Chuuyának véget ért a kapcsolata, Osamunak sosem volt működő.

Chuuya sem dicsekedhetett ezzel. A hirtelen végeszakadt viszonyt nem tudta kiértékelni, nem volt helyénvaló, hogy az érzéseit elemezze.

Nem Ramiko volt az első vesztesége, és elszorult a torka, mikor bevallotta magának, hogy nem is miatta bánkódik a legjobban. A szíve nem kérgesedett meg, nem hagyta hidegen a vér, a sebek, a szerettei pusztulása, a barátnője halálát mégis úgy fogadta, mintha előre eldöntött lett volna.

Chuuya hitte, hogy megmentheti őt, Ramiko pedig tudta, mivel játssza ki a szándékát. Gyakran nézett vágyón a mélységre hetedik emeleti szobája ablakából, vagy egy-egy hídról, a vízparton állva, de ismerte Chuuya képességét: ha leugrik vagy lezuhan valahonnan, biztosan utána kapott volna.

Ramiko nem akart esélyt adni neki, hogy megmentse. Úgy ölte meg magát, hogy Chuuya ne léphessen közbe se képességgel, se akarattal. Felvágta az ereit otthon a fürdőkádban, miután magára zárta az ajtót, és Chuuya csak fél nappal később talált rá, amikor a sokadik telefonhívásra sem válaszolt.

Chuuya nem kapott kulcsot a barátnője lakásához. Elég régóta ismerték egymást, de sosem merült fel, hogy kulcsot váltsanak, vagy, hogy Chuuya elvigye őt magához. Mindig valahol Yokohamában, vagy Ramiko lakásán találkoztak; Chuuya távol akarta tartani őt élete sötétebb oldalától, bár őszinte volt hozzá, és Ramiko korán tudta, hogy randevúzni kezdett egy maffiózóval.

A tényt, mint később Chuuya az ő halálát, érdeklődve, de meglepetés nélkül fogadta. Úgy tűnt, egyáltalán nem számított neki, hogy Chuuya tagja a Dokkmaffiának: Ramiko egy képességnélküli nő volt, nem törődött az áldott alvilággal. Nem féltette magát, talán ezért is vonzódott Chuuyához. Sosem panaszkodott a veszélyre, hosszú távolléteire, elszakadt, véres ruhájára, igaz, Chuuya mindig odafigyelt, hogy sértetlenül, a legjobb arcát mutatva jelenjen meg előtte.

Óvta és féltette a barátnőjét, és a szükségesnél többet nem beszélt neki a munkájáról. Igyekezett normális, békés és boldog életet adni neki, és olyanná tenni az együttléteiket, amilyen egy hétköznapi szerelmespáré lett volna, Chuuya azonban nem értett a szerelemhez. Csak ábrándjai voltak, meg sokféle, határozatlan belső sugallata, ami a kezét vezette és a megfelelő szavakat adta a szájába.

Chuuya boldoggá akarta tenni a barátnőjét, mert Ramiko bánatos, fakó és sokszor mosolytalan volt. A szemében nem volt fény, és Chuuya nem szerette ezt a tompa szempárt látni, mert fájdalmasan emlékeztette Dazaira.

Dazai Osamu, a volt partnere mélyebben telepedett meg a lelkében, mint a Ramiko karját átszelő két hosszanti vágás. Fénytelen, boldogtalan sötét szeme rokon volt Ramikóéval: Chuuya nem tudott mellette elmenni, amikor először megpillantotta.

Nem Ramiko volt az első ilyen választása, de vele tartott a legtovább, és Chuuya hinni kezdte, hogy jutott valamire a kimerítő kapcsolattal. A barátnője depressziós volt és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Állítólag fél éve tiszta volt, mikor megismerkedett Chuuyával, de nem ezt ígérte a kisugárzása, és Chuuya, megérezve a belőle áradó, vigasztalan sötétséget, megpróbálta megszabadítani tőle.

Egy darabig győzködte magát, hogy nem a betegségét, hanem ritkán látott, halvány mosolyát, a hangját, az egész lényét tartotta érdekesnek és vonzónak, míg egészen bele nem szeretett, de Chuuya, amikor térdre rogyott a fürdőszobában Ramiko holtteste mellett, a sokkal együtt beléhasított, hogy mindez semmi – nem volt, soha nem is lehetett szerelem.

Chuuya sírva fakadt, a csempe és a vizet megszínező vér elhomályosult a szeme előtt. Ramiko felé nyújtott fél karja kicsúszott a kezéből: vértócsa volt alatta, vér tapadt Chuuya tenyerébe is, és maszatos nyomot hagyott a kád oldalán, amikor megpróbált feltápászkodni a földről.

Ramiko semmit sem hagyott hátra. Nem volt búcsúlevél, nem voltak jelek, nem volt utolsó segélykiáltás. A papírvágókés a mellkasán hevert, átázott ruhájához tapadt: egyszerű, kötött pulóver és sötét farmer volt, az a szett, amiben Chuuya először látta.

E hideg számítás fájdalmat okozott Chuuyának. Nem lehetett benne biztos, mégis, ezt látva egycsapásra elhitte, hogy Ramiko mindent eltervezett. Minden óvintézkedést megtett, hogy ne álljon az útjába, és a ruhával kért bocsánatot, megmutatva, hogy nem feledkezett meg róla.

Ilyen rémisztően higgadt észjárást fel sem tételezett hallgatag, tűnődő barátnőjéről: utolsó perceiben még hasonlóbbá vált Osamuhoz.

Chuuya nem nézte sokáig a testét, de a csupasz karját tönkretevő vágások az agyába égtek – akkor nem viselt kötszert, amivel friss, gyógyulófélben lévő vágásait takarta.

Chuuya néhány nappal korábban maga kezelte ezeket a sebeket Ramiko konyhájában. Szótlanul, összeszorított foggal kötötte körbe a csuklóját, ahogy egykor Osamuval csinálta: lassan, mélyen lélegzett, és minden szidalmat visszafojtott. Amikor végzett, megcsókolta a barátnője tenyerét, kézfejét, karját, orrát a friss kötszerhez nyomta, és lehunyta a szemét. Előtte térdelt, amíg Ramiko meg nem simogatta a fejét. El akarta felejteni, hogy hol van, kivel van, mit művel – csak próbálta megérteni és őszintén szeretni őt.

Chuuya meg akarta szüntetni a boldogtalanságát. Azt hitte, jól csinálja, mert mind gyakrabban fakasztotta nevetésre, és ha a kezét fogta a városban járva, már-már tartós fényt fedezett fel a szemében.

Ramiko nem sokat mesélt a múltjáról, de Chuuya nem faggatta. Mindkettejüknek maradtak titkaik egymás előtt – Chuuya azon igyekezett, hogy legalább a jelen gondjait megoldhassa, és szebbé, könnyebbé tegye Ramiko életét. Ám, mivel nem próbálta eléggé minden részét megismerni, nem tudta őt a titkok terhétől vagy egyszerűen magától megmenteni.

Ramiko volt önmaga legnagyobb ellensége. Hangosan nem mondta, de az életét értelmetlennek és minden tettét hiábavalónak tartotta – ebben is hasonló volt Osamuhoz.

Chuuyának felkavarodott a gyomra, amikor szétvágott karját, a halálos sebek alatt régi sérülések nyomát, és azt a rengeteg, alvadásnak indult vért látta. A vér volt a legkevesebb: Chuuya közel nyolc éve volt a Dokkmaffia szolgálatában, és korábban is erőszakos életet élt, de meggyőződése volt, hogy szerette őt, és iszonyú volt vékony, törékeny testét összetörve, színét vesztve látni.

Chuuya a veszteségeit általában hasonlóan kezelte. Dühöngött, pusztított, utat engedve addig féken tartott, tomboló érzéseinek, de a társai meggyilkolása vagy az Osamu szökése miatti haraggal szemben Ramiko halála rémületet keltett benne és rövid időre teljesen megbénította.

Szédült, émelygett, és végül hányt is a kád közelében lévő vécékagylóra támaszkodva. A látvány nem volt olyan tragikus, mint néhány szétroncsolt testé korábban, de Chuuya érzékei megzavarodtak a színe és szagok kavalkádjától. A keze remegett, a lába elgyengült. Hideg verejték öntötte el, ahogy próbált eltávolodni a halottól, de a szemét nem hunyhatta le; Ramiko borzasztó, önmagára nem emlékeztető arca égett a retinájára.

Mereven bámult maga elé, hogy megszabaduljon tőle, de amikor pislogott, és új könnyek peregtek le az arcán, megrázkódott. Ismét látta a félig mögötte lévő testet a kádban, de a sebek és a véres víz már nem Ramikót, hanem Osamut borították. Őt fedezte fel a sötét haj keretezte, élettelen arcban, az ő vékony csuklóját metszették el.

A hasonlóság, ami egykor Ramikóhoz vonzotta, riasztóvá vált: Chuuya épp ettől a látványtól akart megmenekülni. Örömöt, élni akarást, szerelmet akart megpillantani azon a mélyről ismerős arcon, de végül csak szenvedést tapasztalt. Képtelen volt megmenteni Ramikót, ahogy Osamut sem, akárhány éve volt rá a Dokkmaffiában, és mióta elment, három-négy rövid találkozást leszámítva nem lépett kapcsolatba a nyomozónak szegődött társával.

Bolondos volt, mint mindig, amióta ismerte, de Chuuya könnyen átlátott rajta. Osamu nem volt jól, neki pedig többé nem volt befolyása az életére, nem tudta volna helyrehozni.

Chuuyának fogalma sem volt, miért érdekli épp akkor, Ramiko mellett, de épp az öngyilkossága juttatta ilyen élesen eszébe. A bénító félelem Osamu rémképe miatt jelentkezett: soha nem akarta őt is így találni. Chuuya rettegett, hogy Osamu hamarosan tényleg végezni fog magával.

Halott a már-már napirendszerű öngyilkossági kísérleteiről: úgy ismételgette őket, mint más a heti bevásárlást, hogy a kollégáit bosszantsa. Már senki sem vette komolyan, de Chuuya, aki régebben és mélyebben ismerte, mint amennyire szerette volna, biztos volt benne, hogy nem szórakozik. Amikor utoljára, két héttel azelőtt látta, Osamu mosolygott rá, de a szemét, mint Ramikóét, mégis végtelenül üresnek és fájdalmasnak találta.

Chuuya nem kérkedett a barátnőjével. A Dokkmaffiában kevesen tudtak róla, és név szerint egyedül Ryuunosuke ismerte, Osamu mégis sejthetett valamit, amikor megszólította, és, hogy szokás szerint bosszantsa egy kicsit, Chuuyát a magánéletéről faggatta. Célzást sem tett Ramikóra, mégis megértés és meghatározhatatlan, mélyről jövő keserűség suhant át az arcán, ahogy kevéske bevásárlását a karján lógó kosárba pakolta.

Egy boltban futottak össze. Chuuya próbált észrevétlenül eltűnni, de Osamu kikerülhetetlenül megszólította. Nagy nyilvánosság előtt semmit sem tehetett vele, és arra sem ért rá, hogy az esetleges sérelmekért később megverje az üzlet mögötti parkolóban. Osamu tisztában volt vele, ezért pimaszkodott, de nem lépte át a határt, amivel Chuuyát igazán felbosszantotta volna.

Kedélyes csevegés volt, mintha jó ismerősök, esetleg barátok lettek volna, de Chuuya keserű szájízzel hagyta ott volt társát a péksüteménysarokban. Mosolygott, nem vesztette el a humorát, Chuuya mégis elégedetlennek találta: volt valami kellemetlen vonása, ami hosszan elgondolkodtatta.

Osamut csak kétszer látta őt azóta, hogy együtt volt Ramikóval. Egyszer, még a kapcsolatuk elején, egy közös munka során, amikor egy egész éjszakát töltött a nyomozóval, meg akkor, két héttel korábban. Osamu mindkétszer komornak tűnt, amint bármilyen személyes információt kiszedett Chuuyából, mintha a hallottak elszomorították volna.

Legfeljebb az ajka rándulása vagy enyhén felvont szemöldöke árulta el, de ennyi is elég volt Chuuyának. Többször és hosszabban látta ezeket a gesztusokat, mint maga Osamu: megtanult belőlük olvasni, még ha nem is figyelt oda az érzéseire általában. Ramiko halála óta azonban mással sem törődött. Egyre Osamu lehetséges gondolatait elemezgette, mert biztonságosabb volt, mint saját érzéseit sorra venni.

Chuuya gyászát külső körülmények is megnehezítették. Öltözéke nem hordozhatta a veszteséget: egy maffiózónak értelmetlen volt siratni valakit, Chuuya mégis tiszteletet mutatott drága halottja iránt. A kalapját, és egyedül azt, egy gyászszalagos kalapra cserélte; ez és elváltozott, szürke arca elég volt, hogy a társai közül senki se faggassa.

Ez mégis jobban zavarta Chuuyát, mintha Ramiko emlékéért semmit se tett volna. Sokszor eszébe jutott, de Ramiko ritkán halott, édes nevetése vagy az arca helyett mindig az utolsó látvány rémképe jelentkezett. Minden közös emlék eltorzult, a felszaggatott, kivérzett kéz felülírta. Chuuya szenvedett, mert a halottban sokszor nem Ramikót, hanem Osamut látta maga előtt.

Végül erőszakosan nem gondolt Ramikóra, így összeszedte magát, de higgadt pillanataiban egyre erősödő bűntudat gyötörte, amit megpróbált alkoholba fojtani. Egyre többet ivott, hogy felejtsen – épp, mint amikor Osamu megszökött a Dokkmaffiából.

Chuuya hol keserűen nevetett, hol sírva fakadt. Kudarcot vallott, elvesztette, akit állítólag a világon mindennél jobban szeretett, és még gyászolni sem tudott rendesen! Mindent tompán érzékelt, még akkor is, ha éppen kijózanodott – Ramiko eltávolodott tőle, mintha soha semmi köze sem lett volna hozzá. Az együtt töltött év álomnak tűnt. Chuuya minden tettét külső szemlélőként idézte fel, és idegenkedett tőle, de a szégyentől nem tudott megszabadulni. Mindent elrontott, most pedig képmutatóan próbál szomorú lenni.

Úgy, ahogy kellett, sosem szerette Ramikót. Ha őszinte volt magához, még csak nem is tisztelte, kihasználta őt: akart valakit, akivel helyrehozhatja minden korábbi hibáját. Kellett neki egy társ, akit szerethet és megóvhat, mert képtelen volt Osamuval a kellő időben megtenni.

Részeg fejjel arra jutott, hogy talán Ramiko sem szerette. Chuuya sosem kérdezte erről és nem is várt bizonyságot. Ramiko csendes megadása elég volt, hogy ideiglenesen megnyugodjon. Nem érdekelte, hogy Ramiko nem dédelgette és becézte őt, és hogy valójában sosem múlt el mellette a szomorúsága.

Mindketten csak kapaszkodót, pótlékot kerestek egymásban. A társulás eleinte működött, végül mégsem volt életképes, és egyiküket menthetetlenül összetörte.

Ramiko nem akart, nem tudott teljesen megbízni Chuuyában. Az egész világot a lábai elé tette, de bárhogy próbált, nem tudott vele boldog lenni. Túl messzire került a valóságtól, mire Chuuya megtalálta. Hiába fogta a kezét, az ujjai kicsúsztak a markából, Chuuya nem tudta őt az életbe visszavezetni.

Osamu kezét négyéve nem fogta senki. Chuuya félt, hogy elfogy az ereje vagy akarása, és nem tud tovább egyensúlyozni a peremen, ahol olyan régóta kacérkodott a halállal. Chuuya tudta, hányszor vetette magát a vízbe, de ez más volt. Akárcsak véres, szétszabdalt karját, azt a hidat, ablakpárkányt, talán háztetőt is maga előtt látta, ahol Osamu fel-alá sétált, míg úgy sem dönt, hogy elég volt, vagy meg nem csúszik a lába.

Osamunak nagyon könnyű lett volna meghalni, és Chuuya nem akarta, hogy Ramikóhoz hasonlóan ő is kicsússzon a kezéből. Mindenkit elvesztett neki, akit valaha szeretett, vagy aki valaha számított: család, barátok, néhány barátnő, a partnere... ezt az utolsót, a legfontosabbat nem akarta újra elengedni. Megmenthette őt, csak nem szabad tovább várnia, és távol maradnia tőle.

Chuuyát nemcsak Osamu valóságnak tekintett öngyilkossága rémítette meg, hanem a Ramiko halála óta tett felismerések is, mire hat keserves hét múltán végre eljutott a cselekvésig. Az idő felében beteg vagy részeg volt, a másikban próbált munkába temetkezni, de mindkettő megviselte és rontott az állapotán. A bűntudata egyre erősödött, a félelme nőtt, ám gyásza tompa és változatlan maradt.

Egyedül volt, mert senkit sem viselt el maga körül, és a társai is féltek tőle, fogalmuk sem volt, hogy közeledjenek hozzá. Nagyon kevesen tudták, hogy volt valakije. Chuuya vigyázott a magánéletére a maffiában, de végül azért értesültek a barátnője haláláról. Általános, feszült várakozás vette kezdetét. Senki sem mert a szemébe nézni, részvétet sem nyilváníthattak, és általában mindenféle érintkezést veszélyesnek tartottak Chuuyával. Látszólag minden ugyanaz maradt, de az arca nyúzott volt és a szeme kivörösödött a kevés alvástól és a hiábavaló sírástól. Félő volt, hogy a régóta visszatartott érzések bármikor kirobbanhatnak belőle, egyik maffiózó sem akart okozója vagy elszenvedője lenni.

Senki sem segíthetett Chuuyának, mert hivatalosan senki sem tudott a gondjáról. A legtöbb, amit tehettek, hogy kedvesek voltak hozzá és kímélték, de ez nem vonatkozott Morira, aki keveset törődött a pletykákkal.

Chuuya dolgozott, újabb és újabb feladatokat kért magának, de olykor oktalan kegyetlensége és a gondolatokat kisöprő, erős fizikai fáradtság sem jelenetet megnyugvást.

Amikor otthon volt, minden újrakezdődött. Chuuya a borospohár mellett magában is kezdett elmerülni: megértette, hogy az elmúlt években mi volt a fő motivációja amellett, hogy a múltjára fény derüljön. Kisebb, prózaibb esemény volt, de minden emberi kapcsolatát meghatározta.

Olyan személyekkel vette körül magát, akik emlékeztették a volt partnerére, különösen alkalmi kapcsolataiban fedezett fel hasonlóságot. Apróság volt, de Chuuya szerette a sötét hajú, sötét szemű nőket; a hallgatagokat; azokat, akik nem jártak felemelt fejjel. Bár az ő Osamuja harsány, vidám, bosszantó kötözködő volt, Chuuya emlékezett a komoly, megfontolt arcára, ami szerinte közelebb állt a valósághoz. Amikor hallhatott, különös szomorúság érződött felőle, Chuuyát ez a hallgatás és kimondatlan fájdalom másokban is megbabonázta.

Nem azt szerette, hogy ilyenek. A lehetőségbe kapaszkodott, hogy az állapotot megváltoztathatja.

Osamun nem tudott segíteni. Ő nem fogadta el, és amíg felnőttek, nem is voltak olyan viszonyban, hogy Chuuya ilyesmin gondolkozzon. Különösebben nem szerette őt, és az évek során bármilyen gyengéd érzelem költözött a szívébe, ezt sohasem vallotta volna be, Osamu előtt pedig erőszakosan titkolta.

Osamu átlátott rajta. Felismerte Chuuya viselkedését, és értette, hogy féltés, ragaszkodás, a barátság csírája rejlik egy-egy szitokszóban, különösen, ha valami ostobaságot tett magával. Chuuya valójában még a hülye csínyjei miatt sem bántotta, de minden barátságra hasonló érzés kettejük közt kimondatlan maradt, mindig tettek beszéltek helyettük.

Chuuya mégis úgy érezte, hibázott, amikor hagyta őt elveszni. Osamunak jót tett, hogy kívül került a Dokkmaffián, és emberölés helyett emberek megmentése lett a hivatása, Chuuyának azonban meg kellett volna maradnia a maga szerepénél. Egyvalakit mégsem tudott magára hagyni, érte volt minden addigi, hiábavaló próbálkozása.

Vezekelni akart, mert Osamut látta minden összetört, zavarodott, önmagát végül rábízó lányban. Osamura gondolt, amikor a testi és szellemi sebeiket látta, Osamu kezét fogta kézbe, amikor ezeket a sebeket kötözte, és miatta félt, amikor éjszaka egyedül feküdt az ágyban, és eszébe jutott, a barátnője épségben van-e, képes-e egyedül is vigyázni magára.

Chuuya olykor szerelmet talált, de nem tudott mit kezdeni e beteges szerelemmel. Nem volt olyan édes, szép és könnyű, ahogy a filmek állították, és nem is számíthatott hasonlóra: háttere és választott társa egyaránt kizárta a felhőtlen boldogságot.

Chuuya sokszor nyugtalan volt Ramiko mellett. Nehezen engedte el magát, és tudott őszintén, örömmel tekinteni rá. Csak későn értette meg, hogy azért, mert nem egészen Ramikót látta, és korábban sem mindig lányok voltak mellette. Felcserélhetővé váltak Osamuval, mert tudat alatt hozzá igazodott minden választása.

Chuuya szerette Ramikót, de csak úgy, mint volt társa hasonmását: a lány saját jogán sosem tudta a szerelmét elnyerni.

Miután megértettem ezt, félt és szégyellte magát, de a szégyen csak az illem és szokások hozadéka volt. Pontosan tudta, mely érzései őszinték és melyek azok, amik a várható társadalmi nyomás miatt születtek benne, emiatt dühös lett és még jobban megijedt. Ha lecsupaszította a lelkét, és higgadtan (ahogy Osamu tette volna) csak a tényekre szorítkozott, nem sajnált semmit és nem szégyenkezett. Egyszerűen félt, hogy évek óta minden tettét az Osamu iránti aggodalma mozgatta.

Amióta egyedül maradt, erősen és állandóan aggódott miatta, mert szabadon engedett érzései végül kiszorították a Ramiko miatti bizonytalanságot.

Kegyetlen volt, Chuuya egy kis része mégis képes lett volna megbocsátani magának, amiért a gyásza nem olyan erős, elsöprő, vagy őszinte. Tényleg fájt neki az elvesztése, mint bármilyen más, arra nem érdemes lény halála, de kezdte megérteni, hogy nem ő okozta, Ramiko nélküle is öngyilkos lett volna. Ám azt is tudta, hogy nem tett meg érte mindent; ezt a hibát újra nem akarta elkövetni.

A külön töltött éveket nem másíthatta meg, de még alakíthatott az eljövendőkön, és rögeszméjévé vált, hogy az utolsó személyt, aki valóban számít neki, többé nem hagyja magára.

Chuuya megnyugvást akart, mert rémálmok gyötörték. Ramiko halála óta ital és altató segítette ágyba, különben borzasztó álmokat látott, amiktől nappal is nehezen szabadult. Ramiko és Osamu holtteste e lidércnyomásokban tökéletesen felcserélhetővé vált. Később már csak Osamuról álmodott. Néha beszélt is vele, de Chuuya ébredés után nem emlékezett a kimondott szavakra.

Nem bírta látni, hogy baja esik, vagy, hogy kárt tesz magában, és a pillantását sem, amit olykor rá vetett, és rémisztően hasonló volt a valósághoz.

Chuuya annyira ideges, zaklatott és kimerült volt az ilyen éjszakák után, hogy kezdte elveszíteni az uralmat a teste és képessége felett, és lefekvés után, a remélt nyugalom perceiben lebegni kezdett. Korábban is előfordult vele, de ritkán, és mindig hamar túl volt rajta, ha a büszkeségét félretéve Osamuhoz fordult segítségért. Éjszaka a volt partnere mellett feküdt le, Osamu megfogta a karját, és elvette a képességét, hogy ne verje be a fejét állandóan a plafonba.

Osamu megfenyegette egyszer, hogyha nem múlik el a különös kór, kikötözi Chuuyát az ágyhoz, mire válogatott szidalmak zúdultak rá. Viccelt, de Chuuya addigra ezt sem bánta volna, csak legyen a közelében, és ő végre lecsillapodhasson.

Chuuya precízen uralta a képességét, de ilyenkor az idegesség megtörte, és hosszútávon bajba sodorta. Ha fáradt volt, végül a testébe zárt istent sem tudta elnyomni: Osamu ezt felismerve fogadta mindig az ágyába, amikor kék foltokat látott Chuuya homlokán.

Chuuyának nem ez hiányzott. Nem arra vágyott, hogy Osamu mellett feküdjön és ő a csuklóját foghassa, csupán látni akarta őt. A hetek óta felgyűlt stressz, fájdalom és zavar, meg az ezt elnyomni igyekvő kemény munka végül összeroppantotta. Chuuya úgy érezte, egyetlen napot sem bír tovább bizonytalanságban, de az éjszaka csak nem akart véget érni, és ő már egy órája feküdt nyitott szemmel, félve az eljövendő álmoktól. A mennyezetet nézte a sötétben, mert nem merte másfelé fordítani a tekintetét.

Nem félt a holtaktól. Ha ilyen gyenge szívű, munkája miatt már megbolondult volna, mégis úgy érezte, áll mellette valaki a sötétben, és ha csak egyszer is rátekint, abba belepusztult volna.

Chuuya könnyezett, felületesen szívta be a levegőt. Ideges volt, a tétlenség bosszantotta, és hiába fordult végül oldalra, háttal a képzeletében mögötte álló lénynek, képtelen volt elaludni. Osamu járt a fejében, az, hogy mit csinálhat: más-e az az éjszaka, mint az ezer azt megelőző, és merhet-e ő, Chuuya, abban bízni, hogy volt partnere megéri a reggelt, vagy gondol egyet, és végre, igazán, végezni fog magával?

Gondolatai minden racionálist mellőztek, és Chuuya, amikor épp gyógyszerektől, alkoholtól és nagy ritkán aggodalomtól mentes volt, tudta, hogy ostobaságot művel, de addigra túl mélyre került, képtelen volt magát jobb belátásra bírni. Meggyökerezett benne, hogyha csak egy pillantást vet Osamura, elmúlik a szorongása, és képes lesz az életét tovább folytatni – mivel nem bírt megnyugodni, a találkozó egy percet sem várhatott.