Han Ji Sung szemszöge

Figyeltem, ahogy idegességében meggyújtott egy újabb cigarettát és összehúzva vártam a következő mondatát. Sajnos zsákutcába kerültem, nem tudtam se a "szobámba", se a fürdőbe menekülni. A sarokban szépen lassan leguggoltam, mert úgy éreztem, egy ideig nem szabadulok innen. Sötétbarna, majdnem fekete íriszét sok idő múlva rám emelte és a földre köpött.

– Csak, hogy tudd, a pénzért vagy még életben. A pénzért, amit kapok, hogy tetőt adjak a fejed fölé. Szóval nekem ne merj feleselni még egyszer! – emelte fel a hangját a végére.

– Én nem feleseltem – motyogtam orrom elé az igazságot.

Ő erre csak még jobban felhúzta magát. Felpattant a székről, melyen eddig ült, nagy lépésekben elém jött, belemarkolt ingembe a vállamnál és úgy emelt fel. A cigaretta a szájában volt és anélkül szívta tovább, hogy kivette volna ajkai közül. Így nézett velem farkasszemet. Én, ha lehet még jobban összehúztam magamat és remegni kezdett a testem. Nem bírtam tovább, és lesütöttem a szememet.

– Nézz rám!

Ijedten felkaptam a fejemet, mire ő egyik oldalt elengedett és állkapcsomat szorosan ujjai közé fogta. A dohányfüstöt arcomba fújta, amitől köhögni kezdtem, már amennyire tudtam szorításától.

– Még egyszer megkérdezem. Fogsz még feleselni?! – hajolt közel arcomhoz és ebben a pillanatban éreztem meg az auráját, azt a dühöt, ami belőle áramlott. Túl sok volt, biztos nem csak én okoztam. Igaz?

– Válaszolj, ha kérdezlek!

Ösztöneim miatt alázatosan lehajtottam a fejemet.

– Igen – válaszoltam elhalló hangon. Bólintott és meglökve engem, elengedett.

– Most pedig takarodj a szemem elől!

Több se kellett, a fürdőbe rohantam és halkan becsuktam az ajtót. A földre csúsztam és halk, fájdalmas zokogásba kezdtem.

Tilos becsapni az ajtót. Tilos hangoskodni. Tilos nevetni. Tilos sírni. Tilos a rádiót vagy az alig működő televíziót használni. Tilos panaszkodni. Tilos feleselni. Tilos bármit csinálni az engedélye nélkül.

Még tisztán emlékszem a legelső romantikus kapcsolatomra egy bétával. Sajnos ő soha nem hitte el, amiket a mostohaapámról mondtam. Aztán egy nap meglátott ez az ember minket együtt, kézen fogva. Aznap addig vert, míg el nem ájultam. Arról ellenben gondoskodott, hogy ne bukjon le, mivel kiiratott egy orvossal az iskolából. Egy hétig nem ehettem semmit. Nem engedte. Emellett miután visszaengedett az iskolába, meg kellett szakítanom minden kapcsolatomat az akkori párommal.

Szó szerint nem enged semmit és nincs, aki kimentsen ebből a helyzetből. Egyáltalán olyan ember sincs, akinek megnyíltam erről és hitt volna nekem.

Barátaim sincsenek, egyedül vagyok az osztályban, és csak kigúnyolnak mindenért.

A mosdókagylóba kapaszkodva álltam fel, hogy megnézzem magamat a kis tükörben. Azonban mielőtt a tükörképemmel szembesülhettem volna megpillantottam annak az embernek a borotváját. Ezzel könnyen véget vethetnék a fájdalmaknak. Csak egy vágás és minden megszűnik körülöttem.

Lassan kinyújtottam felé a kezemet és ujjammal megsimítottam a nyelét. Csak egy vágás.

Már épp megfogtam volna, mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Ijedten pillantottam fel rá.

– Arrébb mennél? – lökött félre, hogy a toaletthez jusson.

Tétlenül ácsorogtam, összepréselt ajkakkal és a földet bámultam.

– Mit csinálsz itt ennyi ideig? Ha nem akarod lemosni a mocskot magadról, akkor tünés a szobádba! – förmedt rám.

Nyomban elindultam a kis raktár felé és szinte egyből a matracra feküdtem, majd jól betakaróztam.

Eddig süllyedtem? Már a halálon gondolkozok? Biztos jobb lesz, nem adhatom fel most. Még négy hónap és tizennyolc leszek, akkor ki fog tenni, mert úgysem fog több pénzt kapni értem. Minden jobb lesz, csak bíznom kell a jövőben.

———

Épp hazaindultam volna, mikor az épület ablakából a távolban megpillantottam valami hatalmas tüzet. Annyira elbűvölt a látvány, hogy beletelt egy kis időbe, mire visszatértem a valóságba.

– Hahó! Hallottad a nagy hírt? – legyezgette kezét arcom előtt barátom.

– Mit?

– Nem kell suliba jönnünk két hétig, de ez még változhat akár többre is!

– Hogyhogy? – lepődtem meg.

– Az ott, barátom – mutatott ki az ablakon egyik kezével, míg másikkal átkarolta a vállamat –, a mi messiásunk.

Értetlenül néztem a távoli tűzre, majd vissza Felixre. Ő csak unottan sóhajtott egyet.

– Annyira béna vagy. Háború van – engedett el, a fejét ingatva.

– És az miért jó? – vágtam értetlen fejet.

– Mert nem kell suliba jönnünk! Hahó! Süket voltál az előbb? – nézett rám hitetlenül.

Nem jó. Nagyon nem jó.

– Mit mondtál, meddig tarthat? – kérdeztem és próbáltam leplezni a pánikomat.

– Barátom, nagyon nem figyelsz rám – karolta át ismét a vállamat. – A tanár úr szerint akár egy hónapig is.

De nekem másfél hét múlva itt van a szülinapom! El akartam szökni suli után! Ez így lehetetlen lesz. Hacsak neki ugyanúgy dolgoznia kellene, akkor a szökésemnek nincs akadálya.

– Mindenkinek otthon kell maradnia? – kérdeztem bizakodva.

– Kivéve akiket behívnak.

Vajon őt is? Nagyon remélem.

– Na, jó, feladom. Min töröd ennyire a fejed? És miért nem örülsz? – engedte le a karját.

– Felix. Minden normális lény fél, hogy meghalunk, te meg örülsz, hogy a szomszédban háborúznak.

– Hát végre valami izgalmas is, a sok unalmas dolog között – vonta meg a vállát.

– Nem vagy normális – ingattam meg a fejemet.

– Sohasem voltam az – villantott egy széles mosolyt rám.

Egy ideig csendben sétáltunk hazafelé. Ezt ki is használtam azzal, hogy az elkövetkezendő napokon gondolkoztam. Hogyan kellene megszöknöm? Ha behívják, akkor könnyen megoldom. Ha viszont otthon marad, akkor tényleg lehetetlen lesz halkan megszöknöm. Most nagyon jól jönne egy varázsló vagy boszorkány segítsége. Sajnos azonban nem ismerek egyet se. Felix igen?

Oldalra pillantottam barátomra, aki éppen elmélyülten egy lepkét vizsgálgatott.

– Van boszorkány vagy varázsló ismerősöd? – törtem meg a csendet.

– Nem...? – nézett fel rám, összeráncolt homlokkal. – Kezdesz megijeszteni. Mire készülsz?

– Altatót kéne szereznem.

– Hó! Tudok én más módszereket is, hogy könnyen el tudj aludni.

– Nem magamnak kellene.

– Jisung.

Előre néztem, hogy megtudjam, hol jártunk. Már majdnem az otthonomnak nevezett börtönhöz értünk. Megálltam és barátomra néztem. Vajon ő elhinné a helyzetemet? Amúgy is olyan furán ismerkedtünk össze.

– Még mindig megvan az a lepkéd, amit rajtam kaptál el?

– Persze, kincsként őrzöm, mert egy barátságot indított el nekem – húzta ki magát büszkén.

Valóban. Rám ordított az udvar közepén, hogy meg ne merjek mozdulni. Szinte mindenki minket figyelt, míg a fejemről leszedett egy pillangót. Ezután megköszönte, hogy nem moccantam és megdicsért, amiért jó csali voltam. Majd megmutatta a lepke a részeit, és hogy hova tartozik az élőlények világában. Még mai napig nem értem, mit magyarázott akkor, de másnap ugyanúgy felkeresett. Az azt következő napon már kinyilvánította, hogy a pillangó-fogó társa vagyok.

– Elterelted a témát – rántott vissza a valóságba. Nem zavarta amúgy, hogy nem szólaltam meg, mivel valamit nagyon vizsgált a bal szárnyán.

Mély levegőt vettem, most vagy soha.

– Nem érzem magamat biztonságban odahaza – hadartam el és megnyugodva engedtem ki a bent tartott levegőt. Mintha egy nagy teher esett volna le a hátamról.

– Bántalmaz téged?! – ejtette ki kezéből döbbenten a lepkét. Le se hajolt érte, hanem a kezébe vette arcomat. Még akkor sem kapott utána, mikor az elrepült kettőnk között. – Miért nem szóltál?!

– Felix, nyugi. Nem tudnál mit tenni – próbáltam nyugodtan reagálni, de nagyon meglepett közvetlenségével. Már rég nem aggódtak így értem.

– Miért nem szólsz a rendőröknek?

– Egyszer már megtettem.

– És?

– Nem tudom. Nem jöttek a házhoz többé, a mostohaapám meg jól megvert – vontam meg a vállam.

– Biztos mocskos pénz van a dologban – motyogta az orra elé. – Figyelj, ha szeretnél, aludhatsz nálam.

– Nem engedné. Nem enged semmit.

– Átmehetek hozzád? – kérdezte hirtelen.

– Mi?! Én... Nem is tudom. Azt fogja hinni, együtt vagyunk. Meg... Nem is lehet – mondtam halkan a végét.

– Elmondjuk az igazságot. Na, gyere – indult meg a lakás felé nagy lépésekben.

Alig tudtam utolérni.

– Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet – kaptam el a karját még az ajtó előtt.

– Engem nem verhet meg – nyomta le a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki.

– Hol a kulcsod? – fordított meg, gondolom, hogy kivegye a táskámból.

– Nincsen.

Válaszom után megpördített, hogy most szembe legyek vele.

– Hogyan?! Mióta laksz vele?! Még lakáskulcsot se hajlandó adni?! Legalább ételt ad? Bár, ahogy elnézem nem – húzta el a száját és rásimított csontos arcomra.

– Amit meghagy, azt megehetem. Általában marad egy kevés, de van, hogy semmi.

– Jézusom! Ez-

– Te meg ki vagy? – érkezett tőlünk pár méterről egy dühös kérdés.

– Ő... ő az én...

Megszólalni se bírtam, annyira kemény tekintettel nézett rám mostohaapám.

– Jó napot, uram! A nevem Felix Lee, Jisung barátja és egyben évfolyamtársa vagyok – hajolt meg udvariasan.

Vibrált a két alfa között a levegő. Éreztem. És féltem. Féltettem magamat és a barátomat.

– Üdv. Mit akarsz a mostohafiamtól?

Kiemelte, hogy nem vagyok a sajátja.

– Csak át akartam jönni, hogy együtt tudjunk tanulni.

– Jisungnak más dolga is van. Különben is, megegyeztünk valamiben – nézett rám szúrós szemekkel, majd közöttünk a bejárati ajtóhoz ment. Kinyitotta és belépve oda felvette az aznapi újságot és leveleket.

– Ez mi? – kérdezte suttogva és mostohaapámra mutatott. Az említett kitágult orrlyukakkal fordult meg, azonban mielőtt bármi történhetett volna megöleltem a barátomat.

– Tilos bárkit is hazahoznom. Tilos a fizikai kapcsolat bárkivel is – hadartam el. – Majd találkozunk – váltam el tőle mosolyogva.

Felix döbbenten nézett rám, majd a távolodó mostohaapámra, végül ügyetlenül elköszönt és aggódó pillantások mellett távozott.

Beléptem a lakásba és becsuktam az ajtót. Az az ember már nem volt a közelben, valószínűleg szokás szerint a nappaliban volt, így volt időm felkészülni bármire is, már amennyire tudtam.

Levettem a cipőt, a kabátot, a helyükre tettem és szinte futólépésben mentem a "szobámba". Nem szólt utánam, amit jó jelnek vettem. Tehát nem volt olyan szörnyű napja a munkahelyén.

Leültem a matracra és neki álltam a házimnak. Alig telt el némi idő, a nevemen szólított. Ijedtségemben ökölbe szorítottam a kezemet és eltörtem a ceruzát is.

– Igen? – dugtam ki a fejemet az ajtón.

– Gyere ide.

Nagyot nyelve léptem ki a szobából és a nappaliba sétáltam, ahol ment a televízió, viszont nagyon furcsán jöttek belőle a hangok. Három másodperc erejéig tudtam ránézni a képernyőre. Két nő és egy férfi volt rajta meztelenül.

– Fordulj meg. – Hátat fordítottam. Mit akar? Mire készül? Miért nem ordít?

– Gyere, ülj az ölembe.

HOGY MI? MIT AKAR? Remegni kezdett a szám, mert szólni akartam, hogy én ezt nem akarom megcsinálni, de egy hang se jött ki rajta.

– Segítek.

Ujjai hirtelen a csuklómra fonódtak és a lábaira rántott. Valószínűleg megunta, hogy csak tétlenül ácsorogtam előtte. Vagy leesett neki, hogy lesokkoltam és mozdulni se mertem. Mármint az enyhe remegésemet leszámítva.

– Kaptam egy levelet – ölelt át váratlanul, nagyon szorosan és orrát a tarkómnak nyomta.

Karjaimat eltartottam, hogy még véletlen se érjek hozzá. Ő hosszan beszívta illatomat.

– Arról, hogy egy Zhang Yixing nevezetű személy hajlandó tovább fizetni nekem, ha eltartalak.

Leheletét a tarkómon éreztem. Mondatának a súlyát viszont a lelkemben. Yixing, miért...?

Sziasztok! Ez lett volna az utolsó rész, amit átírtam, innentől kezdve a régebben megszokott módon fogok publikálni; minden pénteken. Remélem tetszik eddig mindenkinek a történet, új és régi olvasóknak egyaránt. :)