Lee Minho szemszöge

Sikeres volt a vadászatom, mivel három nyulat is fogtam. Boldogan mentem be közös otthonunkba és a mosogatóba ejtettem a szőrös állatokat. Átváltozva megindultam a háló felé, mivel sejtettem, hogy ott találom omegámat.

– Szeretnéd, hogy-

Megtorpantam az ajtóküszöbnél. Jisung az ágy szélén ült és a nyakláncot szorongatta.

– Szerettem volna odaadni, amint hazajövök... – motyogtam magyarázatképpen.

Omegám nem törölte le könnyeit csak az ékszert vizslatta. Elé sétáltam és leguggolva a kézfejére helyeztem sajátomat. Nem húzta el, amit jó jelnek vettem és meglepődésemre, fel is nézett rám.

– Miért ölték meg...? – Hangja alig volt halható és a végén el is csuklott. Ledöbbent saját magán és a földre szegezte tekintetét.

– Sajnos ilyen ez a világ. Akinek hatalma van, vagy uralkodik mindenkin, vagy elbukik.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy anyukám gyenge volt?! – szórt szikrákat a szeme.

Ne merjen így ránk nézni!

Vettem egy mély levegőt és letérdeltem elé.

– Nem. Ahhoz, hogy uralkodj, irányítanod kell az alattvalóid. De anyád nem olyan volt. Nem a hatalom érdekelte, hanem a családja. Titeket védett haláláig.

– Ezt honnan veszed?!

– Krónikák vannak rólatok, Jisung.

Sírása hirtelen abbamaradt és érdeklődve pislogott rám.

Felálltam, a könyvespolchoz mentem és elővettem egy aranyozott betűkkel díszített barna könyvet. Még Jisung szerezte be, ezzel is emlékezve családjára.

Kinyitottam azon a bizonyos oldalon és felé fordítottam.

– „A potens omegák utolsó leszármazottja három utódot szült három különböző alfától. A mirákulum az egész orbisz terrárumra kiterjedt." – olvasta fel hangosan, de közbe szóltam.

– De nem tudta senki, hogy hol éltetek. Sokan az életetekre akartak törni, ahogy mások pedig kihasználni bennetek. Anyukátok napi szinten stressznek volt kitéve. Yixingék segítettek rajta.

– Mi történt? Úgy értem valahogy máglyára kerültünk...

– Édesanyátok a te apáddal maradt együtt. Azonban az egyik alfa, mai napig nem derült ki, melyik, ezt nem nézte jó szemmel és elárulta a tartózkodási helyeteket a délkeleti falkának. Onnan futótűzként terjedt mindenfelé. Még az emberek is megtudták. Az életetekre akartak törni. Apádat meg is ölték, amiért védett titeket.

– Az emberek miért mások most már? – kérdezte pár perc csönd után Jisung.

– Ezt hogy érted?

– Amikor idehoztál, városokon mentünk át és nem ijedtek meg az emberek úgy, mint ahogy kellett volna.

– Béke van. Ideiglenes legalábbis. Ember és farkas között most nincsen háború, végre elfogadták, hogy nem mindannyiónk gyilkos.

Elnéztem róla és nagyot nyeltem.

De én igen.

Lehunytam a szememet és mély levegőt vettem, mielőtt visszanéztem omegámra.

– Van még kérdésed?

– Nagyon sok, de nem akarok válaszokat rá. Nem akarok itt ragadni – szorította össze szemeit.

– Még mindig el akarsz menni Chanyollal? – tettem fel az ominózus kérdést.

– Igen – válaszolta határozottan.

Ökölbe szorultak a kezeim.

Nem! Nem mehet el, azt nem hagyom! Nem!

Fogaimat is összeszorítottam.

Lefogom! Nem mehet el! Megtiltom! AZ ENYÉM!

Dühösen fújtatva felálltam és szinte az ajtóhoz sprinteltem.

– A vacsora a konyhában, de... ny-nyers.

Nagyot nyeltem és megfeszültem. Alfám a felszínre akart törni. Nem hagyhatom.

Az omega marad! NEM MEHET EL!

– Minho!

Jisung nevemen szólított, de elködösült tekintettel néztem a szemben lévő bejárati ajtóra.

Csak meg kell neki tanítani, mit szabad és mit nem. És TILOS elmenni!

– Minho, kérlek értsd meg, hogy ez nekem-

Nem hallgattam tovább, átváltozva szinte kiromboltam az ajtón. Fejemet ide-oda kaptam és folyamatosan fújtattam. Alfám vissza akart menni és le akarta láncolni Jisungot, hogy ne mehessen sehova.

Majd megmutatom neki, milyen, ha tehetetlen! Nem mehet sehova! Ő AZ ENYÉM! Megjelölöm! Megharapom! Menjünk vissza!

Állkapcsom hangosan csattant, mikor összezártam őket. Előtte alfám képzelete miatt elnyíltak azok.

– Minho-hyung! Jól vagy?

A hirtelen hang ráébresztett, nem vagyok egyedül. Az egyik béta volt az, Jeongin, és aggódó pillantásokat vetett rám. Rámordultam, mire meghökkent. Meg se vártam következő szavait, elrohantam tőle, de pár méter után megtorpantam. Alfám nem engedte, hogy tovább menjek.

Vissza kell fordulni! A végén megszökik! Akarom! A torkára akarok harapni!

Hangosan morogva megráztam a fejemet. Körbe néztem, hogy minek tudnék neki rohanni, amibe beverhetem koponyám. Jobbra és előttem azonban csak aggódó és ijedt szempárok figyeltek. Balra egy kirakat üvegfalával találtam szembe magam. Egy vörös pont világított rajta. Bevillant egy emlék, amin vérben úszva nézem a tükörképem, két vörös ponttal.

Akarom! Mindenét! Az illatát! A szőrét! A vérét.

Felordítottam és futásnak eredtem. Egyenesen az erdő felé. Nem akartam senkiben kárt tenni, csak önmagamban.

Nem erre van az omegám! Forduljunk meg!

Nekiromboltam egy fatörzsnek, bevertem fejemet, de nem maradt csöndben alfám.

Én te vagyok. Te pedig én. Add át a testünket! Túl gyenge vagy most, hogy irányíts!

– Fogd be! – ordítottam torkom szakadtából és újra sprintelni kezdtem.

Mindig is gyenge voltál. Alávetett. Mint egy omega. Szánalmas.

Prüszkölni kezdtem és fejemet megrázva még gyorsabban szedtem a lábaimat.

Csak akkor győztünk, ha én vezettem. Add át az irányítást.

– Nem! Nem és nem!

Erőszakkal fogom.

Nyakam és mellső lábaim befeszültek. Utóbbi miatt óriásit zakóztam és elterültem a földön.

Add át magad. Eddig te próbálkoztál. Most én jövök. Én marasztalni fogom az omegát. Ezt garantálom.

Láttam a képeket, amiket az alfám erőszakolt képzeleterőmbe. Jisung alattam hevert élvezettel, de könnyekkel csillogó szemekkel. Csupa vér volt.

– Ez nem igaz. Ez nem így működik. Érzelmei vannak, ez nem így menne – hevesen ráztam a fejemet és a földbe mélyesztettem a körmeimet.

Az érzelmek elgyengítenek. Az ösztönök mindig erősebbek.

Felemelkedtem a talajról, de nem saját akaraterőmből. Éreztem, hogy egyre jobban csúszik ki az irányítás a kezemből.

– Minho! – szólalt meg egy erélyes, női hang mögülem.

Vadul felnéztem és fújtattam a látvány miatt. Mina volt az, Junmyeonnal az oldalán. Valószínűleg szóltak nekik.

– N-nem... nem. Menj... Menjetek. Menjetek el.

Összeszorított fogakkal küszködtem ki a szavakat magamból. Alfám egyre jobban szétterjedt bennem.

Enyém. Enyém az omega. Csak az enyém.

Rémisztőbbnél rémisztőbb képek voltak előttem. És tudtam. Tudtam, hogy a képzeletem ellenére párom nem lenne életben azokban a helyzetekben.

Vörös köd borult lassan a látásomra és elnyíltak ajkaim is.

– Minho... – váltott nyugtatóbb hangra a lány és közelebb lépett felém.

Vicsorogva néztem rá és felsőtestem a földhöz lapult. Készültem ráugrani.

– Ne! – szólt ijedten oldalra az előttem lévő fehér farkas.

Szemem sarkában láttam egy fekete-szürkés állatot. Épp rám akart támadni. Az alfavezér volt az.

– Meg akar ölni. Látszik a szemében.

– Nem! Minho nem akar megölni – szegezte rám a tekintetét. – Az alfa akar megölni. Jisungot akarja. De Minho nem hagyna megárvulni egy gyereket. Nem, ha tudja, milyen. Mino.

Reszketve ráztam a fejemet és állkapcsomat összezárva fújtattam. Fogaimat így is kivillantottam.

– Omega. Enyém – morogtam.

– Nem. Jisung Minhoé.

Állta a tekintetemet, de nem vette fel a támadó pozíciót. Ellenben a mellette lévővel. A lányon kívül mindketten készen álltak arra, hogy rám ugorjanak.

Széttépem. Mindhármat. A fehérrel kezdek.

Hangosan rámorogtam az előttem lévő lányra. Megemelkedtem és vállaimat megemelve mutattam meg, mekkora vagyok hozzá képest. Simán leteperem. A másik kettővel megküzdök. És enyém az omega.

Ugrottam, de csak fél métert, mert nem volt elég erőteljes és egy belső erő nem engedte, hogy előrébb menjek. Vicsorogva néztem a fehér bundájúra továbbra is, míg szépen lassan le nem lapultam a földre. Időközben halk morgásom nyüszítéssé változott. Mikor éreztem, hogy csúszik ki az irányítás a mancsa közül, szorosan lehunytam a szemeimet. Azonban testem teljes egészében be volt feszülve, készen arra, hogy újra átvegye az irányítást.

Koncentrálnom kellett valamire. A szememet viszont nem nyithattam ki, mert féltem, azzal visszakapja az irányítást testünk fölött.

Hirtelen egy emlékem villant be, melyben Jisung hozzám simult és játékosan megnyalta a fülemet. Oldalra nézve boldogságtól csillogó szemekkel találtam szembe magam. Édes, erdei gyümölcs illat lengett körbe.

A valóságban egy mancs rántott vissza, ami óvatosan megbökte az orromat. Nehezen, de megemeltem szemhéjaimat. Mina aggódó pillantással nézett rám.

– S-sajnálom – nyögtem ki magamból ezt az egy szót.

– Semmi baj – ült le elém mosolyogva.

– Mina! – szólt rá az alfavezér, de Junmyeon leintette.

– Hogy vagy? – döntötte oldalra a fejét.

Gyengéd mozdulatai voltak, melyben kis játékosságot is megfigyeltem. Mintha nem is érzékelte volna, hogy előbb meg akartam volna ölni, amiért az utamba állt. Az alfa útjába állt.

– Szarul.

Fájdalmas. Fájdalmas minden ellenállás.

– De most jobb volt – mosolygott.

– Nem – emeltem fel dühösen a fejem, mire Sehun fenyegetően közelebb lépett hozzám. – Majdnem megöltelek titeket, amiért az utamba álltatok! Jisungot akartam megállítani, hogy ne menjen el!

– Már miért menne el?! – akadt ki hirtelen Sehun.

Junmyeon megragadta a tarkójánál és elvonszolta őt tőlünk, hiába ellenszegült az alfavezér.

– De nem tetted. Leállítottad az alfát.

– Most.

– Nem. Megint leállítottad. Minho, ez is haladásnak számít.

– Nem, ha egyszerűen úgy érzem a következő pillanatban felerősödhet, mert megint egy gyenge pontomat találta meg!

– Mi volt az? – érdeklődött, kiakadásommal látszólag nem is törődve.

– Yongboktól kapott becenevem, Mino. És, hogy Jisung Minhoé.

– Ami igaz.

– De legközelebb ezt ki fogja zárni!

– Nem lesz legközelebb – válaszolt nyugodtan, amivel jobban felidegesített.

– Ezt nem tudhatod!

– Ahogy te se – mosolygott rám szelíden.

Válasza miatt fújtattam egyet, mire felállt és bal oldalamról kezdve többször körbe sétált. Ahányszor előttem ment el, farkával mindig orromat simította. Illatmirigyének az ingere az agyamig hatolt. Levendula. Levendula.

Levendula és akácméz. Anyu.

Légzésem lelassult és szemeimet is lehunytam.

Puha szőréhez bújtam, annak ellenére, hogy testvéreim ki akartak túrni a melegségből. Végül rendet tett közöttünk és úgy készültünk az álomvilágba lépni.

– Nyisd ki a szemedet.

Lassan megtettem, de édesanyám helyett Minát láttam.

– Anyukád büszke lenne.

– Nem mindenre.

– Minho.

Nagyot sóhajtottam és hátsómat megemelve indultam meg a falkával ellentétes irányba.

– Mit csinálsz?

– Ma a szabadban alszom.

– Minho.

– Nem mehetek vissza.

Félek, hogy mit tennék.

– Nem lesz baj. Ígérem. Gyere.

Végül, nagy nehezen, őt követve visszamentem a lakásunkba. Jisungot alva találtuk. Könnyáztatta arcát félig az egyik pulóverembe fúrta, míg szorosan ölelte magához. Kihagyott egy ütemet a szívem a látványra. És abban a pillanatban halványan megéreztem azt az illatot is. Erdei gyümölcs.

Könnybe lábadtak szemeim és fejemet az ágyra téve, orromat minél közelebb helyezve hozzá, szívtam bele mélyen a levegőbe. Az omegám illata. Nem. Jisung illata. Erdei gyümölcs.

Az illat, amit hetekig kergettem. És hetekig a párnával aludtam, amely egyre jobban elengedte azt az illatot. Most végre ismét mindent beillatosít. A párnát, a takarót, az ágyat, a szobát, a házat. Mindent. Minden... Erdei gyümölcs.

Órákig szaglásztam, mielőtt álomra hajtottam volna a fejemet.

––––

Lassan keltem föl, de szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor sok szimatolás után se éreztem azt az illatot. Hol van az erdei gyümölcs?! Elment!?

Felpattantam. A gerincembe nyilalló fájdalomtól kissé felnyüszítettem. Valószínűleg rossz pózban aludtam, de ez most nem számított. Hová tűnt az erdei gyümölcs!?

Átváltoztam, hogy könnyebben nyithassam ki az ajtókat, és a fürdőbe bekopogva benyitottam. Nem volt ott. Kirohantam a hálóból, de megbotlottam a saját lábamban. A kissé odébb lévő kanapé háttámlájába kapaszkodva álltam meg. Lihegve néztem előre, jobbra, majd balra, először az ajtóra.

Nem mehetett el! Nem... Köszönés nélkül nem.

Lihegésem közben szívverésem is felgyorsult. Megráztam a fejemet. Hiszen mikor elrabolták, akkor sem búcsúzott el. Most is elvitték?!

– Baj van? – szólalt meg balról.

Teljesen oldalra néztem. A konyhaszigetnél lévő egyik bárszéken ült, előtte a nyulakkal. Szája sarka véres volt, éppen reggelizett.

Felegyenesedtem és megnyugodva vettem egy nagyobb levegőt. Teljesen körbe kellett volna néznem, mielőtt pánikba estem volna.

– Nem. Csak rosszat álmodtam – hazudtam.

Vállat vonva visszafordult az étele felé. Halványan elmosolyodtam. Nem volt megfőzve egyik állat sem. Nyersen ette.

–––––

Összeszorult szívvel álltam a börtönajtó előtt. Nem volt ott őr, erről Junmyeon gondoskodott. Az se nyugtatott meg, hogy orromban folyamatosan, halványan éreztem az édes illatot. Jisung elmegy. Ennyi. Az erdei gyümölcs ismét meg fog szűnni. Ezúttal azonban örökre.

Beléptünk a nagy helyiségbe. Chanyeol egyből felénk nézett. Értetlen tekintete elég hamar eltűnt. Tudta, hogy nem jártam sikerrel és ez megnyugtatta. Rászorítottam a kezemben lévő kulcscsomóra.

Jisung pár méterre odébb állt, a ketrecben lévő ájult hibridet figyelte. Én addig a vámpírhoz léptem, hogy szabadjára engedjem.

– A haditerved kudarcba fulladt.

– Vigyázz rá, kérlek.

Haragnak nyoma se volt hangomban, ami meglepte. Megdörzsölte csuklóit és fél szemöldökét felvonva rám nézett.

– Te nem ilyen szoktál lenni. Tegnap este sem ilyen voltál.

Most én néztem rá furcsán.

– Bejött az őr reggel, Baeknek reggelit adni. Elég könnyű volt a gondolataiban olvasni. Az egész falka tud a kirohanásodról, Jisungon kívül.

– Maradjon is így.

– Bántottad volna.

– De nem tettem. – Mélyen a szemeibe néztem. – Hamarabb ölném meg magam, minthogy őt bántsam.

Chanyeol nem válaszolt. Ismerte a múltam egy részét. Tudta, hogy komolyan gondoltam.

– Siessünk, mielőtt feltűnne valakinek, hogy a rab eltűnt – sürgettem meg őket.

– Vele mi lesz? – mutatott Jisung a hibridre.

– Ő marad.

Chanyeol fájdalmas tekintettel nézett el rólunk.

– De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne verjék halálra.

A vámpírt ismét megleptem.

Sarkon fordultam és kisétáltam a börtönből. A legrövidebb úton akartam őket kicsempészni a falkából; Sehun háza mögött kellett elosonni, a temető felé, hogy annak a keleti végében akadálytalanul elmehessenek.

Nem tudtam, hogy az alfa éppen az említett helyen lesz, apja sírjánál. Hiába torpantam meg és nyomtam vissza Chanyeolt mellkasánál, az árnyékba, az alfavezér szimatot fogott.

– Mi folyik itt? – indult meg felénk.

– Szerettem volna veled beszélni – mentem én is irányába, míg hátam mögött intettem Chanyeolnak, hogy induljanak el.

Felesleges lett volna takarni őket. Sehun érezte, hogy itt vannak. Mikor meglátta őket, harag lengte körbe, viszont akkorra már közelebb értem hozzá. Azonban nem számítottam arra a sebességre, amivel átváltozott és engem megkerülve megindult Jisungék felé. Épphogy utána ugorva, át tudtam karolni a testét és földhöz vágtam. A vámpír lábát így is elkapta.

– Nem mehet Jisung sehova! Tudni akarok mindent a falkáról! – vicsorgott.

Minden erőmet összeszedve dobtam el testét tőlünk minél távolabb és átváltozva az omegám elé léptem. Befeszítettem izmaim és lehajtottam a fejemet.

– Állj félre – pattant fel Sehun.

Nem mozdultam.

– Az alfavezéredként mondom, hogy állj félre! – emelte fel a hangját.

Egyre többen jelentek meg a közelünkben, a házak felől. Az omegák rettegtek a Sehunból áradó dominancia miatt. Még a béták és az alfák is alávetetten pislogtak felénk. Megemeltem a fejemet és fújtattam egyet.

– Nem mondom még egyszer.

– Nem hagyom, hogy egy manccsal is hozzá érj az omegámhoz. Akkor sem, ha ő el akarja hagyni a falkát és már nem tartozik a felelősségem alá a védelme, mint harcos és védelmező. Ő az omegám, akár velünk marad, akár nem. Nem bánthatod – emeltem ki a két utolsó szót.

Sehun morogva nekem ugrott. Azzal számolt, hogy elhajolok, ezzel Jisungra ugorhat, de tudtam a tervét. Helyette belehajoltam ugrásába, ezzel a nyakamnak ütközött és abba beleharapva leszorított a földre.

Hátsó lábammal erőteljesen lerúgtam magamról és felálltam.

– Kötelezettségem megvédeni az omegámat. Az elrendelt társamat. A saját és bárki más élete árán is.

Sehun tudta, ha megöl, a falkában többen ellene fordulnak. Már így sem néztek fel annyian rá, mióta Jongin hiánya miatt elveszítette a fejét. Nem volt már az a bölcs, nyugodt és megfontolt alfavezér, mint régen. Hasonlóan rideggé változott, mint apja halála után.

Vicsorogva rám nézett és körmeit a talajba nyomva ismételten elrugaszkodott. A levegőbe ugorva védtem ki támadását. Sérült fülembe azonban így is beleharapott.

Próbáltam nyugodtan reagálni mozzanataira, de ahogy teltek a percek úgy egyre fogyott a türelmem. Hiába jelent meg Junmyeon, Mina és Yixing, Sehun megállíthatatlan volt. Mi pedig fáradhatatlanul küzdöttünk egymás ellen. Ő mindenáron túl akart jutni az akadályon, azaz rajtam, hogy Jisunghoz érhessem. Én pedig mindenáron védtem omegám, aki mögöttem guggolt, a sérült vámpír mellett.

Negyedórával később se változott semmi, a testünket leszámítva. Nyílt sebek voltak mindkettőnkön, mindenhol.

Lihegve megnyaltam legújabb sérülésemet, bal mellső lábamon, majd Sehunra néztem. Szőre több helyen vérfoltokkal volt tarkítva.

– Nem volt elég? – próbálkoztam a békével.

– Nem – morogta.

Mély levegőt vettem és talpra álltam. Ő is így tett. Azonban mielőtt újra egymásnak estünk volna Jisung közbeszólt.

– Elég! Elég – lépett mellém, mire felé kaptam a fejemet. – Maradok. Maradok, amíg nem kapsz válaszokat. De utána engem, ahogy Chanyeolt és Baekhyunt is, elengedsz.

Sehun megnyalta a száját és magasra emelte a fejét.

– Legyen. Amíg minden egyes emléked vissza nem tér. És akkor mindent elmondasz. Minden. Egyes. Részletet.

– Mindent – bólintott elszántan.

Sziasztok! A jövőheti rész valószínűleg el fog maradni, ezért előre is elnézést kérek. Cserébe most hoztam egy hosszabb részt. :)