Han Ji Sung szemszöge

A gyertyalángot figyelve vártam, hogy mit szeretett volna tőlem. A szobámban olvastam a naplemente környékéig, mikor kihívott magához a nappaliba. Azóta csak csendben ültünk egymás mellett. Ő szokásosan a cigarettáját szívta, kivételesen tévézés nélkül. Két napja nem volt áram a lakásban. Az utolsó adók alatt hallottam, hogy a háborúnak a harctere egyre közeledett a városhoz, ahol mi laktunk.

– Tudtad, hogy az omegák általában tizennyolcadik születésnapjukkor tüzelnek a legelőször? – szólalt meg hirtelen.

Értetlenül ránéztem a tévéképernyőn keresztül. Miről beszél? Az biztos, hogy rólam, hiszen három napja volt a születésnapom, de a másik felét nem értettem a mondatnak.

– Kérdeztem valamit – hajolt előre, hogy elnyomja a csikkét és a hamutartóba dobja az elszívott szál végét.

– Nem tudom, mi az.

– Oh, pedig érezned kellene – tette kezét a térdemre és megszorongatta.

Elhúztam lábamat, de nem sikerült megszabadulnom érintésétől, mert újra visszatette tenyerét testemre, ezúttal viszont a combomra.

– Nem érzed a forróságot az alhasadban? Vagy nem görcsölsz? – húzódott közelebb hozzám.

– Nem – ráztam meg a fejemet.

Nyeltem egy nagyot és oldalra néztem. Legutoljára öt napja ért hozzám úgy, ami számomra kellemetlen volt. Mosogatás közben hátulról hozzám simult és a nyakamhoz hajolva mélyen beszívta a levegőt. Utána megvárta, míg ebben a pozícióban befejeztem az utolsó edény elmosogatását is. A végefelé éreztem, hogy a fenekemnek nyomódik a felizgult testrésze. Szerencsémre azonban megengedte, hogy visszamenjek a szobámba.

Gondolataimból az ébresztett fel, hogy megint a nyakamhoz hajolt. Megfeszültem és ökölbe szorítottam a kezeimet. Most, hogy közelebb hajolt hozzám, megéreztem az őt körbe lengő alfa illatot. Viszont most valahogy más volt. Valahogy sokkal erősebb.

– Nagyon édes az illatod – nyomta orrát nyakamnak, majd hirtelen megnyalt.

Kitágult szemekkel néztem előre, a tévé képernyőre. Mostohaapám lehunyt szemekkel mosolygott.

Félek.

Még jobban meglepődtem a belső hangomtól. Mintha tőlem származott volna, de mégsem.

– Nem bírom már, muszáj – szuszogott a fülembe.

Megszólalni se mertem, csak reménykedni tudtam, hogy ugyanúgy elenged, mint aznap.

– Akarunk – morogta és elhajolt tőlem.

Még soha nem hallottam azt a mély morgást tőle. Mikor felvette velem a szemkontaktust, rádöbbentem, hogy látni se láttam még így. Vörösen izzott a szeme.

Futás.

Nem tudtam honnan származott a belső hangom, de most nem ezzel törődtem, tényleg menekülőre fogtam. Berohantam a szobámba és akkor, életben először, hálás voltam a futásoknak testnevelés órán. Eldöntöttem azt a szekrényt, amit hasonló esetre készítettem az ajtó mellé, ezzel elbarikádozva a bejáratot. Szívem a torkomban dobogott, mikor hallottam, hogy a folyosón lévő állólámpát felborítva az ajtónak csapódott.

– Engedj be, különben durvább leszek – érkezett a falap túloldaláról egy állatszerű morgás.

Az egyetlen ablakhoz ugrottam, amit sohasem nyitottam ki, mióta itt voltam. Ezt is tilos volt.

Azt hittem, könnyen kijutok a lakásból és már csak a futás miatt kell majd aggódnom, azonban nem akart kinyílni az ablak, hiába rángattam a fogantyúját. Letörtem a rozsdás reteszt róla és megpróbáltam feltolni, mikor hatalmas reccsenés hangja csapta meg a fülemet. Szívverésem hatalmasat ugrott, de nem néztem hátra, azon a kis résen próbáltam kimászni.

Fejem, két karom és már mellkasom is kint volt a füstös levegőn. Láttam, hogy a távolban, körülbelül három utcára tőlünk, hatalmas lángokban égett valami. Még lövöldözést, ordibálást és sikításokat is hallottam, mielőtt visszarántottak volna a pokolba. Fenekemen landoltam, de nem sokáig maradtam ülő pozícióban, mert hatalmas testével rám nehezedett.

– Mit gondolsz, hova mész? – markolt bele melegítőnadrágomba jobb kézzel, míg másikkal mellkasomra támaszkodott. – Nem tudod mit teszel velem az illatoddal – mondta emberibb és nyugodtabb hangon, mikor megállt egy pillanatra.

Ezt ki akartam használni és kimászni alóla, de csak visszarántott maga alá és letépte rólam a nadrágomat.

– Miattad van! Túl édes vagy. Megőrülünk – morogta és kivillantotta éles fogait. Farkasfogait.

Megint megpróbáltam kimászni alóla, karját elütve, ami sikerült is. Átugrottam az ajtónál lévő szekrényt és az előszobába akartam rohanni, de fél métert se tettem, mikor megbotlottam valamiben és a földre estem. Hátra kaptam a fejem, ahol az előbbiek során eldőlt állólámpa zsinórjába volt belegabalyodva a lábam. Odahajoltam, lekaptam magamról, de több mozdulatra nem volt időm, mivel visszanyomtak a padlóra.

– Nem mész sehova. Miénk vagy! – ordította arcomba és körmeit oldalamba mélyesztve megemelte a testemet, hogy a földhöz vágjon. – És elegünk van abból, hogy állandóan rohansz!

Ezt még vagy négyszer megismételte, ami miatt kezdtem elveszíteni eszméletemet. Mikor befejezte, azt hittem az egésznek vége lesz, és békén hagy. Tévedtem. De még mekkorát.

Letépte rólam boxeremet és a combom belsejéhez hajolt. Ott mély levegőt vett és még mélyebben morgott, mint eddig.

Menekülj.

De nincs erőm. Szemeim csukódtak le, azonban éles fájdalmat éreztem a bal combom elülső részén. Megharapott. Még életemben nem fájt ennyire semmi.

Maradék energiámat összeszedve felültem és ökölbe szorított kézzel ráütöttem fejére. Nem használt, csak lenyomta a térdemet és még mélyebbre harapott. Ekkor rám tört a halálfélelem. Nem tudom, miért, de azt gondoltam, ezt nem fogom túlélni. A durvaságát nem fogom túlélni. Bepánikoltam és mindkét kézzel ütlegelni kezdtem a fejét és másik lábammal is rugdosni kezdtem, már amennyire tudtam, mivel azon feküdt konkrétan egész testével.

Utolsó csapásommal tarkóját találtam el, ami használt, de másféle hatást értem el nála. Ezt bizonyította egy reccsenés és az az irtózatos fájdalom, ami azt a borzasztó hangot követte. Fájdalmasan ordítva fogtam meg a combomat. Szerintem eltörte a combcsontomat.

Elengedte a lábam és megnyalta a száját. Vörös szemeivel rám pillantott és ismét elnyíltak ajkai. A nyakamra tévedt a tekintete, mire megfagyott ereimben a vér. Ha most ő a nyakamra is ráharap, azzal tényleg meg fog ölni.

Könnyezni kezdtem, miközben ezerrel pörögtek az ötletek a fejemben. Muszáj lesz valahogy kitérni előle.

Hátrébb hajoltam és vártam arra a pillanatra, mikor nekirugaszkodik a nyakamnak, hogy eltudjak fordulni az egész testemmel, ezzel kikerüljek alóla. Tervem be is vált, azonban arra nem számítottam, hogy hiába állok fel és kezdenék futni ismét, törött lábammal nem fogok két méternél tovább jutni. Azt is csak azért, mert átugrottam a testét és hatalmasat estem, tőle messzebb gurulva.

Könnyes szemekkel, levegő után kapkodva néztem hátra, ahol ő éppen feltolta magát a földről. Bárcsak megkötöztem volna a lábát, azzal is nyertem volna egy kis időt! Elnéztem róla, a célomra, az előszobára, és ismét felálltam, de ezúttal megtámaszkodtam a falban.

– Nem mész te sehová! – ordította. – Mi a...

Bicegésem közben hátra kaptam a fejemet, hogy mennyi előnyöm van, hány méter van közöttünk, amikor megláttam, hogy éppen azzal szenvedett, hogy kibogozza lábáról a lámpa zsinórját. Adrenalinom az egekbe ugrott és még gyorsabban kezdtem el bicegni az ajtó felé. A kilincsre tettem a kezemet és lenyomva azt magam felé húztam, de nem nyílt ki. Francba, megfeledkeztem a kulcsról! De azt se tudom hol van! Soha nem mondta hol tárolja! És soha nem is láttam hova teszi! Nem lehet, hogy így vége legyen! Ki kell szabadulnom innen. Még élni akarok.

Hallottam, ahogy talpra állt és megindult felém. Egy lehetőségem maradt csak hátra. Balra pillantottam a spájz ajtajára és gondolkodás nélkül arra ugrottam, hogy a kilincset lenyomva beeshessek a helyiségbe. Lábamat elhúztam az útból és becsaptam az ajtót. Ekkor már reszkettem a félelemtől és az adrenalintól egyaránt. Egy ismerős érzés kerített hatalmába. Szorosan becsuktam szemeimet és próbáltam minél halkabban lélegezni.

Bevillant egy távoli emlékem, ahol egy magas farakásra vagyok kikötözve és a tűz már csak centiméterekre volt a lábamtól. Tudtam, hogy másodpercekbe telik és a lángok martalékává válok. Nem akartam meghalni.

Ordításokra kaptam fel a fejemet. Homályos tekintetem miatt azonban csak annyit láttam, hogy nagy mozgolódás volt a tömegben. Halálsikolyok visszhangoztak a fülemben.

Emlékemből az riasztott fel, hogy a tányérok sorjában estek a földre és törtek darabokra. Még több reccsenést és puffanást hallottam az ajtón kívülről, morgásokkal kísérve, mielőtt egy fájdalmas nyüszítés után megszűntek a hangok.

Azonban utána se lett csend. Kintről hallottam az ordítozásokat és robbanásokat. Mintha nyitva lett volna az ajtó. Egész lényemben remegtem és moccanni sem mertem. Betört volna az ellenség? Megölték a nevelőapám? Én vagyok a következő?

Az ajtó kivágódott, neki a rossz lábamnak, de csak számat tátottam el, nem kiáltottam fel a fájdalomtól. Alig volt energiám. És féltem.

– Istenem! Ne haragudj! Mit művelt veled?! – guggolt le elém valaki.

Gyengéden rásimított a lábamra, majd arcomra és letörölte könnycseppjeimet. A halvány fényben kirajzolódott barátom ismerős testvonalai. Felix volt az. Arca, karja és meztelen felsőteste csupa vér volt. A látvány ellenére mégis azt éreztem, hogy biztonságban vagyok.

– Lábra tudsz állni?

Bólogatással válaszoltam és karjaiba kapaszkodva felálltam.

– De menni nem, igaz?

Ismét bólogattam.

– Figyelj, el kell innen mennünk. Az ellenség a nyakunkban van. Van bármi cuccod?

Hevesen bólogatni kezdtem. A Yixingtől kapott nyaklánc. Édesanyám nyakánca. Szökésem után visszaakartam jönni érte később, mikor nem volt itthon mostohaapám.

– A szobámban van, a folyosó végén. Egy kopott lila dobozban, jobbra.

Kisegített a spájzból, a falnak támasztott és a raktár felé rohant. Jobbra pillantottam, ahol az ajtó fele hiányzott. Valaki betörte. Vagy beugrott rajta. Barna szőrcsomók voltak a lyuk alsó részén. A másik irányba pillantottam, a nappali felé, ahol egy szürke farkas feküdt, feje száznyolcvan fokban kifordulva és nyitott pofájából vér fojt ki. Fogain vér és barna szőrcsomók voltak. Meghalt a mostohaapám. Felix pedig megmentette az életemet. Ha ő nincs, én feküdnék holtan a nappaliban.

Lehunytam a szemeimet. Még életben vagyok. Még fogok élni.

A közeledő léptekre felnéztem.

– Itt van – nyomta a kezembe Felix a nyakláncot. – Kapaszkodj erősen belém, rendben? Nagyon sietnünk kell.

Bólogattam, majd figyeltem, ahogy a meztelen testből egy barna szőrű farkassá változik. Mikor végzett és sürgető tekintettel rám pillantott, hátára másztam, átkaroltam nyakát és szőrébe bújtam.

Mikor megbizonyosodott afelől, hogy biztosan fent vagyok rajta, kisprintelt a lakásból. Ahogy távolodtunk, egyre zsugorodott az a lakás, ahol több, mint három évemet töltöttem el az életemből. Nem fog hiányozni. A pokolból menekültem meg.

Könnyeim megeredtek, mivel megkönnyebbültem és szorosabban öleltem Felix-et. Nem érdekel hova visz. Bízom benne. Bízom abban, hogy megvéd bármibe is futunk bele a jövőben.

A lángoktól, robbanásoktól és sikolyoktól egyre távolabb kerültünk. Fülemnek nagyon jó érzés volt az a csend, ami körbevett minket, mikor az erdőbe értünk. Felix lelassított, így megemelkedtem egy kicsit.

Több farkas is volt, különböző méretű, szemű és színű. Megálltunk egy pillanatra. Felix mintha beszélgetett volna velük, de egy szavukat sem értettem. Pedig én is egy voltam közülük. Ez is biztos a mostohaapám miatt volt. Nem tanított meg semmire, holott Yixing megígérte.

Yixing... Merre vagy? És miért hagytad, hogy mindez megtörténjen velem?

Az ég felé emeltem tekintetemet, mintha az választ tudott volna adni számomra. Hirtelen elvesztettem egyensúlyomat és leestem Felix hátáról. Fejemet bevertem egy kiálló fagyökérbe, de szinte meg sem éreztem. A maró és szúró fájdalmat a lábamban azonban már igen. Sajnos azzal fogtam fel az esést. Felordítottam a kíntól.

Egy fehér farkas odarohant mellém és lábamat szaglászta. Láttam, hogy aggódva nézett rám, majd ijedten oldalra, a többiekre. Én is arra fordultam és láttam, hogy egy fekete köd közelít feléjük, majd szépen lassan eltünteti őket. Biztos a füst, a sok égő ház miatt.

Mikor lecsúkódtak szemhéjaim, akkor jöttem rá, hogy valójában én ájultam el. A sötétség nem a füst vagy köd volt, hanem a saját elmém.

Sziasztok! Ne haragudjatok a késői részért. Teljesen kiment a fejemből, hogy péntek van. Azt hiszem van még mihez visszaszoknom. :) Remélem ez a rész is tetszett, szívesen fogadok hideg, meleg visszajelzést. :D