Han Ji Sung szemszöge

Felépülésem hosszadalmas volt. Lábam nagyon nehezen gyógyult, lelkem annál inkább. Utóbbiban az segített, hogy Hyunjinban egy közeli barátra leltem és a falkának a gyerekei is jól befogadtak. Sokszor hecceltek azzal, hogy kizárólag a hangom miatt szerettek meg, de tudtam, hogy olyannak szeretnek amilyen vagyok. Eleinte összetört voltam, ezért jártam ki az erdőbe. Hümmögéseim lassan halk énekekké váltak, és az egyik ilyen alkalomkor pár gyerek meghallott.

Nekik is köszönhettem, hogy kezdtem jobban lenni. Meg persze Minának. Hangulatingadozásai mellett igyekezett rám is odafigyelni. Most is éppen az ő ajtaján léptem be, hogy együtt süssünk sütiket a délutáni gyereknapra.

– Szia Mina! – köszöntem hangosan.

Fojtott hang érkezett válaszképpen a fürdőszoba felől, majd hallottam, ahogy lehúzza a toalettet és kezet mos.

– Ne haragudj, nem esett jól a reggeli a picinek – simított hasára.

– Semmi baj, már jobb? – kérdeztem mosolyogva.

– Őszintén, nem. Nem baj, ha csak a távolból segítek? Nem hiszem, hogy most bárminek is bírnám az illatát – nézett rám bocsánat kérően.

– Dehogy. Kiderül, mennyit tanultam tőled a hetek és hónapok alatt – kuncogtam.

– Nem tudod, mennyire hálás vagyok – simogatta a pocakját.

Pár perc múlva, már a konyhában forgolódtam, és tasik (írói megj.: koreai édesség) készítésére fókuszáltam. Mina igazándiból nem szólt már bele a módszereimbe, csak néha segített ki pár tippel, de a mai nap nem ilyen volt. Ma csak a végeredményt tettem elé. Addigra már hányingere is lecsillapodott annyira, hogy tudjon enni belőle.

– Ez isteni! – törölte meg a szája szélét és a következőért nyúlt.

– Hé! Annyit nem készítettem – nevettem fel. Kétségkívül megnőtt az étvágya, mióta nő a kicsi a pocakjában.

– Nem vonhatod meg a finom ételt a terhes nőtől!

Megadtam magam és mosolyogva a plafon felé emeltem karjaimat.

– Én nem szóltam. De később ne kérdezd, miért érzed úgy, hogy ikreket vársz – villantottam ki a fogaimat.

Először nem értette, mit mondtam. Következő pillanatban eltátott szája viszont megnevettetett.

– Hogy az a-! – A következő süti darabot felém vágta, de a pultra esett, amit hamar felkaptam, hogy megegyem. – Túl sokat vagy együtt Hyunjinnal! Neki van ekkora szája!

Mosolyogva megvontam a vállam és megfordultam, hogy gyorsan elmosogassak.

– Te... te elpirultál? – lepődött meg.

Éreztem, hogy arcomba ömlik a forróság és igyekeztem minél jobban elhúzni azt a pillanatot, mikor meg kelljen fordulnom.

– Jisung..!

– Jó én... – fordultam meg megadóan és letettem a kezemben lévő szivacsot. – Nagyon kedves...

– Istenem, de aranyos vagy! – mondta vigyorogva.

Zavaromban eltakartam az arcom és leguggoltam, hogy a pult takarásában legyek.

– Az én Jisungiem szerelmes. Ez olyan...

Mondatát nem fejezte be, helyette szipogást hallottam. A pult szélébe kapaszkodva felegyenesedtem, mire a bútorra csapott és rám mutatott.

– Há! Megvagy!

– Ez nem ér! Azt hittem sírsz!

– És tiszta vörös vagy! – folytatta, engem figyelmen kívül hagyva. – TUDTAM! – boxolt győzedelmesen a levegőbe. – Az elmúlt időben annyi időt töltöttél Hyunjinnal! És mindig annyira boldogan jöttél haza! Azokról a napokról nem is beszélve, mikor az ő pulóvere volt rajtad! Te belezúgtál!

Örömében izget-mozgott a széken. Én pedig alig győztem a kommentjei miatt nem a föld alá süllyedni. Mert fején találta a szöget. Hyunjin nem minden idejét töltötte velem, nagyon sokszor el volt foglalva Sehun dolgaival, elméletileg magas pozíción volt a falkában. Viszont mikor volt szabadideje, mindig velem volt. Emiatt szépen lassan meggyújtotta a szerelem tüzét bennem és már lassan három hete folyamatosan zavarban voltam, ha megölelt vagy hozzám bújt, egyáltalán hozzám ért. Amikor tüzelésemhez közeledtem, elkértem a pulóverét is. Természetesen azt hazudtam, hogy azért kell, mert megint mennek el Sehunnal valahova és nagyon hiányozna. Ami, ha jobban belegondolok nem is akkora nagy lódítás...

Viszont nagyon bizonytalan voltam, mert rajta nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy érzelmeim viszonozva lennének. Emiatt, ha vele voltam, igyekeztem elnyomni magamban az érzéseimet.

– ... Felix ötlete volt, tudod. És nagyon megtetszett. Szóval már fixen lesz két keresztapja Yongboknak. Már csak azt kell megérdeklődnöm, hogyan működnek itt a dolgok. Tudod, az óvoda, iskola. Embereknél egyértelmű és könnyű, de a mi fajtánknál ez totálisan más...

A név hallatán, mintha pofán vágtak volna. A szerelmes felhőcskéim közül egyenesen letaszítottak a tengerpartra, az esőbe. A tenger azonban nem volt nyugodt, óriási vihar volt készülőben.

– M... mit mondtál?

– Hogy olyan édesek lennétek együtt, remélem minél hamarabb összejöttök. És azonnal újságold el nekem, nem hagyhatsz ki belőle! – rázta fenyegetően az ujját.

– Nem arra gondoltam...

– Ja, igen. Ha baj adódna, szólj és saját kézzel herélem ki – húzta ki magát büszkén, erejét fitogtatva.

– Nem arra...

– Aztán ne siessetek el semmit, fontos, hogy mindent akkor, annak az idejében tegyetek, mikor mindkettőtöknek jó. Kommunikáljatok egymással! Az nagyon fontos! Donghae-vel eleinte volt pár problémánk és mind amiatt volt, hogy nem beszéltük meg rendesen a dolgokat.

– Értem, de...

– Ezért mondom, hogy beszéljétek meg a dolgokat. Mi is azt tettük és nagyon harmonikusan ment utána a kapcsolatunk – bólogatott nyomatékosan. – Amikor pedig Felix felvetette az ötletet menekülés alatt, nem is kellett megbeszélnünk, már egy kerékre járt az agyunk, mindketten úgy gondoltuk tökéletes név, ha fiú lesz.

– Felix... – kaptam levegő után.

– Igen, igen. Az ő ötlete volt a babanév. Bár meghálálhatnám neki. Nagyon aranyos név a Yongbok és –...

– Nem! – keltem ki magamból, mire az előttem lévő ledermedt. – Nem teheted ezt! Hozzád nem állt közel Felix, neked ez könnyebb! Én viszont nem fogok tudni a fiadra nézni emiatt!

– Hogy mersz ilyet mondani?! – egyenesedett fel ültében.

– Hogy mersz ilyen nevet adni!? Engem... ezzel akarsz minket kínozni!!? Akárhányszor ránézzek a fiadra, Felix halott teste jelenjen meg a lelki szemeim előtt?!

– Jisung – szólt rám rosszalló hangnemben.

– Nem voltál ott az utolsó pillanataiban! Mit áltatom magam... az egész este ott sem voltál! Elmenekültél! Nem te láttad azokat a borzalmakat! Te elmenekültél! Nincsen jogod felhasználni azt a nevet! – ordítottam már könnyekkel a szemeimben.

– Jisung.. – váltott át aggódásba a hangja.

– Nem! Meg se szólalj! Örülj neki, hogy a seggedet behúzva rohantál el! Túl sem élted volna azt, amit én!

Ki akartam rohanni a lakásból, de véletlenül feldöntöttem az egyik székét. Lehajoltam, hogy felállítsam, de nem sikerült, mert újra eldőlt. Inkább otthagytam, hogy ne kelljen több időt egy légtérben töltsek Minával.

Hogy képzeli, hogy a megkérdezésem nélkül határoz el magában ilyen dolgokat. Én közelebb álltam Felixhez! Jogomban áll eldönteni, hogy mi történhet a vele kapcsolatos dolgokban! Nem fogom engedni, hogy ilyen egyszerűen-

Nekicsapódtam egy férfitestnek. Megráztam a fejemet és az illetőre néztem. Minho.

A levegőbe szippantva pedig egyből eltelítette orromat a csillagánizs illat. Éreztem, hogy lassan lenyugtat. Azonban végig nézve rajta és az őt körbevevő, valamint követő alfákon, illetve bétákon, rá kellett jönnöm, hogy megint harcolni indultak.

– Ugye visszajössz? – csúszott ki a számon a kérdés, engem is meglepve. Féltettem őt. Valószínűleg felkavart a Minával való beszégetés.

Megemelte fél szemöldökét, a csokoládébarna szem fölöttit.

– Persze. Vagy haljak meg?

Közvetlenségével szíven ütött, könnybe lábadtak a szemeim, ami miatt még értetlenebbül nézett rám.

– Én... én nem úgy...

Hangom elcsuklott, így sarkon fordulva indultam az egyetlen, jelen pillanatban biztonságot nyújtó, helyre. Kopogtam az ajtón és csak akkor döbbentem rá, hogy ő is indulni készülhetett, mikor a falap egyből kinyílt.

– Ugye nem te is... – suttogtam.

– Sehun kérte, hogy menjek.

Lábaim megremegtek és csak arra tudtam gondolni, hogy őt is a földbe kell engednem egy gravírozott jellel, amit nem is tudtam az adott pillanatba, hogy mi lenne.

– Hé! Helló! Jisung! Jisungie...

Szorosan magához ölelt, így a vállába kapaszkodtam és zokogtam. Mikor kezdtem el sírni...?

– Jisungie, maradok, rendben? – suttogta a fejemet simogatva.

– De me... menned kell...! – Hangom többször is elcsuklott, emiatt erősebben kapaszkodtam belé.

– Nem. Szólok Sehunnak, hogy nem megyek.

– De-...

Elhajolt tőlem és kezei közé fogta arcomat.

– Nincs de. Rengeteg katona megy. Egy nem oszt, nem szoroz. Különben is. Te most fontosabb vagy. Sokkal fontosabb.

– Ngh...

Értelmesebb szavakat akartam kiejteni a számon, de csuklásom és erős sírásom miatt nem tudtam normálisan megszólalni.

– Jisung. Fontos vagy – simogatta az arcomat és közelebb hajolt hozzám.

Az oregánó illat védelmezően borult rám. Én pedig akartam. A bensőmben is akartam érezni. Hogy minden porcikámat lenyugtassa. És az nem volt elég, hogy mélyet szippantottam a levegőből.

A következő pillanatban ajkaira tapadva engedtem magamba az oregánót.

Hyunjin először megfeszült, gondolom meglepődött, vagy el akart tolni magától, el akart utasítani. Emiatt el is engedtem felső ajkát, azonban milliméterek se választhattak el minket egymástól, mikor bal kezét tarkómra csúsztatva húzott magához közelebb és mohón falni kezdte ajkaimat.

Mikor lassított a tempóján, megijedtem, hogy ismét elenged, így a pólójába markolva szorítottam magamhoz. Orrát elnyomta az arcomon, olyan hévvel kezdett el csókolni, ami meghozta az eredményét, mivel el kellett válnunk egymástól, hogy levegő után kapjon. Lihegve és homlokát enyémnek döntve pislogott aprókat.

– Maradok... Maradok, rendben? – hajolt el tőlem. – Amúgy is maradtam volna, de ezek után kínzás lenne itt hagyni téged.

Aprókat bólintottam és könnyeimet nyeltem vissza, miközben továbbra is felsőjét szorongattam mellkasánál.

Arcomat kezdte el cirógatni jobb hüvelykujjával és mélyen a szemeimbe nézett.

– Ne félj, maradok.

––––

– Jisuuung! Seolhyun megint elvette a borostyán leveleimet! – rohant hozzám patakzó könnyekkel a szemében Yujin.

A szabadban voltam a gyerekekkel és virágkoszorúkat készítettünk az alfavezér születésnapjára. Azonban eléggé nehéz feladatnak bizonyult a viszonylag egyszerű elfoglaltság velük. Rosszalkodtak, lopkodtak egymástól, viszont hál isten senki nem tépte el senki készítményét.

– Akkor most megyünk és szépen visszakérjük tőle – álltam fel mosolyogva eddig törökülésben lévő pozíciómból.

Azonban cselekedetemet megzavarták. Egy béta rohant felém ijedten. Azt hiszem Jeongin a neve.

– Szükség van rád! Menj Seonghwahoz az ellátóba! – lihegte a térdeire támaszkodva.

– Miért? Mi történt?

Nyelt egy nagyot, mielőtt válaszolt volna.

– Visszaértek és sok sebesült van.

Kikerekedtek a szemeim. De hiszen csak az északkeletieknél voltak megbeszélésen!

Nem is tétlenkedtem tovább, futásnak eredtem a városrész másik végére. Többen is sugdolóztak a főutcán és Sehun nagy háza felé pillantgattak, ahol az ápolóhely is volt. Azonban mielőtt odaértem volna, Hyunjinba ütköztem.

– Hé, ne aggódj. Nincs nagy baj, Jeongin csak megijedt a látványtól – szorított karomra. – Rendezd a levegővételed, tudod, mély levegő be és kifúj.

Eddig észre se vettem, hogy levegő után kapkodtam. Párom azonban gyengéden simogatva lenyugtatott engem.

– Ha végeztél, otthon várlak, rendben? Sehun azt mondta csak este beszél velem majd. Addig pedig rengeteg időnk van.

Mondata végén apró puszit hintett ajkaimra, majd engem elengedve az útjára indult.

A találkozásnak köszönhetően sokkal nyugodtabban léptem a váróterembe, ahol valóban nem volt nagy felfordulás, mint ahogyan azt vártam. Seonghwát az egyik szobában találtam, egy alfát vizsgált.

– Hívtál – léptem mellé.

– Oh, igen! Van két személy, akinek mély sebe van, őket kellene megnézned. A hármas szobában van az egyik, a másik a hetesben – magyarázott, majd visszatért a vizsgálataihoz.

A hármasban egy béta volt, akinek a lábszárán volt egy súlyosnak kinéző harapás.

– Szia Jisung! – üdvözölt. – Inseong vagyok.

Hálásan pillantottam rá, amiért bemutatkozott, a hónapok alatt rájöttem, hogy rémesen rossz a memóriám a nevek megjegyzésében.

– Kaptál valami fájdalomcsillapítót? – érdeklődtem.

– Nem, csak Minhot nyugtatózták be – mondta, mire kikerekedtek szemeim és lába fölött is megállt a kezem. Döbbenetemet látva gyorsan magyarázkodásba kezdett. – Ha nem kapott volna, nem tudjuk hazahozni. Túl makacs ahhoz, hogy más segítségét kérje. Gondolom a múltja miatt...

– Mi történt vele?

– Azt csak Sehun tudja már csak. Akik ott voltak, mikor rátaláltak, már nincsenek az élők sorában. Mármint nem ott haltak meg, hanem... ebben a háborúban... – motyogott a végén.

Bólintottam, majd tekintetemet a sebére vezettem. Óvatosan ráhelyeztem tenyeremet és lehunytam szemeimet.

Már éppen elugrottam volna, mikor elkapta a farkamat és visszarántott magához. Egy éles kő azonban felsértette bőrömet és húsomba is belehatolt. Iszonyúan fájt és meg is ijedtem, hogy mi fog történni velem. Az omegámra gondoltam és az egy éves ikreimre. Fájni fájhat, de nem adhatom fel. Haza kell jutnom hozzájuk. Felpattantam és igyekeztem kevés súlyt helyezni lábamra.

Már visszafelé sétáltunk, mikor megcsúsztam a latyakos útszakaszon és a rossz lábammal tartottam meg magamat, nehogy elessek. Odasiettek hozzám, megemeltek, de én csak az iszonyú fájdalomra tudtam összpontosítani. Viszont fejben hálás voltam társaimnak.

Lassan kinyitottam szemeimet és kezemet megemelve néztem rá a már sima bőrre.

– Ilyenkor neked is fáj? – kérdezte. Kérdőn felvontam fél szemöldökömet, mire ismét magyarázkodásba fogott. – Összeszorítottad a szemeidet, mintha fájt volna valami...

– Oh... igen. Ilyenkor átérzem azokat a pillanatokat, amikor a leginkább fájt.

És mostanában a gondolataikat is. Mintha egyre erősebb lenne az erőm. De ezt még nem árultam el senkinek, hiszen nagy baj még nem alakult ki belőle. Csupán betekintést nyertem ilyenkor mindig abba, hogy ki mire gondolt a halálközeli vagy csak szimpla baleseti élményénél.

– Leterhelő lehet... – motyogta Inseong.

– Igen, ezért Seonghwa nem engedi, hogy a könnyebb betegeket leápoljam, az az ő területe maradt.

De persze voltak olyan pillanataim, mikor a gyerekeknek segítettem. Viszont az a mi titkunk maradt, miután a lelkükre kötöttem, ha elárulják valakinek, azzal bajba kerülünk. És a gyerekek nem szerettek soha bajba kerülni.

– Oh, értem. Köszönöm a segítséged – mosolygott rám.

Bólintottam és nyugodt léptekkel kimentem a helyiségből. A folyosóra érve azonban szinte futólépésben mentem a hetes szobához. Az ajtó előtt megállva mély levegőt vettem, mielőtt beléptem volna. A csillagánizs illata egyből az orromba mászott.

Sziasztok! Kinek hogy tetszett a rész? :D Esetleg van olyan karakter, akit nem szerettek? Kíváncsi vagyok.^^