Han Ji Sung szemszöge

Bátorságom kezdett egyre jobban eltűnni, amikor abban a bizonyos ágyban feküdtem egy szál boxerben. Kezem ökölbe volt szorítva. Féltem.

El akartam menni innen, de az a jelenet, amit percekkel ezelőtt láttam, megállított. Minho megvédett minket, annak ellenére, hogy tegnap este mennyire kiakadt, mikor elárultam a döntésemet neki. Védelmemre kelt, emiatt meg is sérült. Kész volt meghalni értem. Én pedig nem hagyhattam ezt. Nem akarom több személy halálát, akik engem védtek utolsó leheletükig.

Oldalra néztem, ahol Minho éppen elhessegette a falka varázslóját, aki a sebeit akarta leápolni. Intenzíven figyelt engem, amióta kijelentettem, hogy maradok. Azt nem tudom felfogta-e, hogy ideiglenesen, de azt tudom, hogy nagyon védelmezővé vált felettem. Nem hagyta, hogy Yixingen kívül más hozzám érjen. Megmelengette a szívemet.

– Készen állsz? – kérdezte hirtelen Yixing, a karomra simítva.

A maradék bátorságom is elillant és remegni kezdtem. Iszonyatosan féltem. Én nem akarom ezt.

– N-n...

Hangom elcsuklott és remegni kezdtem. Szorosan lehunytam a szemeimet és aprón rázni kezdtem a fejemet. Nem akarom újra ezt az egészet. Kit fogok még elveszíteni, akiről nem beszéltek nekem? Nem akarom. Minek csinálom egyáltalán? Minhoval most nem köt össze minket semmi. Ahogy az egész falkával sem. Csak Mina, Yongbok és Yixing van. Most nem lenne akkora bűntudatom, ha itt hagynám őket örökre.

– Itt vagyok – súgta a fülembe mély, de lágy hangon Minho és gyengén a vállaimra szorított.

Mikor jött ide? Mindegy, nem fontos. A lényeg, hogy itt van velem és támogat, védelmez.

Jobb kezemmel elkaptam a karját és bőrébe mélyesztettem ujjaimat. Ijedten néztem fel rá. Tekintetéből azonban csak biztonságot és nyugalmat tudtam kiolvasni.

Nem lesz bajom. Ezek csak emlékek. Lehunytam szemeimet.

Nem kell aggódnom. Le kell nyugodno-

Váratlanul ismét megcsapta az orromat az az illat csak úgy, mint tegnap este, mikor az ágyba akartam feküdni.

Csillagánizs.

Mélyen beszívtam a levegőt, mire bensőmet elárasztotta az az illat. Csillagánizs.

Tegnap Minho pulóverén találtam meg legerősebben a lakásban.

Most tőle származott.

Ez az ő illata.

Elbódít és egyszerre megnyugtat.

– Ne félj – suttogta fülembe.

Az égető érzés sokkal tűrhetőbb volt. Szemébe is bele akartam nézni, hogy jobban elvesszek a varázsában, de a sötétség magával rántott.

–––

Csend volt a szobában.

A zajok kizárólag kintről szűrődtek be. Gyermeksikongatások voltak és beszélgetések egyvelege.

Én viszont egy hang nélkül bámultam az ágyam mellett lévő virágcsokrot. Színkavalkád volt, teljes összevisszaság, semmi rendszert nem találtam benne. Elméletileg a gyerekek készítették nekem. Ünnepeltek, mert egy különleges omega volt a falkájukban.

Én azonban nem tudtam örülni. Féltékeny voltam rájuk. Boldogok voltak. Boldogok voltak egy falkaként. Nekem már nem volt olyanom. Ők csak befogadtak, soha nem fogok hozzájuk tartozni. És nem is akarok. Én újra akarom azokat a közös napokat és estéket, amiket Felixszel, Jennyvel és a falka többi tagjával töltöttem.

A játékos verekedéseket a fűben.

A közös étkezéseket.

Az esti összebújásokat.

Felixet.

Nedvesség folyt le arcomon, de nem töröltem le.

Ürességet éreztem. A virágok viszont tele voltak élettel.

Váratlanul kopogtak, de nem szóltam. Helyette a plafont kezdtem el bámulni.

– Szia Jisung! Hogy vagy?

Az orvos, akinek a nevét még mindig nem jegyeztem meg, megállt az ágyam mellett. Nem néztem rá.

– Úgy tűnik az infúzió segített a szervezeted gyógyulásában. Elméleteim szerint napokon belül talpra tudsz majd állni, segítség nélkül. Kell most mosdóba menned?

Bólintottam. Nem kellett igazából könnyítenem magamon, viszont abban reménykedtem, hogy mint mostohaapámnál, itt is lesz borotva, amivel most végre véget vethetek mindennek.

– Hyunjin, segítenél neki, kérlek? Addig ránézek a hölgyre.

– Nem sok választásom van – morogta az orra alatt az illető.

Eddig nem is láttam, hogy a szobában más is tartózkodott. Te biztos észrevetted volna, Felix.

Egy sötétbarna, majdnem fekete hajú fiú, akinek két oldalt be volt fonva a haja, mellém lépett. Levendulalila színű szemeivel rám pillantott, mielőtt hónom alá fogva segített volna talpra. Lassan elsétáltunk a mosdóig, azonban oda belépve, nem hagyott magamra.

Rámorogtam, hátha veszi az adást, de csak kényelmesen a falnak dőlt és engem figyelt, míg a toaletten kuporogtam.

– Menj ki – kértem rekedt hangon.

A mai napon először szólaltam meg.

– Bocs, de nem tehetem. Nem hagyhatlak magadra.

Nem bírtam pisilni se. Kellett egy kicsit, de egyszerűen nem bírtam egy alfa előtt. Alsó részemet takartam, de minimális reszketésem szerintem látszódhatott.

– Kérlek – suttogtam.

– Elfordulok, jó? De nem mehetek ki.

Hátat is fordított, ami miatt megkönnyebbültem és el tudtam végezni a dolgomat is. Eközben végig néztem a helyiségen, de sehol nem láttam egy szúró vagy éles tárgyat sem. Öngyilkoskísérletem még azelőtt véget ért, hogy elkezdődhetett volna. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.

– Készen vagy?

– Igen.

Egyből megfordult, megemelt, hogy a mosdóhoz támasszon, és míg kezet mostam lehúzta a toalettet.

Mikor kiértünk a folyosóra, belefutottunk az orvosomba és Minába. Utóbbinak felcsillant a szeme és az én bensőmet is egyfajta megnyugvás és melegség járta át. Mióta idekerültünk, már kétszer is találkoztunk elméletileg, de akkor rengeteg gyógyszer volt bennem, emiatt nem emlékeztem rá. Nem tudták hogyan kezelni a rohamaimat, így benyugtatóztak. Emellett kétfajta fájdalomcsillapítót is kaptam, mivel, elmondásuk szerint, addig nem hagytam abba a sikoltozást, míg meg nem kaptam a második adagot. Elméletileg egy főorvosra vártak a falkában, aki majd fog tudni segíteni nekem, hogy ne kelljen tovább gyógyszerezni. Bár kétlem, hogy Felixet vissza tudná hozni az élők sorába. Azzal minden fájdalmam és bajom megoldódna.

Mina magához szorított, mire én is átkaroltam és a nyakhajlatába bújtam. Mélyen beszívtam levendula illatát és nekidöntöttem a fejemet.

– Készen állsz?

– Mire?

– Ma lesz a temetés.

El is felejtettem. Az orvos mondta valamikor, hogy pár nap múlva lesz, de nem voltam magamnál. Nem voltam a jelenben, mióta elemeltek Felix teste mellől.

– Nem hiszem.

Eltolt magától és kétoldalt arcomra simított.

– De ugye eljössz? Kérlek.

Könnyek csillogtak a szemében. Azonban bólintásom után újra magához ölelt, így nem láttam a könnycseppeket kicsordulni szeméből.

Persze, hogy elmegyek. Hiszen még utoljára láthatom Felixet.

Aznap délután két ápolóval és az orvossal az oldalunkon álltunk az üres sírok között. Minden falkatagot, akit megtaláltak, mi azonosítottunk. Egy alacsony srác, szemüveggel az orrán és jegyzettömbbel a kezében írta fel, hogy melyik sírba, kit helyeztek nyugovóra. Azt mondták csak később vésik bele a neveket. Azonban mikor két erős izomzatú férfi Jennyvel jelent meg, kiköveteltem magamnak, hogy ne a neve legyen rajta, hanem két farkas ying-yang metaforával. Emellett azt is kis időbe telt felfogniuk, hogy egy másik lányt is mellé kell majd temetniük, Eunjit, és emiatt még ne tegyenek rá földet. Szerencsére a falkavezér megjelent és megértettük egymást. Részvétet nyilvánított és a ceremónia végéig segített a testek hordozásában.

Eunjit egy sérült bal fülű, csokoládébarna szemű férfi hozta. Már majdnem egy újabb üres gödörbe tette, mikor megelégeltem, hogy nem szólt rá a szemüveges fiú, hiába mondtuk a nevét.

– Őt ne oda tedd!

Rám kapta a tekintetét, de nem csak ő, hanem a körülöttünk lévők is. Valószínűleg túl heves voltam. Viszont nem akartam, hogy Jennyéket szétválasszák.

– Őt abba a sírba kell tenni, ahol Jenny van.

Értetlenül összeráncolta a homlokát, de a szemüveges kisegítette.

– Minho, őt a nyugati részre kell vinni, az ötödik sorban, a hatodik sírban lesz egy lány, mellé.

Az alfa biccentett, és új úticélja felé fordult. Követni akartam, hogy biztos jó helyre viszi-e, így megkértem Hyunjint, segítsen nekem.

A sírnál beértük őt, és figyeltem, ahogy óvatosan Jenny mellé helyezi őt. Szemeim könnybe lábadtak és térdeim is remegni kezdtek. Hyunjin emiatt erősebben karolt belém.

– Őszinte részvétem – lépett elém és kezet nyújtott a fiú, aki előbb helyezte Jenny szerelmét nyugovóra.

Furcsáltam a kézfogást, de elfogadtam és kezet ráztunk. Ő ezután elfordult és a dolgára indult. Én arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem könnyeimet, mikor megéreztem tenyeremen egy illatot. Bódító csillagánizs volt. A kellemes aroma kissé lenyugtatott, ami kellett is, mivel negyedóra múlva, már Mina mellett álltam, mikor a két izmos férfi megjelent Felixszel. Tüdőmből szinte már fájdalmasan szakadt fel a sírás és Hyunjin segítő kezei mellett is képes voltam összeesni, a földre.

A két férfit annyira ledöbbentettem, hogy megálltak és miközben feléjük kúsztam, letették barátomat a földre. Zokogva, könnyek miatt elhomályosított látással, vettem remegő kezeim közé élettelen fejét. Szőre tiszta volt, egy vérfolt sem volt rajta, de a sebek ugyanúgy látszódtak. Pofiját simogattam és arra gondoltam, milyen széles mosolyt tudott villantani még farkasként is. Most nem mosolygott, szemei le voltak hunyva. Viszont arcáról legalább a békesség, a nyugalom tükröződött, mintha ezzel akarta volna a tudtomra adni, hogy jó helyen van már.

Fejére simítottam, majd gerince vonalát követve megálltam háta közepénél, ameddig elértem nagy testén. Könnyeim patakokban folytak, míg az emlékek csak úgy pörögtek a fejemben. Nyakához bújtam.

Az első találkozás az udvaron.

Az első lepke.

Az első olyan pillangó, amit én fogtam a segítsége nélkül.

Az első közös lógásunk, óráról.

Az első kirándulás.

Az első hancúrozás a fűben vele, farkasként.

Ezeket azonban megszakították az este emlékei.

Mikor aggódva nézett rám.

Mikor fölöttem volt, védett.

Mikor kitéptek belőle egy darabot.

Mellkasára akartam simítani, hogy ellenőrizhessem, tényleg hiányzik onnan egy darab és valóban megtörtént az a bizonyos este, de ezt megakadályozta egy finom, női kéz.

Mina szépen, lassan a melleire húzott, hogy ott simogathassa a fejemet és nyugtatólag puszikat hinthessen a fejem tetejére. Azonban pár perc múlva ő is fájdalmas zokogásba kezdett, mert férjét, társát, az alfavezért, darabokban hozták meg.

–––

A hálóban lévő fotelben kuporogtam és a földet bámultam, ahogy azt minden délutáni napomon szoktam, mikor kopogtak. Nem szoktak látogatóba jönni. Az első hetekben orvosom, Seonghwa és ápolóm, Hyunjin jött a házba, többször is, de mióta saját lábaimon tudtam közlekedni, nekem kellett vizsgálatokra járnom. A mai nap is egy ilyen volt, gondoltam valaki jött szólni, hogy még mindig nem jelentem meg és lassan már vacsoraidő volt.

Mina volt az, aki a hálóba lépve, velem szemben, az ágyon helyet foglalt. Kezében egy papírt szorongatott és könnybe lábadtak a szemei. Aggódva néztem rá és hamar átültem mellé. A kis papíron egy ultrahang felvétel volt.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e felnevelni őt, Donghae nélkül – vallotta be nekem zokogva.

Megöleltem őt és hátát simogatva próbáltam nyugtatni.

– Én tudom, hogy képes leszel rá. Erős vagy. Nálad erősebb nővel soha nem találkoztam. Más lehet már rég a könnyebb utat választotta volna, de te még mindig itt vagy. Élsz. Miattuk. Mert ők megtettek mindent, hogy mi élhessünk.

Elváltam tőle és gyengéden hajára simítottam. Ő szipogva helyezte gyengéden tenyerét az arcomra.

– Annyira sajnálom, Jisungie. Ha tudtam volna mit művel veled a mostohaapád, közbeléptünk volna.

– Nem a ti hibátok – mosolyogtam rá erőltetetten. Még azt sem dolgoztam fel teljesen. Sőt semmit sem. Pedig már hetek teltek el. Viszont most Mina gyenge és nekem kell erősnek lennem.

– De Jisung, ha meglátogattunk volna, tudtuk volna, milyen körülmények között élsz. Egyszerűen túl jól hazudott és mindent a halála után tudtunk meg. Én... Ne haragudj, Jisungie.

Kezei közé vette az arcomat és anyásan a homlokomra puszilt.

Halványan elmosolyodtam. Ez már őszinte volt.

– Látod, jó anya leszel – próbáltam felvidítani és ezzel elterelni a témát. Túlságosan élesen volt bennem minden emlék.

– Jaj, ne mondj ilyet. Ez teljesen más.

– Azért annyira nem. Hiszen azért is jöttél át, hogy rám szólj, menjek a vizsgálatra.

– Tulajdonképpen nem. Szeretném, ha ma este együtt aludnánk. Most kellene a falkám közelsége és csak te...

Nem fejezte be a mondatát, mert nem is kellett. Ő nem akarta kimondani. Én pedig így is megértettem őt.

– Menjünk akkor.

A házába belépve rendetlenség fogadott, az étkező asztalon ellenben ott gőzölgött a vacsora. Biztosra vette, hogy nem utasítom el.

Csendben meg is vacsoráztunk és hamar a hálószobában kötöttünk ki. Az ágyon rengeteg ruha hevert. Az illatról pedig egyből felismertem, hogy Donghaehez tartoztak. Összeráncolt homlokkal pillantottam az omegára, aki egyből az ágyba bújt és elrendezte a ruhákat, egyfajta fészket alakítva ki.

– Ezek honnan...?

– Ma hozták őket. Elméletileg Felix ruháiból is hoznak, de a területen ellenségbe futottak, így lehet elhúzódik a folyamat. Lehet csak holnap hozzák.

Bólintottam. Omegám és én is örültünk, de egyben szomorúak voltunk. Az illatát visszakapjuk egy kis időre, de Felixet már sohasem.

Az ágyba bújva, Mina egyből átkarolt és el is aludt. Én megint éberen aludtam. Nekem csak fél órára sikerült az álmok világába merülnöm, valamikor hajnalban, de a visszatérő rémálmom miatt hamar felkeltem. Csapzottan és lihegve bámultam a plafonra. Mina nem volt mellettem, gondoltam kiment a mosdóba. A reggeli illata viszont megcáfolta a feltevésemet. Tehát elég későn sikerült elaludnom.

Kikászálódtam az ágyból és a konyhába mentem.

– Jó reggelt – mosolygott rám. – Hogy aludtál?

– Jól – hazudtam.

Szemében láttam, hogy nem hitt nekem, de nem kérdezett rá, aminek örültem.

– Frissen facsart narancslevet hoztak reggel. Meg persze Seonghwa kérte, hogy menj be hozzá. Elméletileg ma a fővarázsló is itt lesz, megvizsgálni téged.

Bólintottam és nekiláttam finom reggelimnek. A gyümölcslé kicsit segített abban, hogy felkeljek és az étel energiát is adott a mai napra. Vagy legalább pár órára. Ez mindig később derült ki nálam, hogy éppen szervezetem mennyire volt leterhelve.

Az étkezés után Mina ragaszkodott, hogy velem jöjjön megnézni, ki is az a híres varázsló. Én nem voltam kíváncsi. Nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy ma megkapom Felix ruháit. Emiatt nem kissé lepődtem meg és akadtam ki, mikor szembesítettek a nagy varázslóval.

– Te! Áruló! Mit keresel itt?! Megint odaadsz egy olyan embernek, mint a mostohaapám volt! Takarodj az életemből!

Óriásit löktem Yixingen, akit az ablaküveg állított meg. Az is megrepedt.

– Hé! Jisung, nyugodj le, kérl-... – próbálkozott Seonghwa, de dühtől izzó szemekkel pillantottam rá. Ő értette szándékomat, és kezeit a levegőbe emelve, megadóan hátrébb lépett.

Szikrázó szemekkel néztem vissza Yixingre.

– Bárcsak soha nem is vettél volna el a nevelőanyámtól! – ordítottam rá. – Bárcsak valaki kivágná a nyelved, amiből a hazugságok csak úgy ömlenek!

Yixing ijedten nézett a közeli asztalkára, ahol a kórházi eszközök voltak. Követtem tekintetét. Volt pár éles tárgy rajta.

– Nem működik. Elvesztetted az erődet... – motyogta a varázsló.

– Mi van!?

– Jisung kérlek, nyugodj le. Hadd mondjak el neked mindent – lépett felém.

– Nem érdekelnek a meséid! Elegem van belőled!

– Jisung.

Nyakamhoz kaptam, ahol édesanyám nyaklánca volt. Levettem magamról, mert letépni egyszerűen nem volt energiám.

– És ezt is tartsd meg! – vágtam felé.

Ő az ékszer irányába ugrott, nehogy az megsérüljön.

Megfordultam, hogy kimenjek, de a hatalmas váróterembe, vagyis előszobába, ekkor lépett be több vértől maszatos ember is. Közöttük egy sebes balfülű, akinek bal szemét nem is lehetett látni a rengeteg vértől, ami befedte az arcát. Lefagytam a látványtól. Emiatt jobban ki tudtam elemezni a szerzett sebét. Szemgödréből és környékéből ömlött a vér. Óriási harapásnyom éktelenkedett rajta.

Hiába éreztem azt a csillagánizs illatot, most nem nyugtatott meg.

Egyenesen levert a víz a látványtól. Septhisre emlékeztetett. Így nézett ki, mikor Felix kitépte a szemét.

Sziasztok! Az átolvasás alatt jöttem rá, hogy pont ezt a részt mindenszentek hétvégéjén fogom publikálni...  Remélem így is tetszett a temetős jelenet. :)

Ui.: Valaki jön ma kevents bulira? :D Ha sikerül, akkor én Red Lights és/vagy Railway ihlette öltözékben leszek. ^^