Han Ji Sung szemszöge

Minho meztelen mellkasát cirógattam körmeimmel, miközben vállán pihentettem a fejemet és a közelben lévő mókust figyeltem, ahogy kitömött pofazacskóval rohant fel az egyik fán. Mikor áttért a vékonyabb ágakra, mozgása miatt megrezzentek a kisebb gallyak és újabb sárgás-barnás levelek hullottak a földre.

Minho mély levegőt vett, majd a hajkoronámba puszilt.

– Mi a baj? Miért sóhajtottál ekkorát? – érdeklődtem.

– Ennyire kimerítettél – utalt az előbbi vággyal fűtött pillanatainkra.

– Haha. Nagyon vicces vagy Lee Minho – emelkedtem meg, hogy felvehessem vele a szemkontaktust. – Az illatod is kesernyésebb. Szóval beszélj – pöcköltem meg az orrát.

Nehezen nyílt meg az érzéseiről. Nagyon kellett őt faggatnom, mert inkább eltitkolta előlem a dolgokat, mintsem megosztotta velem. Ez óriási probléma volt a kapcsolatunkban, de még nem okozott menthetetlen veszekedést közöttünk.

– És ha megint megsértelek? És Hyunjinnál kötsz ki? – könyökölt fel és frusztráltan nézett szemeimbe.

– Tudod jól, hogy barátok vagyunk, semmi több.

A születésnapom után pár nappal Hyunjin elhívott a gyerekek mellől, hogy beszélgetni tudjon velem. Elmondta, hogy még szeret, de látja, hogy mennyire szerelmes vagyok Minhoba, így nem fog közénk állni. Ettől függetlenül mellettem kívánt maradni, mint barát, amibe belementem.

Párom azonban ezt nem nézte jó szemmel, sőt egyenesen utálta, ha Hyunjin „büdös szaga" rajtam volt. Valamiféle negatív kapcsolat alakult ki közöttük, miattam, aminek már Sehun is részese volt. A két alfa ugyanis nem volt hajlandó együtt harcolni vagy szimplán egymás mellett meglenni. Egyikőjük sem árulta el, hogy pontosan miért is neheztelnek ennyire a másikra.

Gondolataimból Minho ébresztett fel, mert mocorgásával meglökte a karomat, amin támaszkodtam.

– ...úgyis elharapom a torkát.

Összeráncoltam homlokomat a mondandójának a végére.

– Mit mondtál?

– Semmit – szegte fel az állát makacsul és az eget bámulta, helyettem.

Nagyot sóhajtottam.

– Soha nem fogok rájönni, miért utáljátok ennyire egymást, igaz?

– Elvett tőlem.

Már megint itt tartunk. Azt hiszi az elejétől fogva vele kellett volna lennem.

– Minho. Eleinte te kerültél engem – mondtam ki az egyértelműt. – Semmiféle érdeklődést nem mutattál felém.

– Milyen érdeklődést?

– Az, amikor egy ember a másikat szereti és ezért kisebb dolgokat csinál, hogy a másik észrevegye az érzéseit.

– Mint például?

– Én nem csináltam soha. De talán Minginél láttad, hogy múltkor egy kosár virág volt nála.

– Mi van azzal?

Elnéztem róla és nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne csapjak a homlokomra. Néha ki tudott készíteni az, hogy mennyire köze sem volt az érzelmek világához. Nem is értem, hogyan szerettem bele.

– Soha nem cipel növényeket egy alfa. Csak, ha a párjuk kérik meg rá. Mingi meg úgy ugrált vele, mintha egy gyereket most dicsértek volna meg a szép rajzáért. És mint tudjuk, ő még szingli.

– Hm – hümmögött és állát megfogva, elgondolkodott.

Törökülésbe ültem és a közöttünk lévő leveleket kezdtem el piszkálni. Tényleg nem értem, hogyan szerettem bele. Talán, ha nem mászik annyira a személyes terembe a tavaszi eset után, még mindig Hyunjinnal próbálkoznék. Talán. De lehet már itt sem lennék. A világon...

A gondolattól kirázott a hideg.

– Baj van? – kérdezte most ő.

– Miért próbálkoztál nálam ennyire? És ne gyere nekem az elrendeltetett társ dologgal.

– Vonzott a közelséged. Melletted jól éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy én is számítok.

Kihagyott egy ütemet a szívem az utolsó mondatára. Miért érzi magát ennyire jelentéktelennek? Miért ilyen érzelemmentes?

– Miért mondod ezt? Történt valami a gyerekkorodban?

Második kérdésem hallatán megfeszült és felült ő is. Ránéztem, de nem felém volt fordulva. Érzékeny témát érintettem nála, ezt éreztem az illatából is. De nem tehetek róla, tudni akarom, hogy miért ilyen az alfám. Mi formálta a személyiségét. Miért ilyen zárkózó. Viszont tudom, hogy nem fog olyan könnyen megnyílni erről. Muszáj adnom neki valamit cserébe.

– Ezt még nem mondtam Seonghwanak, de a nyár folyamán rájöttem egy másik képességemre. A kicsikkel voltam, mikor először fordult elő, tudatosan.

Már veled is megtörtént, akartam volna hozzátenni, de nem tettem. Meg tudom osztani az emlékeimet úgy, ahogy mások is velem. Egyszer ő is tette, én pedig azzal vádoltam, hogy a gyógyulási képességemet indította el, mivel hasonlított a kettő egymásra.

– Mi az? – pillantott rám kérdőn Minho.

Gyengéd mosollyal az arcára simítottam és lehunytam szemeimet. Felelevenítettem azt az emléket, ahol meggyógyítottam a szemét, és ahol először láttam őt mosolyogni. Hirtelen megszakadt a kapcsolat, mert elhajolt tőlem.

– Ez mi volt?! – kapott arcához ijedten.

– Az egyik emlékem rólad. Meg tudom osztani ezeket is, nem csak gyógyítani tudok – mondtam boldogan.

– Ez... ez furcsa – engedte le a karját, mire lehervadt a mosoly arcomról.

– Ne haragudj...

– Nem... Nem úgy értettem. Ilyenben még nem volt részem.

– Ha ez megnyugtat, nekem sem. Nemrég jöttem rá. De ezzel a képességgel szeretném megosztani az egyik legérzékenyebb emlékemet. Szeretném, ha tudnád, bízom benned. Bízom benned, ezért hajlandó vagyok megosztani az egyik legrosszabb emlékemet.

– Mit? – döntötte oldalra fejét, érdeklődően.

– Az aznap estit. A három évvel ezelőtt történt tragédiát.

Szemöldöke az ég felé szaladt, de hamar megrázta a fejét és csillogni kezdtek a szemei.

– Biztos vagy benne? Nem erőltetném, mint ahogy a kapcsolatunkat.

Oh, akkor tudja, mit gondolok rólunk...

Megköszörültem a torkomat.

– Biztos vagyok. Szabad? – emeltem meg kézfejemet.

Ő egy bólintással engedélyt adott, így újból arcára simítottam. Az emlékeim darabokban, már nem annyira élesen, de újra lejátszódtak szemeim előtt. Több, mint fél óráig ültünk csendben, mígnem könnyes szemekkel leengedtem kezemet. Még mindig fáj Felix elveszítésének emléke. Ahogy Jenny üres tekintete is memóriámba van égve.

Meglepett, amikor Minho magához vont, egy szoros ölelésbe, de készségesen bújtam hozzá. Mélyen beszívtam illatát, hogy lenyugtassam magamat. Annak már három éve, most itt vagyok egy boldog párkapcsolatban az elrendeltetett társammal. A gimnazista énem biztosan nem hinne nekem, ha elmondanám neki, hogy ki fog kerülni a mostohaapja kezei alól. Felixnek és Yixingnek is igaza lett végső soron, hiszen egy sokkal jobb helyre kerültem. És végre nem kell félnem sem, semmitől és senkitől. Minho megvéd.

– Köszönöm, hogy megosztottad velem – törte meg a csendet.

– Most te jössz – jelentettem ki, tőle elhajolva, mire kikerekedtek a szemei.

– Nem – rázta meg a fejét tiltakozva.

– Minho. – Neve hallatán csillogó, de szomorú tekintettel nézett rám. – A te érzéseid is számítanak. És én látom, hogy a múltad nagy nyomot hagyott benned. Mindenki tudja, de engem érdekel is, hogy mi tett olyanná, amilyen most vagy.

– Milyen vagyok most? – vágott a szavamba.

Szembogaraiban érdeklődést és furcsamód aggodalmat véltem felfedezni. Oldalt a hajába túrtam, mielőtt válaszoltam volna.

– Törődő és kedves vagy a furcsaságaid mellett. Kicsit rámenős voltál az elején, de szerintem csak azért, mert magadnak akartál – kuncogtam, miközben egy hajtincsével játszadoztam. – Viszont zárkózott vagy. Nagyon. Nem tudok konkrétan semmit rólad...

– De–...

– ... azon kívül, hogy Minhonak hívnak, alfa vagy és a harcosok közé tartozol. Másoktól még azt hallottam, hogy Sehun és az apja mentett meg régebben. És ennyi – engedtem le karomat, majd a meztelen combjára ejtettem. – Azt sem tudom, mitől kellett téged megmenteni, de látom a tekintetedben, hogy a te hátad mögött is egy tragédia van. Szeretném tudni, mi volt. Szeretném megérteni, miért gondolod úgy, hogy nem számítasz. Hogy miért menekültél régen a harcolásba, verekedésbe. Hogy miért nehézkes az érzelmek megértése neked. Szeretném tudni, ki vagy valójában, Lee Minho.

Ő elnézett rólam, a messzeségbe, emiatt pedig még távolabbnak éreztem magamat tőle. Elérhetetlennek. Félig már fel is adtam, hogy most haladást érek el nála, mikor megszólalt.

– A szüleimet több farkassal együtt láncra verték az emberek. Apám kutyaviadalokon vett részt, mivel nem volt olyan nagytestű. Anyám már egy ilyen helyre szült minket. Hárman voltuk testvérek. Anya... anyának levendula és akácméz illata volt. Megnyugtató volt mindig a bundájába bújni. Ott meleg volt. Csak azt sajnáltam, hogy egy idő után nem volt puha a teste. Néha olyan volt, mintha a csonthoz bújtunk volna, amit mindig a gazdánktól kaptunk. Az tudod milyen érzés? – nézett rám.

Tekintetében egy elveszett gyerek csillant fel. Egy kisgyermeké, aki örökké abban a pillanatban ragadt, ahol édesanyja bundájába bújhatott. Az elmondottak alapján pedig az az ember éheztette őket. Elhatalmasodott rajtam a szomorúság.

– Sejtem – szorítottam combjába megértően, mire ő folytatta.

– Mindegy is. Anya megszökött az egyik testvéremmel. Minket is vinni akart, de a gazdánk pont akkor jelent meg a hátsókertben, így menekülni kezdett. A testvéremet többé nem láttam, de anyát igen.

A mókus újra megjelent, ezúttal lefelé sietett a fán, de a törzs közepén megállt. Minho az állatot figyelte, mikor édesanyja sorsát osztotta meg velem.

– Halott volt. A gazda a nagykutyáknak dobta le a testét. Egy puskagolyó lyuka volt a homlokában. Azok a dögök pedig megették a húsát.

Összeszorult a szívem a hallottak miatt, nem is szerettem volna jobban felkavarni az érzéseit, így is elég kesernyés volt a csillagánizs illata.

– Minho... – simítottam karjára, hogy megállítsam a visszaemlékezésben, de folytatta.

– Semmi baj, mikor felnőttem megöltem őket.

Megállt a kezem a mozdulatban és pislogás nélkül néztem oldalról a szembogarait. Továbbra is a mókust figyelte, nyugodt arccal. Feltámadt a szél is, ezzel jól összegabalyítva amúgy is kócos tincseit. Én pedig csendben meredtem rá. Nem tudtam, hogy akartam-e hallani a folytatást vagy sem. Együtt éreztem vele a bosszú miatt, de az a tekintete, amivel mondta... Kirázott a hideg tőle. Tudtam, hogy más is rejlik még a múltjában és nem tudtam, hogy fel vagyok-e rá készülve.

– Az volt a büntetésem, hogy láncra vert. Rövid láncra. A saját ürülékem mellett kellett aludnom. És két hétig nem kaptam semmit. Ha apa vagy a testvérem osztozni akartak valamin, mindannyiónkat megvert. Az esőnek nagyon örültem abban az időben – nézett fel az égboltra.

Mély levegőt vett és rám nézett. Erre nem voltam felkészülve, arcomra több érzelem is kiülhetett, mert aggódva oldalra döntötte a fejét.

– Szerintem nem mondok ma már többet.

– Nem, kérlek folytasd. Csak megdöbbent, hogy mik történtek veled.

Megvonta a vállát és elnézett rólam, amitől még jobban kidülledtek a szemeim.

– Ez még nem volt annyira rossz.

– Tessék? – pislogtam csodálkozva.

– Volt sokkal rosszabb is anya halálánál.

– Édesapád...?

– Apa is meghalt, igen. De ő egy kutyaviadalon. Apa akkorra már megöregedett és elgyengült.

– Akkor a testvéred?

– Mindenki meghalt annál a gazdánál. Olyanok is, akik később kerültek oda.

Rövid, de lényegre törő válaszát nagyon nehéz volt megemésztenem. Láttam rajta, hogy a testvére halálát most nem lenne ereje megosztani, ahogy az utána történteket sem.

– Sehunék hogy találtak rád? – próbáltam egy óvatosabb kérdéssel.

– Haldokoltam.

Válasza olyan hirtelen ért, mintha gyomorszájba vágtak volna. Hányingerem is lett hirtelen.

– H...haldokoltál?

Hangom elcsuklott, így újra rám nézett. Mikor meglátta könnyes szemeimet, arcomra simított, hogy letörölje könnycseppjeimet. Homlokát enyémnek érintette, de nem szólalt meg.

Idegesítenek a döglegyek, de legalább tudom, hogy hamarosan vége. Ha ők itt vannak, akkor hamarosan vége. Ezt már tudom. Azokat a csonthalmazokat, mikor hús volt rajtuk, döglegyek lepték be. Akkor már halottak voltak. Az a rengeteg csont... De nem tudnék enni belőle. Többször is próbáltam, hogy ne halljak éhen, de annyit értem el, hogy kihánytam mindet és még vért is mellé.

Csak halnék meg végre.

Az avar apró zaja csapta meg a fülemet, mintha többen lépkednének. Mancsok. Nem talpak.

– Szerintem még él!

– Fiam! Jobb dolgunk is van, gyere, kérlek.

Távolodó lépteket hallottam. Ezután kinyitottam a szememet és egy fekete-szürkés bundájú állattal néztem farkasszemet.

– Tudtam! Visszajövünk érted. Tarts ki, rendben?

Nem értettem mit akart. Újra lehunytam a szemeimet.

Halnék meg végre.

Egy idő után éreztem, hogy a sötétség magával akart rántani, de sajnos megzavarták a nyugalmamat. Pedig már majdnem meghaltam.

– Nézd!

– Fiam. Egy centit sem mozdult, pedig hat órája voltunk itt.

– Apa...

– Nem. Fáradt mindenki. Nem éri meg a bajlódást.

Felnyitottam szemhéjaimat. Homályosan, de láttam öt alakot kirajzolódni a sötétben.

– Nézd! Látod! Életben van!

Morgolódást hallottam, majd apróbb gallyak reccsenését.

– Alfavezér, szerintem ez az az állatkínzó, akiről hallottunk már párszor.

– Sok farkas életét oltotta már ki...

– Akkor tegyünk érte, hogy ne legyen több! – csattant fel az ismerős hang.

Miért akarsz megmenteni? Nem is ismersz. Nem tudod, mit műveltem. Nem tudod, miért van ennyi csont a sárban.

Esett az eső?

Lefolyt az orromon egy vízcsepp, egyenesen a számba. Nem. Esik. Most esik. Víz. Innivaló.

Hangos lánccsörgéssel és egy kattanással, ami félig törött nyakamhoz tartozott, megemeltem fejemet, hogy minél több eső kerüljön a számba. Csak az élvezetre fókuszáltam, amit az üres gyomromba jutó folyadék okozott.

Aztán hirtelen két oldalról, két farkas jelent meg mellettem. Megijedtem és védekezni akartam, de nem bírtam talpra állni. Gyenge voltam. A csontok már nem tartották meg azt a kevés súlyomat, hangos csattanással értem földet. Állkapcsom fájni kezdett, ahogy törött lábamba is új fájdalom nyilallt.

– Maradj nyugton. Segíteni akarunk. Még a végén kijön az a szemétláda – morogta a végét a fekete-szürkés farkas.

– Nem bírjuk leszedni a láncot.

– Akkor tépjétek ki a falból a végét.

– És ha a fejét próbálnánk kihúzni?

Nem fog menni. Nem fér ki. Túl szűk. Hiába törtem a nyakam érte.

– Nem hinném, hogy kifér a feje. Túl szorosra van állítva.

Hangos reccsenés törte meg a csendet, ami a faburkolathoz tartozott. Kitágultak a szemeim, mert tudtam, hogy ezt biztosan meghallotta a gazdám.

– Megvan. Mehetünk.

Kituszkoltak azon a lyukon, amin a farkasok próbáltak mindig menekülni, sikertelenül. Nem tudom, hogyan fértem ki. Talán már eléggé lefogytam. A láncom viszont beakadt. Azzal szenvedtek ketten is, mikor megjelent a gazdám.

– Már megint mit művel- hé! Azt a büdös...

Eltűnt az ajtó mögött. Tudtam, hogy a puskáért nyúlt, így magam alá húztam a farkamat.

A drótkerítés végre elengedte a láncot és gyorsan egy nagyobb testű farkasra dobtak. Szerencsére már az erdő sötétjébe vonultak mind, mikor eldördült a puska. De nem találta el senkit.

A fekete-szürkés farkasra néztem, aki mellettünk futott. Megmentett. Megmentett ez az idegen. Megesküszöm, ha felépülök, az életem árán is védeni fogom őt. Kaptam egy új esélyt az életre, tőle.

Minho elhúzódott tőlem és tekintete könnyekkel volt teli. Életemben először láttam így őt. Ő pedig életében először osztotta meg ezt valaki olyannak, aki nem volt ott azon a napon.

– Minho... – suttogtam sírva.

Azok az érzelmei... Fel volt készülve a halálra. Meg akart halni.

– Sehun időben rád talált, istenem – simítottam arcára, ő pedig készségesen bújt tenyeremhez. – Minho, én nagyon sajnálom, hogy ez történt veled. Senki nem érdemel ilyen gyerekkort.

Hiszen nem volt felnőtt. Amikor Sehunék rátaláltak, csak tizenhat éves volt.

Sziasztok! Visszatértem, nem tűntem el! :D Csak a laptopom búcsúzott el tőlem egy kis időre... De már újra a kezeim között van és alig várom, hogy ezt a történetet és egy másikat is folytathassak. Az utóbbi egy készülőben lévő szintén stray kids-es, egyenlőre rövidnek tűnő iromány, ha valakit érdekelne. O.o