Han Ji Sung szemszöge

– Chanyeollal most mi lesz? – kérdeztem.

– Az alfavezér, azaz Sehun kikérdezi.

– Odamehetek?

– Nem hiszem, hogy...

– Junmyeon, kérlek. Úgy sincs még itt a varázsló – érvelt Minho.

– Ezért még kapni fogok – sóhajtott egyet. – Gyertek.

Őt követve az épület hátulja felé mentünk. Azt hittem lesz egy hátsó szoba, melyben barátomat egy asztalnál ülve kérdezték ki. Ehelyett Junmyeon kivezetett minket az épületből, és pár másik házat elhagyva egy fakunyhónál álltunk meg. Pont akkor értünk be, mikor Sehun a nyakánál fojtogatta barátomat, aki egy vasrúdhoz volt láncolva. Ijedten oda akartam rohanni, de Minho elkapta karomat és nem engedett. Dühösen néztem rá, de figyelmen kívül hagyott.

– Tudod, mit? – engedte el Chant. – Valaki mást hívok be – mondta, majd biccentett pár embernek, akik percek múlva egy kötéllel megkötözött barna hajú fiút hoztak be.

– Baekhyun... Mit tettél vele!? – szórt villámokat a szeme barátomnak.

– Képtelen segíteni. Veled együtt. Ha továbbra is ez lesz, se téged, se őt nem engedem majd el – fonta keresztbe karját mellkasa előtt.

– Tudod jól, hogy engem visszavár a falka.

– Oh, hogyne. Remélem mihamarabb elárulod, hogy ott ne kapj ki annyira. Dobjátok a ketrecbe – biccentett oldalra.

– Sehun! – változott át vörössé Chanyeol szeme.

– Rám nem hat az erőd – mosolygott vissza.

– Igen, mert különleges omegába dugtad a farkad.

Sehun mosolya eltűnt és dühösen gyomorszájba vágta, majd belemarkolt a hajába, hogy így emelje fel fejét. Mély morgás töltötte be a helyiséget, míg egymással szemeztek.

– Egy rossz szót mondasz róla és a levágott fejedet fogom kilógatni a kapura – szólalt meg Sehun.

– Nem is értem, hogy szerethet téged. Ő nem egy ilyen alakot érdemel. Ő túl kedves hozzád – szorította össze fogait Chan. Mérges volt, de próbálta nyugtatni magát.

– Szóval ismered.

– Már hogyne ismerném. A rabszolgák közül kiemelkedő munkája volt – ingatta szomorúan a fejét. – Ez tette pokollá az életét. Ez tette őt a király társává. Szóval felejtsd el őt! – emelte meg a hangját.

Sehun elfordult, felénk. Ökölbe szorítottam kezemet, amire Minho rásimított. Én azonban elrántottam tőle.

– Szólj, ha lényegesebb információt akarsz megosztani velem – indult hozzánk.

– Soha nem kapod vissza! Háború indulna! – ordított utána, azonban Sehun figyelmen kívül hagyta.

– Megjött Yixing – szólt Junmyeon.

– Áh, tökéletesen időzítés – ragadta meg a karomat és magával húzott. Minho azonnal követett minket.

———

Negyedóra múlva egy másik házban, egy ágyban feküdtem egy szál boxerben, közvetlen mellettem Yixing ült, távolabb pedig ott állt Minho, Sehun és Junmyeon is. Kicsit, inkább nagyon, zavarban voltam. Látták a testemet, mely majdnem teljesen meztelenül volt szétterülve egy selymes takarón.

– Nem hazudok, fájni fog, de nem érek rá egy kéthetes kúrára. Szóval ezt ide, meg ez, aztán...

Minhora néztem, aki bátorítóan rám mosolygott. Ettől egy kis erőre kaptam és úgy néztem vissza a varázslóra.

– Készen állok. – Azt hiszem, de ezt nem tettem hozzá.

– Rendben. Háromra fájni fog. Egy. Kettő.

Átvert, mivel már a kettes kimondása után éreztem egy égető fájdalmat egész testemben. Mintha lángolnék. Szemeim előtt ezerrel pörögtek mindenféle emberek, élőlények, nevek; emlékek. Lassan látószerveim is, mintha lángokba borultak volna, emiatt szorosan lehunytam azokat. Nem segített, ezért felordítottam.

Egy idő után már nem bírtam tovább és hagytam, hogy magával rántson a sötétség. Elájultam.

———

Éreztem, hogy égeti valami a talpamat. Kinyitottam a szemeimet és egy dolgot láttam: a tüzet.

– Anyaaa!

Jobb oldalamról fülsüketítő sikítás hangzott fel.

– Rosalie! Kérem engedjék el a lányomat!

– Pusztuljon! Pusztuljanak!

– Égjenek porrá!

– Halál rájuk!

Felnéztem, magam mögé, ahol egy nő volt kikötve. Fehér ruha volt rajta, aminek az alját a lángok már elkapták. Távoli volt az emlék, mégis tudtam: az édesanyámat láttam magam előtt. Különleges, magával ragadó opálkék szeme volt. Rémlett, mintha mosolyogva is láttam volna egyszer, boldogságtól csillogó szemekkel. Most azonban a könnyek áradtak belőle és az aggódás, a félelem, a düh egyszerre tükröződött bennük.

– Sungie! Öcsi! Figyelj rám! – Most bal felemről érkezett egy fiúnak a hangja. Már emlékeztem. Két testvérem van. Vagy volt.

Tekintetemet a homályos fej felé fordítottam. Az ő arca is túl távoli emlék volt már. Szeme ellenben mintha árvácskalila színűen világított volna. Ez beleéghetett a memóriámba. A szemek színei.

– Nem lesz semmi baj, rendben? Mindjárt vége és mehetünk gombát szedni anyunak.

– D-de – hangom megremegett.

– Sh!

– Ááá! – Jobb oldalról nővérem még az előzőnél is hangosabban sikított fel. Oda kaptam a fejemet, amit nem kellett volna.

Az emlékfoszlányom édesanyám kétségbeesett ordításával és az égő Rosalie látványával ért véget.

———

Tűz pattogó hangjára keltem fel.

– Egyszerűen csak elájult a réten! Mit tehettem volna?

Ismételten kiszabadultam a sötétségből és egy házban találtam magamat. Az otthonomban.

– Biztos ebédelt rendesen?

– Igen! Szándékosan megvártam, míg minden eltűnik a kis zsákjából, és még egy bárány is elszökött ez idő alatt!

– Legközelebb többet pakolok-

– Anyu – szóltam feléjük.

– Kicsim! Hát felébredtél! Jól vagy? Fáj valamid? Hogy érzed magadat? – tapogatta végig a fejemet.

– Igen, jól vagyok. Nem, nem fáj semmim. Csak fáradt vagyok.

– Semmi baj, akkor pár napig itt maradsz velem a házban és pihensz, rendben? – simogatta meg hajamat, miközben aggódó szemekkel vizslatott.

– Megint meglóg a munka elől! – csapott a lábára egy fiú. A bátyám. De neki világosbarna szeme van. – Állandóan valami kifogással itthon marad! Így soha nem fog felerősödni!

– Taeyang vigyázz a szádra! – szólt rá ingerülten édesanyám. Vagy biztos ő az igazi?

– Menjünk ki, hagyjuk őket. – tolta ki az apám... a legidősebb férfi a szobából Taeyangot.

– Ne haragudj, kincsem – simított egy tincset a fülem mögé.

– Ki vagy te? Nem az anyukám, igaz? – bukott ki belőlem hirtelen.

A nő meghökkent, szemei is kikerekedtek.

– Kicsim, lehet beütötted a fejedet esés közben – simított kobakomra.

– Nem! Nem! Nem! – kezdtem el dobálni magam. – Hazudtok! Az igazi bátyámnak lila a szeme! És van egy nővérem is!

– Picim! Picim! Figyelj! – Elkapta fejemet és magával szembe fordított. – Néha vannak álmok, amik túlságosan is valóságosnak tűnhetnek. De azoknak soha nem szabad hinni, érted? Mi igaziak vagyunk, azok csak képzeletbeli dolgok.

Akkor elhittem neki. Akkor elhittem, hogy az égő lány, az engem nyugtató fiú, a könyörületért esedező nő és a halálunkat kívánó tömeg egy álom volt. Akkor.

———

A következő emlékfoszlányomnál egy tűzrakás előtt találtam magamat. Bátyámmal és a haverjaival voltunk kempingelni és míg ők elmentek egy esti fürdésre a közeli tóhoz, nekem kiadták azt a feltétlen fontos feladatot, hogy vigyázzak a tűzre. Persze, amíg ők a barátnőjükkel csókolózgatnak, addig nekem azt kellett figyelnem, hogy a lángok hogyan jártak táncot.

Fájt a fejem, de akkor arra gondoltam, hogy a dühtől van, ami feléjük irányult.

Természetesen elaludtam unalmamban, mire ők hajnalok hajnalán visszaértek, ahogy a tűz is. Taeyang felrántott a földről, illuminált állapotban és a még izzó parázsra lökött. Félálomban csak felszisszentem és felugrottam róla. Ők pedig mind kiröhögtek.

– Csak nem fájt? – támaszkodott a vállamra, ezzel is biztos pontot keresve.

Nem akartam eljönni erre a programra, a szüleim erőltették rám, mivel eléggé introvertált személyiségem volt. Szerintük így legalább a bátyám haverjaival tudok szocializálódni.

– Kérdeztem valamit! – ordított az arcomba. Nyála a homlokomra fröccsent és szája bűzlött a piától.

– Na, válaszolj már a bratyódnak! – szólt az egyik barátja is.

– De.

– Nem fájt volna, ha égett volna a tűz. Szeretnéd tudni, miért?

Nem válaszoltam, csendben meredtem szemeibe. A világosbarna szemeibe.

– Tudni akarod?! – rázott meg, amit hamar megbánt, mert így ő is megingott. – Válaszolj már, kis szaros!

Fújtattam egyet.

– A hallgatás beleegyezés, Tae – szólt közbe az egyik haverja.

– Igaz – biccentett. – Tudod kicsi Jisung, picikém – mondta nyávogó hangon, anyát utánozva. – Azért, mert akkor nem löktelek volna bele – vigyorgott. – Csak egy dologra kértelek, pici Jisung.

– Feküdj le aludni. Ittas vagy és fáradt.

– Nekem te ne parancsolgass! Amúgyse vagy a testvérem! – emelte meg a hangját.

– Az öcséd vagyok.

– Nem – kezdett el nevetgélni és a haverjai felé fordult. – Valaki a legelőnk aljában hagyta. Apus épp kaszált, majdnem levitte a fejét, mikor észrevette. Már kiskorodban sem akartak, Jisung! – vezette rám tekintetét. – Apus is már rég megszabadult volna tőled! Szart se segítesz be otthon! Mindenhez gyenge vagy! – lökött egy nagyot rajtam.

Átestem egy széken és karomat is lehorzsoltam, de az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem.

– Komolyan? Miért nem hagyták ott a szüleid?

– Mert a farkasok felfalták volna. Meg volt sebesülve szegényke – nézett rám lebiggyesztett ajakkal. – Bárcsak hamarabb találtak volna rád azok a dögök!

Rázni kezdtem a fejemetés a könnyek utat törtek maguknak. Az nem lehet, hogy nincs igazi otthonom. Az nem lehet, hogy évekig hazudtak nekem! Tizenöt éves vagyok már. Ennyi ideig nem lehet titkolni egy ilyen fontos dolgot!

Nem. Nem!

– Nem! Hazudsz! – pattantam fel a földről és vádlóan felé böktem.

– Most az egyszer nem, kicsi árva. Nem osztozom többé a szüleimen veled. Szóval, ha megtennél egy szívességet, menj és vessz el az erdőben nekem! – ordította arcomba. Nyála most majdnem a szemembe került. – Keress másik legelőt! Keress másik családot! Csak tűnj innen!

Bizseregni kezdett a mellkasom és kapkodni kezdtem a levegőt. Nem lehet. Ez nem lehet igaz. Biztos csak hazudik.

– N-nem... Hazudsz.

– Anya megszeretett benned valamit, azért hazudott a képedbe! Elvetted tőlem, te rohadék! – kapta el a karomat és a parázshoz kezdett ráncigálni.

Abban reménykedtem, hogy van a társaságban még egy józan, de körbe pillantva rá kellett jönnöm, hogy ugyanúgy csillogott a szemük és némelyikük még mosolygott is. Ezt tuti kitervelték ellenem.

– Gyerünk!

– Adj neki, Yang!

A hajamba markolt és lenyomta a fejemet, mire egyből csuklójára fogtam, nehogy lejjebb vigyen vagy kitépjen egy tincset. Védekeztem. Védekeztem, de a pulzusom az eget verdeste és izzadni is kezdtem. Szabad karommal támaszkodtam, azonban az is remegni kezdett. Féltem. Dühös voltam és csalódott. Hazudtak nekem. Ő pedig most bosszút áll a semmiért. Én nem tehetek róla! Azt se tudom ki vagyok! Hazugságokban nevelkedtem!

– Most odaégetem az arcodat, hátha anyu a rondaságod miatt a föld mélyébe tesz – mondta lihegve, a fülem mellett tervét.

– Fogd be! Én nem tehetek semmiről!

– Hogy képzeled? Hogy beszélsz, te! Na, nem baj. A torkodat is leégetem.

Bárcsak befogná és az ő torka égne. Bárcsak itt se lennék. Bárcsak tudnám, ki vagyok.

– Mi a-!

– A szeme...

– Taeyang!

Oldalra fordítottam a fejemet, ahol eddig bátyámnak hitt fiú még mindig a tervét sorolta. Patakzó könnyeim táplálták a parazsat, így az többször is sistergő hangot hallatott. Taeyang pedig rám nézett.

– Világít a szeme!

– Vigyázz, Tae!

– Boszorkány!

– Ez egy szörny! – ordított az egyik, majd futásnak eredtek.

Arra gondoltam, hogy ha gyengítene szorításán, milyen könnyen nyomhatnám bele a fejét abba. Taeyang elengedett. Belegondoltam, hogy hazugságoktól fröcsögő szájába nyomok pár égő parázs darabot, de eszembe jutott, azzal magamat is megégetném. Tarkójára tettem kézfejemet és meg se kellett mozdítanom karomat. Bátyám mintha magától a tűz maradékába fejelt volna.

– Ez megöli! Fussunk!

Tudatomon kívül az egyik fiú után iramodtam, azután, akit a legjobban gyűlöltem a társaságban. Futás közben azonban előre dőltem, azt hittem elesek. Ehelyett csak kezeimet is használni kezdtem és hamar utolértem őt. Megemeltem bal karomat és ököllel arcába akartam ütni, csakhogy egy mancs érkezett az orrára. Amikor azt elrántottam, megkarmoltam és felszakítottam a bőrt.

Csak egy pillanatra ijedtem meg magamtól, utána, mintha le is nyugodtam volna. Mintha az, aki akkor voltam, én lettem volna.

És valóban én voltam.