Osamu ébresztette fel Chuuyát másnap reggel, miután a kimerült kis maffiózó átaludta Osamu ébresztőjét. A nyomozó már felöltözött, a kávéját is megitta, és ráérősen guggolt a távollétében az egész futont birtokba vevő Chuuyához. A hátán feküdt, fejét Osamu felé döntötte, a párna nyálas volt a feje alatt, ami Osamut mosolyra fakasztotta, de egyből elmúlt a jókedve, amint rájött, hogy este kénytelen lesz a csiganyáltócsába feküdni.

Chuuya szorongatta a takaróját, így nem tudta lehúzni róla. Kénytelen volt megfogni és enyhén megrázni a vállát, és már felkészült egy várható támadásra. Azonban ütés nem jött, csak Chuuya kelletlen morgását hallotta, ahogy hátat fordított neki, és magához ölelte a takaróját.

Osamu mögé térdelt és tovább rázta, Chuuya végül kénytelen volt kinyitni a szemét, amikor az érintés és a halk szólongatás néhány másodpercnél tovább ébren tartotta.

Először nem is tudta, hol van, és értetlenül nézett a fölé hajoló Osamura. Ő nem várta meg, hogy beszéljen, megajándékozta a legragyogóbb, leplezetlenül kárörvendő mosolyával, ahogy négykézlábról a sarkára ereszkedett, és visszahúzta a kezét Chuuya válláról. Ha szokott irodás öltözéke helyett akár a legegyszerűbb otthoni kimonóját viselte volna, Chuuyának azonnal egy gésát juttat eszébe.

– Csigabiga, gyere ki – dalolta Osamu, hogy egészen magához térítse. Mosolygott, és szemtelenül frissnek tűnt, pedig ő sem aludt többet Chuuyánál. – Kelj fel, vagy nézz szembe a következményekkel – folytatta ugyanolyan hangon –, bár nekem mindegy, nem én fogok magyarázkodni Mori-sannak.

A főnök neve hatott. Chuuya figyelmen kívül hagyta Osamu bosszantását, de Mori említése felidézte, hogy fel kell vennie a munkát a Dokkmaffiában. Előtte haza akart menni, hogy ruhát váltson, de azt sem tudta, hány óra, mert a telefonját otthagyta a saját lakásában.

– Miért hagytál elaludni?! – Chuuya azonnal felült, de elszédült és visszarogyott a párnára. Szenvedve próbált felkelni, de Osamu nem segített rajta. Ha felhúzza, a szédülése fokozódott volna, de Chuuya nem akarta ezt belátni.

Dühösen nézett a mellette ülő Osamura, de már nem is várt tőle segítséget. Másodszorra lassabban könyökölt fel. A szoba tett egy félfordulatot, de aztán megállapodott: nem volt olyan rossz, mintha másnapos lett volna.

– Menni az idő?

– Fél nyolc – felelte Osamu. – Nekem lassan mennem kell. Kávé a konyhában, idd meg – mondta, ahogy további magyarázat nélkül feltápászkodott mellőle, és belebújt a szekrényajtón lógó kabátjába.

– Nem hagyhatsz itt! – kiáltott utána Chuuya. Lelökte magáról a takarót, és Osamu után indult, a folyosón érte utol. Elkapta a kabátujját és maga felé fordította: alig leplezett rémülettel nézett rá, de a nyomozót nem hatotta meg.

– Zárd be a lakást, ha elmész – nyomott egy kulcsot a kezébe, miután lassan lefejtette az ujjait magáról.

Osamu nem volt kedves, de az ébresztés a törődés, a kávé a szeretet, a kulcs pedig a bizalom jele volt, Chuuya ezt hosszú ismeretségük után nagyon hamar képes volt felfogni.

Osamu nem figyelmeztette, hogy legyen óvatos és maradjon észrevétlen, kár lett volna ilyen alapvető dolgokra időt fecsérelni. Otthagyta Chuuyát az előszobában, és elment, mintha a maffiózó ottléte egészen természetes lett volna, de amíg beért az irodába, és a nap folyamán nem egyszer fordult meg a fejében, vajon mi lehet éppen Chuuyával, és az ígéretét betartva vissza fog-e hozzá menni.

Szüksége lett volna rá, legalább, hogy nyugodtan aludjon, de Osamut az is érdekelte, mi lehetett a valódi oka a látogatásnak.

Szentül hitte, hogy Chuuya, ha legközelebb meglátja őt, megöli, de legalábbis összeveri, amíg a mérgét ki nem tölti rajta, de azóta két közös munkán is túl voltak, és Chuuya, akármilyen dühös volt rá (épp, ahogy Osamu várta és egykor kiprovokálta), mégsem akarta őt komolyan bántani.

Addigra semmi sem maradt ebből a bosszúvágyó haragból. Lerendezték a számlát, de Chuuya nem csak lecsillapodott a régi sérelmek múltán, hanem megrokkant és el is fáradt. Osamu az erejét vesztve, régóta először igazán kicsinek és elveszettnek látta. Gyötörte valami, aminek nem volt köze Ramiko halálához, de Chuuya nem mondta meg, hogy mi baja. Vagy túl büszke, vagy önmagával szemben túl vak volt hozzá.

Osamu kivárt. Vidám izgalom uralkodott el rajta, amit alig próbált titkolni. A társai gyanakodva vették tudomásul, milyen jó napja van, egyedül Atsushi örült őszintén, hogy fiatal mentorát dudorászva, egészen jó színben látja.

Osamu gondtalannak tűnt, aznap a munka sem terhelte: gondolatai el-elkalandoztak a Chuuyával töltött éjszakára. Volt rá ideje, de a maffiózó nem volt ilyen szerencsés. Késésben volt, így nemcsak a langyos kávé, de a mosdó mellett hagyott, bontatlan fogkefe is életmentővé vált. Végül lemondott arról, hogy hazamenjen, és ahogy volt, elindult a központba. A nem megfelelő öltözék miatti szemrehányást könnyebben viselte, mint a késés miatti várható büntetést. Sem kedve, sem mersze nem volt ujjat húzni Morival, ha tehette, az utóbbi időben egyébként is elkerülte.

Végül még gyűrött pulóvere sem okozott gondot, mert a napja nagy részét az irodájába zárkózva, jelentések átnézésével töltötte. Chuuyának nem volt titkára. Szerette maga intézni az ügyeit, akármennyit panaszkodott a papírmunka fárasztó egyhangúságára. Akkor jólesett neki, bár sem a magány, sem a társaság nem vonzotta.

Egyedül volt, hogy senki se faggassa, mégis Osamuhoz menekült az őt megkörnyékező gondolatok elől. Ebédidőben bosszankodott, amikor rájött, hogy épp miatta alig haladt valamit az iratokkal: Ramiko után Osamu volt a következő, aki megtörte a koncentrációját.

Még a pihenés sem segített. Chuuyának valamivel halványabb volt a karika a szeme alatt, de délutánra ismét idegeskedni kezdett. Osamu gyanúsan vidáman beszélt vele az ágyban, majd olyan komoran búcsúzott tőle. Ez is, az is rosszat sejtetett: előbbi, mert ismerte őt, utóbbi, mert első pillantásra is rossz előérzete támadt miatta.

Chuuya, ha néhány percre megáll, és higgadtan végiggondolja, megszidhatta volna magát képtelen félelmeiért. Úgy aggódott Osamu épségéért, ahogy önmagát sem féltette, és teljesen oktalanul. A saját szemével látta, hogy rendben van, nem ivott többet a szokásosnál, és gyógyszerek sem voltak szétszórva a szobájában, holott emlékezett, kamaszkorukban milyen meghitt viszonyban volt az itallal és az altatókkal.

Osamu letett a gyógyszer- és alkoholmérgezésről is, miután egyszer eszméletét vesztette, és gyomormosás közben tért magához. A fájdalom és a megaláztatás elvette a kedvét, de ki tudja... Chuuyát ezek a halvány lehetőségek továbbra is megrémítették.

Türelmetlenül várta, hogy újra lássa őt. Nem evett, nem ivott, a gondolatai is megbomlottak. Táncolt a kezében a toll, az írása reszketeggé vált, és annyira összeszorult a gyomra, hogy émelyegni kezdett. Chuuya rosszul volt a feszültségtől, szinte sírva fakadt: a klasszikus, randevúk előtti idegesség minden tünete megmutatkozott rajta.

Miután koraesete távozott a Dokkmaffiából, hazament, bár a türelmetlenség azonnal Osamu lakására vitte volna. Chuuya erőszakot tett az érzésein és próbált lehiggadni. Nehezére esett, mégis végiggondolta, mire számíthat a következő huszonnégy órában. Felkészült rá, hogy ne járjon ismét úgy, mint aznap reggel, Osamu csínytevő kedve miatt.

Átöltözött, összeszedett egy váltás ruhát és a legszükségesebb holmiját, eltette a telefonját és a pénztárcáját. Megfésülködött, rögtön érkezés után le is zuhanyzott, de az arca mit sem változott. Chuuya régóta először nézett alaposan tükörbe, a látvány riasztotta.

Az arca lefogyott, a szeme beesett, pillantása vad és sötét volt. Minden vonását megmagyarázhatatlan félelem, és az e fölött érzett szégyen uralta.

Chuuya felvette a kalapját indulás előtt. Megvédte a nagy pelyhekben hulló vizes hótól, amíg leért a kivételesen az épület előtt leparkolt autójáig. A kalap az egyik utolsó emléke volt Ramikóról, a szalag juttatta őt újra eszébe. Alakja távoli volt, már nem tudta pontosan felidézni az arcát. Valójában sosem emlékezett rá egészen. Ramiko egyetlen, nagy benyomás volt számára, amit az agya, önmaga védelmében, elkezdett kivetni magából.

Chuuya már nem tudta volna megmondani, pontosan milyen színű volt a szeme, vagy rövid haját melyik válla elé vetve hordta. Ramiko csak lüktető seb volt a lelkén, mint egykor Osamu árulása, és lassan, saját identitását vesztve, összeolvadt azzal a régi fájdalommal.

Chuuya minden tévedése egy dologra volt visszavezethető, látszólag akármilyen távol voltak tőle: nem tett meg valamit, amit évekkel korábban kellett volna, és akkor, másokkal hiába próbálta ezt a tévedést helyrehozni. Visszajutott a forrásához, és többé nem mozdult mellőle. Bármilyen esztelen volt, amit művelt, bármennyire szembement a természetével, Chuuya Osamu felé sodródott, de többé nem akart az események passzív szemlélője lenni. Eldöntötte, hogy meg fogja menteni őt, bármitől, ami összetörné: ha kell, saját magától is, de nem akart küzdeni Osamuval.

Izgalom feszítette a mellkasát, amikor ismét a lakás közelébe ért. Körülnézett, mielőtt az ajtóhoz óvakodott, de a többi lakás csendesnek tűnt. A nyomozók vagy nem értek haza, vagy már otthonuk mélyére húzódtak, sejtelmük sem lehetett a gyorsan, nesztelenül közeledő végrehajtóról.

Chuuya ki akarta nyitni az ajtót a nála maradt kulccsal, de azt meglepetésére nyitva találta. Gyorsan bement, de a folyosón az estéhez hasonlóan félszeggé vált, nem tudta, Osamut hol és milyen állapotban találja.

A kezében lévő kis csomagot letette a földre és levette a cipőjét. Mire végzett, Osamu kinézett a szobából, a szemöldökét játékosan összevonta.

– Semmi szerencsésen megérkeztem, Chuuya? – szólt feddőn, de komolytalanul. Chuuya szusszant, a csomó oldott a gyomrában.

– Ahogy semmi üdvözöllek itthon sem volt, Makréla! – szólt vissza, majd beljebb ment, és a fogast felfedezve letette a kalapját és a kabátját.

– Látom, tényleg készülsz ideköltözni – pillantott Osamu a vendégéről első ízben a folyosón hagyott táskára. – Nem bánom, de hozz magadnak takarót is, az enyémet ne fogod még egyszer elvenni!

– Tudod, ki akarna ilyen helyen élni!

Chuuya már el is felejtette egész napos feszült várakozását. Félelmetesen gyorsan vált minden olyanná, mint régebben, a Dokkmaffiából által biztosított szálláson, ahol együtt élt Osamuval. Csupán abban tért el, hogy ott nem osztoztak az ágyon, de a partnere ugyanolyan közeli és bosszantó volt: egyiküknek sem volt magánélete, ha csak ki nem dobták egymást a néhány órára a lakásból.

Chuuya utálta, hogy együtt kell lennie vele, de mióta elmúlt, nem tartotta olyan rossznak, és az akkori egyszerű lakást is megszerette. Nem volt olyan tágas vagy szép, mint az ő sajátja, félúton a városközpont és a dokkok között, de több élet volt benne, mint nála, és épp a halálvágytól bűzlő Osamu miatt.

Akkor nem érzett ilyesmit felőle, csipkelődése vidám és őszinte volt. Visszasodorta Chuuyát a régi, kényelmes civakodásokhoz, amiket egyikük sem gondolt komolyan, de amint észlelte ezt, megrettent. Nem lett volna szabad megnyugodnia, és ilyen jól éreznie magát Osamuval, hat hét nem lehetett elég, hogy egy veszteséggel megbékéljen!

A szíve mégsem Ramikóért fájt. A saját hamissága gyötörte, és Osamu hiába mosolygott, ő elkomorodott.

Visszavágását elengedte a füle mellett, és csendesen, lehajtott fejjel lépett a szobába. A futon még a szekrényben volt. Osamu az asztalnál, az egyik ülőpárna közelében lehetett, amikor meglepte az érkezése. Egy magazin, pohárban szaké, és egy félig megevett rizsgombóc volt az asztalon, alkohol szaga járta át a szoba hűvös levegőjét.

– Kaphatok? – szólt Chuuya Osamunak háttal, kezébe véve az alacsony poharat. Még meleg volt, Osamu nemrég tölthette magának. A melegített ital Chuuya ujjait is felforrósította, de a rossz érzésektől kihűlt szívét nem érte el.

–Leadtad az igényeidet, Chuuya, hogy már hajlandó vagy az én italomat elfogadni? – Osamu észlelte a partnere hangulatváltozását, de egyelőre nem tette szóvá. Kiment a konyhába, és melegített Chuuyának egy újabb adagot; az üveg kint maradt, a sekély csészét pedig az asztal mellett ülő Chuuya kezébe nyomta. – Hallgatag vagy – mondta végül, amikor poharat cseréltek, és Osamu egy hajtásra kiitta a maradék italát.

Chuuya a csésze mintáiról végre felnézett rá és kétes fejmozdulatot tett, mielőtt ivott. A forró alkohol érzéketlenné tette a száját, és hamar éreztette az erejét, Chuuya bizonytalanul kereste vele a szemkontaktust.

– Te beszélsz kettőnk közül azért, hogy eltereld a figyelmet a fájdalmadról.

– Semmi sem fáj – komorodott el Osamu. Végignézett Chuuyán, aki annyira nem illett a lakásába. Maffiózóruháit levetve is túl elegáns volt, szebb, egyben rendezetlenebb is a feltűrt ujjú házikimonót viselő nyomozónál. – Neked biztosan – tette hozzá rá sem nézve –, és őszintén sajnálom.

Osamunak az őszintén szónál elszorult a torka. Kívül került a testén és a beszélgetésen is, ahogy elkezdtek udvarias hazugságokat mondani egymásnak.

Tudta, hogy a halált, amit kerülgetnek, valójában egyikük sem sajnálja. Osamu a saját érzéseiben biztos lehetett, de csupán a Chuuyával szembeni feltételezése jelentett igazolást számára. Sajnálta, de egyedül őt, mert szenvedett, és ezzel ártott magának. Ha beismeri, hogy valójában nem fáj, hogy nem az fáj neki, rájöhetett volna a kínjai valódi okára, de Chuuya elvárásoktól terhelten szenvedett, és Osamu nem volt olyan kegyetlen, hogy ezt a szemébe mondja.

Várt, hátha vallomást tesz magától, de Chuuya csendben maradt. Osamu is hallgatott, ahogy felhúzott vállát, a haját, egészen összezsugorodott alakját nézte. Chuuya arcát nem látta, így akár gyereknek is hihette volna. Hirtelen bizalmatlanná vált, elveszett, elesett kölyök volt, akit valamiféle meggyőződés hajtott, hogy nyugalmat keressen nála.

Chuuya ajka megrándult. Próbálta visszafojtani a keresetlen szavakat, mert ha beszél, szokásosan vitába torkollik, és a legkevésbé sem akart veszekedni Osamuval. Nem kellett a hamis részvéte. Nem volt szüksége rá, hogy még élesebben emlékeztesse, miért van mellette.

Chuuya karja remegett. A csésze, amit még nem tett le, megingott, és Osamunak kellett megfognia a csuklóját, hogy egyenesen tartsa. A keze égette a bőrét, mert Chuuya átfagyott: riadtan kapta a szemét a nyomozóra. Osamu látta a félelmét, de nem árulta el. Chuuya túlságosan labilis volt, egyetlen rossz szótól összeomlott volna – vagy a torkának ugrik, és Osamunak nem volt kedve civakodáshoz.

– Tedd le – szólt csendesen. Chuuya megrázta a fejét.

– Tölts még. – Parancsnak szánta, de könyörgésbe fulladt. Osamu ritkán hallotta őt ennyire összeszedetlennek.

– Meg fogod bánni holnap – fűzte hozzá, de nem akarta megállítani.

Chuuya sóhajtott, leeresztette a vállát. Nem próbálta meg kihúzni a kezét Osamuéból: az érintés nem volt ellenére, mert régóta ő volt az első ember, aki ártó szándék nélkül nyúlt hozzá.

– Nem fogom, szabad a hétvégém.

– Micsoda ritkaság! – Osamu elmosolyodott. – Velem akarod tölteni, Chuuya?

Csak incselkedett vele, hogy végre választ kapjon, Chuuya enyhe bólintása az arcára fagyasztotta a mosolyt.

– Miért? – Eleresztette Chuuyát és egészen felé fordult. Az arcát nézte, amíg Chuuya félre nem fordult; nem sokáig tudta elviselni a tekintetét, pedig Osamu csak kíváncsi volt, sem gúny, sem gonoszság nem látszott rajta.

– Megvan rá az okom – morogta a szoba egy távolabbi sarkát nézve –, muszáj ma is elismételnem?

– Az éjszaka egy dolog, de nappal miért akarsz mellettem lenni?

Osamu nem akarta gyötörni Chuuyát, de meg akarta érteni őt. Magához képest szelíden bánt vele: Chuuya ennek többszörösét is elviselte volna, viselkedése azonban más volt, mint azelőtt bármikor. Osamu ilyen békésnek, visszahúzódnak és ráutaltnak legfeljebb betegen látta.

Mindig leplezte a gyengeségeit és megingásait. Osamu hiába töltött el vele éveket, akkor még gyerekek voltak, és a vele szemben ülő férfit valójában nem ismerte. Nem tudta, végül milyen események formálták ilyenné, akármilyen jók voltak a következtetései, és nem tudta, mi okozhatta Chuuya akkori, vele szembeni bizalmatlanságát.

Chuuya lerakta a poharat, mindkét kezét az ölébe vette, és oda sem figyelve megfogta, egyszer megsimogatta a csuklóját ott, ahol addig Osamu szorította. Próbálta felidézni az érintés nyomát és melegét, mert amint Osamu eleresztette, a hő a jó érzésekkel együtt hamar távozott belőle.

Nem számított rá, hogy volt partnere faggatni kezdi. Lelke mélyén harag égett, mert Osamu mindig egyértelműnek tartotta, hogy neki nem kell magyarázkodnia, tetteit és kijelentéseit indok nélkül is elfogadják, gondolatmenete részleteit olykor leereszkedően, isteni kegyként osztogatta. Chuuya fejében így élt, és Osamu látszólag nem változott, amióta elhagyta a Dokkmaffiát, de ott is épp elég időt volt Chuuyával – ha megerőltette magát, hogy cselekedeti mögé lásson, és félretette a haragját, minden kérdése érthető volt.

Azonban bármilyen tiszta volt az érdeklődése, Chuuya nem tudott rá egyenesen felelni. Minden indoka őrültségnek tűnt: magának is nehezen vallotta be, hogy a legnagyobb félelme jelenleg, hogy Osamu megsérül vagy kárt tesz magában. Rosszul lett a vallomástól, mert ha csak megpróbálta, máris Osamu gúnyos tekintetét, hűvös hangját, vagy a nevetését képzelte el, ami az első kettőhöz hasonlóan borzasztó lett volna.

Chuuya ilyenkor a saját félelmeit aggatta Osamura. A nyomozó sok bosszantó csínyt követett el ellene, némelyik már-már merénylet is lehetett volna, de komolyan sosem akarta bántani őt, és nem is volt olyan démoni, amilyennek Chuuya akkor a fejében látta.

A maffiózó képtelen volt beszélni. Erősebben szorította, dörzsölgette a csuklóját, hiányolta az ismerős érintést. A bőrébe mélyedő rövid körmök fájdalmával próbálta kitisztítani az agyát, de egészen összezavarodott Osamutól.

Néha, pillanatokig őszinte akart lenni hozzá. Chuuya nem játszadozott úgy másokkal, mint a volt partnere, neki nem volt ehhez türelme és tehetsége. Szerette, ha a dolgok világosak voltak, mégsem bírta elmondani Osamunak hogy félti őt, hogy nem akarja egyedül hagyni, és hogy ő sem akar magára maradni, mert a gondolatai tönkreteszik, és bárki volt addig mellette, valójában csak az ő közelében talált békére. Ez utóbbi számára is hihetetlen volt, mert Osamu rengeteg bosszúságot okozott neki, de amióta kipróbálta nélküle az életet, Chuuya biztos lett benne, hogy nem jó, nem tökéletes, és ha választhat, végül nem így akarja befejezni.

Chuuya nem sokat gondolt a jövőre. Tisztában volt vele, hogy nem lesz hosszú életű: áldottsága, Arahabaki, a maffiának tett szolgálatok együtt vagy egyenként, de végül a vesztét okozzák, nem számíthat boldog, békés öregkorra. Élvezni akarta a jelen minden percét, az események távolabbi kimenetelére ritkán fordított figyelmet. Nem volt olyan előrelátó és tervező, mint Osamu – ő az azonnali döntéshozásban jeleskedett, és ha rosszul is döntött, mindig ki tudta vágni magát belőle.

Mégis érdekelni kezdte a legközelebbi jövő: az a pár hét, ami hátra volt az évből, és ha nagyon merész volt, a január is felrémlett előtte. Nem akarta, hogy újabb veszteség érje, nem akart ismét kalappal a kezében egy sír előtt állni. Semmit sem akart, aminek az volt a vége, hogy magára marad, és Osamu végleg elszakad tőle, mert ha elveszti őt, belebolondult volna.

Megtanult nélküle élni, de nem akart, és ez az akarás vezette. Amikor a jövőre gondolt, a félelmek mellett kellemesebb képek is feltűntek, ezeket az az egyetlen, vele töltött éjszaka ültette el benne.

Osamu, ahogy együtt voltak, és őszintén mosolygott, anélkül, hogy a rosszkedvét titkolta volna. Osamu, ahogy mellette feküdt, a haja az orrát csiklandozta, amikor közelebb hajolt, közben a kezét kereste. Osamu reggel, a kávéját kortyolva, és ő, a konyha másik sarkában. Osamu és ő együtt, gondtalanul, félretéve, hogy ellentétes oldalon állnak – minden ehhez hasonló apró tüzet gyújtott benne, párhuzamosan a kevéske, ám erős alkohollal.

Chuuya, bár nevetségesen idillinek találta, tenni akart érte, hogy e jövőnek legalább a töredéke megvalósuljon. Nem számított, ha nem töltenek el napokat önfeledt kacagással, hiszen, ha addig sokáig voltak együtt, Chuuya mindig felbosszantotta magát, Osamu pedig nevetett rajta, de tudni, hogy jól van, biztonságban van, ha csendes is, azért boldog, és nem akar kárt tenni magában, célt adott Chuuyának. Előtte volt, akinek meggyőződése szerint szüksége volt rá, és meg kellett értetnie vele, mit akar tőle, még ha ő sem volt vele egészen tisztában.

Ha nincsenek baráti érzései felé, Chuuyát nem érdekelte volna, mi van vele, de minden korábbi ellenére is ragaszkodott hozzá, mint egyetlen személyhez, aki vele maradt a gyerekkorból, és aki valójában nem akart neki ártani. Osamu sok mindent tett, amiért haragudhatott volna rá, de a harag csak egy erős érzelem volt, amivel magához kötötte őt, és mióta Chuuya minden dühét kitöltötte rajta, csak a változatlanul erős kötelék maradt, ez tartotta mellette.

Chuuya küszködött. Muszáj volt valamit mondania Osamunak, aki azóta is csendben várt a feleletre. Észlelte a maffiózó minden változását: egyre szorosabban markolta a csuklóját, lesütötte a szemét, nem törődött arcába hulló hajával. Osamu el akarta tűrni, hogy láthassa őt. Kíváncsi volt, mi zajlik le benne, de nem nyúlt újra Chuuyához. Megriasztotta, milyen ösztönösek voltak ezek a bizalmas érintések: sosem csinált belőle gondot, mert nem látott bele többet a valódi szándékánál, ezért néha egészen intim dolgokat is megengedett magának.

Chuuyával szemben nem voltak gátlásai: sokszor fogta meg, fektette a fejét az ölébe vagy tartotta a testét a karjában. Nem jelentett sokat neki, de látva, hogy Chuuyának akkor mennyit számított, Osamu kezdte átértékelni.

Chuuyának nem alkoholra, vele töltött éjszakákra, hanem egy orvosra lett volna szüksége – nagyjából tíz évvel korábban, mielőtt annyi baj szakadt a nyakába. Osamunak szintén, de ő a maga módján kúrálta a depresszióját, és akkor egészen rendben lévőnek látszott. Chuuya aggodalmát feleslegesnek tartotta: máskor kigúnyolta volna, de nem volt kedve nevetni.

– Nem akarok egyedül lenni – mondta Chuuya halkan. Nem nézett Osamura, mert szégyellte magát: nem akart gyengének mutatkozni előtte, ez a képtelenség mégis elhagyta a száját, csak hogy a másik dolgot elhallgathassa.

– Menj a barátaidhoz – mondta Osamu meglepően hűvösen. Kizökkentette a maffiózót, ahogy akarta; Chuuya villogó kék szeme az arcára szegeződött.

– Milyen barátaimhoz? – visszhangozta. – Olyan szerencsétlen vagyok, Dazai, hogy te vagy az egyetlen barátom!

Chuuya elpirult és összeszorította a száját. Meggondolatlanságot beszélt, és bántani sem akarta őt, de a régi, szokott tónus benne is hasonlót hívott életre. Minden sokkal rosszabb lett, mint gondolta, az események egy pillanat alatt kicsúsztak a kezéből. Megvigasztalni, nem megbántani akarta Osamut, de olyan nehéz volt közeledni hozzá!

Chuuya megtanulta, hogy lehet gyengéden bánni a nőkkel, de ezt nem alkalmazhatta Osamura, akinek egészen más volt a természete, és nem bizonyult olyan gyámoltalannak. Kétkedő, higgadt és elemző volt, ami sok gondot okozott Chuuyának. Érkezése óta nem először zavarodott össze, hogy Osamut nem a várt állapotban találta, sőt, egy darabig kettejük közül csak Chuuya látszott töröttnek.

Osamu azonban megszánta őt. Megrázta a fejét, felnyögött, végül nem próbálta elfojtani a nevetését, a hangja Chuuyát borzongatta. Osamu nevetése édes és őszinte volt. Lassan csillapodott és utána is mosolyogva nézett Chuuyára.

– Bóknak veszem, hogy még mindig az első és egyetlen vagyok számodra, csak azért sem fogok megsértődni.

– Hülye vagy! – Chuuya szusszant. Hatalmas tehertől szabadult meg, amikor Osamut nevetni hallotta. Mélyebbre hajtotta a fejét, hogy a nyomozó ne lássa mosolyra húzódó ajkát: más irányába tartó, súlytalan csevegésük és a kevés ital ellazította.

– Hogy szeretsz? – tett úgy Osamu, mintha nem hallotta volna. – Elég, ne bókolj, zavarba fogok jönni!

– Fogd be, Makréla! – vetette oda Chuuya, de el kellett takarnia a száját, amikor kuncogni kezdett. Osamu felszabadította őt, miután olyan durván felkavarta.

Szánt szándékkal nem törődött Ramikóval, és hagyta magát a könnyű szóváltással elterelni. Kapóra jött, mert Osamu így nem várt ottlétére valódi magyarázatot, és nem akarta, hogy tovább erőltesse.

Amint a nevetése elmúlt, kinyújtózott az asztal mellett, megmozgatta zsibbadt lábát. Az öltözéke alkalmatlan volt, hogy akár csak tíz percig a földön üljön vagy térdeljen, de kitartott, nem akart Osamu előtt átöltözni.

– Tölts még – intett a poharak felé, majd a szavak élét elvéve hozzátette: – Légy szíves.

Osamu teljesítette a kérését, és telitöltötték egymás poharát odabent. Chuuya váltakozó hangulata, elcsendesedő haragja elgondolkodtatta. Nem nézett ki olyan rosszul, mint amikor említést mert tenni Ramikóra, de az egyre nagyobb mennyiségű alkohol sem tette boldoggá, csak közvetlenebb, teste és beszéde is könnyedebb lett, mintha tényleg lebegett volna.

Osamu nem akarta leitatni őt, és amikor úgy látta, a következő pohár már túl sok lenne, megálljt parancsolt Chuuyának. Tudta, milyen szörnyűségektől mentette meg magukat, épp elégszer volt együtt a kezelhetetlenül ittas végrehajtóval, és ő is csak mértékkel fogyasztott, hiába bírta sokkal jobban az italt Chuuyánál.

Őt végül kezdte elhagyni az ereje. Nekidőlt a mellette lévő Osamunak, fejét a vállára hajtotta, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa a szemközti fal imbolygását. Osamu tűrte a közelségét, de elkapta és felültette, amikor túlságosan ránehezedett.

– Ne aludj, Chuuya – szólt rá halkan. Megsimogatta Chuuya haját, mire kinyitotta a szemét.

– Aludj velem – kérte meglepően lágyan, amitől Osamu félbehagyta a cirógatást. Egy pillanatig hallgatott, végül kifújta a visszatartott lélegzetét és bólintott.

– Rendben van – szólt, majd halkabban: – Sokkal tartozol nekem ezért.

Chuuya nem törődött vele. Engedelmesen hagyta, hogy Osamu leültesse a fal mellé, amíg megágyazott, csak akkor kezdett tiltakozni, amikor megpróbálta kibújtatni a pulóveréből. Osamu előtte térdelt. Feladta, amikor Chuuya eltolta a kezét és megvárta, amíg visszadugja a fejét a ruhába, hogy rá tudjon figyelni. Dacos kék szem fürkészte az arcát, a pillantása zavart és dühödt volt, arca kipirult az izgalomtól.

– Ne legyél buta – sóhajtott Osamu. – Csak le akarlak fektetni. Mit gondoltál, mit csinálok veled?

– Majd én megoldom – motyogta Chuuya, megértve, hogy mit akart tőle. Osamu elbizonytalanította: ha nem kérdezi, előbbi, oktalan tiltakozását el is felejtette volna, mert bízott benne, de akkor egy sor alaptalan esemény tűnt fel előtte, és annyira szégyellte magát, hogy képtelen volt tovább a szemébe nézni.

Levetkőzött, engedelmesen felvett egy másik felsőt, amit Osamu adott neki. Azt sem ellenőrizte, hogy az övé-e vagy a nyomozó sajátja, de Osamu illata itatta át a ruhát, és két mérettel nagyobb volt a kelleténél, Chuuyának a lelógó póló alatt kellett bajlódnia a nadrágjával.

– Biztos? – érdeklődött Osamu a próbálkozást figyelve.

Chuuya szótlanul engedte le a kezét, és hagyta, hogy Osamu meglazítsa az övét és lehúzza róla a nadrágot. A combja libabőrös lett Osamu futó érintésétől és a hűvös lakástól: Chuuya panaszkodott, hogy fázik, így Osamu nyakig betakarta, aztán eloltotta a lámpát és a sötétben tapogatózva mellé feküdt, az arcát és vállát is megfogta, amíg őt kereste.

Chuuya nem így akarta tölteni az estét. A feje zavaros volt, de küzdött legalább néhány józan gondolatért, és lassan lélegzett, hogy elejét vegye a rosszullétnek. Nem vacsorázott és a gyomra kavargott, de a mozdulatlanság csillapította. Osamu felé fordult, a kezét kinyújtotta a párnán.

– Fogj meg – kérte, mert sok kusza gondolata közül ebbe tudott megkapaszkodni. Szüksége volt rá, hogy folyamatos bizonyosságot nyerjen Osamu ottlétéről, legalább amíg elalszik, másnapra már elmúlt volna a szaké minden kellemetlen hatása.

Osamu megtalálta a kezét a sötétben és összekulcsolta az ujjaikat. Nem kellett volna ezt tennie, de ő is megnyugvást keresett az érintésben. Chuuya nem tiltakozott, így szorította a kezét és lehunyta a szemét. Osamu lassan, szájon át lélegzett, mert Chuuya régről ismerős illatát semmilyen igyekezet nem tudta elnyomni.

Ugyanúgy ébredtek fel, ahogy elaludtak: a részeg álom mély volt, egyikük sem forgolódott sokat a takaró alatt. Chuuya keze Osamu tenyerében hevert, csak az ujjaik nem fűződtek össze olyan szorosan. Ez volt az egyik első dolog, ami a maffiózó meglátott másnap délelőtt, Osamu kisimult, békés arca csak utána következett.

Ritkaság volt, hogy valakivel együtt töltötte az éjszakát, és utána a reggel is mellette érte. Ramikóval ugyan számtalanszor aludt együtt, de nem emlékezett ilyen eszményi pillanatokra, alvó arca Osamuéhoz hasonló mély benyomást sosem hagyott benne. Ha nézte is, mindig valami után kutatva tette, és ezt soha meg nem határozott dolgot találta meg a mellette fekvő Osamuban: nyugodt volt, álmát semmi sem zavarta, és Chuuyát melengette a békessége. Mindig így akarta látni, mert Osamu álmában őszinte volt, és Chuuya ritkán kerülhetett ilyen közel hozzá.

Nem eresztette el őt, közelebb húzódott Osamu kezéhez. A tenyerét simogatta, és minden alkalommal reszketett, ha a tenyértövét fedő kötéseket érte. A kötszer tiszta volt, de Chuuya emlékezett rá, milyen volt Osamut véresen, sebekkel borítva látni. Még akarta óvni a teste épségét, a kötések tisztaságát, és őrizni Osamu előző napi, egy percig gondtalan nevetését.

Chuuya sosem hitte, hogy egyszer ennyire kis dolgok lesznek számára a legfontosabbak. Annyi mindene volt, amiről közönséges ember nem is álmodhatott, de a pénzt és a luxust nem tudta élvezni amellett, milyen áron jutott hozzá, és még inkább, mert újra, végleges magára maradt benne. Chuuya felépített magának egy tökéletes életet, de minden kiváltságát eldobta volna, ha Osamunak nincs helye benne.

Újra kipróbálta, milyen vele élni, bár a kísérlet bizonytalan volt. Az alkohol sok benyomását torzította, némelyet ki is törölt a lelkéből, de a többi élesen megmaradt benne: Osamu mosolya, amivel felülírta a rideg szavakat és a szúrós pillantást, a keze melege, a törődés, amit valójában Chuuya akart neki megadni... Eldöntötte, hogy aznap nem hagyja magát, és jót tesz Osamuval, akkor is, ha a nyomozó meg akarja gátolni benne.

Nem tudta még, mit akar tenni vele, de annyira mélyen élt benne a nevetése, hogy újra, megszállottan hallani akarta. Tudta, milyen, amikor színlel, és meglátta, milyen, ha őszinte – ezt a szívből jövő örömöt akarta ismét megadni Osamunak.

Korábban sok mindent kipróbált a barátnőivel, amivel még a hozzá hasonlóan beteg Ramikót is el tudta szórakoztatni, de Chuuya nem bírta ugyanazokat a dolgokat megismételni vele. Összeszorult a szíve, ha az akváriumban tett kirándulásra vagy egy vidámparki napra gondolt, a lányok emlékéhez és Osamuhoz egyaránt méltatlan lett volna.

Chuuyának nem számított a hely, csak az, hogy együtt legyenek, és figyelni tudjon Osamura. Kettejüknek nehéz és kockázatos volt együtt mutatkozni a városban, de bármikor eltűnhettek a szomszédos városokban vagy Tokióban, és Chuuya, ha csak egyszer is, ki akarta vinni Osamut a szűk, hideg lakásból.

Sokkal jobb szállást érdemelt volna az iroda biztosította lakásnál, de Osamu nem engedhette meg magának. Rettentően szegény volt, mióta otthagyta a maffiát, Chuuya nem egyszer töprengett, ha ránézett, hogy lehet még mindig életben – régeben ironikus volt, de akkor komolyan gondolta, és aggódott miatta. Tudta, hogy nem fogadná el a segítségét, de könnyíteni akart rajta.

Osamu sosem tudott bánni a pénzzel, mert Mori mindig gondoskodott róla. Nem törődött magával, amikor pedig éppen nem akart meghalni, sem kellett aggódnia a megélhetése miatt. Chuuya sokszor állapította meg, milyen furcsa a gyakorlatiassága; jól értett bizonyos dolgokhoz, mégis szerencsétlen volt a legalapvetőbb kérdésekben.

Gondoskodni akart róla, maga mellett akarta tudni őt, de hiába tervezgetett, arra sem tudta rászánni magát, hogy feleljen. Fájt a feje, szomjas volt, és tudta, hamar találna valamilyen gyógyszert a fürdőszobában, de gyenge volt, az ágy és Osamu közelsége visszahúzta.

Fogta a kezét, közelebb feküdt a csendesen szuszogó Osamuhoz; összekulcsolt ujjaik közel voltak az arcához. Chuuya megcsókolta Osamu kezét. Zsibbadás futott végig a testén, ami az ajkában maradt meg a legtovább, a gyenge puszi ismétlésére késztette. Osamu keze meleg és puha volt, érintése Chuuyát is felforrósította. Tudta, mi mindent művelt az a kéz korábban, mennyi életet vett el, milyen sok vér és fájdalom tapad hozzá, őt mégis gyengéden simogatta meg előző este, és Chuuyának ez is elég lett volna a megbocsátáshoz, ha nem osztozik a múltján Osamuval, és amiért soha el nem ítélhette volna.

Osamu sokkal jobb embernek bizonyult nála, ezért sem hagyhatta, hogy meghaljon. Chuuya nem sok jót tett életében, Osamu megmentése a lelke megváltása lét volna, mégsem ez az önzés vezette.

Érdekei nem voltak tiszták. Vágyott rá, hogy a társa éljen, akarta, de önmaga miatt: olyan sokáig kellett nélkülöznie, hogy többé nem volt hajlandó elengedni, hiába ért fel az öngyilkossággal, ha megpróbál tényleg vele maradni.

Chuuya tisztában volt vele, hogy sosem lehetnek barátok. Az, hogy két ellentétes oldalon állnak, és mindketten hűségesek a maguk vezetőjéhez, még a legjobb viszonyt is megmérgezte volna, de szemben a Mori iránti elköteleződéssel, Osamut kényszer nélkül, a szíve legmélyéből szerette. Nem parancs vagy kényszer vezette hozzá, hanem racionalitást felülmúló érzések, melyeket nem próbált megérteni.

Mióta vele volt, könnyebb lett a lelke. Ramiko, mint egy régi, kellemetlen emlék, Osamu közelében nem jutott eszébe, de amikor a legnagyobb nyugalma közepette, a nyomozó mellett fekve felidéződött, Chuuya szíve elfacsarodott.

Bűntudat szállta meg, mintha a lányt sosem szerette volna, és ennél is rosszabb volt rájönni, hogy szeretett, de nem őt, és ezt tagadóan vergődött, amikor hamis gyászt erőltetett magára.

Chuuya épp elég rosszul volt az italtól, nem akarta elveszíteni pillanatnyi nyugalmát és boldogságát. Keserűség öntötte el, amikor Ramiko a bűntudatkeltő hanggal együtt az agyába furakodott. Azt érezte, nincs joga boldognak lenni Osamuval, mert ezer ok teszi őket ellenségekké, és minden igyekezete hiábavaló: egyedül Osamu rendelkezhet a saját sorsa felett, és ha akarja, bármikor véget vethet neki, Chuuya erőszakkal nem tarthatja életben.

Kár volt reménykednie, Osamu a végén mindenképp megvetéssel nézett volna rá. Semmi jót nem gondolhatott Chuuyáról, tudva, hogy hat hete halt meg a barátnője, ő pedig máris túltette magát rajta – ha van szíve, akkor nem vele lenne, ha illően érez iránta, otthon marad, keserű könnyeket nyel, és soha másra rá sem nézett volna!

Nem számított, hogy ez lehetetlen volt egy maffiózónak.

Chuuya nem akart beszélni neki Ramikóról, mert a lány érzékeny pontja volt, és félt a következményektől. Tényleg nem viselkedett úgy, ahogy elvárható lett volna, de így is túl sokat késlekedett. Az élőkkel volt a helye, az egyetlennel, akinek az élete valóban számított neki. Chuuya, aki dühödt reszketésig felzaklatta magát, tényleg a könnyeit nyeldekelve adott két gyors csókot Osamu kezére, mielőtt, félve, hogy felébreszti őt a folytatással, hirtelen elengedte őt. Elhúzódott, és szédüléssel nem törődve kimenekült mellőle az ágyból.

Kiment a szobából és behúzta az ajtót. Alig két lépés után megállt a folyosón, megtámaszkodott a falnál és zihálva várta, hogy csillapodjon a remegése. Amíg állt, győzködte magát: csak még egy pár lépés a fürdőszobáig, ott bezárkózik, rendbe szedi magát, és Osamu semmit sem észlel az összeomlásából. Azonban hosszú ideig tartott, mire rendbe jött. Sokáig maradt a fürdőszobában.

Zuhanyzott, felöltözött, és minden reggeli teendőjét elvégezte, de többször megállt, hogy az arcát hideg vízzel megmossa, és végre eltűnjön a sírás pirossága. Nem szívesen vált meg Osamu kellemes illatú ruhájától, a saját öblítőjét ezután idegennek és személytelennek érezte. A pólót otthagyta a mosógép tetején, hogy este is megtalálja, csak egyszer rezzent meg, hogy a maradást már milyen magától értetődőnek tartja.