Lee Minho szemszöge

Számat rágva figyeltem rohamosan fel és le mozgó mellkasát. Arca el volt torzulva és szemeit is összeszorította. Könnyek folytak végig arcán, amit Yixing mindig gyengéden letörölt, mielőtt elértek volna a füle környékére.

Váratlanul Jisung hangosabban kezdte el venni a levegőt is. Oldalra, Sehunra pillantottam, hogy felmérjem, milyen állapotban van, és hogy megkérdezhessem, elég lesz-e ennyi most és felébreszthetjük-e. Nem akartam, hogy Jisung tovább szenvedjen. Az alfavezér feszült arcát látva viszont rá kellett jönnöm, hogy esély se lesz arra, hogy most leálljunk. Fogamat összeszorítva néztem vissza társamra. Ökölbe szorítottam kezemet és reménykedtem, hogy minél hamarabb túllegyen ezen az egészen az omegám.

Jisung hirtelen motyogni kezdett valamit, mire mindannyian figyelmesen kihúztuk magunkat. Yixing éppen odahajolt volna, hogy megértse, mit mond, mikor az ágyon fekvő magához tért. Azonnal a közelébe siettem, de hagytam, hogy a varázsló végezze a dolgát először.

– Nem! Nem lehet! Nem.

Gyengesége ellenére hevesen rázta a fejét, Yixingnek kellett megfognia, nehogy kárt tegyen magában a hirtelen, heves mozdulatokkal. Az érintésre, mintha kissé magához tért volna, könnyes szemeivel a varázslóra nézett.

– H-hol vagyok? – dadogta. – Meg-megmenekültünk? – körbenézett, de nem maradt rajtunk a tekintete.

Keresett valakit, aki nem volt a szobában jelenleg. Láttam smaragdzöld szemeiben az aggodalmat. Ezerrel pörgött az agyam, hogy kit kereshetett.

Jisung reménykedve nézett a karját fogó Yixingre.

– Felix? Hol van Felix? Másik szobában ápolják?

Összeszorult a szívem és lehunytam egy pillanatra a szememet. Azóta pár év eltelt már, de soha nem fogom elfelejteni, mikor először hallottam arról a napról. Egy éjszaka alatt mészároltak le egy komplett falkát. Akkor csak sejtéseim voltak, hogy mi történt a délnyugatiakkal. A rengeteg tetem, amit elhoztunk...

Később, mikor már eléggé megbízott bennem Jisung, megosztotta velem az emlékeit. Szörnyű. Az a falka tele van veszettekkel, és tudva, hogy Felixet egy ilyen ölte meg Jisung előtt... Könyörtelenek a veszettek.

– Jisung... – szólalt meg először Yixing.

– Hagyd, majd én – léptem teljesen az ágy mellé.

Nem tudom, hogy most milyen a személyisége, totálisan össze lehet zavarodva. Azt azonban tudom, hogy elrablása előtt soha nem fogadta jól a rossz híreket és hajlandó volt megharagudni arra a személyre, aki közölte azt vele . Most pedig nem hiányzott nekünk az, hogy ne álljon szóba Yixinggel. Inkább magamra vállalom akkor most ezt.

– Jisung – szólítottam meg. Ő felkapta rám fejét.

Az a remény a tekintetében... Még jobban darabokra tört a szívem. Így is eleget bántottam őt. Nem akarom újra.

– Nem... – motyogta. – Túlélte... Mond, hogy túlélte. Ő nagyon erős. Hol van? Vigyél hozzá! – kapta el a karomat és erősen belemarkolt. Körmeit húsomba mélyesztette, de nem foglalkoztam a fájdalommal.

– Felix... igen. Felix itt van a területünkön. – Felcsillant a szeme. – De nem úgy, ahogy gondolod. – Értetlenül összeráncolta a homlokát. – Fel tudsz állni? Elviszlek hozzá.

Izgatottan tette lábait a talajra, de még gyenge volt a procedúra miatt, így átkaroltam vékony derekát, hogy segítsek neki. Örültem, hogy hagyta, hozzáérjek és nem lökött el magától.

Sehun mellett elhaladva láttam rajta, hogy most hagyni fog minket és nem erőlteti a kikérdezés témáját. Ennek szintén hálás voltam.

Junmyeonnal és a varázslóval együtt lassan követtek minket.

– Biztos boldog lesz, mikor meglát. Évek óta nem találkozhattunk. Vagy nem tudom meddig voltam távol a falkától... De biztos boldog lesz – bólogatott izgatottan és megtörölte könnyes arcát. – Ugye nem untatott senkit halálra a lepke anatómiájával? – nevetett fel. – Már itt vagyok, majd hallgatom én. Órákig elhallgatom. Imádom figyelni, ahogy minden...

Jisung megállás nélkül beszélt. Mesélt Felixről. Elmondta azokat a történeteket, amiket régen már többször is. Én csak csendben hallgattam.

Kiértünk Sehun házából, mire a közelünkben lévők mind ránk néztek. Jisung angyali hangja miatt sokan elmosolyodtak és páran köszönni akartak neki, néhányan beszélgetni is. Egy pillanatra mindenki arcán láttam átsuhanni a boldogságot, azonban az én és a minket követők ábrázata elárulhatta a jelenlegi helyzetünket. Ha nem is találták ki egyből, az irány, amelybe tartottunk már igen.

Jisung nem is vette észre egyből a sírköveket, mikor elfordultunk egy ház sarkában, mert éppen az égre nézve osztotta meg velem újra az egyik lepkés-Felixes emlékét. Nem akarta egyhamar befejezni, így bal hüvelyk- és mutatóujjammal állához nyúltam, hogy először magam felé fordítsam.

– Sh. Halkan. Ne zavard meg egyikőjük álmát sem – biccentettem előre.

– M-mi? – kérdezte zavartan, míg oldalra fordította a fejét, mire elengedtem.

Éreztem, amint megfeszült karom alatt és levegőhöz is ijedten kapott. Enyhén megrázta a fejét, majd vállamnál a pólómba markolt.

– H-hol?

Kérdése alig hagyta el a száját, épphogy meghallottam, de tudtam mit szeretne. Lassan megindultam vele a temető nyugati része felé.

– Miután Mina és te kicsit megerősödtetek, együtt temettünk el mindenkit, akit megtaláltunk. Jenny és Felix nyughelyét te választottad ki. Azt mesélted nekem, hogy menekülésetek alatt minden napnyugtát együtt néztetek végig. Azt akartad, hogy így is minden napnyugtát lássanak.

A domb túloldalára érve pár méter után megtorpantam.

– Felix-...

– ...előttem halt meg – suttogta és lassan leguggolt a sírkő elé, melyre csak egy pillangó volt belevésve.

Nem ezt akartam mondani, de láttam rajta, hogy muszáj témát váltani. Most élte át újra azt az éjszakát. A menekülésük utolsó éjszakáját.

– Nem akartad ráírni a nevét, mert-...

– ...akkor idekötöttem volna őt. Így szabadon maradhat.

Lenyűgözve figyeltem, ahogy csak egy könnycsepp hullott le arcáról. Nem zokogott. Szemében viszont láttam a fájdalmat, ami miatt újra összeszorult a szívem. Leguggoltam mellé és lesöpörtem a sírkőröl a kósza ágakat és faleveleket.

– Előtte állt még az élet – suttogta alig hallhatóan. – Minho, miért? Miért ő? – nézett rám.

Patakokban folytak a könnyei, de most nem tudtam eldönteni, hogy magányt szeretne, vagy engem, maga mellé.

– Miért...

– Az élet igazságtalan, ez a világ igazságtalan. De mindig lesznek olyan pillanatok, amiért emlékeztetve leszünk, hogy igen, azért jó dolgok is történnek, nem csak rosszak – szólalt meg mögülem halkan Yixing. Jisung elnézett a fejem mellett, irányába. – Az életed végén pedig újra találkozni fogsz mindenkivel, akit valaha is gyászoltál és hiányoltál. Valahol várnak. És egy nap újra együtt leszel velük, ígérem.

Próbáltam nyugtatóan megsimogatni, ami hatásosnak is tűnt. Jisung nekem dőlt és a vállamba fúrta az arcát. Újra átkaroltam a derekát és fejemet az övére támasztva néztem előre, a sírkőre. Így voltunk hosszas percekig, míg meg nem jelent egy pillangó. Olyan furcsa hosszas szárnya volt, mint amit régebben Jisung mutatott egyszer nekem. Bárcsak akkor jobban figyeltem volna rá. Emlékeznék a hozzá fűződő történetre is.

– Valaki szintén örül, hogy visszatértél a falkába – suttogtam feje fölött. – Nézz fel.

Éreztem, hogy megemelkedik, majd azt is, hogy bal kezével a pólómba markolt hátamnál, mielőtt kitört volna belőle a zokogás. Fejét mellkasomba fúrta és közelebb húzódott hozzám.

– Az egy papilio macilentus. Felix egyik kedvence... Felix... én...

Elcsuklott a hangja, többet nem is tudott mondani. Csak hangosan zokogott. Egész lénye rázkódott. Ringatni kezdtem a testét és simogattam a haját, hogy nyugtassam. Nem szeretem, mikor sírsz, de tudom, hogy csak így lesz jobb. Jobb lesz, ha kiadod magadból.

A pillangó egészen addig maradt itt, velünk, míg Jisung zokogása halk hüppögésekké nem változott. Még pont látta, mikor újra útnak indult, mivel megemelte a fejét.

– Jenny is itt van?

– Felix mögött – böktem előre fejemmel.

Jisung lassan megemelkedett és kis segítségemmel elbotorkált oda is. Az övére két farkas volt vésve. Eunjival volt eltemetve, Jisung elmondása szerint a párja volt.

– Bárcsak... bárcsak hamarabb indultunk volna el, akár egy fél órával. Sajnálom – simított a sír tetejére.

– Nem te tehetsz róla.

Jisung rám nézett, de az a mennyiségű szomorúság, ami áradt a szeméből, arra késztetett, hogy lesüssem a földre tekintetemet. Nem voltam soha az az érzelgősebb lény, Jisung tanított meg szeretni is, de az effajta mennyiségű érzelmek mai napig sokak voltak számomra.

– Köszönöm – szólalt meg egy idő után, mire felnéztem rá. – Köszönöm, hogy idehoztál. Bent nem hiszem, hogy jól fogadtam volna.

Csak bólintottam válaszadásképpen. Tehát nem haragszik rám. Pedig rossz hírt közöltem. Lehet pár dologban változni fog akkor.

– Pihenj, most rád fér. Egy pár napot itt tudok maradni – mondta Yixing.

Jisung biccentett egyet, majd karomba kapaszkodott és várta, hogy elinduljunk.

– Hol aludjon?

– Aludhat az ápolóhelyen – mondta Sehun.

– Hol aludtam? – szólt közbe Jisung.

Aggódóan összenéztünk, majd mindenki tekintete rajtam állt meg. Nálam aludt. Vagyis én nála. Az a lényeg, hogy együtt.

– Van egy saját lakásod... lakásunk.

Nem tudom, hogyan magyarázzam most ezt el neki. Nem akarom leterhelni, elég volt már a mai nap, nem akarom még ezt tetézni.

– Aludhatsz egyedül, addig elalszok-

– Úgy legyen, ahogy régen volt. Lehet ezzel is felidézhetünk pár... – Oldalra pillantott, a gravírozott farkasokra. – Lehet felidézünk boldog emlékeket is – nézett vissza rám könnyes szemekkel.

– Rendben – bólintottam.

A farkasom eljárta az örömtáncot, de én azért nyugodtabban reagáltam. Átkaroltam derekánál és meg akartam indulni az ismert épület felé, azonban Yixing megállított minket.

– Szeretném, ha szednél szagelnyomót.

Jisung értetlenül nézett ránk, mire a varázsló magyarázkodásba fogott.

– Ez egyfajta parfüm. Most nincsen illatod, de te lehet érezheted a miénket. Chanyeol varázssüteménye elnyomja az igazi illatodat, így csak az emberi szagodat lehet érezni. Azonban, mint minden, lassan az illatmirigyeid is magukhoz térnek majd és nem szeretném, hogy a rengeteg inger mellett most azzal is keljen foglalkoznod, hogy melyik alfa hogyan néz rád. Mindent szépen sorjában – mosolygott rá lágyan Yixing.

Jisung aprót bólintott.

–––

– Biztos, hogy mindent úgy szeretnél, ahogy előtte? Megvárhatjuk míg visszatér az összes emléked. Nem akarom, hogy úgy érezd, kihasznállak – magyaráztam, míg az ágyon lévő párnákat igazgattam.

– Igen, szeretném.

– De-

– Minho. Tudom, hogy történt valami köztünk – dörzsölte meg ujjaival orrnyergét és fáradtan sóhajtott egyet. – Viszont nem lehetne, hogy akkor foglalkozzunk ezzel, mikor emlékszem rá én is?

– De. De, persze – bólogattam hevesen és megpördülve a gardróbhoz léptem.

A jobb oldali kupacból jártasan előhúztam az elnyűtt, hosszú szárú, bő pólót és a hasonlóan bő nadrágot. Jisunghoz mentem nagy lépésekkel és felé nyújtottam a ruhákat.

– A fürdő azon az ajtón túl van. Bármelyik szappant használhatod.

Jisung bólintott, megfordult és eltűnt a falap mögött. Én tétlenül leültem az ágy szélére és a barna anyagra bámultam. Hallottam, ahogy leesnek a ruhadarabok a földre, majd a vizet is, ahogy a csempéknek csapódott. Hiába szívtam be mélyen a levegőt, nem éreztem azt a jól ismert édes, erdei gyümölcsös illatot . Az alfám nyüszített bennem, de csak megráztam a fejemet. Majd eljön annak is az ideje.

Oldalra néztem, Jisung párnájára. Éppen arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám azt a kevés szagmintát megkeresni és mélyen magamba szívni, mikor sírás hangja ütötte meg a fülemet. Egyből visszafordultam az ajtó felé, melyen túl párom volt. Legszívesebben bementem volna oda és szorosan átkaroltam volna. De a józan eszemmel tudtam, hogy most nem szabad. Egyelőre vadidegen vagyok számára, mind itt, a jelenben, mind emlékeiben. Annyit már sejthetett a sok elejtett szóból és utalásból, hogy együtt vagyunk... voltunk, de nem akartam ezzel őt terhelni. Kibírok még pár napot vagy hetet. Az idő nem számít már, mert mellettem van.

Gondolataimból öklendező hangok ébresztettek fel. Minden gátlásomat félretéve siettem a fürdőbe, ahol még mindig folyt a víz. Jisung csuromvizesen a toalett előtt térdelt és annak a szélébe kapaszkodva adta ki magából valószínűleg az ebédét. Az ajtóban álltam, nem mentem közelebb hozzá, nehogy kiváltsak belőle valami negatív reakciót jelenlétemmel. Szemmel láthatólag amúgyis ura volt a helyzetnek. Vagyis csak azt hittem.

Mikor úgy tűnt, végzett, fel akart kelni a vécé elől, de lábai megadták magukat és visszarogyott a földre. Fejét nem verte be a zuhanykád oldalába, mert volt annyi reakcióidőm, hogy odarohanjak és elkapjam felsőtestét.

– Minden oké? Hülye kérdés... – motyogtam magamnak. – Holnap szólok Yixingnek, hogy valahogy máshogy csinálja, mert rosszul lettél utána. Vagy lehet csak a mai napon történm...

Jisung tenyerét számra tette és könnyezve nézett rám. Értettem célzását és csendbe maradtam. Szipogott egy keveset, majd leejtette karját és fejét a falnak döntötte. Láttam, hogy egy ideig figyelte a plafont, majd nagyokat pislogva próbált nem elaludni. Én mindeközben tartottam őt hónalja alatt.

– Jisung – szólítottam meg halkan.

Lassan rám emelte tekintetét.

– Megtörölhetlek? Utána a fejedre húzok egy pólót és aludhatsz az ágyban. Én elleszek a földön is.

Válaszképpen bólogatott, így nekitámasztottam a zuhanykád szélének és a mögötte lévő falnak. Elzártam a vizet, majd a törölközőt kezembe véve vissza, leguggoltam elé. Alaposan áttöröltem felsőtestét és lábszárait is. A többit ráhagytam, addig felálltam a pizsamájáért. Mire visszafordultam már a kád szélébe kapaszkodva készült felállni. Feneke még mindig vizes volt, vagyis nem törölközött meg. Visszasiettem hozzá és fél karommal tartva őt, a fejére húztam a ruhadarabot. Nem törődve azzal, hogy nem törölte meg magát az ágyhoz sétáltam vele és lefektetve őt, betakartam. Jisung hátat fordított nekem, ami miatt az alfám megint nyüszíteni kezdett. Fejben rámorogtam és az ágy szélére ültem.

– Köszönöm – mondtam halkan.

– Mit? – kérdezte rekedt hangon.

– Engeded, hogy hozzád érjek.

Hátra fordította a fejét, hogy láthassam értetlen ábrázatát.

– Tudom, hogy min mentél keresztül – motyogtam. – Régebben megosztottad az emlékeid az aznapról.

Visszafordult és percekig csendben volt.

– Nem tudod milyen volt igazán. Elmondva és átélve más.

– Különleges omega vagy. Ez biztos megvan a korábbi emlékeidben is. Különleges képességed van, de erre is majd rájössz idővel.

– Minden mindig idővel van – motyogta kicsit dühösen, de az azt követő szipogás elárulta őt. Csak frusztrált és szomorú volt.

– De megéri várni.

Sziasztok! Elnézést a késői részért, családi szülinapozás volt. Remélem ez a rész is tetszett. Fent hagytam egy dalt, amit a temetős jelenet írása közben hallgattam. :)