Han Ji Sung szemszöge

A következő emlékem, hogy egy mentőautóban feküdtem és lassan pislogva bámultam egy cigarettázó rendőrt. Még életemben nem láttam ilyet. Ennyi rendőrt. Ennyi villogó fényt. És mindez miattam volt.

Kicsivel később megérkeztek a szüleim. A fék hangosan csikorgott, édesanyám pedig egyből kipattant az anyósülésről. Elkapta egy rendőrtiszt karját, beszélt vele pár szót, majd zokogva térde rogyott. Édesapám leguggolt mellé és szorosan magához ölelte, miközben a rendőr további információira figyelt könnyes szemekkel. Tudtam, hogy a bátyámról volt szó. Miről is beszélek, ők soha nem is voltak az igazi családom. Elfordultam és üres tekintettel bámultam a padlót.

Percek múlva az ajtó nyílt és csukódott, azonban meg se rezdültem. Biztos voltam benne, hogy nem a szüleim azok. Tudják, ez ezer százalék. Tudják, hogy én öltem meg mindenkit.

– A ma estéről senki sem tudhat – szólalt meg egy férfi, míg helyet foglalt előttem. Letette maga mellé barna táskáját, melyre már rászorult egy varrás, de még tartotta a benne lévő dolgokat. Nem az apám volt, de nem is néztem rá. – Rajtunk kívül senki nem tudja, mi történt valójában. – Összeráncolt homlokkal felpillantottam rá. Elegáns ruha volt rajta, ami nem illett elnyűtt, fáradt arcához. – Zhang Yixing vagyok, pszichológus – mutatkozott be. – Hozzám fogsz járni, amíg nem dolgozod fel a történteket.

– De én-

– Sokkot kaptál, mert vad farkasok támadták meg a sátraitokat. Te voltál az egyetlen szerencsés, aki túlélte, de nem tudod hogyan, mert az előbb említett sokk rémképeket állított fel benned. Olyanokat, miszerint te öltél meg mindenkit – közölte monoton hangon, mintha valami előre megírt szöveget gyakorolt volna be és mondott volna most fel.

– Ez az igazság! – ültem fel felháborodva.

A doktor visszanyomott az ágyra és az ablakon kifelé nézve megrázta a fejét.

– Nyugodj le, különben bejön egy ember ide és vége a békének, mert eljárt a szád – sziszegte fogai között.

– Miféle béke? Ki maga egyáltalán?

– Majd máskor elmesélem. Ami a legfontosabb most, hogy bízz bennem – engedett el és visszadőlt a mentőautó oldalának. – Ők nem az igazi szüleid.

– Tudom.

Meglepődött, de nem hátrált meg, folytatta a mondani valóját.

– Le kell nyugodnod és tizennyolc éves korodig ki kell bírnod mellettük, értetted?

– Kizárt dolog!

– Rendben – dőlt előre, maga elé húzta táskáját, majd abból elővett egy kis füzetet egy tollal és felfirkantott valamit. – Elintézve. Az első alkalmon majd mindent megbeszélünk.

Ez volt az utolsó mondata, majd kiszállt az autóból. A cetlit az egyik rendőrnek adta, aki, miután elolvasta azt, ijedten felnézett. Ordibálni és hadonászni kezdett, mire a mentősök bepattantak az autó elejébe és egy másik egyenruhás beült mellém. Egy övvel rögzített az ágyhoz, amiért nem is tudtam ellenkezni, a férfi ugyanis nagyon erős volt.

– Minden rendben ott, hátul? – kérdezte elölről az egyik mentős.

– Persze. Siessünk.

– Hova visznek? És miért van ez rajtam?! – rángatóztam jobbra-balra.

– Ő az én kincsem! – hallottam meg édesanyám hangját kintről. Vagyis az a nő, akit annak véltem.

Kihagyott egy ütemet a szívem és a szemeibe nézve megváltozott a véleményem. Eddig azt hittem csak Taeyang számított nekik, azonban ő még így is akart. Tudta, hogy én tettem? Az orvos szerint senki nem tudja. Akkor ő még mindig szeret?

– Anyu... – suttogtam. Az autó elindult, én pedig megijedtem, hogy elszakítanak tőle. – Anya! Engedjenek el! – néztem dühösen oldalra, a rendőrre.

A történtek után most tört ki belőlem a sírás. Anyukám arca egyre távolodott és én nem tudtam visszarohanni hozzá, hogy védelmező karjaiba bújjak.

– Anyát akarom! – ordítottam és rángatózni kezdtem.

– Sh. Nem lesz semmi baj. Látni fogod még őt, ígérem – próbált nyugtatni az egyenruhás.

– Én most akarom! Most! MOST!

Megint éreztem azt a furcsa bizsergést, azonban mielőtt bármi történt volna, egy csípést éreztem a nyakamon, majd azt, hogy az egész testem elnehezedik. Felpillantottam arra a férfira és még utoljára láttam, hogy egy bocsánatot tátogott el, tűvel a kezében.

———

A gyertyát figyeltem, amint az a táncát járta a kis szellőben, ami az ablakon szökött be. Az épületben, ami ideiglenes otthonommá vált az elmúlt napokban, áramszünet volt.

– Felőlem ülhetünk csendben is, de azzal nem jutunk előrébb – szólalt meg az előttem ülő.

– Nem beszélek addig, míg nem mondod el ki vagy és mit akarsz tőlem. Nem vagyok hülye! Tudom, hogy oka van annak, hogy elválasztottak anyától!

– A nevelőanyádtól – javított ki.

– Hagyjon békén! – morogtam. Mindig emlékeztetett rá, hogy nem ő az igazi édesanyám, de azt soha nem említette, akkor ki lenne a valódi.

– Rendben – mondta nyugodt hangon, majd elvett a közöttünk lévő asztalról egy könyvet és elkezdte olvasni.

Ezt nem hiszem el. Azt se tudom ki ő, hogy miért teszi mindezt velem és nem hajlandó egy szót se szólni. Azt akarja, hogy én meséljek magamról. Az érzelmeimről. Az estéről. Bármiről és mindenről. Az ablak felé fordultam.

Azt se tudom, hogy én ki vagyok! Hogyan tudnék én bármiről is beszélni, ha tudom, hogy hazugságokra alapozott emlékek egytől egyig? Honnan származok? Életben van-e egyáltalán a rendes családom?

Dühösen az orvosra néztem. Ő csak nyugodtan olvasgatott. Felpattantam a fotelból, átnyúltam az asztal fölött és kikaptam azt a kezéből, hogy aztán oldalra hajítsam.

– Mondja meg ki maga! Mi ez az egész?! Miért nem visznek akkor az igazi édesanyámhoz?! Mondja meg! – ordítottam.

Zavartalanul végig hallgatott, majd felállt és megragadta a nyakamat. Szemei abszint zölddé változtak, ami egy pillanat erejéig megijesztett, de bőrünk érintkezésének irányából szépen lassan nyugodtság terjedt szét a testemben. Amint ez megtörtént, újabb érzés kerített hatalmába; a szomorúság. A könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből, ő pedig magához húzott.

– Még túl kicsi vagy, hogy megértsd mi történik körülötted. Elég annyit tudnod, hogy attól, amit tudsz, félnek az emberek. Hogy miért? Pontosan azért, amit azon az éjszakán tettél.

– Nem akartam. Csak azt akartam, hogy ne gúnyoljanak, hogy békén hagyjanak. Én... én nem akartam.

– Tudom. Farkas vagy, de emberként kezeltek. Túlságosan is sokáig. Emiatt szokott kitörni a farkasokból, belőletek, ez az erő egy bizonyos életkornál. Ezalatt a kitöréskor pedig bármire képesek vagytok. Olyanra is, amit, úgymond józanon, nem tennétek meg – magyarázta.

– Nem akartam anyának fájdalmat okozni – szipogtam.

– Jisung – szólított meg és eltolt magától. – Az a nő egy ember, ha megtudná, ki vagy valójában, megrémülne és ugyanúgy a halálodat akarná. A fájdalom csak egy kis valami lenne emellett a rémület mellett.

Ezután a beszélgetés után nem szólaltunk meg többet. Az óránk végén visszakísért a szobámba és azt hittem, ma már nem is fognak vacsoráig zavarni, így lefeküdtem az ágyamra, hogy a plafont bámuljam. Felettébb mulatságos tevékenység volt, mivel a pókok csak úgy rohangáltak ide-oda.

A nyugalmat azonban ismét Dr. Zhang törte meg. Bekopogott, majd belépett a helyiségbe. Érdeklődve felé pillantottam.

– Azt hittem, több időnk lesz együtt. Sajnos nem, úgyhogy nem hetente, hanem naponta lesznek délutánonként találkozóink.

– Miért?

– Arról döntöttek, hogy új mostohaapához fogsz kerülni.

– Mi?! – pattantam fel. – Kizárt dolog!

– Sajnálom.

– Nem sajnáltál te soha! Menj ki! – vágtam felé egy párnát. Amióta belépett az életembe, csak a rossz híreket hozta sorban, egymás után. Mi lesz a következő dolog, amit megtudok majd tőle?!

Befordultam a fal felé, neki háttal. Hallottam, hogy az ágy mellé lépdelt, és éreztem, letette a párnát mögém. Megvártam míg kiment és csak utána engedtem el könnyeimet.

– Anyu... – suttogtam és a nőre gondoltam, aki befogadott és felnevelt annak ellenére, hogy nem voltam a sajátja.

———

Az épülethez tartozó kis kertben ültem orvosom mellett, aki épp a tűzrakásra tett egy darab fát. Mikor azzal végzett nadrágjába törölte a tenyerét és lehuppant mellém, a földre. Magára szenvedte a másik pokrócot, majd felém fordult.

– Biztos nem gond, hogy nem sikerült egy rendes kempinget tartani?

– Nem – ráztam meg a fejemet kissé vacogva.

Még egy pokrócot rám terített, majd megkínált az ételből, amit hozott. Ismét nemlegesen válaszoltam.

– Most haragszol? – kérdezte.

Már a sokadik alkalmunk volt, tegeztük egymást.

– Miért tenném?

– Sok okod van rá.

– Megbeszéltük, hogy te nem tehetsz róla, hogy találtak nekem valakit, aki nem mellesleg szintén farkas, így megtaníthat pár dologra – mondtam unottan és a kelleténél hangosabban, mire egyből figyelmeztetett.

– Sh. Vegyél vissza a hangodból! Attól még, hogy te elfogadtad önmagad, az emberek nem fognak.

– Tudom, sajnos – hunytam le a szememet.

Felvillant a kéthetes emlék, amiben az édesanyámnak vélt nőnek megmutattam ki is vagyok. Sokkot kapott. Emellett plusz munkát csináltam Yixingnek. Nem mellesleg napokig magamba fordultam, mert képtelen voltam elhinni, hogy a mellettem ülőnek igaza volt.

– Ne emészd magadat.

– Ugye látni foglak még? – tereltem el a témát. Elhúzta a száját, mire eltátottam a számat. – Ne... kérlek... Mond, hogy igen. Csak mond, ho-

– Sajnos el kell utaznom és nem tudom, mennyi időre. Azonban amint tudlak, meglátogatlak, rendben?

Elfordultam tőle és lehajtottam a fejemet.

– Nem akar engem senki – suttogtam.

– Ezt meg honnan veszed?

– Az igazi anyám a földön hagyott egy legelő aljában, a nevelőanyám elfordult tőlem, mikor megtudta ki vagyok. A mostohabátyám világéletében gyűlölt, mostohaapám szintén, mert nem voltam erőskezű. Most te vagy az egyetlen visszatérő személy az életemben, erre te is elmész.

– Jisung. Nézz rám. Kérlek.

Szemem sarkából ránéztem.

– Ígérem neked, hogy egy sokkal jobb élet vár rád ennél. Szebb és igényesebb szobád lesz egy szerető otthonban.

Megráztam a fejemet.

– És ha nem?

– Ne akard, hogy rossz legyen, mert akkor az is lesz.

Az este folyamán még beszélgettünk erről-arról, de fontosabb témát már nem érintettünk. Miután a tüzet eloltottuk és összepakoltunk, visszakísért a szobámba, még lefekvés előtt és a küszöbön állva készültünk a búcsúzásra.

– Légy nyitottabb az új dolgokra és szerezz barátokat, vagy legalább egyet. És ne félj, a környék, ahova kerülni fogsz, tele lesz hozzád hasonló lénnyel – mosolygott biztatóan.

– De te nem leszel ott... – motyogtam magam elé.

– Ha a közeljövőben nem is, felnőtt korodban biztos találkozni fogunk.

– Honnan tudod? – ráncoltam a homlokomat.

– Jisung villanyoltás van, kérlek feküdj be az ágyadba – jelent meg az egyik nővér.

– Honnan tudod? – ismételtem meg kérdésemet, a nő kérését figyelmen kívül hagyva.

– Mert különleges vagy. – Még nagyobb értetlenség ült ki az arcomra. – És mert édesanyádnak megígértem, hogy vigyázok rátok.

– Hogy mi?!

– Jisung fiam, kérlek – próbált meg az ágyam felé tolni a másik személy.

– Yixing! Azonnal mondd el!

– Még túl kicsi vagy – ingatta a fejét egy szomorú mosollyal. – Elnézést – kért bocsánatot a hölgytől és belépett a szobámba, hogy a kezembe tegyen egy nyakláncot. – Ez az övé volt. Talán felvet néhány boldog emléket. Amikor pedig legközelebb találkozunk, mindent el fogok mesélni. Addig ígérd meg nekem, hogy jó leszel – simított a hajamra.

– De-

– Ígérd meg – nézett mélyen íriszeimbe. Tekintetében tükröződtek érzelmei; aggodalom és félelem. Valamiért éreztem, hogy ismét csak a rossztól akart megkímélni. Én azonban tudni akartam mindent. Mégis hagytam, hogy kisétáljon az ajtón és hosszú időre magamra hagyjon.