Han Ji Sung szemszöge

Váratlanul egy alfa jelent meg mellettem, jobbról. Rámordult Hyunjinra, aki ugyanúgy visszamorgott rá. Láttam, hogy nekiugrott volna az újonnan megjelent falkatag, de hirtelen megtorpant és oldalra csapta a fejét, felém. A következő pillanatban a hátamra borított, hogy aggódva arcomhoz hajolva szimatoljon meg, gondolom. A tevékenységében azonban megállt, a nyakamnál. Nem! Nem lehet... ő is...

Könyökömre támaszkodva megpróbáltam elkúszni tőle, minél hamarabb. Ő azonban mancsával a földre nyomta a lábamat és a combomhoz hajolt. Basszus! Nem gondoltam erre! Nem akarom! Inkább harapott volna a nyakamba!

Menekülj!

De nem tudok! És nincs itt Felix! Felix... Lihegni kezdtem a közelgő pánikrohamom miatt.

Rúgj! Karmolj! Harapj!

Az első kérését követően azonnal a farkas orrába rúgtam, jobb lábammal. Ő nyüszítve elhátrált, én pedig ülő pozícióba nyomtam magamat, hogy felálljak és futásnak eredjek. Majdnem sikerült is. Majdnem.

Egy óriási lökés után ismételten a földön találtam magamat. Fejem hangosan koppant a macskaköveken, de nem foglalkoztam a fájdalommal. Ijedten néztem a felettem lévő vörös szemű alfát. Hyunjin... Könnyeim patakokban folytak arcomról, halálfélelem kerített hatalmába. Azok a szemek... Azok a szemek arról árulkodtak, hogy ezt nem élem túl.

Lehunytam sajátjaimat. Levegő után kapkodtam, ezt sűrűn mozgó mellkasom is igazolta. Pánikrohamom elért, teljesen ledermedtem párom alatt fekve. Megöl. Meg fog ölni. Az oregánó meg fog ölni. Az oregánó, ami biztonságos volt. Az oregánó, ami szeretett. Az oregánóm... az én szeretett oregánóm.

Még a szél is feltámadt, a közelünkben lévők pedig hangosan felsikoltottak. Aztán hirtelen megéreztem. Csillagánizs.

Kipattantak a szemeim és egy fekete bundát láttam magam fölött. Nem sokáig volt viszont ott, mert elugrott rólam, ezzel ismét meglibbent arcomon a szellő. Nem a szél támadt fel.

– Jól vagy? Jól vagy, istenem.

Két kar markolt a vállaimba és Jeongin arca jelent meg mellettem. Mivel megemelt így láttam, hogy a fekete alfa a sötétbarnával verekedett tőlünk jóval odébb. A másik alfa viszont a mi irányunkba indult el. Jeongin érezhetően megremegett és az alfa morgása után elengedett, de ekkor már magamnál voltam és megtámaszkodtam.

– H-hello. Éngh...

Jeongin hangosan nyelt egyet. Az alfa vicsorogva jött felénk, de nem őt nézte, hanem engem. Jobban mondva a combomat. A véres combomat. Azonban mielőtt ideérhetett volna, oldalról akkora erővel és gyorsasággal érkezett neki a fekete farkas, hogy az ütközés után azonnal elájult.

A csillagánizs illatú alfa felénk villantotta vérvörös jobb szemét. Ő is a combomra nézett, de hátracsapta a fülét, majd megpördült. Az oregánó illatú alfa befeszülve és fogát csikorgatva készült rám ugrani. Már a levegőben volt, mikor a fekete farkas kivédte a támadását. Pár másodperc alatt pedig ott termett mellettem, Jeongint is ellökve tőlem.

Az előző gyorsaságát meghazudtolva hajolt lassan lábamhoz, megszagolta és én már készültem a harapással járó fájdalomra is, mikor minden figyelmeztetés nélkül rám feküdt. Meglepődtem, de nem nyugodtam meg. Ugyanúgy kapkodtam a levegőt és a nyakánál a szőrébe markolva próbáltam lehúzni, majd letolni magamról. A látszat csal, tudom. Ő is belém fog harapni. Farkas formában pedig még fájdalmasabb, ezt sajnos tapasztalatból tudom.

A fekete farkas meg se mozdult próbálkozásaimra.

Kezdtem feladni, mikor egy morgás miatt megfeszültem. Hyunjin a távolban remegve felállt és fújtatva felénk nézett. Légzésem újra felgyorsult azonban oldalról vagy egy tucatnyian jelentek meg, köztük Seonghwaval, aki egy íjjal a kezében megcélozta az oregánó illatú alfát.

– Azonnal állj le! – utasította.

Hyunjin befeszülve ránézett, járt egy ideig az orra, majd hevesen rázni kezdte a fejét. Hátrébb is lépdelt, a házunk irányába, a fal állította meg. Mikor annak nekiütközött, befejezte feje rázását és előre bámult, felénk. Szemei szinte lüktetve változtak vörösről levendulalilára. Emellett folyamatosan morgott, de tovább már nem őt figyeltem, hanem megpróbáltam újra lelökni magamról a fekete alfát.

– Minho, kelj fel róla! – utasította Sehun.

Mina is megjelent, aggódó tekintettel figyelt és várta, hogy mikor ölelhet magához. Én is ölelni akartam, hozzábújni. De a rajtam lévő alfa akadályozott ebben.

– Minho! Nem mondom még egyszer!

A fekete farkas csak fújtatott egyet.

Hirtelen hátulról ráugrott egy újabb farkas, ezzel őt lelökve. Már azt hittem, végre megszabadulok, mikor megláttam, hogy az újonnan megjelent falkatag is szintén a combomat nézi vérvörös szemeivel. Kétségbeesetten néztem az egyetlen irányba, az egyetlen alfára, aki eddig megvédett és nem harapott belém, pedig volt rá esélye. Minho helyén viszont már csak egy kisebb porfelhőt láttam.

A következő pillanatban a csillagánizs illatú alfa Sehunék felé hajította az előbb megjelent farkast. Seonghwa szinte azonnal egy nyilat engedett belé. Időm sem volt felfogni semmit, a fekete farkas ismét rajtam feküdt és feszülten nézett Sehunék felé.

– Ezt nem értem... – motyogta az alfavezér.

– Minden alfa távozzon innen, azonnal! – ordította a falka orvosa.

Az ő irányába néztem, míg ismét Minho szőrébe markoltam, hogy megpróbáljam letolni. Seonghwa mögül Hyunjin figyelt, kábult és szomorú tekintettel. Benne nem volt íj. Szemei is már teljesen levendulalilák voltak.

Egy kisebb mozgolódás után ismét az összes figyelem ránk terelődött. A fekete farkas jelét sem adta annak, hogy egyhamar megmozdulna rólam, ami miatt újra zokogni kezdtem. Tehetetlennek éreztem magamat. Nem voltam elég erős, hogy letoljam magamról.

Az alfa hátra csapta a füleit és fejét is hátrébb helyezte. Orra így bal combomnak nyomódott, mire torkomba szorult a következő zokogásom hangja. Belém fog harapni.

Nyelve úgy simult nyílt sebeimre, mintha bársonnyal simogattak volna. Ijedten, könnyes tekintettel néztem Sehunék felé. Kellemes volt az érzés ugyan, de minden porcikámban féltem a következő másodpercektől. Hogy mikor kóstol belém.

– Minho, nem mondom még egyszer. Seonghwa téged is be fog nyugtatózni – mondta fenyegető hangnemben az alfavezér.

Minho fújtatott egyet, majd megemelte magát. Fellélegeztem és patakzó könnyekkel néztem Minára.

– Ji-sung.

A hangos puffanásra mindenki oldalra kapta a fejét. Hyunjin emberi alakban, a földön térdelt, fél kezével maga előtt támaszkodva. Feje tetejéről még mindig folyt a vér. Remegő ajkakkal figyeltem, de csak pár másodpercig, mivel közénk állt a fekete farkas.

– Nem. Minho. Engedj oda. Ngh... nem tudom, mi történt az előbb. Az nem én voltam.

A csillagánizs illatú alfa két füle között láttam, hogy talpra állt Hyunjin.

– Senki nem megy Jisung közelébe most – szögezte le Seonghwa. – Minho, kérlek te is gyere el tőle.

Hyunjin hallgatott rá, nem lépett hozzám közelebb, de könnyes szemekkel nézett rám. Minho ellenben egy tapodtat sem mozdult.

– Minho – szólt rá mély hangon Sehun, de csak morgást kapott válaszként.

Két lágy érintést éreztem meg a vállaimon, de olyan hirtelen értek, hogy felsikkantottam. Azonban, mire felfogtam, hogy Jeonginhoz tartoztak, már a közelében sem voltam. Minho másodpercek tört részén belül döntött fel és hasam alá fúrva a fejét, kapott a hátára, hogy az erdő felé véve az irányt, messze rohanjon velem. Mikor felébredtem a sokkból, akkor tudtam csak erőt venni magamon, hogy lelökjem magamat róla.

Hangos puffanással értem földet és gurultam is pár méter erejéig, mire megálltam. Minho azonnal megtorpant és visszarohant hozzám.

– Ne érj hozzánk! – sikítottam fel.

Megtorpant és nem mozdult, csak vörös és jégkék szemeivel figyelt engem.

Könnyezve szorítottam bal térdemre, hogy ne érjek a combomhoz. Végre tudtam magamra figyelni és most tört rám az az iszonyú fájdalom. Egyszerre égetett és viszketett. Megint kitört belőlem a zokogás.

– Ne félj, én nem bántalak. Én nem.

Felkaptam a hangra a fejemet. Minho ugyanazon a helyen, már emberi formában ült és engem nézett.

Kételkedtem a szavaiban, de válaszolni már nem volt erőm, sem időm. A következő pillanatban ájultan borultam előre.

–––

Az ételemet tologattam a tányéron, ma sem volt étvágyam. Mina aggódva figyelt az asztal túloldaláról, de Yongbok hamar magára hívta a figyelmét. Nem volt kedvem semmihez, ma is csak az ágyban akartam fetrengeni. Arra vártam, hogy Mina mikor hagyja el a házamat és akkor végre újra a párnák közé bújva sírhatok, zavartalanul. Vagy lehet a fürdőbe kéne mennem lenyugodni egy hideg zuhannyal vagy egy borotvapengével.

Fürdőszoba... még mindig nem dobtam ki azokat a szagelnyomókat. Az eset óta nem vettem be ugyan egyet sem, de még csak a közelükbe sem akartam menni. Elrontottak mindent. Nem is... Az illatom rontott el mindent.

Felálltam az asztaltól és a hálóba mentem. Nincs kedvem kedveskedni és megvárni, míg Mináék lelépnek. Feladtam. Semmi nem gátolhat meg abban, hogy én most a puha párnák közé feküdjek. Az egyik ilyet magamhoz ölelve pillantottam a szobában lévő fotelra. A bútoron pihent Hyunjin összes ruhadarabja. Nem akartam őket tovább a szekrényben tárolni, ezzel az én ruháimat beszennyezni az ő illatával, de még nem volt erőm visszaadni őket a tulajdonosának.

Szakítottunk.

Nem bírtam vele lenni az eset után. Féltem, hogy mikor veszíti el újra a fejét. Nem éreztem magamat biztonságba mellette. A lábadozóban ugyan meglátogatott, de Jeongin jelenléte mellett megmondtam neki, hogy ez nem fog menni. Ő megértően bólintott, viszont szemei könnyekkel voltak tele. Tudtam, hogy ő ezt nem akarta.

Seonghwa szerint az illatom néhány alfára drogként hatott aznap. Arra még nem jött rá, kire és miért fejtette ki a hatását úgy ahogy, de azt már tudta, hogyha megvonták tőlük az ingert, akkor magukhoz tértek. Ez azt a problémát vetette fel, hogy akkor én hogyan legyek meg a falkában, ha folyamatosan figyelnem kell, nem törnek-e az életemre. Már azon is elgondolkoztam, hogy itt hagyom őket. De nem tudom. Mina miatt nem. És persze Yongbok miatt sem.

Némán sírva fúrtam a párnába a fejemet. Nem akarok egész életemben félelemben élni.

Váratlanul kopogtak a szobaajtómon. Nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy bejöjjön az illető. Nem akartam beszélni senkivel. Egyedül akartam lenni.

Besüppedt mellettem az ágy, csak akkor realizáltam, hogy a váratlan vendég engedély nélkül bejött a szobába. Odébb toltam arcomat a párnán, csak azért, hogy orrommal rendesen levegőhöz jussak. Ekkor éreztem meg a csillagánizs szagot.

Minho?

Omegám izgatottan, de félve kérdezte az idegen személyazonosságát. Azon a napon, addig a pár percig az erdőben egyedül lehettem. Rohantak utánam, kerestek, de Minho messze vitt engem. Olyan messze, hogy percekig egyedül lehettem. Mina azt mondta, ájultan találtak rám, pár méterre pedig Minho őrzött. A kórháznak szolgáló falkarészen is végig ott volt, elméletileg nem engedett a közelbe egyetlen alfát sem, Sehunon kívül, meg persze egy alkalommal Hyunjint.

Minho sóhajtott egyet, illatából idegességet éreztem ki.

Mit szeretne az alfánk?

Nem érdekel, hogy mit akar. És nem az alfánk, válaszoltam összeszorult szívvel. Nem az omegám felé irányult az utálatom. Csak nem szerettem tőle hallani, hogy magunkénak hívja Minhot. Ő nem az. Kizárólag egy alfa, aki valamiért aznap megvédett, ahelyett, hogy ő is belém kóstolt volna. Csak egy alfa, semmi jelző nélkül.

Minho megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg.

Lépteket hallottam és Yongbok motyogását. Meg se mozdultam, hátha úgy veszik, hogy alszom.

– Sungie... Seonghwa arra kért minket, hogy ma próbálná ki, amit szeretne – szólalt meg lágy hangon Mina.

El is felejtettem. A falka orvosa a kórházi időszakom alatt mondta valamikor, hogy meg szeretné fejteni ennek az esetnek az okát, viszont ehhez az kellene, hogy újra kiteszem magamat a veszélynek. Azzal érvelt, így nem kellene szoronganom a falkában. Nem voltam nagyon magamnál, mikor a beleegyezésem felől kérdezgettek, de elméletileg belementem. Akkor azon járt az agyam, hogy jó döntést hoztam-e a Hyunjinnal való szakítással.

– Tudjuk, hogy nem alszol – szólalt meg Minho.

Dühös szemekkel néztem rá, de tekintete miatt ez nem tartott sokáig. Aggódva nézett rám. Ő, akinek elméletileg nincsenek érzelmei.

– Meggondoltam magam, nem megyek – bújtam vissza a párnába.

– Sungie... Ha nem jönnek rá, miért történt, akk-

– Nem kell, elmegyek.

– Mi?!

– Jisung az nem megoldás – válaszolt nyugodtabban Mina.

Minho felkelt az ágyról, így én is felemeltem a fejemet. Egy ideig figyeltem, hogy leszegett fejjel járkált fel-alá a szobában, majd a lányra néztem.

– Akkor öljem meg magam?

Minho megtorpant és felém kapta a fejét, Mina pedig ijedten, kikerekedett szemekkel eltátotta a száját.

– Hiszen mindig ez van – folytattam. – Mindig erre a sorsra jutok. Csak a szagom kell az alfáknak. Meg a testem. Jól megbasszanak, hogy vérezzek mindenhol és kész.

– Hyunjin nem azt akarta...

– De! Láttam a szemében! – ültem fel az ágyban. – Mi ennyire rossz az illatomban?! Azt mondjátok erdei gyümölcs illatú, de az édes és kellemes. Az alfák mégis szét akarnak tépni emiatt. – Minhora néztem és felkeltem a párnák közül. – Mond meg! Te is csak belém akarsz harapni, de valamiért még nem vadultál meg! Tessék! – nyomtam orra elé csuklóimat, ahol gyengébben, de jelen voltak egy omega testében az illatmirigyek. – Harapj bele! Vagy harapd le, bánom is én, legalább elvérzek.

Minho állta a tekintetemet. Hosszas perceken keresztül nem tett semmit, így feladtam, hogy véget vet az életemnek. Már éppen leengedtem volna a karomat, mikor egyszerre fogta meg a könyökömet és kézfejemet. Kihagyott egy ütemet a szívem, mikor csuklómhoz hajolt, szemem sarkából pedig láttam, hogy Mina is megindult felénk.

Féltem.

Nagyon féltem abban a pillanatban.

Teljesen váratlanul ért, mikor Minho megnyalta a bőrfelületet és rápuszilt, majd elengedte. Mélyen a szemeimbe nézett, tekintetében semmi rosszindulat nem volt, én mégis fél métert hátrébb léptem, kezemet mellkasomhoz ölelve. Csuklómra szorítottam, ami nyála miatt nedves volt.

– Imádom az illatodat, de nem akarok beléd harapni. Úgy nem, hogy bántsalak.

Az alfánk nem bántana! Hallottad?, ujjongott omegám.

Még ő is hamarabb reagálta le Minho mondanivalóját, mint én. Én csak ledermedve álltam. Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e.

Sziasztok! Ezzel a meglepetés résszel szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog Karácsonyt Kívánni! Feliz Navidad! Ki milyen ajándékot kapott? :)