Han Ji Sung szemszöge

Láttam, hogy combomonakart támaszkodni, mert az kényelmesebb lett volna neki, de tudta, hogy a ballábammal való bármiféle fizikai kontaktusra érzékeny voltam. Nem volt sebes, azonban a félelem és a fájdalom érzése mindig felgyulladt bennem, mikor hozzáért valaki. Még Hyunjin is.

– A keleti falkához tartozom. Pontosabban annak a falkának voltam az örököse, míg ránk nem támadtak a délkeletiek. – Itt egy pillanatra megállt, és oldalra nézett. – Az egész családom odaveszett, egy unokatestvéremet leszámítva. Őt sikerült megmentenem... őt... – Elcsuklott a hangja, mire feszülten kihúzta magát és megrázta a fejét. A könnyeket viszont láttam megcsillani a szemében. – Őt sikerült megmentenem az elrendeltett társam helyett.

Levegőt is elfelejtettem venni, annyira lesokkoltak a hallottak. Már tudtam, hogy mit jelent az elrendeltett társ, mert Mina még elmagyarázta nekem, mielőtt összevesztünk volna. Azt mondta egyszer van csak ilyen egy farkas életében. Csak egy elrendeltett társa lehet. Párja több is, de az igazi társ csak egy létezett a világon. Előfordult azonban, hogy az első halálával egy másik is megjelenhetett, de nagyon ritka volt az ilyesmi. Yixing azt mondta nekem, kizárólag két ilyen párról tud. Az egyik ilyen pár a szomszéd falka vezetői voltak. A másik páros pedig egy kisebb, elzárt és a főfalkáktól független állatcsapathoz tartozott.

Tudva pedig azt, hogy Hyunjin elveszítette az övét, mert egy falka mészárlásba kezdett, teljesen lesokkolt és elszomorított.

– Nem a te hibád volt – simítottam arcára.

Készségesen a tenyeremhez simult, majd újra rám emelte pilláit.

– Ő is ezt mondta... Az iskolában ismertem meg, ott kezdtünk el járni. Évekig a barátnőm volt, mire megkértem a kezét. A házasságot terveztük, mikor kitört a háború... Ránk este törtek, így a sötétben nem is látták a védelmezők, hogy támadás ért minket, csak mikor elhangzottak az első sikolyok. Ezek pusztítanak. Nem hagynak maguk után mást csak romokat és parázst. Meg holtesteket – tette hozzá halkan.

– Parázst? – vágtam értetlen arcot. Tudtommal, mikor ránk támadtak, az emberek gyújtogattak, nem az ellenséges falka tagjai.

– Igen. Nem csak az emberek szeretik felégetni a házakat. Ez a délkeletiek fegyvere is. – Hyunjin mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Az unokatestvéremet mentettem ki egy ilyen tűzből, mikor meghallottam a sikítását. Mire odaértem, már az égő romok alatt volt. Egy másik gyereket mentett, aki a mancsai védelmében zokogott.

Hyunjin hirtelen az ölembe borult, a jobb lábamhoz simulva. Meglepett cselekedete, de nem ültem tétlenül. Hajába túrva kezdtem el simogatni, hogy ezzel is nyugtassam.

– Nem tudtam megmenteni. Azt mondta, nem érzi deréktől lefelé semmilyét. Azt mondta, mentsem a kicsiket. Én nem akartam. Magamat okoltam, de ő kérlelt, hogy ne tegyem és menekítsem a piciket. Nem... – Mély levegőt vett, majd darabosan kiengedte azt. Emellett nedvességet is éreztem a nadrágomon. – Elvittem a gyerekeket biztonságba, és visszaszaladtam. Kés...későn. – Érezhetően megfeszült az egész teste, könnyei se folytak már, csak a düh áradt belőle. – Egy alfa jóízűen rágta a húsát. Mintha csak marhahús lenne. Az én... az én omegámat.

Szorosan lehunytam a szemeimet egy pillanat erejére, de így is leszöktek a könnycseppek az arcomon. Tudtam, mit élt át. Láttam magam előtt, ahogy Septhis hogyan ette a saját fajtánk húsát.

Hyunjin megemelkedett és egyenesen a könnyes szemeimbe nézett. Ő már nem sírt, helyette a harag tüze égett a tekintetében.

– Elborult az agyam. Nekiestem mindenkinek, aki szembejött velem. Bosszút akartam állni, mindenkin. Azzal az alfával kezdtem, aki megölte a jegyesemet. Aztán következtek azok, akik a környéken voltak. – Ismét mélyet sóhajtott és lenézett az ölemben lévő kezeimre. – Azt mondták a többiek, hogy napokig ott voltam, és megöltem minden elém tévedt farkast.

– Még a-

Meg akartam kérdezni, hogy a saját falkájából is volt-e áldozata a bosszújának, de közbe vágott.

– Igen. Sajnos megöltem két társamat is, akik segíteni akartak. Mikor magamhoz tértem, szó sem lehetett róla, hogy én őket vezessem. Nem így. Nem ilyen állapotban. – Fejét hevesen rázta, annak ellenére, hogy csak az emlékeit elevenítette fel nekem. – A falkánk bölcse ajánlotta, hogy jöjjek ide, mert Sehunék akkor pár éve elkezdtek foglalkozni a „megtévedt" lelkekkel – formált idézőjelet ujjaival. – És így is lett. Elkísértem őket az északkeleti falkához, szigorú felügyelet mellett, mert már magamban sem bíztam, majd ott elbúcsúztam mindenkitől és elindultam ide.

Megemelte a fejét és nosztalgikusan, egy halvány mosollyal az arcán körbenézett.

– Akkor még máshogy nézett ki a hely. Élettel telibb volt. Akkor még élt Sehun apja. Engem viszonylag hamar meggyógyítottak, amin csodálkoztak is... igen. – Ismét sóhajtott egyet és lenézve, ujjaimmal kezdett el játszadozni. – A hátulütője ennek az volt, hogy nagyon könnyen visszaestem. Ezért ítéltek közmunkára. Hátha az segít rajtam. És segített is. De ebben neked is van részed. Elvarázsoltál – mosolygott rám, míg összekulcsolta ujjainkat, én pedig elpirultam. – Nem érdekel, hogyha visszatér az illatod és nem leszel a második omegám, ha egyáltalán lesz olyanom... Én akkor is tiszta szívemből szeretni foglak. Han Jisung.

Nevem hallatára mélyen a szemeibe néztem. Milyen tragikus múlt, és mégis milyen erős lélek lakozik benne. Ez motivál arra, hogy én is törekedjek a gyógyulásra. Hogy a pozitívra fókuszáljak. Hogy a jövő felé nézzek, ne a múltamba.

Arcomra simított, mire tenyerébe simultam.

– Szeretlek.

Szívem talán több ütemet is kihagyhatott, és teljesen lefagyva néztem rá. Szeret. Engem szeret valaki. És az a valaki Hwang Hyunjin, az alfa, akit én is teljes szívemből szeretek.

–––

A gyerekek izgatottan ugráltak körbe, és folyamatosan dobálták rám a virágszirmokat. Jeonginék hagyták, hogy a lehullott szirmokat összeszedjék a gyerekek a kertben, valamint a koszorúk készítése mellett megjelent maradványokat is felhasználhassák.

Különleges nap volt ez számomra. Az én fajtámat ünnepelte mindenki. Különleges omega nap volt. Ünnepeltek engem, amit még mindig nagyon nehezen fogtam fel.

Hirtelen Mina jelent meg, karjában Yongbokkal, aki édesanyám nyakláncát szorongatta. Meg is feledkeztem róla. Amióta Yixinghez vágtam, azóta próbáltam nem a múltammal foglalkozni és ezzel felzaklatni magam.

Az ékszer látványától azonban könnybe lábadtak a szemeim. Meg persze Mina jelenlététől is. Tudtam, hogy a kicsi előző év nyarán született, de nem látogattam meg őket. Vagyis csak nagyon ritkán. Hyunjin még karácsony környékén kért meg arra, hogy beszéljem meg a dolgokat Minával. Amit meg is tettem, de leszögeztem, nekem időre lesz szükségem ahhoz, hogy hozzászokjak a kisfiú nevéhez. A kicsi személyisége azonban sokat segített azon, hogy túllépjek a névválasztás problémáján.

– Gondoltuk ennek biztosan örülnél – szabadította ki a fia apró fogása közül az ékszert és felém nyújtotta. – Persze, az se baj, ha nem fogadod el.

– Köszönöm – válaszoltam suttogva.

Úgy éreztem, ha megpróbálnék hangosabban beszélni, a hangom csak elcsuklana és egy értelmes szó sem jönne ki belőlem.

Megpróbáltam felhelyezni a nyakamra, de remegő kezeim és ügyetlenségem nem vált hasznomra.

– Segíthetek. Csak fogd meg egy pillanatra a fiamat, kérlek.

Bólintottam és átvettem karjaimba, majd hátat fordítottam. Yongbok csillogó szemekkel nézett rám és kinyújtotta arcom felé apró kezét. Könnyes szemekkel közelebb hajoltam hozzá, hogy mit szeretne.

Le se tudnám írni azt a kellemes érzést, amit emlékeivel adott át nekem. Nem teljesen értettem a képeket, jeleneteket a fejében, de az érzelmek annál erősebbek voltak. Melegség és szeretet áradt végig bennem érintése után. Mikor pedig elengedte az arcomat, nevetve szájába vette a mutatóujját. Elmosolyodtam aranyosságán.

Az oregánó illatú alfa is ekkor jelent meg, de először nem rá figyeltem. Mina visszavette gyermekét tőlem és megeresztett egy apró mosolyt.

– Gyönyörű vagy.

Szemeibe könnyek gyűltek. Én sem néztem ki másképpen, az én könnycsatornáim is nyitva voltak.

– Édesanyád is biztos ezt mondaná, ha itt lenne. Nyugodjon békében – nézett fel egy pillanatra az égre.

– Köszönöm – suttogtam.

– Mit? – nézett rám csodálkozó, kerek szemekkel.

Nem válaszoltam, mivel gombóc volt a torkomban, helyette megöleltem. Éreztem, hogy valaki elveszi Yongbokot tőle, hogy könnyebben ölelhessük egymást, amiért kissé hálás voltam.

Nyeltem egy nagyot, mikor úgy éreztem, meg tudnék szólalni.

– Köszönöm, hogy vagy nekem. Édesanyám helyett édesanyám...

– Nem, ne is mondj ilyet – szipogott. – Őt soha nem lehetne helyettesíteni.

– De te megtetted – szorítottam magamhoz.

Megtette. Lehet más azt gondolná, csak egy nagyon jó barát volt számomra a traumatikus este óta, de nem. Nekem olyan volt, mintha sok idő után végre kaptam volna egy anyai példaképet. Leszidott, ha kellett. Segített, mikor szükségem volt rá. De legfőképpen érzelmileg támogatott. Persze, volt egy összezördülésünk, de kinek nem volt életében a szülőjével? Ő viszont mindig szeretett. Még akkor is, mikor én utáltam.

– Oh, de édesek vagytok. A felmenőkre esküdve mondom, nem akarom megzavarni a pillanatot, de lassan kezdünk – hallottam meg Jeongin hangját.

Lassan elváltunk egymástól, váltottunk pár szót, majd Hyunjin felé fordultunk. Párom szeretettel teli mosollyal az arcán gügyögött Yongboknak, aki nevetgélve figyelte arcvonásait. Megmelengette a szívemet a látvány és életemben először tört rám a gondolat, mi lenne, ha saját gyermekem lenne. Egy pici, akinek édesapja Hyunjin lenne. Párom szemeibe néztem, mikor Mina elvette tőle a kisfiút. Csillogtak. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes apa lenne.

Mikor Mina magunkra hagyott, akkor tört rám igazán a pánik. A jelenléte megszűnésével döbbentem rá, mennyi ember előtt fogok én táncolni. Arcom elárulhatta érzéseimet, mert a következő pillanatban Hyunjin hozzám bújva, a nyakamba csókolt.

– Ne aggódj, nem lesz baj. Az elején még egyedül leszel, de utána végig ott leszek melletted. Ne félj – nyomta orrát arcomnak.

Igaza is lett.

A megemlékezés elején egyedül kellett állnom az ovális mezőn, aminek idegrendszerem nagyon nem örült. Akármerre néztem, minden szempár rám szegeződött. Egy idő után azonban megtaláltam a gyerekeket is, akik izegve-mozogva várták a ceremónia kezdetét. Mináékat is megláttam, Yongbok fél kezével integetett, mivel a másik a szájában volt. Elmosolyodtam és nyugodtság járta át a testemet is.

A zene felcsendült, ami váratlanul ért, így megrezdültem. A rituálé elején a fiatalabbak, többségében gyerekek, szórtak mindenfelé virágszirmokat, még rám is, hiába volt már tele vele a ruhám és fejem teteje is, ahol egy koszorú miatt szinte tálként fogta vissza a virágdarabokat attól, hogy lehulljanak a fűbe, társaik mellé.

Mosolyogva figyeltem a gyerekek mozdulatait, míg a zene kicsit komolyabb hangulatra nem váltott. A fiatalok visszasiettek a falkatagokhoz, az ovális szélére. Onnan pedig izgalomtól csillogó szemekkel figyelték a következő jelenetet.

Tudtam, hogy mi fog történni, hiszen gyakoroltunk, főként miattam, mert nagyon szorongtam az egész ceremónia ötlete miatt. Testem egészében be volt feszülve, de ezt csak akkor éreztem meg, mikor Hyunjin megjelenésével mindez megszűnt. Sehun is mellette volt, először ő fogott gyengéden a karomra és a zene ritmusára vezette a begyakorolt táncot. Végig arra tudtam csak gondolni, hogy nemsokára Hyunjin karjaiban leszek.

Mikor a táncnak annak a részére értünk, ahol a tömeg széléhez kellett mennünk, mosolyogva billentettem meg a fejemet lefelé, hogy a fejemen lévő virágszirmok közül párat a gyerekekre szórjak. Nevetve fogadták a színkavalkád esőt. Én is mosolyogtam.

Aztán megéreztem a csillagánizs illatot.

Felnéztem a tánc közben, egyenesen a szemeibe. Ő is el volt varázsolva, akárcsak a többiek, mégis mintha másmilyen érzelem lett volna a tekintetében. Vonzott. Életemben először vonzott az a tekintet. Szaglásom is kizárólag az ő illatát engedte szervezetembe.

Kellemes.

Valóban, értettem egyet omegámmal. Az illata kellemes, a személyisége azonban sajnos nem.

Hirtelen Sehun megpördített, ezzel rántott vissza a valóságba. A forgás végén pedig Hyunjin várt. Ő kapott el és zárt karjai közé.

Melegség járta át a mellkasomat és mosolyogva bújtam hozzá. Szemeimet lehunytam, hagytam, hogy vezesse a táncot és testemet. Kizárólag akkor néztem fel, mikor a fülembe suttogta, hogy most.

Megbeszéltük, hogy a ceremónián mágia is lesz, amit sehogy sem tudtam elképzelni, így direkt megkértem páromat, hogy szóljon rám, mielőtt megtörténne, hogy ne maradjak le róla. Megérte.

A földön lévő virágszirmok felemelkedtek, maguk után színes porcsíkokat hagyva és szépen, lassan hullámozni kezdtek. Több tucat körülöttünk kezdett el forogni és olyan ingereket indítottak el bennünk, mellyel megindult az átváltozás. Pár pillanat múlva már farkasként ültem a földön, velem szembe Hyunjinnal. Megráztam a bundámat, ezzel felkavarva a körülöttünk lévő színes port a fűről.

– Még mindig gyönyörű a szemed – suttogta.

Szavai mintha a túlvilágról érkeztek volna. Olyan extázisba estem, hogy csak örülni tudtam, ültem.

Hyunjin eközben megindult körülöttem és nekem dörgölőzve jelölt meg illatával. Egy minimálisan sem volt erotikus, én mégis az egekbe éreztem magamat. Amikor homloka az én buksimhoz ért, a múltba kerültem egy hosszabb pillanat erejére. Egy olyan múltba, ahol igazi édesanyám a fiútestvéremet ölelve nézett engem, mosolyogva. A lánytestvérem pedig hangosan kacagva, engem felborítva rohant felé. Édesanyám is felnevetett, hangja úgy szólt, mint egy kellemes, elfeledhetetlen dallam, amely elbújva ugyan, de mindig ott volt volt emlékeim közé zárva. Most már végre tudtam, mire hasonlított az a dal, amit mindig dúdoltam a fák aljában ülve.