Lee Min Ho szemszöge

Jisung iszonyú nehezen aludt el az előző este. Vacsorára se evett semmit, így Mina korán átjött, hogy reggelit készítsen nekünk. Én már órák óta fent voltam, mivel hajnalban a párnákat otthagyva, Jisung szorosan hozzábújt a mellkasomhoz. Felriadtam a hirtelen mozgásra, és zakatoló szívem sem segített abban, hogy visszaaludjak. Másfél óra is eltelt, mire összeszedtem bátorságomat ahhoz, hogy fél karommal átöleljem őt. Azóta mereven bámultam a plafont.

Jisung mocorgása riasztott fel tevékenységemből. Lenéztem világosbarna hajkoronájára, ami lassan megemelkedett rólam. Álmosan megtörölte a könnyektől felduzzadt szemeit és szomorú tekintettel nézett rám. Halványan elmosolyodtam, hátha ezzel feldobom a kedvét, hiszen mindig szerette, ha mosolyogtam, de most nem segített. Lesütötte a tekintetét.

Így voltunk csendben, míg Mina be nem kopogott. Bedugta a fejét a nyíláson és úgy nézett a mozdulatlan páromra.

– Kész a reggeli – mondta gyengéd hangon.

Jisung nem reagált rá, így én bólintottam neki. Amikor újra magunkra maradtunk, felkeltem az ágyból, a szekrényhez léptem és elővettem egy pulóvert. Visszaültem a bútor szélére és Jisungra húztam a ruhaanyagot. Szerencsémre annyira megmozdult, hogy belebújjon a ruhába. Legnagyobb meglepetésemre utána a combomra hajtotta a fejét. Ledermedtem, karjaim pedig a levegőben maradtak.

– Reggeli után oda...

Hangja a végén megremegett, mire kezeit ökölbe szorította és nagyot nyelt.

– Persze, meglátogatjuk Hyunjint – simítottam bizonytalanul oldalára.

Nem tolt el magától, amit örömmel fogadtam, másik kezemmel pedig a hajába túrtam. Apró mosollyal az arcomon élveztem, hogy hozzáérhetek, míg be nem nedvesedett a mackónadrágom az arcánál. Előrébb hajolva láttam, hogy sírt, ami miatt rossz érzés ült a mellkasomra. Mi lesz, ha Hyunjin meghal? Akkor végleg nem marad a falkában? Hiszen nem lesz ki visszatartsa. Nem úgy látom, hogy annyira kötődne Minához. Vagy igen? Azt is megígértem neki, hogy Chanyeolékkal együtt elmehetnek. Tényleg elmenne? Itt hagyna minket? Akármennyire is nehéz bevallanom, Hyunjin sokkal többször volt ott mellette, mint én. Sokkal nagyobb támasz volt az életében, mint én. Sokkal többet jelenthet neki, mint én. Én meg sem érdemlem Jisung szeretetét.

Lehunytam a szemeimet. De most itt van. Most annak kell örülnöm, hogy itt van. Ki kell használnom ezt a kevés időt. Még akkor is, ha ez azzal fog telni, hogy őt vígasztalom. Hiszen nem sok esélyt jósolt Yixing Hyunjinnak. Sőt semennyit. Ezt a tekintetében láttam tegnap.

–––

Reggeli után a tömlöchöz indultunk. Jisung nem sokat evett, elmondása szerint hányingere volt és nem Mina ételével volt a baj. Illatán is éreztem a rosszullétet, amiért jobban aggódtam. A nő szerint viszont a stressztől volt ennyire ki párom. A fakunyhóhoz közeledve pedig próbáltam felkészülni arra, hogy Jisung még rosszabb állapotba fog kerülni, mint amiben most volt.

Sehun, Junymyeon, a varázslók és még két másik alfa várt az ajtónál minket. Yixing kérdőn a párom felé biccentett.

– Alig aludt és evett valamit. Hyunjin? – kérdezte Mina.

– Még nem voltunk bent. Az őr nem bírta a nyüszítését és éjfélkor kijött ide. Azt is mondta, hogy hajnalban lecsendesült minden – magyarázott Sehun.

– És nem ment be? – akadt ki a lány.

– Hyunjin egyik harcostársa volt... Most engedtem el pihenni.

Mina megértően sóhajtott egyet. Yixing végignézett rajtunk, majd benyitott. Jisung egyből meg akart utána indulni, de elé léptem. Nem akarom, hogy lássa a holttestét. Valószínűleg ezzel ő is tisztában volt, mivel tincsei tarkómat csiklandozták, amiért lehajtott fejjel jött mögöttem.

Yixinggel egyszerre torpantunk meg a látványra. A tegnapról megismert feketés-fehéres bunda alól kilógott Hyunjin egyik lába. Ez még nem adott akkora aggodalomra okot, ellenben a cellában lévő vérfoltokkal. Jisungot hiába próbáltam meg mögöttem tartani, kihajolt oldalra.

– Hyunjin! – sikkantott fel ijedten. Egész testében remegni kezdett, mire magamhoz öleltem, de eltolt magától.

– Azonnal szállj le róla! – parancsolt az alfára félelemmel teli hangon.

Chan morogva, vörös szemekkel nézett felénk. Morgása közben azonban fel-felnyüszített. Felállt a hátamon a szőr a hangra. Már belefutottam ilyenbe. Az alfák szokták így védeni a sérült párjukat. A nyüszítés egyszerre hat megnyugtatón az omegára vagy bétára és szól segélykérésként mások felé. Jisung is megtorpant a rácsoknál a furcsa hangra, így el tudtam kapni a karját és magamhoz húztam.

Sehun kinyitotta a cella ajtaját, hogy beengedje Yixinget és a két alfát. Chan lehajtott fülekkel, vicsorogva nézett rájuk.

– Hogy változott át... – motyogta Junmyeon.

– Nem tudom, mert tegnap este is adtam neki az ellenszerből. El kellett volna nyomnia a farkasénjét. Nem szabadna most ilyen állapotban lennie. Jesszusom, a láncokat is eltörte? – hadarta Seonghwa.

Mingi túl közel lépett Chanhoz, mivel az morogva megemelkedett kissé Hyunjin testéről és láncát megcsörgetve hajtotta le a fejét. Védekező pozíciót vett fel. De a vasdarab még szerencsére rajta volt.

– Már látom. A keze eltorzult. A lánc rajta van és amiatt nem tudott átváltozni rendesen a testrésze – mondta Yixing.

A levegőbe szimatoltam. Jisung ijedt illatán kívül éreztem az alfa szenvedését is. Hyunjinnak túl halvány volt a szaga mindezek között.

– Véres a nyaka – suttogta Jisung és a karomba mélyesztette a körmeit.

– Menjünk ki – próbáltam meg kihúzni.

– Nem! Látni akarom.

– Jisung...

– Minho, nem!

A hirtelen hangra Chan felmordult és előre is kapott, a túl közel lévő alfához. Fogaival felsértette a bőrét, így Mingi hátra ugrott.

– Mingi! – sikkantott fel ijedten Mina.

– Ez így nem fog menni! Menjetek ki innen – szólt rá a két alfára Yixing.

Ők Sehunra pillantottak, aki bólintott, így kisiettek a cellából. Ezután megéreztem Yixing nyugtató illatát, ahogy az egyre felerősödve telítette be az egész helyiség levegőjét. Jisung is ellazult karjaimban, aminek örültem.

– Segíteni szeretnék. Látom, hogy fáj a nyakad – közelített Chanhoz.

Az alfa fülei lelapultak és újra morogni kezdett, de nem mutatta jelét arra, hogy megtámadná a varázslót. Nem értettem, hogyan nem hatott rá Yixing ereje.

– Kérlek. Érintésre tudok enyhíteni a fájdalmadon – nyújtotta ki a karját.

Chan nagyon lassan közelített a fejével, orra folyamatosan járt. Mikor a varázsló tenyeréhez ért, Yixing két kézzel megragadta a nyakát, amire egy vakkantással reagált. A varázsló egyből elengedte, amit egy fejrázással díjazott.

– Hyunjin él – szólalt meg.

Jisung felegyenesedett és karomat is elengedte.

– T-tessék?

– Chant megharapta. Ilyet most látok először. Alfák nem szoktak ilyet túlélni. Megjelölték egymást – nézett döbbenten oldalra, Sehunra.

Összeráncoltam a homlokomat és Chant néztem, aki velünk nem is törődve, visszafordult, ezek szerint az életben lévő, Hyunjinhoz. Feje mozgásából ítélve, nyalogatta.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte döbbenten Seonghwa.

– Nem tudom.

– Hyunjin tényleg él? – suttogta Jisung. – Láthatom?

Yixing megrázta a fejét.

– Chan nem fogja engedni – állt fel az említett alfa mellől. – Hyunjin sebeit viszont leápoltuk tegnap, a legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk.

– Nem! Én látni akarom! Most!

A reggeli lassúságát meghazudtolva lépett el tőlem, hogy berontson a nyitva maradt cellaajtón. Chan a hang miatt feszülten hátrakapta a fejét, mire én fénysebességgel átváltoztam és Jisunghoz rohanva megemeltem a fejemet, hogy megvédjem a párom testét bármiféle támadástól. Az alfa azonban nem törődött velünk, mert látta, hogy nem fogunk közelebb menni, így visszahasalt Hyunjinra. Meglepődötten néztem végig mozzanatait. Miért nem támad? Hiszen itt van Jisung, akit okol az omegája halála miatt!

– Kérlek. Bang Chan, igaz? Kérlek mutasd meg, hogy életben van – hajolt előrébb Jisung, a nyakamra támaszkodva.

Nem engedtem, hogy kilépjen mögülem, fejemet hasához szorítottam, úgy álltam előtte. Chan megemelte a fejét és orra is elkezdett járni. Felmérte, hogy a cellában hányan voltunk, majd fújtatva ugyan, de teljesen megemelkedett Hyunjinról, hogy odébb lépjen és megálljon mellette.

Jisung egy reszketeg sóhajt engedett ki magából és szőrömbe is belemarkolt, mikor meglátta Hyunjint. A földön fekvő alfa mellkasa fel-le járt, arca eltorzult, de nem a fájdalomtól. Lila ajkai is remegtek. Ránézésre azt mondtam volna, fázott, ami lehetetlen, mert csak az omegák és béták érzékenyek a hidegre.

– Szabad? – nyújtotta ki a kezét Yixing.

Chan egy pillanat erejéig vicsorgott, de Hyunjinra pillantott és befejezte. A varázsló lassan a fekvő személy karjára fogott és homlokát ráncolva, lehunyta a szemét. A földön lévő arca kisimult és elengedett egy nyugodt sóhajt. Még szája is visszanyerte az eredeti színét.

– Mi van vele? – sürgette Jisung.

– Sok vért veszített, a nyaka miatt. Kihűlt a teste. De érzem, hogy erős, hamar fel fog épülni. Most viszont magukra kell hagynunk őket.

– Nem!

– Jisung. Chan nem fogja bántani. Nézd – mutatott az említett alfára, aki eközben odahajolt, hogy lehunyt szemekkel nyalogassa az alvó Hyunjin nyakát. – Akármilyen furcsa is, társak lettek. Mindenféleképpen figyelni fogom őket amíg itt vagyok, mert ilyen még nem fordult elő a történelem során és nem tudom, milyen következményt von maga után. Rájuk és a falkára nézve – pillantott Sehunra.

A vezér megfeszült mellettem. Tudtam, hogy erről tanácskozást fogunk tartani.

–––

Késő délután Sehun megbeszélésre hívott össze bennünket. Jisung nem volt rá hivatalos, de eltántoríthatatlanul állt előttem, mikor indulni készültem.

– Ha nem mehetek, te sem mész – jelentette ki határozottan már vagy negyedjére.

– Jisung, gyere, kérlek. Hagyd őket, hogy megbeszéljék, mi fo-... – kezdett bele Mina, de párom közbe vágott.

– Nem! Hyunjinról lesz szó. Nem hagyom, hogy nélkülem határozzanak a sorsa felől.

– Nem fogunk az életéről dönteni – szólaltam meg. – Valószínűleg Sehun azon gondolkozik, hogy kivégzi Chant.

– Kivégzi? – kérdezte pislogva Yongbok.

Mina ijedten kapta a karjába a semmiből megjelent gyereket.

– Csak egy olyan helyre küldi, ahol békésen el lehet. Tudod, édesapád is ott van és...

A folytatást már nem hallottam, mert a nappaliba mentek. Visszanéztem az omegára, aki azóta se mozdult az ajtó elől. Nagyot sóhajtottam.

– Legyen. De nem vállalok felelősséget azért, ha leterhelnek az ott hallott dolgok.

– Nem is tudod, mennyi mindent kell elviselnem – nyitotta ki az ajtót.

Idegesen összezártam állkapcsomat, de hamar el is lazítottam. Az alfám lett dühös, amiért így viselkedett az imént.

Nyugodj le, szóltam rá, de csak értelmetlen morgásokat kaptam válaszként.

Jisungot követve Sehun házába mentünk. A bal oldali kórház helyett most jobbra mentünk, a nagy nappaliba, ahol már mindenki ott volt rajtunk kívül.

– Jisung miért van itt? – lépett felénk feszülten Junmyeon.

– Joga van neki is hallani.

– De nem szavazhat.

– Tudom.

Párom hamar leült az egyik szabad székre, én pedig megálltam mögötte és a széktámlába markoltam.

– Most nem akarok felvezetni semmit, mindenki tisztában van a jelenlegi helyzettel. Bang Chan nevű alfa iszonyú kapacitással bír. Hármunk ereje és két nyugtató sem volt elég arra, hogy kiterüljön. Nem ismerjük a háttértörténetét, kizárólag, hogy minket vádol az omegája haláláért. Veszélyes a falkára és nem biztosítja a száműzés sem azt, hogy ne térjen vissza és öljön meg akárkit. Majdnem elveszítette a fejét, ezt mindenki látta tegnap – nézett körbe és egyetértő bólogatásokat kapott. – Tudjuk, hogy ez azzal jár, hogy még durvább lesz az ember. Amondó vagyok, hogy végezzük ki őt – zárta rövidre Sehun és felemelte a kezét.

Őt még a két alfa követte, mielőtt Junmyeon is csatlakozott hozzájuk. Seonghwára néztem, aki feszülten szuggerálta az asztalt. Már éppen megemeltem volna a kezemet, mikor megszólalt az előttem ülő.

– Ha most Chan és Hyunjin társak lettek az nem azt jelenti, hogy minden fájdalmát át fogja érezni Hyunjin is?

– De. A kötődés már kialakult közöttük a harapással – válaszolt Seonghwa.

– Hyunjin már túl sok embert veszített el az életében. Neki kellene döntenie arról, hogy véget vessetek-e Chan életének.

Junmyeon megértően bólogatott és leengedte a kezét. Így három-három szavazatnál álltunk.

– Igazad van, de egy elrendeltetett társ soha nem engedné, hogy megöljék a másik felét.

– Hiszem, hogy Hyunjin el tudja ettől határolni magát.

– Elbízod magadat. Nem tudod, milyen kötelékkel élni – zárta le Sehun és körbenézett rajtunk. – Nos?

Megráztam a fejemet. Nem engedhetem, hogy Chan életben maradjon. A páromat vádolja az omega halálával. Mi van, ha egyszer úgy dönt, mégis bosszút áll?

Jisung hátra nézett rám, mintha megérezte volna, hogy én is terveztem támogatni a kivégzés ötletét.

– Jeongin azt mondta nekem, hogy tegnap próbáltál vele beszélni. Próbáltad felvilágosítani, hogy nem mi fejeztük le az omegáját.

Oh, igen...

Megadóan sóhajtottam egyet. Jisung visszafordult.

– Úgyis háborúba akartok menni, nem? A délkeletiek ellen. Chan nagyon erős, ha a ti oldalatokon maradna, több esélyetek lenne, nem?

Junmyeon bólogatni kezdett. Én is igazat adtam neki. Erre nem gondoltam tegnap. Én csak azt akartam, hogy másik falkához menjen bosszúból öldökölni.

– Igaza van – motyogta Junhee és leengedte a karját. Őt Mingi is követte.

Mindannyian Sehunt néztük. Az alfavezér pedig Jisungot. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ő is az asztallapra tette a tenyerét.

– Egy feltétellel. Ha Yixing megmondja, milyen negatívuma lesz annak, hogy a falkában egy alfa páros lesz.

– Ennek majd utána járok – biccentett Seonghwa, ezzel magára vonva a felelősséget.

Miután a házból kiléptünk, győzedelmes mosollyal nézett rám Jisung, mire felvontam a fél szemöldökömet.

– Ti mind buták vagytok – jelentette ki.

Döbbenten pislogtam rá.

– Ha én nem lettem volna bent, megölitek Chant. Egy potenciális, erős katonát. Még téged is legyűrt, ti pedig meg akartátok ölni.

Elnéztem róla, mivel alfám dühöngött.

Azt mondja, gyengék vagyunk?! Ha több időm lett volna, megölöm! Ha tö-

Jisung váratlanul kezei közé vette az arcomat, ezzel alfámat is elnémítva.

– De köszönöm, hogy kiálltál mellettem.

– Igazából...

Azokba a gyönyörű szemeibe nézve akartam megmagyarázni, hogy valójában én is a halálát akartam, de megrázta a fejét, ezzel elcsitítva engem.

– Tudom. De nem tetted, igaz? – villantott rám egy mosolyt.

Ezaz! Végre boldog! Vidáman felegyenesedtem és a derekára csúsztattam a kezeimet. Cselekedetemtől azonban meglepődött és vörös arccal ellépett tőlem.

– Khm... Még... Még nem emlékszem mindenre.

– Lehetne, hogy kapok pár boldog pillanatot? – csúszott ki a számon a kérdés.

Összeráncolta a homlokát.

– Miért? Mekkora bajt csináltál?

– Majd úgyis emlékezni fogsz – mondtam oldalra nézve. – Csak szeretném kiélvezni újra azokat a pillanatokat, ahol nem rontottam el mindent.

Ahol nem mondtam azt rád, hogy nyűg vagy. Ahol nem rohantál el, a tudtunk nélkül. Ahol jobban figyeltem rád és szavaidra.

Jisung a kezemre fogott, mire felnéztem rá.

– Mielőtt Chanyeolékkal elmegyek, megmagyarázhatod a tettedet, rendben?

Kérdésétől lefagytam. Ha máshogy fogalmazott volna, lehet örültem volna a lehetőségnek, de úgy kezdte, mielőtt elmegy. Tehát még a boldog emlékei után is el akar menni.

Nem engedem el!, ordított dühösen alfám.

Kussolj!

Csendben maradt és éreztem, hogy visszahúzódik a sötétbe. Lehajtott fejjel néztem a talajt, ami egyre homályosabb lett.

– M...Minho? – simított arcomra.

Készségesen bújtam a tenyerébe, majd mélyen magamba szívtam az illatát. Kincsként kell majd őriznem minden egyes pillanatot. Ezt is. Ahogy aggódó szemekkel néz engem.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Elmész – suttogtam.

Megfeszült és karját is leengedte. Nem akartam elveszíteni a testi kontaktust, így szorosan magamhoz öleltem és a nyakába fúrtam arcomat. Erdei gyümölcs. A szeretett erdei gyümölcsöm újra itt fog hagyni, ezúttal örökre. Mindezt azért, mert elrontottam. A testvéremnek igaza volt, egy szörnyeteg vagyok. A szörnyetegek pedig mindent mindig elrontanak.

Sziasztok! Sajnos jövő héten el fog maradni a rész, de cserébe most egy hosszabbat hoztam! :)