Han Ji Sung szemszöge

Szemei azt suggalták, fussak, meneküljek innen. Én azonban segíteni akartam. Megmenteni őt. Úgy, ahogy azt Felix tette velem a mostohaapámmal szemben. Hátsó lábaimra nehezedtem, úgy rugaszkodtam el. Egy reccsenéssel löktem le Jennyről a barna farkast. Azonban ő morogva felemelkedett. A szürke farkas ekkor avatkozott közbe és lábamat elkapva borított fel. A távolból vonyításokat hallottam. A két farkas pedig egy pillanat erejéig megtorpant, de engem könnyű prédának tekintettek, így rám vetették magukat. Éles fájdalmat éreztem vállamban és hasamban. Az előbbi viszont hamar megszűnt, eltűnt rólam. Hátsó lábammal egy erős rúgással lenyomtam magamról az ellenfelet és a nyakának vetettem magamat. Minden erőmet beleadtam, hogy átharapjam a nyakát, ami sikerült is.

Lihegve kiengedtem fogaim közül testét és a csaholás irányába néztem. Az alfavezér küzdött a másik farkassal, viszont könnyen végzett vele. Jennyre néztem, aki még mindig a földön volt. Odabicegtem hozzá, hogy felsegítsem. Orrommal megböktem a fejét, ami meglepően könnyen odébb mozdult. Megkerültem őt, hogy rálássak a szemére, ami nyitva volt. És az üresség tátongott benne. Nem egy faág reccsent az előbb és nem is a barna farkas, mikor ellöktem őt. Átharapták a torkát.

Könnyek gyűltek a szemembe, de rám szólt az alfavezér, hogy kövessem őt. Így is tettem, zokogva.

Egy kisebb csoporthoz értünk, akik egymást ápolgatták. A vezér ránk parancsolt, hogy induljunk tovább nyugatnak, ő visszamegy összegyűjteni a túlélőket. A legközelebbi sebesülthöz mentem és talpra segítettem. Egy tucatnyian voltunk, közülünk talán hárman harcképesek. Ebből tudtam meg, hogy nem sok túlélő maradhatott a negyvenöt fős falkából.

Könnyeim elhomályosították látásomat, ezért dühösen rázni kezdtem a fejemet. Nincs idő most gyászolni. A mellettem lévő falkatag hozzám simult, ezzel nyugtatva. Igaza van, nincs mit tennünk. Vagyis van, minél hamarabb a határon túlra jutni. De az hol is van? Egyáltalán jelzi azt valami?

Szemeim folyamatosan cikáztak ide-oda, hátha meglátok valamit vagy valakit. De nem volt semmi és senki. Mögülünk egyre hangosabb hangok szóltak, viszont nem néztünk hátra. Próbáltunk a tempónkon gyorsítani, hogy mihamarabb biztonságban legyünk.

Egy sötétszürke farkas, hatalmas heggel az arcán vetett mindennek véget. Csupán egy támadással megölt három sebesültet, a mellettem lévőt beleértve. Akár én is lehettem volna.

Összeszorítottam fogamat és próbáltam minden maradék erőmet összeszedni. Muszáj védekezni, különben meghalunk mind.

Még kettőt megölt és nekiesett az egyik harcképes falkatagnak, mikor a társammal a segítségére siettünk. Három irányból támadtunk, de így is erősebb volt. Előnyére vált, hogy mindannyian sebesültek voltunk. A tudatom legmélyén már vártam. Vártam, hogy mikor öl meg engem is. Egy kis reményem volt csak abban, hogy túléljük.

Morogva letépte az egyik társam fejét és minket félrelökve nekiesett az egyik sebesültnek. Szétmarcangolta. Még életemben nem láttam ennyi vért és húst repülni mindenfelé. Ezt pedig az tetőzte, hogy a fekete farkas egy darab húst megrágcsált és lenyelt.

Halál.

Nem. Nem akarok még meghalni. Vonyítani kezdtem. Felix segítségéért.

Egy újabb, fehér farkas, hiányzó bal füllel azonban félbeszakította ezt. Nekem csapódott, majd oldalamról elugorva ráugrott a másik harcolni képes fejére. Reccsenést és loccsanást hallottam egyszerre. Vörös látószerveivel irányomba nézett és kiengedte szájából az agy darabjait. Ledermedtem. Ő pedig megnyalta száját, majd engem átugorva egy újabb sebesültet vett célba.

Szorosan lehunytam szemeimet és zokogtam. Zokogtam, hátha az hangosabb lesz, mint az a rengeteg más hang, amit társaim halála miatt hallottam. Egy ismerős vonyítás miatt viszont kipattantak a szemeim. Felix megjelent az alfavezérrel és egy másik harcossal az oldalán.

Ketten a sötét szürkére, míg Felix a fehérre vetette magát. Összes erőmet a lábaimba összpontosítottam, hogy fel tudjak állni, de mindhiába. Végtagjaim remegtek a fájdalom és fáradtság keverékétől. Nagyokat pislogtam és próbáltam ébren maradni. Nem aludhatok el most! Még nem vagyok biztonságban!

A nyüszítésre felkaptam fejemet, Felixet éppen leszorították a földre. Másik oldalamról egy vakkantás érkezett és láttam, hogy az egyik sebesült egy az egybe rávetette magát a fehér bundájúra. Felix így felemelkedett és ismét támadásba lendült. Sajnos a segítségét hamar kivégezték.

– Állj fel és menekülj a határra. Mina már ott van elméletileg – lihegte az alfavezér.

– És a többiek? – álltam fel szép lassan, a segítségével.

Válaszával várt, míg felvettük újra a szemkontaktust.

– Nincsenek.

Döbbenten kikerekedtek szemeim. Az nem lehet, hogy öten maradtunk. Negyven farkast nem lehet megölni ennyi idő alatt.

– Nem igaz... – motyogtam.

– Fuss, mert nemsokára ideérnek – nézett hátra egy pillanatra, hogy megbizonyosodjon, nem lettünk-e többen.

Nem. Az nem lehet. Negyven farkas. Negyven lélek, akik többségét nemrég ismertem meg. Nem lehet.

– Fuss az életedért! – rohant Felix segítségére.

Nem. A barátom nélkül nem megyek sehova. Vagy vele vagy sehogy. Nem akarom őt is elveszíteni.

Nagyon nehezen, de elszántan talpra álltam és fejemet megrázva feléjük fordultam. Hárman voltak, az a fehér farkas viszont nagyon erős volt. Az alfavezért éppen a mancsával akarta megfojtani, miközben Felixet a nyakánál szorongatta. A harmadik farkas sajnos hátsó lábai alatt feküdt, és nem tudtam kivenni, hogy élt-e még vagy sem.

Adrenalinom visszatért és fájdalmas futásnak eredve egy az egyben összefejeltem vele. Sikerült lelöknöm őt a vezérről és barátomat is elengedte végre, de én szédelegni kezdtem az ütközés erőssége miatt és a földre rogytam. Mikor homályos látásom újra kiélesedett, realizáltam, hogy fejem centikre volt az utolsó harcostól. Már ő is halott volt. Két füle közti lyukból ömlött a vér. Átharapták a koponyáját.

– Jól vagy? – lihegett Felix és megnyalta az ajkait.

Biccentettem. Nem ordított rám, hogy fussak. Nem is szidott le. Tudta, hogy nélküle nem megyek sehova. Ezalatt a pár nap alatt még szorosabb lett a kapcsolatunk. Sokszor mellé bújva tudtam csak elaludni.

Csaholásra lettem figyelmes és hátra csaptam a fülemet. Közeledett az ellenség. Az alfavezér a lábánál szorongatta a fehér farkast, így Felixhez fordultam, aki a földről kelt fel éppen. Lábai már remegtek a kimerültségtől.

– Mennünk kell. Jönnek.

Felix aggódó tekintettel nézett a másik alfára. Ő morogva utasított minket, hogy hagyjuk őt hátra. Barátom megingatta a fejét és könnyeit visszanyelve sietett hozzám. Gyorsan a hátára vett és futásnak eredt.

Rohanás közben felváltva nyüszögött és morgott, miközben fejét hevesen rázta. Tudtam, hogy most aközött vacillált, hogy minket mentsen, vagy hogy visszamenjen a vezére segítségére. Összeszorítottam szemeimet és igyekeztem arra koncentrálni, hogy biztonságban legyünk. Próbáltam megnyugtatóan nyüszögni neki.

Hátunk mögül győzedelmes vonyítás hangzott fel, mire Felix lelassult. Megölték a délnyugati falka alfavezérét. És a falkát is. Hárman maradtunk.

– Azok a rohadékok – morgott Felix.

– Kérlek fuss – könyörögtem neki. Tudtam, hogy vissza akart fordulni.

– Meg akarom őket ölni! – morgott.

– Felix! – zokogtam.

Hevesen rázta a fejét, de szerencsére nem fordult vissza. És végre a tempóján is gyorsított. Megnyugodva bújtam jobban szőrébe.

Teljesen váratlanul ért, mikor ránk ugrott valaki. Én oldalra, leestem barátom hátáról, ő pedig fájdalmasan ordított fel. A fehér farkas volt az, akinek hiányzott a fél füle. Kitépett barátom hátából egy darabot, amit ijedten néztem végig. Megpróbáltam talpra állni, de hamar a földre estem, lábaim gyengesége miatt. Állkapcsom is fájdalmasan csattant, mikor a talajra érkeztem, mire Felix felém kapta a fejét. Azt hitte, hogy más is követett minket és rám támadt az illető. A fehér bundájú ezt kihasználta és két fogsora közé szorította barátom fejét. Ő felordított fájdalmában, de sikeresen ledobta magáról a másikat. Dühösen felborzolta a szőrét, és elém állt.

– Védeni a kis omegád? – morogta a másik. – Nem sokáig fog dobogni a kis szíve. Ezzel itt – csattogtatta fogsorát –, fogom helyéről kitépni. És míg dobog, szétrágni.

Felix neki ugrott az arcának, majd mellkasánál elrugaszkodott és kiharapta a farkas bal szemét. Amaz fájdalmában felvonyított, hátrálni kezdett, aminek következtében egy fagyökérben megbotlott és átesett rajta.

Felix rávicsorgott, mire futásnak eredt, vissza, amerről jött. Barátom nyugodtabban fordult felém és megindult, hogy ismét hátára vegyen. Félig lehunytam a szememet, mert tudtam, hogy most már vége. Elmosolyodtam, mikor megnyalta fejemet és vártam, hogy megemeljen. Ami nem történt meg. Helyette egy hatalmas csattanást hallottam. A fehér farkas nekilökte egy fának barátomat. Visszajött. Csak tettette a visszavonulást.

– Most. Megdöglesz – morogta és beleharapott Felix mellkasába.

– Héj! Ha még kínozni akarod hozzad. Ez már a nyugatiak területe – morogta egy felénk közeledő fekete farkas. Szeme körül barna színű karikák voltak, mancsa pedig a vér mellett fehéres színű volt.

Szemem sarkából láttam, ahogy egyre több farkas jelenik meg. Közülük egy fehéres-szürkés, szintén vérben borított szőrrel, szimatolni kezdett engem.

– Uram ez is él – kapta fel a fejét a fekete felé.

Újabb szaglászást éreztem meg, magam mögül.

– Ez egy omega.

Hangszínében gúnyt és valami új, furcsa hangszínt véltem felfedezni. Valami negatívat, mert kirázott a hideg tőle.

Laposakat pislogtam és csak Felixet figyeltem. A fehér farkas még mindig a mellkasát fogta, ami ellen ő szuszogva küzdött, de elég gyengék voltak mozzanatai.

– Septhis! – szólt erélyesen a fekete farkas.

Barátomat elengedték, így elgyengülve a földre esett. Kettőt pislogott, majd egyből engem keresett szemével. Mikor megtalált, megnyugodott. Örült, hogy élek. Viszont sejtettem, hogy legmélyen tudta, óriási bajban voltunk.

– Kellenek?

Vakkantásokat hallottam mindenfelől.

– Akkor hozzátok őket.

Felixet a tarkójánál fogva emelte fel a félfülű farkas és húzni kezdte abba az irányba, ahonnan jöttünk. Engem is ketten felemeltek, hogy egy harmadik farkas hátára dobjanak.

Egész úton barátomat figyeltem, akinek felváltva járt a szeme rajtam és a minket körbe ölelő természeten. Nem tudom, hogy menekülési útvonalat keresett, vagy szimplán azt figyelte, mikor kell újra küzdenie valakivel.

Sok tetemet láttam. Közöttük a falkavezérünkét is. Több darabban volt az avarban. Feje állt csak kettőből, és rémület tükröződött róla. Lehunytam szemeimet, de a könnycseppek így is leszöktek az arcomon. A látvány pedig sajnos egy életre a memóriámba égett.

– Uram, most már álljunk meg.

– Itt jó lesz, igaz?

– Megakarom rakni azt a fehéret.

– Tépni. Tépni akarom.

– Kell... Kell!!

– Elég! – förmedt a falkatagokra egy emberi hang. – Tegyétek a földre.

A következő pillanatban a kemény talajra dobtak engem. Egyből kinyitottam a szememet és egy meztelen, kigyúrt férfitestet pillantottam meg. Két kézzel megemelte a fejemet, de csupán egyet használt arra, hogy szorosan az orrnyergemre fogjon. Így nem tudtam kinyitni a számat.

– Változz vissza emberré, akkor jobban hozzád férünk, míg lefogunk.

Nem reagáltam semmit, azon kívül, hogy félelmemben hátsó lábaim közé húztam a farkamat.

– Ne akard, hogy erőszakkal tegyük – figyelmeztetett.

Nem moccantam.

– Add nekem! Elbánni én vele.

Hirtelen valaki megragadta két hátsó lábamat, melyekből a jobb szinte azonnal el is tört, mivel olyan erővel és olyan irányba tette. Nyüszíteni kezdtem. Most már mindkettő lábam égett a fájdalomtól.

– Septhis! – mordult rá az előttem lévő és oldalra hajolva, óriásit lökött a másik meztelen férfin. – Megmondtam, hogy változz át! – ordított rám.

Megtettem, amire kért, mivel nem akartam újabb sérülést szerezni. Még életemben nem fájt ennyire visszaváltozni. Nem, mintha olyan sok alkalmam lett volna erre, de ez felettébb kínzó volt a többihez képest. A gyötrelmes átváltozás után lábaimat, amennyire tudtam testemhez húztam és átöleltem. Égető fájdalmat éreztem így is mindkettőben.

– Ezaz – nyalta meg a száját Septhis.

– Siess. Nem érünk rá és mások is akarják őt – fordult el a másik férfi.

Láttam, ahogy elmegy, majd azt is, ahogy többen közelebb jönnek hozzám.

Félek.

Az omegám szólt. Ezt már tudtam. És én se éreztem másképpen. Menekülni akartam a helyzetből, de nem tudtam. Nem volt már energiám semmire. Azt is tudtam, hogy a tempómban, amivel tudtam volna futni, hamar utolértek volna.

Sziasztok! Ez nem a legjobb rész sulikezdéshez, de kitartást kívánok mindenkinek! :)