Han Ji Sung szemszöge

Figyeltem, ahogy a lángok táncot jártak egymással, és hallgattam, ahogy a fa pattogott a tűzrakás mélyén. Tisztán láttam magam előtt az emléket, melyben idegenek támadtak arra a tömegre, akik a halálunkat kívánták. Több embert is a tűzbe dobtak, mielőtt valaki mellém ugrott, hogy kiszabadítson.

– Minden oké? – guggolt le elém Felix.

Üres tekintettel felnéztem rá. Ő csak elhúzta a száját és oldalra pillantott.

Megmentette az életemet, igen. De ölt. Megölt valakit a fajtánkból. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit érezzek. Lehet, hogy akkor örültem, hogy megmentett, azonban valójában azért voltam hálás, hogy nem kellett tovább menekülnöm és biztonságban voltam.

– Ilyen világban élünk. Sajnos mindig lesz haláleset a mi fajtánk között – szólalt meg a két méterre odébb álló Jenny.

Oldalra néztem, a fehér farkasra. Lelkemig hatolt tengerkék tekintetével. Fújtatott egyet, lehajolt, szájába vette a nagyobb méretű nyulat és mellém sétálva az ölembe ejtette.

– Enned kell.

– Nem vagyok éhes.

– Jisung, kérlek. Minden energiánkra szükségünk van – kérlelt Felix.

– Főleg neked. Meg kell tanulnod mihamarabb átváltoznod – mondta a lány.

– Hallgass rájuk. Még messze van a cél és minden erőnkre szükségünk lesz – jelent meg a falkavezér.

Felix alávetetten lehajtotta a fejét, míg Jenny hevesen bólogatott. Én csak szomorúan sóhajtottam egyet. Miután percekig nem kapott választ, Felixre vetett egy szigorú pillantást és tovább állt. Barátomnak meg kellett küzdenie azért, hogy a falkába maradhasson. Igaz, megmentette az életemet, de egy falkatársa életére tört. A többieknek megosztóak voltak a véleményük. Valakik kiálltak érte, mások büntetést akartak kiszabni rá. A falkavezér végül úgy zárta le a vitát, hogy elhalasztja a döntést, egészen addig, míg biztonságban nem leszünk.

Lehajtottam fejemet és elengedtem könnyeimet. Mostohaapám volt az egyetlen kötelék Yixinghez. Most valószínűleg azt se tudja, hogy mi történt velem. Azt viszont biztos hallotta, hogy lemészároltak mindenkit a városunkban. Szerencsére egy farkason kívül, mindenki megmenekült és az erdőben bújtunk meg. A biztonság kedvéért viszont szépen lassan közeledtünk a nyugati falka felé. Az idősebbek azt mondták, hogy az ő alfavezérük nagyon erős és a keze alatt száz százalékosan biztonságban lennénk. Sajnos azonban voltak közöttünk sebesültek, így csak nagyon lassan tudtunk haladni. Ráadásul nekem két lábon kellett követnem őket. Sebem miatt azonban csak bicegni tudtam. A védelmezők, ide tartozott Felix, aggódtak, mivel a felfedezők szerint a nyomunkban volt az ellenség.

– Miért akarnak egyáltalán megölni minket az emberek? – néztem fel rájuk könnyezve.

– Ez hosszú.

– Mert félnek tőlünk – válaszolt Jenny. Felix rosszallóan nézett rá.

– De miért? Nem csináltunk semmit.

Legalábbis csoportosan nem. Nem hinném, hogy a falkában mindenki ölt volna egy embert minimum az életében.

– Mi nem. De a délkeleti falkából öltek már, többször is. És mivel ők farkasok, ezért az emberek átlagosítottak és minden fajtánkbelivel végezni akarnak. Viszont az emberek most nem ezért háborúznak, most nem csak utánunk vannak. Háború van közöttük is – magyarázott Jenny.

– Nem akarok háborút – fogtam két tenyerem közé fejemet és sírni kezdtem.

– Senki sem akar, Jisung – húzott magához Jenny.

Felix jobb lábamra simított, de egyből elrántottam. Most nem bírtam egyik alfa közelségét sem. Jenny béta volt. Mellette nyugodtnak éreztem magamat.

–––

Forróságot éreztem mellkasomban, de nem történt semmi. Újra kinyitottam szemeimet.

– Soha nem fogok tudni átváltozni! – mondtam frusztráltan és a földre vágtam magamat.

– Ne emészd magad. Még biztos gyógyul a tested. Hiszen csak két napja tudsz újra rendesen járni – nyugtatott Jenny.

– Menni fog az idővel – mosolygott Felix.

Dühösen felnéztem rá.

– Mennyi idővel? Mikor a seggünkben lesznek a délkeletiek, vagy mikor már holtan fekszünk a földön?!

– Ne legyél ilyen negatív.

– Már hogyne lennék! – csattantam fel. – Mindig csak a szar történik az életemben! Az igazi anyám ott hagy ájultan a semmi közepén! A nevelőanyám megutált, mert farkasként megöltem a saját fiát! A nevelőapám soha nem is szeretett, a mostohabátyámmal együtt. A második apám pedig meg akart erőszakolni, csak, mert éppen elvette az eszét a kanosság! Az egyetlen biztos ember az életemben, aki tud az igazi múltamról, azt hiszi halott vagyok! És már kettő hete folyamatosan úton vagyunk, egy falka felé, aki nem is biztos, hogy befogad minket!

Az arcába ordítottam mindent. Végre kiadtam magamból. Viszont még ígyse éreztem magamat könnyebbnek, nyugodtabbnak.

– Megölted a mostohabátyád? – kérdezte csodálkozva.

– Igen. Egy embert.

– Farkasként? – vonta fel fél szemöldökét.

– Igen! De ezt már mondtam nektek!

– Mert beszólt neked? Vagy mert arra szottyant kedved? – fogta meg az állát gondolkodva. – Biztos ocsmányságokat mondott. Hogy ellopod az anyját. Hogy szánalmas vagy. Hogy-

Nem hagytam, hogy folytassa, dühösen felordítottam és nekiugrottam, hogy öklömmel orrba vágjam. Ő azonban kivédte a támadásomat.

– Csak ennyire futja? Nem hiszem, hogy puszta kézzel ölted meg. Ahhoz gyenge vagy. Biztos volt a közelben egy kő, amivel-

– Belenyomtam a parázsba! Azt akartam, hogy égjen a torka! Hogy befogja!

Fogamat csikorgatva készültem újra nekiugrani. Mellkasom bizseregni kezdett, de nem foglalkoztam vele. Csak egyszer hadd üssem meg a barátomat. Csak egyszer.

– Ch. Kétlem. A te erőddel? Nem fordítva történt? Hogy ő nyomta bele a te arcodat a parázsba? Miközben azt hajtogatta, hogy hagyd el a családját. Kívülálló va-

Elrugaszkodtam és fejjel nekicsapódtam mellkasának. Túl gyors voltam, és erre nem számított. Négykézlábra álltam és vicsorogni kezdtem.

Felix elégedetten mosolygott és átváltozott.

– Ez a beszéd. Tudtam én, hogy a dühöd segíteni fog – rázta meg büszkén a fejét.

Nem érdekelt, mit mondott. Vörös köd szállt le a szemem elé és annyi volt a fejemben, hogy meg akarom verni. Így neki ugrottam ismét. Fogammal a nyakára akartam harapni, de időben elhajolt előlem. Fogsorom hangosan csattant, mikor állkapcsom bezáródott. Morogva akartam volna a barna farkas irányába nézni, de óriási erővel fellökött. Mérgesen rá néztem. Ő csak incselkedve nézett vissza és farkát csóválva megnyalta a száját.

Hirtelen bevillant, ahogy mostohaapám lenyalta ajkairól a véremet és megfeszültem. Dühöm egy pillanat alatt elillant és alávetetten lehajtottam a fejemet, míg szorosan összezártam szemeimet. Fülemet lehajtottam és reszketve vártam, hogy megharapjon az előttem lévő.

Egy puha orr nyomódott arcom oldalának, de nem reagáltam rá. Éreztem, ahogy Felix nyalogatni kezdte a fejem tetején és az illata körbelengett a testem körül. Mintha egy védelmező aurát borított volna rám. Szomorúan nyüsszögni kezdtem, ahogy egyszerre árasztott el annak az estének az emléke és Felix gyengéd mozzanatai.

Barátom percekig nyugtatott, mire abbahagytam a sírást. Homlokát enyémnek érintette egy rövid időre, majd orromat megnyalva vált el tőlem. Szomorúságtól csillogó szemekkel néztem fel rá, mire ő megtorpant. Éppen készült elmenni és engem ráhagyni Jennyre.

– Kérlek maradj velem – emeltem meg fejemet.

Felix társaira pillantott, akikkel vadászni indultak volna.

– Maradj vele, majd mi megoldjuk.

Barátom biccentett, visszasétált hozzám és mellém feküdve, fejét a lapockáimra tette. Visszatettem államat a földre és hangosan szusszantottam egyet. Lenyugtatott. És segített átváltozni. Tudom, hogy szándékosan húzta fel az agyamat, ezért nem haragudtam egyik mondatára sem.

– Köszönöm, hogy segítettél.

Válaszul csak megdörgölte a fejét a hátamban.

–––

A parázs hangos sistergésére keltem fel. Kihúztam orromat Felix mancsa alól és nagyokat pislogva néztem körbe.

– Mi történik? – kérdeztem álmosan barátomtól.

– Lassan indulunk – válaszolt, mielőtt nyalogatni kezdte a homlokomat.

– Este? – érdeklődtem, míg jobban az oldalához bújtam. Imádtam, hogy összebújva aludtunk.

– Igen – válaszolt a közelben lévő alfavezér. – Még húsz kilométer és a határon leszünk – folytatta hangosabban. – Ott fognak várni minket a nyugati falka harcosai. Onnantól már nem bánthat minket senki – tájékoztatott bennünket. – Azonban sietnünk kell. Az ellenség a nyomunkban van.

Válaszként bólogatásokat kapott és az átváltozott falkatagoktól pedig feszült morgásokat. Lassan összeszedte magát mindenki és tíz perc után már úton is voltunk. Sajnos, mivel későn ballagtunk, ezért sokak el-elbóbiskoltak. Páran önkéntesen járkáltak körbe, hogy mindig felébresszék a lelassult tagokat. Köztük volt Felix is.

– Te ugye nem alszol? – ért mellém Jenny.

– Nem – ásítottam. – De remélem legközelebb már csak akkor állunk meg, ha a határon túl leszünk és aludhatunk. Már fájnak a mancsaim.

Felnevetett, mire értetlenül néztem rá.

– Jaj, ne haragudj. Mindig ez az első panasz, amit hallok az újonnan átváltozottaktól – magyarázott. – De ne aggódj, idővel el fog múlni.

A következő negyedóra csendben telt. Éppen ismét elbóbiskoltam, mikor pont mellém ért valaki és a földre nyomott.

– Nem hallottad, hogy szólnak?! – ordított rám, suttogva, Felix.

– Mi? Nem, én-

– Sh! – tette mancsát orromra és mögénk nézett.

Fülelni kezdtem én is hátrafelé, de nem hallottam semmit. Hosszas percekig. Tücsök ciripelést figyeltem meg és a levelek susogását. Oldalra fordítottam fejemet, hogy orrommal megpróbáljak szagmintát venni. Nem éreztem semmit. Vagy csak túl fáradt voltam, hogy felfogjam az idegen illatokat a sajátjaink között.

A távolban egy ág reccsent, mire Felix megfeszült mellettem. Szívem ezerrel kezdett el dobogni, főként azért, mert nem értettem, mi történik éppen. Hirtelen csend lett. Síri csend. Se a tücskök nem szóltak, sem a levelek.

Mikor már azt hittem, nem fog történni semmi és Felixnek is szólni akartam, hogy álljunk fel, úgy jobban fogunk látni, egy fülsüketítő vonyítás rázta meg az erdő csendjét. Többen is felpattantak. Morgásokat és csaholásokat hallottam mindenfelől.

– Fuss! – morgott rám Felix, majd a vonyítások irányába indult.

Úgy is tettem. Futásnak eredtem. Csak nem tudtam melyik irányba kellene rohannom. Mivel épp félálomban voltam percekkel ezelőtt, ezért nem figyeltem, merre tartottunk a falkával. Így csak próbáltam kizárni a hangokat, melyek minden irányból érkeztek és reménykedtem, hogy jó irányba haladok.

Egy sötétszürke farkasba futottam bele, mikor realizáltam, nem tudom merre tovább. Éppen egy fehér farkas oldalát tépte ki a helyéről. A falkatag, akivel tegnapelőtt játszottam a magas fűben, üres tekintettel, nyitott szájjal nézett az irányomba. A látvány miatt felállt a szőr a hátamon. A félelem, ami pedig elárasztotta bensőmet, lebénított, így mozdulni sem bírtam.

Egy vörös szempár nézett rám és hozzátartozója vicsorogva közelíteni kezdett felém. Tudta, érezte, hogy nem fogok tudni menekülni. Lábaim földbe gyökereztek és az járt a fejemben, hogy ugyanúgy fogom végezni, mint a társam az előbb.

Már majdnem odaért hozzám, mikor oldalról nekiugrott valaki, olyan erővel, hogy eltörte a nyakát. Nyüsszögve kapálózott és ijedten próbált megmozdulni, de hiába. Szépen lassan kiszállt belőle az erő és meghalt.

– Mondtam, hogy fuss! – lihegett Felix. Oldalán egy nagyobb harapás éktelenkedett.

– Én-

– Segíts a többieknek! – jelent meg Jenny. – Hátul van az alfavezér.

Felix mély levegőt vett és futásnak eredt.

– Jisung, gyere. Két kilométer és ott van a határ. Páran már odaértek, de nem találtak senkit. Muszáj beljebb mennünk.

Remegve bólintottam és lassan megindultam. Reszketésem miatt alig bírtam gyorsabb tempóra váltani. Valahogy mégis sikerült. Talán a tudat hajtott, hogy közel van a biztonság, annak ellenére, hogy tudtam, még tovább kell rohannunk ott is. Vagy talán amiatt, hogy rengeteg halálsikolyt és morgást hallottam magam mögül és nem akartam, hogy az okozóik utolérjenek.

– Mindjárt ott leszünk, csak még egy kicsi-

– Jenny!

A vonyítás miatt a fehér farkas megtorpant és jobbra indult. Én pedig követtem őt. Egy kisebb tisztásra értünk, melynek a szélén két szürke farkas egy vöröses-barnás valamin állt. Fejüket felkapták, mikor érzékelték, hogy nincsenek egyedül. Tudtam, hogy az egy tetem volt, amin álltak. Jenny párja.

– Halál rátok – mélyesztette körmeit a talajba és futásnak eredt. Egyenesen a jobb oldali torkának esett. A másik nem engedte, hogy társát így kivégezzék és beszállt a küzdelembe.

Nem hagyhatom, hogy megöljék. Nem lehetek gyenge. Harcolnom kell. Harcolnom kell az életben maradásért. Nekifutásból az egyik hátára ugrottam és nyakára haraptam. Sajnos nem volt elég erős a fogásom, mert egyszerűen ledobott magáról. Megpördült, hogy nekem esik, de Jenny a lábába harapott, emiatt a földre esett. Társa viszont ezután a lány farkánál fogva rántotta őt hátra.

Talpra álltam és vicsorogva ismét támadásba lendültem. A földön fekvő szürke farkasra fókuszáltam, emiatt nem hallottam meg bal oldalamról a bokor rezzenését. Egy barnás farkas nekiugrott és erősen ráharapott még mindig gyógyuló félben lévő lábamnak. Fájdalmasan felordítottam, de torkomon akadt a szó, mivel a nyakamnak esett. Szorítása nem volt olyan erős, így hátsó lábaimmal lerúgtam magamról és talpra álltam. Morogva megpördültem, hogy rátámadjak, mikor nyüszögést hallottam meg magam mögül. Hátra kaptam fejemet és láttam, hogy Jenny átharapta az egyikőjük torkát.

Büszkén néztem rá és elszántan neki ugrottam a barna szőrű ellenfelemnek. Azonban elvétettem, mivel könnyen kivédte azt hátsó lábával. Fejemet bevertem egy nagyobb kődarabba, ami miatt szédelegni kezdtem. Nagyokat pislogva megráztam fejemet és lassan talpra álltam. Nem tudom, mennyi időt vett mindez igénybe, és nem is értettem, miért nem támadt rám addig egyikőjük sem. Jenny fájdalmas nyögése következtében az irányába kaptam fejemet. A földre szorították, és jól láthatóan már eltörték az első bal lábát. A fehér farkas csak tátogni tudott, mivel a barna bundájú halálos szorításban tartotta nyakánál.

Sziasztok! Szeretném ismételten felhívni a figyelmet arra, hogy a könyv elején és a leírásban szereplő figyelmeztetés most különösen érvényes lesz a következő részekben. Ki lehet hagyni őket, de nem garantálom, hogy a későbbiek során minden részletesen említve lesz. A szemszögváltástól ismét visszatérünk majd kevésbé idegfeszítő jelenetekre.