Lee Min Ho szemszöge

Most valamiért sokkal hosszabb volt ez a folyamat, de türelmesen vártam az omegám mellett. Az illata olykor felerősödött és homlokát is összeráncolta, ilyenkor Yixing egyből ellenőrizte a pulzusát, hőmérsékletét és még pár dolgot rajta. Végig fejénél voltam, sajátomat az asztalon pihentetve. Végül azt is engedtem, hogy leápolják a sebeimet, hogy ezzel is teljen az idő.

Mikor már azt hittem, felébred és az illata is újra felerősödött, megemelkedtem. Ehelyett azonban Yixinggel egyszerre néztünk izgalmi állapotba került pénisze felé. Oldalra kaptam a fejemet, hogy még ki látta, de senki nem figyelt, beszélgettek. Szerencsére. Yixing eközben letakarta ágyékát, amiért hálásan pillantottam rá.

– Mikor fog felkelni? – kérdeztem már kissé türelmetlenül.

– Nem tudom, sajnos. Első alkalommal túl sok negatív emléke lehetett, ami leterhelte a szervezetét és kirántotta a folyamatból. Most lehet a jó emlékeket kapja vissza – nézett mosolyogva Jisungra.

Én is párom nyugodt arcára néztem. Remélem a varázslónak igaza van és jó emlékekkel vagy elhalmozva. Jut eszembe...

– Elfelejtettem mondani, hogy az első után, este hányt – néztem a varázsló irányába.

– Lehet sok volt a szervezetének – húzta el a száját Yixing. – Szólj mindenféleképpen, ha komolyabb lesz a helyzet. A hányás még elfogadható mellékhatás.

Sóhajtva visszabújtam feje mellé és a következő másfél órát is a tőlem telhető legnagyobb türelemmel vártam végig.

Végül hangosabb levegővételei miatt emelkedtem meg és figyeltem, ahogy megremegtek a szempillái, mielőtt megemelte szemhéjait. Egyenesen az én szemeimbe nézett, és furcsa csillogást láttam a barna szembogaraiban. Érzelmet azonban nem volt időm hozzákötni, mivel Yixing magára terelt a figyelmet.

– Jisung! Hogy érzed magad?

A helyiségben csönd lett és mindenki az omegámra pillantott.

– J-jól. Azt hiszem.

– Mire emlékszel? – kérdezte sürgető hangnemmel Sehun.

– Én... éngh...

Felült és ölében lévő kezeire nézett.

– Semmi baj. Csak nyugodtan, tengernyi időnk van – tette nyugtatóan Yixing a tenyerét párom hozzá közelebb eső térdére.

– Nh–!

Sehunt a mellette álló Junmyeon csitította el.

Én meg se mertem szólalni, lemerevedve figyeltem őt. Vajon emlékszik az utolsó veszekedésünkre? Azt az emlékét már visszanyerte?

– Hyunjin... Hyunjinra emlékszem – szólalt meg végül.

A név hallatán megfeszültem és körmeimet is kieresztettem, a fekhelyen lévő matracba. Yixing a tekintetével szidott le, de nem reagáltam rá. Nem tehettem róla, dühös voltam, amiért azt az alfát említette legelőször.

– Már értem, hogy miért nem mehetek el. A szagom miatt – folytatta és felnézett a varázslóra, majd pár másodpercen belül rám.

Feszültségem elillant és körmeimet is visszahúztam. Tekintetéből szeretet és szomorúság áradt.

– És Minhora is emlékszem, hogy összejöttünk. Ha jól emlékszem a baleset után három évvel bezárólag minden emlékem megvan már – nézett vissza a varázslóra.

Yixing megértően biccentett.

Három év. Egy, kettő, három... Az azt jelenti, hogy a testvérére még nem emlékszik. Viszont rám már igen. Vajon mik az utolsó emlékei most rólam?

– ... egy vagy kettő ilyen procedúrán még végig kell menned. – Yixing mondandója felébresztett a gondolataimból. – De elég sok mindenre emlékszel. Lehet, most jobban befogadta a tested az elixír keveréket.

– Beszélhetek Hyunjinnal? – hagyta figyelmen kívül a varázslót.

Megfeszültem és nemtetszésemnek hangot adva, felmordultam. Yixing szólt valakinek, de csak Jisungra tudtam figyelni, aki újra felvette velem a szemkontaktust. Minek akarsz vele beszélni?

Minek akar azzal a korccsal beszélni?!

– Ne haragudj. A mostani emlékeim nagyjában ő van benne. A végén már veled vagyok, amire emlékszem, de... Beszélnem kell vele. Többek között meg akarom neki köszönni, amit értem tett.

Minek kell ezt hallgatnunk?! Csak törjük ki annak az alfának a nyakát!, mondta dühösen alfám.

Megráztam a fejemet és a matracot kezdtem el szuggerálni. Nem.

Tevékenységem nem tartott sokáig, mivel egy gyengéd kéz, állam alá nyúlt és megemelte a kobakomat. Jisung lágy tekintete pedig az enyémbe fúródott.

– És neked is köszönöm, amiért megmentettél, mikor az életemre akartak törni a falkában.

Meghitt pillanatunkat egy kétségbeesett béta hangja zavarta meg.

– Sehun! Egy alfa tart a központ felé és azt mondják az illatáról, hogy nagyon ingerült. Már több omega elrohant a közeléből. És pár alfa vérszagot is érzett felőle – hadarta Jeongin.

– Ki az?

– Nem tudjuk, viszont egy fekete tornazsák van nála.

Feszülten néztem feléjük.

– És senki nem állította meg, hogy megkérdezze tőle, mi az vagy mit akar?! – akadt ki Sehun.

– De... de-

– De?

Jeongin nyelt egy nagyot, mielőtt válaszolt volna.

– Mélyen a torkukba karmolt, most hozzák őket a kórházba.

Felpattantam Jisung mellől és Sehunra néztem. Ha nyakra megy egy alfa, mindenféle magyarázat nélkül, akkor nagy baj van. A veszettség egyik előjele.

– Jisungot vigyétek messzire, lehet veszett és nem hiányzik semmiféle vérengzés a falka fő területén – utasított az alfavezér.

Bólintottam és párom felé fordultam, hogy felsegítsem, de már éppen a talpára állt, az ágyat támasztva. Lehet megértette a helyzet súlyosságát? Hülye vagyok. Már biztos emlékszik arra az esetre az illatával kapcsolatban.

– Siessetek, mielőtt ideérne.

Sajnos Sehun házának csak egy kijárata volt, elöl, pedig már többször mondtuk neki, hogy vészhelyzet esetén jól jönne egy hátsóajtó is. Jisung előtt mentem ki az udvarra, ahol nagy hangzavar fogadott. Az idegen alfát azonnal kiszúrtam, így kitettem oldalra kezemet, hogy Jisungot megállítsam magam mögött. Szerencsére értette a jelzésemet.

– Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte számonkérő hangnemben Sehun.

A sötétbarna, göndörhajú férfi vérben forgó szemekkel nézett az alfavezérre, de válasz helyett csak mélyen felmordult.

– Illemre tanítottak a szüleid? Kérdeztek tőled valamit – mondta Junmyeon.

Hyunjin is megjelent és egy pillanatra felénk nézett, külön rám is, hogy jelet adjon nekünk, itt van ő is védekezni. Kivételesen örültem a jelenlétének, mert nagyon nem tetszett az idegen alfa. Jól jött a plusz segítség, ha ki kellene őt iktatni. A veszetteket mindig nehéz leállítani. És most Jisung is itt van. Bár igaz, hogy még nem annyira erős az illata, de érezhető.

– A nevem Bang Chan. És megöltétek a társamat – vágta a földhöz a kezében lévő tornazsákot, amiből kigurult egy levágott lány omegának a feje. Arcán tükröződött a halála előtti félelem, de szemeiből már üresség tátongott.

Többen is elrohantak a közelből a vér és a megcsonkított testrész látványára, aminek örültem. Így kevesebb farkas sérülhet meg a legrosszabb esetben.

– Azt se tudjuk ki vagy. Miért öltük volna meg az omegád? – kérdezte higgadtabb hangnemben Sehun.

Tudtam, hogy nyugtatni próbálja őt, mivel az idegenből származó szegfűszeg illat egyre erősödött a dühe miatt.

– A délkeleti falka megígérte nekem, hogy visszakapom őt, élve, ha kisegítem őket és omegákat juttatok hozzájuk. Ketten már megszöktek. Megszöktettétek. Megöltétek a társamat – morogta.

Életemben nem láttam még ilyen gyorsan átváltozni egy embert farkassá, így többünket is fellökve, Sehunra tudott ugrani mindenféle ellentámadás nélkül. Azonban mielőtt lecsapott volna rá, felém kapta a fejét, azaz mögém. Francba.

– Te! Te voltál az!

Sehun vállába harapott és messzire hajította őt, annak ellenére, hogy az alfavezér mélyen felsértette a bőrt, szeme fölött. Vére lassan folyni kezdett az orra mellett, de ezzel nem is foglalkozott, a mögöttem lévőre vicsorgott.

Hamar átváltoztam, hogy kihúzva magamat, kettejük közé álljak.

Egy manccsal sem érhet az omegámhoz!, morgott az alfám.

Nekem is hasonló elhatározásom volt.

– Megöllek. Megölök mindenkit! – ordította a kék helyett már vörös szemekkel.

Azonban mielőtt felénk ugorhatott volna, Hyunjin oldalról fellökte őt és felborzolva a szőrét, morogva állt meg előttem, kissé mellettem.

Az alfa nem törődött azzal, hogy újabb ellenfele lett, egy ugrással mellettünk termett és erőteljesen belém harapva, rántotta ki a talajt a lábam alól. Az ezt követő nyüszítés arra engedett következtetni, hogy Hyunjin megtámadta, de nem foglalkoztam vele, kitéptem magamat a szorításából és visszaugrottam a remegő Jisung elé.

Figyeltem, ahogy Hyunjin a hátán volt és a nyakába harapva igyekezte mozgásképtelenné tenni. Az alfa egy ideig próbálta hátra csapni a fejét, hogy beleharapjon, de nem járt sikerrel. Mikor már azt hittem elfáradt, hátra vetette magát. Hyunjin hangosan nyekkent, mikor a földre nyomták és nem is mozdult meg, csak lihegett, mikor felpattant róla az alfa. Mintha meg sem szottyant volna a feketés-fehéres bundájú farkasnak. Szőrét felborzolva készült felém ugrani, de Sehun megakadályozta. Úgy tűnt, sikerült lefoglalnia a harccal, így Jisungra néztem, aki mindeközben reszketve kapaszkodott az ajtófélfába.

– Menjünk, mielőtt újra felülkerekedik rajtuk. Gyere – haraptam gyengéden boxerébe, hogy kifelé húzzam, mivel nem mutatta jelét arra, hogy megmozdulna. Lehet megint pánikrohama van. Abban viszont Hyunjin tudna a legjobban segíteni.

Oldalra néztem az említett alfára, aki éppen remegve állt talpra. Sehunra is ránéztem, akinek már több seb is volt az oldalán. Az idegen alfa nagyon erősnek bizonyult. Az se segített, hogy én ma már harcoltam az alfavezérrel.

Feltűnt az is, hogy az idegen farkas szemei fekete színűre kezdtek változni. Még az én szőrömnél is mélyebb tónusúvá.

– Most veszíti el a fejét... – suttogta rémülten Junmyeon. – Minho, siessetek!

Több se kellett, kénytelen voltam a lefagyott Jisung karjába harapni, hogy a hátamra kapva induljak meg és minél messzebb menekíthessem őt.

Sajnos pár száz méternél nem jutottunk tovább a háztól, mivel eltűnt rólam a párom súlya. A nagy lökéstől én is megbotlottam, így csak pár másodperc után néztem oldalra, ahol az alfa Jisung felett állva éppen nyitotta nagyra a száját.

Hyunjinnal egyszerre ugrottunk rá, de míg őt kivédte, az én támadásomat már nyüszítve fogadta. Tőlem három méterre állt meg és vicsorogva, félig fekete és vörös szemmel nézett a mögöttem lévő omegára. Lehajtottam a fejemet és befeszítettem a lábaimat, védekezésre készenlétben.

Az előttem álló cselekedetét azonban Hyunjin megelőzte, egy heves támadással. Az alfa fülébe harapva próbálta meg letépni azt, de amaz kivédte és ezzel megóvta hallószerve épségét. Az ő támadását ellenben a falkatársam nem tudta kivédeni. Hangos hússzakadás zaja csapta meg a fülemet, mikor az idegen alfa Hyunjin nyakába harapott.

Falkatársam fájdalmasan felnyüszített, mielőtt elgyengülten a földre esett. Az alfa véres pofával, lihegve nézett az irányomba. Felállt a hátamon a szőr. Szemében azt a dühöt láttam, amit a kutyaviadalokon; harcolni vagy meghalni. És tudtam, hogy az előbbi a célja.

Egy morgással ugrott az irányomba, de a levegőben kivédtem a támadását. Hangos csattanással ért össze koponyánk, amitől mindketten megszédültünk. Szerencsémre én hamarabb talpra tudtam állni és ismét Jisung elé álltam, hogy megvédjem.

– Á-állj! – szólalt meg bizonytalanul Jeongin.

Oldalra pillantva láttam, hogy remegő karokkal tartott egy íjat az idegen alfa irányába. A feketés-fehéres farkas ellenben nem állt le, készült újra támadni, így a béta kénytelen volt elengedni a nála lévő nyugtatót. Az alfa azonnal elterült, amit nyugodt sóhajok kísértek.

Rögvest Jisung felé fordultam, hogy megnézzem megsérült-e. Egy jókora és mély seb éktelenkedett a karján, amiből szinte megállíthatatlanul ömlött a vér. Tudtam, hogy én sértettem fel a bőrét, mikor lelökték rólam, így lehajtott fülekkel néztem aggódva szemeibe. Jisung félelemmel, de mégis kis nyugalommal telve figyelt engem. Némaságát beleegyezésnek vettem, így nyaldosni kezdtem, hogy elállítsam a vérzést, azonban egy rövid sikkantás miatt újra befeszülve megálltam Jisung fölött a feltételezett veszély irányába fordulva.

A legnagyobb döbbenetünkre az alfa talpra állt. Bal vállában ott volt az íj, mire többen, köztük én is, értetlenül néztünk Jeongin irányába. Nem a nyugatóval átitatott íjat használta?

– Én... én... az nyugtató volt – cincogta vékony hangon.

Egész lényében remegett, mivel az alfa őt vette célba. Szerencséjére elég volt lehajolnia, mivel az idegennek tompultak az érzései. Vicsorogva nézett Jeonginra, majd ismételten ránk.

– E-ez mi? – suttogta alólam Jisung.

Nem tudom, de nem engedem, hogy bántson.

Ismételten lehajoltam, morogva, állkapcsomat pedig összeszorítottam és készültem védekezni. Az újabb támadását azonban Hyunjin megzavarta, mivel egy tűvel a kezében ugrott rá, már emberi alakban.

– Le kell nyugodnod! Ne válj veszetté, onnan nincs visszaút! – nyomta belé a tű tartalmát.

Az alfa felmordult és oldalra lökte a véres nyakú Hyunjint, mintha ez lett volna a világon a legegyszerűbb dolga. Az üvegcsét tartó fémszerkezet továbbra is kiállt a tarkójából, úgy állt talpra és nézett az irányunkba. A fekete szeme vörössé változott, azonban a másiknál egy sokkal mélyebb színárnyalatot vett fel.

Nem engedem, hogy megölje az omegámat!, mordult fel alfám hirtelen.

A következő pillanatban pedig akaratom ellenére előre ugrottam. Alfám ismételten annyira elnyomott, hogy egy csettintésre elszakadtam a való világtól, ezzel bekerülve az ismert sötétségbe. Ezúttal azonban nem nyújtott megnyugvást. Egyenesen féltem, hogy most mit fog tenni. Régen az ő szavaival élve megvédett, de valójában gyilkolt. Megállíthatatlanul gyilkolt. Mikor vérszomja eloltódott, csak akkor adta vissza az irányítást, addig elzárt mindentől. Ezért is nagyon bepánikoltam, hogy most mit fog tenni. Mi lesz, ha bántja Jisungot és én nem tudok mit tenni?! Muszáj küzdenem!

Óriási erőfeszítésembe került kimászni a sötétségből. Azt hittem soha nem fog sikerülni, de a gondolat, hogy újra láthatom Jisungot, sokat segített. Végtelenségnek tűnő pillanatig szenvedtem, mire ugyan homályosan, de megláttam, mit művelt alfám. Az idegen alfával, akinek a nevére most már emlékeztem, harcolt. Chan annak ellenére, hogy már két adag nyugtató volt benne, nem látszódott, hogy egyhamar kifeküdne. Az alfám pedig úgy küzdött ellene, mint régen a kutyák ellen. Aztán hirtelen elsötétült minden.

Sziasztok! Úgy érzem, egyhamar nem lesz vége ennek a könyvnek, remélem nem baj. ><