𝐈𝐕.

Osamu rossz alvó volt, ezért Chuuya percenként arra gondolt, vajon mikor kelti fel, és találja szemben magát a szobából kijövő nyomozóval, de akkor sem került elő, amikor ő végzett, és nyugodtabban ment át a konyhába, hogy kávét csináljon. Amíg készült, Chuuya vendégre nem jellemző bátorsággal nézett be a hűtőbe, a konyhaszekrényeket is kinyitotta. Reggelit akart csinálni, inkább csak Osamunak, mert neki háborgott a gyomra, de alig talált valamit: a konzerv halat, rákot és néhány darab tojást nem nevezte ételnek.

Bosszankodott, de kénytelen volt improvizálni, és sütött egy sajtos omlettet Osamunak. Megjegyezte, hogy be kell vásárolniuk, úgy gondoskodva Osamu rosszul vezetett háztartásáról, mintha maga is a része lett volna.

A nyomozó még akkor sem került elő, amikor megitta a kávéját, elkészítette a reggelit, és emlékezetből Osamu italát is úgy ízesítette, ahogy régen szerette. Chuuya tétlenné és tanácstalanná vált, kezdte rosszul érezni magát a szűk, ablaktalan konyhában.

Az ételt és a két bögrét otthagyta a pulton, és csendesen visszament a szobába. Kevés fény szűrődött be az ablakon, Chuuya így nem tudta megmondani, Osamu ébren van-e, de a nyomozó kinyitotta a szemét, mire letérdelt hozzá.

– Jó reggelt, csigabiga – tapogatta meg Chuuya combját, fél kezét kidugva a takaró alól. Az érintés Chuuya torkára forrasztotta a szót. Vissza akart vágni, de Osamu hangja álmos és édes volt, a csipkelődő megszólítás és a simogatás így kedvesnek hatott. – Azt hittem, itt hagytál – fordult felé, a kezét egészen természetesen húzva vissza Chuuya öléből.

– Mondtam, hogy maradok, higgy nekem – morgott Chuuya, akit Osamu viselkedése elbizonytalanított. – Csináltam enni – váltott témát –, kelj fel, mielőtt kihűl.

– Nem akarok – makacskodott Osamu, hangja játékos színt kapott. – Az én törődő csigabigám biztosan nem hagyja, hogy éhezzek – folytatta most már nyilvánvalóan komolytalanul –, ez a legkevesebb a tegnapiak után!

– Merj még egyszer így hívni! – sistergett Chuuya, de a dühe szinte azonnal elpárolgott. A mellette hengergőző Osamut nevetségesnek, egyszerre bájosnak találta, amit azelőtt nem látott meg benne.

– Csi– – kezdte Osamu, de Chuuya szeme láttán meggondolta magát. – Csinos vagy, Chuuya – mosolyodott el, és felült, majd fel is kelt az ágyból, a leforrázott, párna mellett térdelő Chuuyát magára hagyva. – Csináltál kávét is? – folytatta a ruháját igazgatva. Ugyanazt a pamutkimonót viselte, mint este, meglazult övét igyekezett kibontás nélkül újra meghúzni.

– Csináltam! – vágott vissza Chuuya, akit kikészített a játéka. – Fejezd be, Osamu! Mondtam, hogy ne hívj így!

– Pedig csak őszinte voltam – mondta Osamu neki háttal, amíg lesimította a ruháját. – Bár nem tudom, a csinosra vagy a csigára gondoltál?

– Hagyd abba! – Chuuya felkapta a párnát és Osamuhoz vágta. Nem akarta bántani, de régi, jóleső elégtételt érzett, amikor puffant a vállán.

– Kegyetlen vagy, Chuuya! Kímélj meg! Látod, hogy most keltem fel az ágyból! – panaszkodott Osamu, ahogy lassan lehajolt, és mielőtt Chuuya bármit tehetett volna, a fejéhez vágta a párnát. Az utolsó pillanatban tompította a csapást a kezével, és a képességével megtámogatva vágta ismét a kuncogó Osamuhoz. Hasba találta, egy kicsit nagyobb erővel, mint ahogy a pehelypárna sújtotta volna: még a homály ellenére is látta, hogy szikrázik fel a régi fény Osamu szemében.

– Meglakolsz – sziszegte és a futonra döntötte Chuuyát, egyszerre egy gyengéd, arcára mért párnacsapással. Chuuya Osamu alatt találta magát, és kivédett két ütést, mielőtt Osamu lefogta a fél kezét, ő viszont a kispárnát kaparintotta meg tőle. – Na? – Osamu fölötte térdelt, fél kézzel Chuuya csuklóján támaszkodott, a másikkal felemelt jobbját fogta, mielőtt megüthette volna. Chuuya nem tudta használni a képességét, pedig szívesen a takaróba süllyesztette volna, így csak összehúzott szemmel, zihálva nézett Osamura. Végül elvigyorodott, és Osamu emiatti zavarát kihasználva ledobta magáról. Ő támaszkodott meg a feje mellett, mindkét kezét a takaróra nyomta.

– Tessék! Győztem! – nézett le diadalmasan Osamura, aki meglepően édesen visszamosolygott rá. A rövid küzdelem élénkké tette, és láthatóan jól érezte magát közben.

– Várd ki – suttogta, és felhúzott térdével megbillentette Chuuyát. Ő egyensúlyát vesztve a nyakába esett, és eleresztette a kezét, hogy meg tudjon támaszkodni.

Osamu átölelte a derekát, pár pillanatig a csupasz bőrét érintve, majd lelökte magáról: oldalt feküdtek egymással szemben, és Osamu teljes diadalként újra a párnával, egészen finoman pofonütötte.

– Köszönöm az ébresztőt, Chuuya – mondta, hagyva, hogy a másik kitépje a párnát a kezéből. Chuuya azonban nem ütötte meg újra. Az arca kivörösödött, szemében lelkes tűzzel nézett Osamura, és látva, hogy milyen élénk, a könnyű győzelemtől hogy húzódik önkéntelen mosolyra az ajka, ő is megszelídült. Rámosolygott: boldoggá tette Osamu arca, és a megadása miatti halk nevetése.

– Máskor is szívesen – mondta két szapora lélegzetvétel közt. A szíve hevesen vert még a játékos harc után, a testét a rosszullét zsibbadása után adrenalin és jóleső izgalom öntötte el. – Vegyél még párnákat, és rendesen is küzdj meg velem – vigyorgott rá, mire Osamu megbökte az arcát.

– Végrehajtó létedre elég gyerekes vagy. – Chuuya nyelvet öltött rá, nem vette komolyan a sértegetését.

– Te meg gyerek vagy, nagy makrélabébi – forgatta a szemét, mert Osamu tovább nyomkodta. –Na, menj reggelizni – szólt rá –, vagy meg is kell etetni, különben nem gondoskodsz magadról?

– Ha már felajánlottad, etess meg, Chuuya – mondta Osamu még mindig komolytalanul –, legalább legyen haszna, hogy itt vagy.

– Nem örülsz? – pillantott rá. Osamu abbahagyta az arca nyomkodását és felkönyökölt, a játékossága nyomtalanul eltűnt.

– Dehogynem, Chuuya, csak nem értem. Öt év után feltűnsz a semmiből, amikor már meg se akarsz ölni, és semmi dolgunk nincs egymással, bekönyörgöd magad az ágyamba, és most, hogy mindent megkaptál tőlem, reggelit csinálsz, és nem akarsz hazamenni. Beteg vagy? – Osamu megérintette a homlokát, de, mert a gesztus ismét csak játék volt, Chuuya elütötte a kezét, érintése egyébként is összezavarta.

Osamu pontosabban látta a helyzetet, mint valaha remélte. Chuuya nem tudott kitérni a magyarázat elől, de nem volt felkészülve rá. Bekapott egy fájdalomcsillapítót a fürdőszobában (szigorúan ellenőrizte Osamu készleteit, nincs-e túl erős szere, vagy nem hiányzik-e feltűnően sok tablettája), így a feje tiszta volt, de abban a helyzetben nehezére esett gondolkozni.

Osamu túl gyorsan váltott. Higgadtsága az előbbiek után meglepte, mert a vidám harc olyan volt, mint újra csak tizenhat évesek lettek volna, és egészen másféle, talán könnyebb gondok nyugodtak rajtuk.

Osamu kifejezésmódja sajátos volt. Chuuyának a legkevésbé fontos ragadta meg a figyelmét a szónoklatból.

– Nem kaptam meg mindent, amit akartam – nézett félre –, szóval ne reménykedj, hogy megszabadulsz tőlem. Ezt akarom még, sokszor – mondta Chuuya halkan, mereven a távolabbi falat nézve, mintha Osamu ott se lett volna.

– Pontosan mit? – hangzott a feje fölül. Chuuya nagyot sóhajtott.

– Ezt. Hogy nevess, igazán. – A hangja remegett, végül kimondta: – Boldognak akarlak látni.

– Akkor már mehetsz is, Chuu – távolodott el tőle Osamu. Chuuya nem fordult meg, de a zaj és a takaró benyomódása tudatta, hogy Osamu lefeküdt mellé, két kezét a feje alatt nyugtatta. – Én boldog vagyok.

– Hazudsz. – Chuuya képtelen volt ránézni.

– Miért tenném? – Osamu hitte, hogy igazat mond, a mellkasa mégis minden lélegzetvétellel súlyosabbá vált. Utálta a sajnálatot, nem tudott mit kezdeni mások aggodalmával, és ez alól Chuuya sem volt kivétel.

Megszokta, hogy elrejtse az érzelmeit, és, mert a legkevésbé furcsa az volt, ha mosolygott, végül állandó jókedvet erőltetett magára. Az egész életéből viccet csinált, élén a depresszióval és az öngyilkossággal, csak hogy senki se vegye komolyan, és többé ne faggassa. Fárasztó, egészségtelen és nehéz volt, de Osamu hozzászokott, mire felnőtt, és már olyan természetesen színlelt, hogy néha a maga sem tudta megkülönböztetni a valóságtól.

Ijesztő és szokatlan volt az a valódi, melengető öröm, amit Chuuyával tapasztalt: a nevetése mélyről jött, a szórakozás játékossá és szabaddá tette, de ez hamar elillant, még mielőtt igazán megízlelhette volna. Erősebb volt, mint a csendes öröm, amit Chuuya ottléte óta tapasztelt, és szinte teljesen elnyomta a szomorúságot, amit az utolsó találkozásuk óta érzett.

Osamunak kevés igazán különleges ember volt az életében, de Chuuya közéjük tartozott, és úgy érezte, a barátnője léte jobban eltávolította őket egymástól, mint annak idején az ő minden igyekezete – valójában azért tette őket, hogy Chuuya ne felejtse el őt, nem akart tőle elszakadni.

Osamunak nem volt senkije, akiben egy kicsit is bízhatott, akihez kötődhetett volna. Alkalmatlan volt párkapcsolatra, sosem jutott tovább az egyéjszakás kalandoknál, és rettentően rosszul érezte magát, akárkit engedett olyan közel magához, hogy csupán egy óráig ruha nélkül lássa. Nem bízott, de lélekig lecsupaszítva érezte magát, és rettegett, ki, hogyan és mikor él ezzel vissza: Chuuya mellét nem félt, de neki sosem volt ennyire kiszolgáltatva. Az életét természetesen bízta rá, mert nem ért neki sokat, de tisztább pillanataiban tudta, hogy Chuuya ennek ellenére is vigyáz rá, nem engedné komolyan megsérülni vagy meghalni.

Chuuya a tökéletes társa volt, és amikor hallotta, hogy ő másikat talált magának, Osamu szomorúan mosolygott. Örülnie kellett volna, hogy Chuuya továbblépett, a körülményekhez képest igyekszik normális lenni, de bánatos volt, és hamar rájött, hogy féltékeny, de nem tudta, hogy azért, mert Chuuyának stabil kapcsolata volt, míg ő képtelen bármit hasonlóra, vagy, mert valaki más volt az ő partnerével, és valaki mást fogadott a bizalmába annyira, ahogy korábban csak vele tette volna.

Mégsem tett semmit, mert nem volt joga beleavatkozni Chuuya életbe. Amióta elment, múltjával együtt őt is maga mögött hagyta, de elfelejteni nem tudta, nem is akarta őt. Csendes érdeklődéssel szemlélte, hogy boldogul Chuuya, de őt magát ritkán tette boldoggá a dolgok alakulása.

Osamu nem tudott sokat a Ramikóval való viszonyáról, a lányt sem látta. Chuuya vigyázott, hogy amikor kettesben voltak, feltűnésmentes maradjon, és mindig a legnagyobb óvatossággal érintkezett a barátnőjével, távol akarta őt tartani az ellenségeitől és a Dokkmaffiától. Támadási felületet jelentett volna, ha kiderül, van valaki, aki kedves számára: Osamu értette, hogy ez a fő ok, amiért védi őt, és próbálta eltitkolni a nyilvánosság elől.

A helyében ugyanúgy cselekedett volna. Osamu legalább olyan kockázatos munkát végzett, mint Chuuya, de sokkal kevesebb tiszta eszköze volt a szerettei védelmére. Ilyen személy kevés akadt. A munkatársainak nem kívánt rosszat és szem előtt tartotta, hogy ártatlanoknak se essen bántódása, de valójában senki sem állt közel hozzá. Ha arra gondolt, szeret-e valakit, vagy, hogy egyáltalán érti-e a szeretet érzését, a fejében zavar, a lelkében csend honolt – a Chuuyához fűződő partnerség állt a legközelebb a hivatalos meghatározáshoz.

Ezt meg sem próbálta elmagyarázni Chuuyának, ahogy bárki másnak is felesleges lett volna. Könnyebb volt, ha nem törődik ilyesmivel, felszínesen él és érez, és minden mély, valódi gondolatát, akárcsak az őt körülvevő világról alkotott benyomásait, magában tartja. Így szinte boldog volt. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy az emberek, akik nem törődtek a megismerésével, nem kérdőjelezték meg a mosolyát, tréfás megjegyzéseit; nem gondolkoztak el, mit rejt olykor elsötétült tekintete, rezzenéstelen arca, vagy a testét borító kötszer – az utóbbi ugyanúgy a részévé vált, mint a frizurája vagy néhány váltás, hasonló stílusú ruhája, nélküle Osamu elképzelhetetlen lett volna.

Már ő is kezdte elhinni, hogy jól érzi magát. A kedélyek megnyugodtak, a nagy, sötét titkok lelepleződtek, leszámoltak minden, Yokohamát és kiterjedve az egész áldottvilágot fenyegető veszéllyel: Osamu sokéves, gondos tervei végére jutott, és végre maradt néhány napja a pihenésre az addigi izgalmak után. Megtette, amit akart, megnyugodhatott, és megpróbálhatott szépséget és értelmet keresni minden apróságban.

Régóta nem jutott eszébe a halál. Nem volt ideje ezzel foglalkozni, ugyan az életét egyetlen akció közben sem féltette. Más, pillanatnyilag fontosabb teendők mellett a tökéletes, tiszta öngyilkosság háttérbe szorult, de Osamu enélkül is képes volt elfoglalni magát. Minden nehézség ellenére jobb színben volt, mint régóta, és ha mások látták, többnyire sugárzó mosoly ült az ajkán.

Chuuya hirtelen feltűnése aggasztotta, majd gyanakvóvá tette, de mint mindent, ezt is megtartotta magának, és saját örömére, na meg Chuuya bosszantására igyekezett a találkozás minden percét kiélvezni.

Hátsó szándék nélkül bonyolódott vele párnacsatába, a tét nélküli harc felpezsdítette és felidézte a számtalan hasonló, vidám civakodást a fiatalkorukból. Gyerekek voltak, és olyankor tényleg gyerekek is lehettek, elfeledkezve arról, hogy dolgozni kezdtek a Dokkmaffiának. Csupán percekig tartott, de kellemes volt, Osamu szerette megismételni.

Chuuya változott. Visszafogottabb és csendesebb lett, de csak félig Kouyou jó nevelése miatt. Osamuval szemben jobban hasonlított tizenéves önmagára, de a közelmúltban valami más is nyomot hagyott rajta.

Osamu nem akarta, hogy aggódjon érte, mert láthatóan volt elég baja, nem kellett volna őt is magára vállalnia. Rajta úgysem segíthetett volna, ezért feleslegesnek tartotta, hogy megpróbálja.

Nem értette az igyekezetét, mert Osamu, ha magába nézett, csak egy kis, tompa fájdalmat tapasztalt, ami Chuuya közelében kezdett elmúlni. Egészen nem szűnt meg, de enyhült, mintha a lelkén tátongó sebnek Chuuya ellenszere volna.

Osamu mosolygott: erre késztette a maffiózó zavara, lesütött szeme, bátortalan szavai, amit, mint oly gyakran, haraggal próbált leplezni. Átlátott rajta, és aranyosnak találta, hogy megmaradt ez a régi jellemvonása: kapaszkodót jelentett, ha megpróbált volt társán eligazodni, de még mindig akadályokba ütközött. Mélyebben voltak, mint ismeretségük kezdetén, de Chuuya továbbra is óvott magából néhány részletet, és nem engedte, hogy Osamu a falai mögé kukucskáljon.

Azt mégsem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Chuuya aggódott érte, és az igyekezete, hogy jobb kedvre derítse őt, többé nem szórakoztatta. Bosszantó volt, hogy az apróság kétségbe vonta érzései valódiságát – sok más esetben ez jogos előtt volna, de nem akkor és nem tőle, mert Osamu őszintén jól érezte magát, amíg Chuuya nem jött, hogy megingassa.

Chuuyának nem tetszett, hogy visszadobta a kérdést, mert nem tudott felelni. Nem készült rá, hogy Osamu vallatóra fogja, és kénytelen lesz minden kijelentését megmagyarázni. Nehéz volt, mert érzésből, hittel beszélt, és sem érzelmeit, sem meglátásait nem tudta valódi tényekkel igazolni.

– Másokkal csinálhatod ezt, amíg akarod, de velem nem! – fakadt ki.

Chuuyát a fekvés is idegesítette. Kiszolgáltatottnak érezte magát Osamu alatt, így még mindig a szoba egy másik pontjára nézve megpróbált felkönyökölni: a homloka végül Osamu fejéhez ütközött.

Fájdalmasan felszisszent és Osamu is hátrébb húzódott, a homlokát dörzsölte. A baleset megakasztotta Chuuyát; sok mindent mondott volna, de a rövid kellemetlenségtől elhallgatott. Zavarát feledve a mellette ülő Osamuhoz fordult.

– Olyan keményfejű vagy, Chuuya! Miért kellett ezt? – nyafogott Osamu, önként lemondva a beszélgetés folytatásáról. Elengedte a komoly hangot és visszaváltozott a Nyomozóiroda szelíd, könnyelmű alkalmazottjává, hátha a maffiózó elfelejti az előbbit, és eltúlzott fájdalmát látva nem lesz kedve tovább a lelkében vájkálni.

– Nem akartam... – mormolta Chuuya. Közelebb húzódott Osamuhoz és elvette a kezét az útból, a haját is hátrasimította, hogy az ütés helyét lássa. – Hol fáj, Makréla?

– Itt – mutatott egy helyre Osamu a homloka bal oldalán, ahol egyelőre semmi sem látszott, de amikor Chuuya megérintette, melegnek érezte. A saját fájdalma múlóban volt, rövid dörzsölés csillapította, de a fejük Osamun nagyobbat koppant, és mert köztudottan rosszul tűrte a fájdalmat, Chuuya a gyötrődését nagyrészt őszintének tartotta.

Négykézláb hajolt Osamuhoz, fél kézzel az oldalánál támaszkodott, a másikkal a nyomozó fején, még mindig a haját tűrve el az útból, és gyorsan, gyengéden homlokon csókolta, mielőtt visszaereszkedett a futonra. Osamu elhallgatott, minden szenvedő nyöszörgését abbahagyta, és értetlen pillantást vetett Chuuyára.

– Hogy elmúljon, és ne hisztizz – magyarázta Chuuya kelletlenül, a pillantását látva. Kínosan érezte magát, mert nem ilyen reakcióra számított, és félt, hogy Osamu újra magyarázatot vár tőle, így sietve hozzátette: – Jobb már?

– Persze – lehelte Osamu.

Tudta, hogy Chuuya képes gyengéd lenni, de nem gondolta, hogy valaha vele is hajlandó lesz. Olyan sokszor és erősen hangoztatta, hogy utálja, hogy már nevetségesnek tűnt, az érzés mégsem állhatott közelebb a szeretethez, amíg Chuuya ritkán, ilyen gesztusokkal be nem bizonyította.

Néha igazán jó volt Osamuhoz, de, mert azok sötét emlékekhez társultak, Osamu próbált róluk megfeledkezni. Chuuya egy-egy cirógatása, majd akkor könnyű csókja összezavarta, de ő jobban leplezte az érzéseit a másiknál. A maffiózó köhögést színlelve takarta el a száját és lassan vörössé váló arcát, majd szinte gorombán mondta Osamunak:

– Akkor szedd össze magad és menj reggelizni! Úristen, Osamu! – A nevét könyörgőn ejtette, köze sem volt a szánt, frusztrált sóhajhoz, míg szaporán felkelt a földről. Osamu ülve maradt, Chuuya ezt látva végül kezet nyújtott neki, hogy felhúzza. Nem engedte el azonnal, csak amikor Osamu, még mindig a kezét fogva, a tekintetét kereste.

Osamu zavarba hozta Chuuyát, ami érdekes volt, de tovább nem feszítette a húrt, és a kérésnek, meg üres gyomrának engedelmeskedve kiment reggelizni. Ijesztően nagy omlettjét a tiltakozással nem törődve elfelezte Chuuyával, és ő, mert fáradt volt a további vitához, végül elfogadta. Együtt ettek állva, sietősen a pult két végén; Chuuya a tűzhelynek dőlve, Osamu a mosogatónál.

A nyomozó langyos kávét kortyolt, Chuuya közben elővette a telefonját és írni kezdett, Osamu csak a szeme sarkából látta.

– Mit csinálsz? – Közelebb ment Chuuyához és megpróbált a válla fölött a telefonjába lesni.

– Bevásárlólistát írok – sandított rá Chuuya, és igyekezetét látva akkor egyszer az orra alá nyomta a készüléket. – Nem hiszem el, hogy a legalapvetőbb dolgaid sincsenek itthon! Hogy lehet így élni? – fortyant fel, de valójában nem szidta, és Osamu is érezte. Chuuya a maga módján törődött vele, és amíg Osamu átfutotta a listát, még hozzátette: – Szedd össze magad, Osamu, ha kész vagy, elmegyünk bevásárolni.

Chuuya jobban érezte magát, amióta ismét nála volt az irányítás. A korábbi furcsa beszélgetés ellenére eszébe sem jutott elmenni, és Osamu sem erőltette. Bántotta, hogy Osamu felkérte a távozásra, de ő, mint értelmetlen utasítást, figyelmen kívül hagyta: a félelme erősebb volt Osamu kétes szavainál a boldogságról. Közelről, a saját szemével akart meggyőződni róla, és, mire tudatosult benne, már kezdett megbékélni azzal, hogy annyi év gyakorlás után végre tényleg Osamu örömforrásává váljon.

Chuuya nem hitte, hogy ő lehet ennek az embernek a földi megváltója. Akkor azzal is megelégedett, hogy gondoskodik a szükségleteiről, hogy vele van, hogy igyekszik türelmes lenni hozzá, ezért sokszor intette magát, hogy ne az első, indulatos szavakat vágja volt társa fejéhez. Osamu olyan volt, mint mindig, és nem kímélte, de nem is gyötörte halálra: amit tettek, Chuuyának is élvezetes volt, és az italt sem bánta. Osamu vigyázott rá, hogy ne lépje át a határait, így nem voltak kínos élményei, és egész napos fejfájása.

Osamu épp elég fejtörést okozott neki, mert a közelsége az ösztöneit erősítette, és csupa olyasmit tett vagy mondott, amiről az utolsó pillanatig sem hitte, hogy véghezviszi, csak a nyomozó hozta ki belőle.

Chuuya zavart volt, szégyellte azt a néhány csókot, melyek közül Osamunak csak a legutolsóról volt tudomása, de az ajka égett, amióta megérintette: az érzés nem csitult, többet követelt magának.

Chuuya sosem gondolkodott, milyen lehet Osamu bőre. Biztos volt benne, hogy akárcsak az övét, sok kisebb-nagyobb, régi sérülés borítja. Néha látta is, amikor segített Osamunak kötést cserélni, de tapintatos volt, és sosem bámulta, azonban ott, ahol a bőre csupasz és érintetlen volt, egészen puhának találta, és újra szívesen megfogta vagy megpuszilta volna.

Nem kellett volna ilyesmit kívánnia. Nem volt rá semmilyen elfogadható magyarázat, de Chuuya jobbnak látta, ha nem csinál nagy ügyet belőle. Csak az számított neki, hogy Osamu biztonságban legyen, meglegyen mindene a boldoguláshoz, és hogy legalább még egy éjszaka ne hagyja magára. Az este még messze volt, de az idejük fogyott, és Chuuya hiába szeretett megfeledkezni a jövőről, mélyen már félni kezdett az elválástól, ezért akart az előttük álló napból minél többet kihozni.

– Te fizetsz! – vágta rá Osamu, úgy döntve, hogy nem kérdőjelezi meg a szándékát. Kicsit csipkedte a megjegyzéssel, de Chuuya meglepetésére csak sóhajtott, nem utasította vissza, így Osamu készülődni kezdett. Egy halom friss ruhával a kezében zárkózott be húsz percre a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon, és Chuuya kíváncsi tekintetétől óvakodva tudjon átöltözni.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top