony jéghártya borította a tavat, a part közelében átlátszatlanná vastagodott; dér lepte a növényeket, fagyott hó ült meg a víz fölé hajló fák csupasz ágain. Alig voltak nyomok az éjszaka hullt, friss hóban, ez tovább fokozta a békességet, amit a tó és környéke sugárzott. Volt néhány pad a közelben, távolabb a sétányon, de mind hideg és nedves volt. Meg kellett elégedniük azzal, hogy a parton, a víztől néhány lépésre álltak, a fejük fölött egymás felé kapaszkodó, utolsó fák között.

Osamu halk, elismerő hangot adott, és Chuuya, aki erre felé fordult, őszinte elragadtatást látott rajta. Előbbi kínjait feledve elmosolyodott, mert épp ilyen látványra vágyott, és ha nehezen jutott is hozzá, teljesen megérte. Sikerült elkápráztatnia Osamut egy ilyen egyszerű dologgal (nem akart azzal törődni, milyen szomorú és sivár élete lehet, ha egy parknak és a téli tájnak így tud örülni), ami neki is örömöt okozott. Nem tudta abbahagyni a mosolygást, pedig már nem is a tavat, csak a nyomozó arcát nézte.

Osamu bőre piros volt, a rövid séta alatt kicsípte a hideg, de láthatóan nem zavarta. Magáról megfeledkezve, izgatottan szorította arcához mindkét kezét. Lélegzete fehéren tört át az ujjai között, Chuuya a könnyű pára röptét is megbabonázva figyelte. Osamu hideg ujjait melengette, de alig figyelt oda rá. A tavat, majd újra Chuuyát nézte, és talán, mert nem volt kinek megjátszania magát, azt mondta, amit valójában érzett:

– Köszönöm.

– Remélem, nem vonz a víz – vágta rá Chuuya, mert Osamu hangja kizökkentette. Elmerült az arca látványában, a feje eltompult és összezavarodott: ezt az önfeledtséget, pillanatnyi örömöt hajszolta, amit akkor felfedezett Osamuban, hálálkodására nem volt felkészülve.

– Nem. – Osamu továbbra is a szájára szorította a kezét, ami eltompította. A fejét is megrázta, mégsem lett meggyőzőbb. Chuuya nem törődött vele, valójában mit mond, egyre csak őt bámulta. – Hideg a víz, Chuuya – forgatta a szemét Osamu, észlelve, hogy a társa nem figyel rá –, a kisujjamat sem akarom beledugni. Ellenben nézd – guggolt le hirtelen az enyhén lejtő parton, közvetlenül a víz mellett –, szerintem elég vastag! – Megkocogtatta a jeget, ahol elérte, közben az utolsó közeli fa törzsén támaszkodott. – Menjünk rá!

Ez végre megtette a magáét, és Chuuya felrántotta a földről.

– Ne legyél hülye, azonnal beszakadna! Nem engedem, hogy rálépj! – Chuuya két lépéssel távolabb húzta a víztől, ismét biztonságos távolságban tartva őt, de ekkor sem eresztette el. – Ne menj olyan közel, mert beleesel – morogta már kevésbé hevesen, hol Osamu arcát, hol a cipőjét nézve. – Tudom, hogy nagy makréla vagy, de ez a víz nem lenne jó neked, és nem tudlak kihúzni.

– Azért megpróbálnád? – Osamu tűrte a ruhájába mélyedő ujjakat, a kezét végül nem azért érintette meg, hogy lehúzza magáról.

– Nem – mondta Chuuya, megállítva Osamu készülő cirógatását. – Nem kerülnél oly helyzetbe, hogy meg kelljen próbálnom.

– Nagyon szomorú randi lenne, ha mindketten bőrig áznánk, nem gondolod? – Osamu feljebb állt a parton, még néhány centivel magasabbá vált a társánál, de Chuuyát akkor nem ez a különbség zavarta. A kezét fogta, hideg ujjait Chuuya ujjai közé dugta, amitől megborzongott.

– Ez nem randi – nyögte ki, erősebben szorítva Osamu kabátját. Kezdett kimelegedni, a szája kiszáradt; a másik közelsége váltotta ki belőle, de nem akart neki véget vetni.

– Eddig nem tiltakoztál – mondta Osamu vidáman.

– Eddig nem hittem, hogy komolyan veszed. – Chuuya kapaszkodót keresett benne, mert elgyengült a lába. Nem tudta helyén kezelni az eseményeket, így megpróbálkozott Osamu módszerével, és beszállt a játékba: – Nem bántam veled valami jól, hogy idehoztalak ilyenkor, és hagytam, hogy egészen átfagyj. – Sajnálkozó hangja túlzó, de a szándéka őszinte volt, Chuuya szíve hevesebben vert miatta. Óvatosan eleresztette a ruháját és összekulcsolt ujjaikat vette a kezébe. Osamu másik kezét is az ajkához emelte, és lassan rálehelt, majd megcsókolta az ujjait, zavarba hozva vele a nyomozót.

Chuuya várt, de, mert nem próbált kiszabadulni, mindkettőt megismételte: Osamu kezét a csók után is az szájához szorította. Jólesett neki a közelsége, nem akarta elereszteni, sem azt, hogy elhúzódjon.

Lehunyta a szemét, elmerült az érzésben, és újra megcsókolta a kezét, lágyabban és lassabban a reggelinél. Nem tudott betelni Osamuval, mert addig nem is fogta fel, hogy mennyire vágyik rá.

Osamut váratlanul érte a viselkedése. Soha senki nem bánt így vele, mert férfi volt, és ő csókolt kezet a lányoknak, akkor is, ha csak érdek, semmi érzés nem volt benne. Chuuyával azonban más volt a helyzet. Semmilyen érdek nem vezette, a lehetséges érzések azonban túl megfoghatatlanok voltak Osamunak.

Annyira intim, de egyben természetes volt, hogy eszébe sem jutott tiltakozni: Chuuya volt az egyetlen lény a világon, akinek ezt valaha megengedte volna, és az utolsó is, akiről elhitte, hogy hajlandó rá.

Osamu a sokadik csók előtt megsimogatta Chuuya arcát, hüvelykujja az ajkát érte. Chuuya megremegett, kinyitotta a szemét, és Osamura meredt: a nyomozó érintése és szeme egyaránt megbénította, a szíve hevesebben kezdett dobogni.

– Ellenkezőleg, Chuu, olyan jól bánsz velem, hogy meg sem érdemlem – suttogta Osamu, Chuuya száraz ajkát cirógatva, mire résnyire nyitotta a száját. Osamu is beleborzongott, de nem hagyta abba. Akárcsak korábban ő Chuuyát, a látványa lenyűgözte és kíváncsivá tette, nem tudott tőle szabadulni. Nehezen szólította meg, másodszor a becenév felcserélődött a csók chujával. Chuuya halkan felsóhajtott, hangja és kifújt, forró lélegzete szertefoszlott Osamu ujján. – Valahogy, valamikor vissza fogom adni.

Nem volt egészen magánál, amikor kimondta, mintha részeg vagy gyógyszertől bódult lett volna. Chuuya káprázatos kisugárzása: a piros arc, a puha ajkak tapintása, mereven rászegeződő kék szeme, a csuklóját tartó, egyre gyengébb szorítása hatott rá. Ő is a Chuuyát uraló, pillanatnyi őrületbe sodródott, de Osamu megpróbált rajta felülkerekedni.

Elbukott, és egy különös helyzetben találta magát, amit önszántából soha senkivel nem csinált volna: amit érzett, több volt, mint vágy, de jobb szót nem ismert rá. Chuuya egy pillanat alatt elérte, hogy a feje egészen összekuszálódjon, és később se a tetteivel, se a szavaival ne tudjon elszámolni, de amíg ő nem ellenkezett, Osamu sem akart neki véget vetni.

Chuuya olyan szaporán lélegezett, hogy Osamu minden kis zihálását hallotta. Megrázta a fejét, közben újabb puszit adott Osamu ujjaira.

– Nem azért teszem – suttogta, de Osamura vetett éhes pillantása meghazudtolta. Nem várt viszonzást, de minden porcikája azt súgta, hogy el fogja fogadni.

Osamu először ijedt meg komolyan, mióta Chuuya beállított hozzá. Megbizonyosodott róla, hogy nem Mori küldte a nyakára, az életét a maffia felől senki sem fenyegette, mégis bajba keverte magát Chuuyával, mert akaratán kívül csinált valamit, amit nehezen lehetett volna helyrehozni. Abban sem volt biztos, akarja-e, de megrettent, amikor újra ránézett Chuuyára, és annyira engedelmesnek, törékenynek találta csak azért, mert megsimogatta az ajkát...

Chuuyánál volt az irányítás, egy perccel azelőtt ő fegyverezte le azokkal a forró csókokkal, de Osamu fordított a helyzeten anélkül, hogy szándékában állt volna, és hirtelen nem tudott mit kezdeni a hatalommal.

Ha ez történt, mindig tétovázott, végül megijed. Akármilyen magabiztos volt, és akármilyen könnyen csapta a szelet bárkinek, amikor érzések is keveredtek a dologba, nem tudott vele mit kezdeni: soha semmit sem érzett a nők iránt, akik végül kikötöttek az ágyában. Nem szerette, akik őt szerették, mert pillantásuk teher volt: kötelezettségek, nehézségek, rengeteget veszekedés ígéretét hordozta.

Osamu menekült ez elől. Sosem keresett szerelmet, mert hitte, képtelen lenne a viszonzásra: a nők, akik beleszerettek, elvesztek. Osamu nem érdeklődött tovább irántuk, leginkább, hogy önmagát védje, és mindig érzelmek nélkül, ellenségek karjában, vagy prostituáltak közt talált megnyugvásra.

Ez csak néhány alkalom volt, mert túlságosan kevésre tartotta magát, hogy a testi vágyaival törődjön. Lángolása ritka, de heves volt, és megijedt, amikor sok korábbi hideg csók és simogatás után Chuuyának csak a közelsége is képes volt melegséget kelteni benne.

Az egyetlen ember volt, akiben bízott, akinek természetessé vált a jelenléte. Akit öt éve szinte nem is látott, mert nem bírta elviselni, aztán csak meg akarta őt védeni magától. Akitől végzetesen elkésett, és mire újra látta, volt egy barátnője.

Keserűség öntötte el Osamut, de mert szerette Chuuyát, megpróbálta megmagyarázni magának, hogy örül, és a boldogságának kell is örülni. Chuuya azonban nem volt boldog, és korábban is egyetlen egyszer, még a partnerségük alatt csak azért dörgölte Osamu orra alá az akkori, rövid párkapcsolatát, hogy dicsekedjen vele és bosszantsa. Komolytalan dolog volt, amíg pár hétig találkozgatott egy lánnyal, és összeszedte az első tapasztalatait, de, mert ennyivel érettebb lett Osamunál, nem állta meg, hogy a tudtára hozza. Chuuya azonban elhallgatott és többé egy szót sem szólt a lányról, amint meglátta, hogy Osamu milyen közömbösen, üres tekintettel felelt rá, majd később hogy termett egy kupac véres fásli a fürdőszobai kukában.

Osamu akkor is bosszús volt, de ez hamar elmúlt, és csak tompa fájdalmat érzett. Minél jobban próbált mosolyogni és elhitetni magával, hogy rendben van, és tiszteletreméltó, hogy Chuuya akar és képes is egy kicsit normális életet élni, egyre boldogtalanabb lett, és végül ott, a boltban még egy üveg italt tett a kosarába.

Chuuya viselkedése ismét összezavarta az érzéseit, és fogalma sem volt, mit kéne tennie. Amíg olyan szorosan állt előtte, fogta a kezét és a tekintete nem eresztette az övét, bármire képes és hajlandó lett volna, de Chuuya nem tartott ki tovább. Lehunyta a szemét, ajkát még egyszer, utoljára a kezére szorította.

– Boldognak akarlak látni, és most annak tűnsz – suttogta –, de nem éri meg, hogy halálra fagyj miatta.

– Már nem fázom – mondta ugyanolyan halkan Osamu. Kihúzta a kezét a szorításból, de újra összekulcsolta az ujjaikat, és oldalra lépett. Chuuya mellé került: nem erőltette a szemkontaktust, mert érezte, hogy zsibbad mindene, ha túl sokáig néz rá.

Megsimogatta a kezét, és várt, hátha végre elérte Chuuya határait, és kitépi magát a szorításból, de ő nyugton maradt. Osamu erre tétován megismételte, és a földet nézve szólt újra:

– Te boldog vagy, Chuuya?

– Nem tudom – mondta rövid csend után. – Próbálok. Szeretnék.

– Miért kell mindig megnehezíti a dolgodat? – ingatta a fejét Osamu. Szomorú mosoly tűnt fel az ajkán, de Chuuya nem láthatta. Két különböző irányba néztek, de közel voltak egymáshoz. Chuuya ezt erősítve az ujjaikat is szorosabbra kulcsolta, mintha félne, hogy a különös szavak után Osamu magára hagyja.

– Miről beszélsz?

– Miért pont velem próbálsz boldog lenni? – Osamu őszintén kíváncsi volt, és többé meg sem próbálta elkerülni ezeket a témákat. Akárhogy igyekezett, túl közel álltak egymáshoz, hogy értelmetlenül csevegjenek; minden harmadik mondat valami hasonlóan komoly kérdésbe fulladt.

Legalább néhányra felelniük kellett, különben nem tudtak tovább haladni, és Osamu megtette az első lépést. Hangja szelíd, de kérlelhetetlen volt, és Chuuya, aki rettentően kimerült és túl akart esni minden kellemetlenségen, abban sem hitt többé, hogy Osamu végül elutasítja.

– Mert eddig is veled kellett volna – mondta. Erőszakkal nem gondolt Ramikóra, de a lány ismét, a lehető legrosszabbkor a fejébe tolakodott. Chuuya az ajkában harapott, hogy a fájdalom elűzze, de a kis tétovázás Osamu figyelmét sem kerülte el. – Hülyeség, és felőlem nevess ki, ha meg mered tenni – hadarta, de szemernyi fenyegetés sem volt a hangjában –, de te vagy nekem az egyetlen...

– ...aki? – próbálkozott Osamu, mire Chuuya a fejét rázta.

– Amit csak akarsz, nem tudom! Azt tudom, hogy számítasz nekem, és, baszd meg, félek, mert nem akarom, hogy meghalj, világos?! Nem akarlak téged elveszíteni! Nem akarlak téged is véresen látni!

Chuuya levegő után kapkodott, felhúzott válla és a karja is remegett. Alig mondott valamit Ramikóról, de az érzéseit addig féken tartó gát átszakadt, és elsodorta.

Chuuya nem akarta felzaklatni magát, nem akarta ennyire kiadni magát Osamunak, de az őszinteség összezúzta, és minél keservesebben próbált megnyugodni, annál rosszabb lett. Nehezen kapott levegőt, és már csupán azért küzdött, hogy ne sírjon, de a szemét dühös könny szúrta.

Osamu le volt sújtva. Chuuya ismerte őt, tudhatta, hányszor próbált meg véget vetni az életének, egyszer-egyszer csak unalomból vagy kíváncsiságból, de akkor ilyesmit nem forgatott a fejében. Nem akart magányosan meghalni és örökre egyedül maradni a következő életében vagy a túlvilágon – Osamu e kettő közt ingadozott, de mindkettő rossznak ígérkezett –, nem talált senkit, aki vele együtt szívesen meghalt volna, és viselkedésével nem akart másokat terhelni, de épp azt, akinek olyan kevés köze volt hozzá, megrémisztette az öngyilkossága.

Chuuya talán sokáig nem is értesült volna róla, mégis félt, rettegett tőle, és Osamu volt olyan figyelmes, hogy a tőled is kifejezést meghallja. Tudta, nem ő lett volna az első ilyen élménye, és az új információ kéretlenül, de világosan kapcsolódott a titokzatos barátnője haláláról szóló pletykákhoz.

A nő tehát felvágta az ereit és Chuuya találta meg – ez sok mindent megváltoztatott számára.

Nem kellett, hogy egy szót is szóljon róla, meggyőződése volt, hogy érti őt – épp csak Chuuya fő motivációját értette félre. Nem azért akart vele lenni, mert elvesztette Ramikót, és vele pótolta, hanem, mert a sok-sok korábbi pótlék bizonyult rossznak, és a valódi társát már nem hagyhatta meghalni.

Nem tudta összeegyeztetni az addigi tapasztalatait Chuuya kirohanásával, és sokadlagos kérdés volt, valójában hogyan kötődött Ramikóhoz.

Chuuya remegett, és végül kitépte a kezét az övéből, hogy letörölje a könnyeit. Ám hiába igyekezett, sírása dühödt zokogásba fulladt. Szégyenkezve ragadta meg Osamu pulóverét, arcát a sáljába fúrta, és egész testtel elrejtőzött a szétnyitott kabátja alatt.

Osamu nem sokáig várt, az első döbbenet múltán átölelte és simogatni kezdte a hátát, hogy csillapítsa. A fejét Chuuya fejére hajtotta, elnézett a tó felé, de valójában semmit sem látott. Lassan ismételgette a simogatást, a keze néha megpihent a nyakán vagy a hajában, de valójában sehol sem érhetett Chuuyához. Elrejtőzött előle, szipogva szorította az arcát a mellkasához, és hangosan, nehezen lélegzett. Fel-felcsuklott, amíg nem csitult a remegése, és úgy kapaszkodott Osamuba, hogy ő kénytelen volt közelebb hajolni hozzá.

– Itt vagyok – mormolta Osamu a volt partnere hajába. Megpuszilta a fejét, amit Chuuya meg sem érzett, de Osamu megborzongott tőle. Orrát a hajába fúrta, közben tovább simogatta. – Nem ölöm meg magam, hallod? Ígérem. – Tudta, nem kellett volna ilyesmit ígérnie, mert Chuuya addig is épp elégszer kételkedhetett benne, de könnyen csúszott ki a száján, és akkor, kis ideig komolyan gondolta. – Semmi bajom se lesz, amíg itt vagy, és én sem foglak téged még egyszer itt hagyni.

Osamu fél kézzel a derekát ölelte, a másikkal tovább simogatta, de amikor Chuuya szipogása halkulni kezdett, és a ruháját sem tépte olyan erősen, mindkét keze megállapodott a derekán, és laza ölelésben tartotta. Chuuya addig nem volt olyan közel hozzá, de Osamu hamar megbarátkozott az érzéssel. Anélkül, hogy eleresztette volna Chuuyát, egyik közeli padhoz vezette.

Osamu leseperte a havat a padról, és leterítette vastag sálját, mielőtt leültette Chuuyát, és ő is leereszkedett mellé. Összefogta magán a kabátot, elrejtve a könnyek nyomát a ruháján, és átkarolta Chuuyát, amikor ő rá sem nézve a vállához simult, fejét ismét Osamu nyakához nyomta.

– Szánalmas vagyok – mormolta sírástól rekedten. Osamu megsimogatta.

– Nem, csak érzel és élsz – mondta. – Rendben van, Chuuya.

A maffiózó még szorosabban simult hozzá, egészen elrejtőzött a ruhájában, a combjuk is egymáshoz ért.

– Nem erre lett volna szükséged. Sajnálom. – Kásás volt a hangja, de Osamu, ha odafigyelt, elég tisztán értette.

Chuuya képtelen volt megszabadulni a komplexusaitól, és amint egy kicsit összeszedte magát, megpróbálta egész személyiségek romjait újjáépíteni. Rögeszméje, hogy gondoskodjon Osamuról, megjelent, pedig magával sem tudott mit kezdeni, és szégyellte, hogy Osamu ilyen összetörtnek látja.

Nem bírt a szemébe nézni, és az érintés miatt is szégyenkezett, mégis inkább hozzábújt, kapaszkodót keresett benne, mert a társa megnyugtatta. Ha érintette, el tudta hinni, amit mondott: épségben volt és ez nem változott, amíg együtt voltak, emiatt Chuuya nem is akarta elengedni.

Komolyan el akarta hinni, hogy többé nem hagyja el, és amíg Osamu simogatta, ez lehetségesnek látszott. Sosem volt azelőtt ilyen közvetlen és jóságos hozzá, de akkor nem használta ki a gyengeségét, hanem megóvta, ahelyett, hogy kigúnyolta vagy megalázta volna. Osamu nem élt vissza azzal, hogy uralkodhatott volna felette. Vigyázott rá és a karjában tartotta, mint amikor, összeesett a Megszállottság után – Chuuyának erről sosem volt tudomása.

– Ne sajnáld, Chuu, nincs mit. – Osamu igazán türelmes volt hozzá. Fázott és a hely sem volt alkalmas a hosszas maradásra, de nem akarta zavarni Chuuyát, és nem is szívesen engedte volna ki a karjából. Ha otthon vannak, talán az ölébe vette volna a lábát, hogy Chuuya rendesen átkarolhassa, de odakint ezt nem kockáztatta. Fogalma sem volt, hogy hatna ez Chuuyára, és magában sem volt biztos: értelmetlen vágyai a semmiből jöttek, amíg Chuuya hajából lélegzett, a karját fogta és a maffiózó kifújt lélegzete a nyakát cirógatta. – Hazavigyelek? – kérdezte egy perc múltán, csukott szemmel. Chuuyát a karjában tartva pihent, és bármilyen veszélyes volt, nem törődött a külvilággal.

– Ne is álmodj róla, hogy vezetheted az autómat – mormolta Chuuya a korábbinál tisztábban. Az állát Osamu mellkasának támasztva felnézett rá, lesodorva a nyomozó fejét a sajátjától: a szeme csillogott, a tavaszi ég üde kékjét idézte, az arca sápadt volt, foltokban még látszott rajta a zokogás pirossága.

Úgy döntött, nem fog tovább magyarázkodni, miután Osamu fogadta a bocsánatkérését. Épp elég nehéz volt folytatnia, mintha semmi se történt volna, de Osamu hajlandó volt alkalmazkodni hozzá, ezért bátrabban tette hozzá:

– Vásárolnunk kell, és ebédelnünk is, de majd utána én hazaviszlek.

– Megtisztelsz azzal, hogy velem töltöd a szabad estéd? – Osamu tétován rámosolygott, Chuuya próbálta viszonozni.

– Ha már kéred, és a holnapot is. Ha csak nem akarsz elküldeni.

– Mondtam, hogy nem – suttogta. Úgy tűnt, eljött a távozás ideje, így kelletlenül eleresztette Chuuyát, aki kibújt a karja alól és a sálját felvéve felállt a padról.

– Nem tudom, mit csinálok veled, ha megfázol – dohogta, ahogy Osamu nyaka köré tekerte a sálat. A fél arcát is beborította, amit az előbbinél szélesebb mosollyal nyugtázott.

– Természetesen főzöl nekem levest és ápolsz, ha már miattad történt! – vágta rá Osamu, amint lehúzta a sálat az álla alá. Elfogadta Chuuya kezét, aki felsegítette a padról, és nem eresztette el. Összekulcsolta az ujjaikat, mire Chuuya, a visszavágást feledve, zavartan nézett rá.

– Mit művelsz?

– Azt akartad, ne engedjelek el, tessék. Vagy nem lehet veled jót tenni? – mondta Osamu magabiztosabban, mint ahogy valójában érezte magát. Minden szónál tiltakozást várt, de Chuuya nem eresztette.

– Erről senkinek se beszélj, hallod? – szólt vissza, miközben zsebre tette a kezüket, és Osamu ujjait még jobban megszorította.

– Lakat a számon, Chuuya – bólogatott Osamu. – Mit gondolsz, kinek dicsekedhetnék ezzel?

Lassan, keveset beszélve mentek vissza az autóhoz, majd a parktól egy közeli étterembe ebédelni. Chuuya nem sokat törődött a szükségleteivel, de tudta, hogy muszáj enniük, Osamu még nála is kevésbé figyelt oda magára.

Találomra ültek be egy szimpatikus, kívülről nem túl zsúfoltnak látszó helyre, ami hagyományos, japán ételeket kínált, és negyed óráig egy szót sem váltottak: mindkettejüket lefoglalta a saját tányérja. Osamu egy pohár gyümölcslevet, Chuuya ásványvizet ivott, amíg a kávéjukat várták, az este után egyikük sem vágyott alkoholra.

Chuuya olykor vetett egy pillantást Osamura és végül lebukott: a nyomozó is felé nézett, letette a poharat, és az asztalra könyökölve a kezébe támasztotta az állát.

– Mi az? – kérdezte Chuuya, újra olyan támadástól tartó villanással a szemében, hogy Osamu megbánta a leplezetlen bámulását.

– Semmi, csak gyönyörködöm benned – mondta túlzott érdeklődéssel, hogy Chuuya tudja, nem muszáj komolyan venni. – Olyan ritkán látlak.

– Szeretnél gyakrabban? – dőlt hátra Chuuya, keresztbe téve két kezét a mellkasa előtt. Oldalra billentett fejjel, összehúzott szemmel, lusta mosollyal többé nem tűnt gyámoltalannak, Osamu magától nem is féltette. Kihívás alatt valódi érdeklődés rejlett a hangjában, és Osamu inkább erre felelt. Az ért el a bensőjéig, Chuuya jól ismert ragadozóarcát a korábbiak után figyelmen kívül hagyta.

– Nem számít, hogy mit akarok, csak, hogy lehetséges-e – adta vissza, de a maffiózó nem ingott meg.

– Nehéz lesz, de igyekszem lehetővé tenni.

– Nem félsz Moritól? – érdeklődött Osamu. Gépiesen rámosolygott a pincérnőre, aki a kávéjukat hozta, amitől Chuuyának ráncba szaladt a homloka.

– Nincs félnivalóm – mondta –, amíg senki sem tud róla, és neked is ez az érdeked, szóval segíteni fogsz benne.

– Fenyegetsz? – A mosoly megmaradt Osamu ajkán. Chuuya az asztal alatt finoman, figyelmeztetően bokán rúgta.

– Nem, kérlek. Így kérlek. – Bedugta a lábát Osamu két cipője közé és belekortyolt a kávéjába.