Lee Minho szemszöge

– Donghae... az alfavezér volt a párom. Csak pár napja tudtuk, hogy várandós vagyok, mikor elért minket is a háború. Aznap este... Azt akarta, hogy biztonságban legyek, mellesleg kellett valaki, aki szól a nyugatiaknak, ezért engem küldött előre.

– Honnan van a név? – terelte a témát Jisung a fiú felé biccentve.

– Felix ötlete volt még régebben, ha egyszer gyermekünk születne – bánatos mosollyal nézett fiára, aki a kanapé előtti szőnyegen festegetett.

Mina és párom az említett bútoron ültek, míg én távolabb tőlük, de sajnos a gyerekhez közelebb, egy fotelben foglaltam helyet.

– Tudod... árva volt. De Donghae mindig a sajátjaként szerette.

– Ki akarta tenni a falkából! – háborodott fel Jisung.

– Vezetői kötelessége volt a szabályokat követni. Azonban te is tudod, hogy megszegte. Azonnal száműznie kellett volna, de...

– ... azt mondta, vár a döntéssel, amíg biztonságban nem leszünk.

Csendben előre néztek a kisfiúra. Erősen koncentrált, miközben köröket rajzolgatott.

– De nem jött el az a pillanat – suttogta Jisung.

– Nekünk igen, mert megvédtek.

– De nekik nem...

– Sungie. – Kezei közé zárta bal kézfejét. – A falkát védték, minket. Ne hagyd, hogy mindez kárba menjen. Tudom jól, hogy most legszívesebben a világvégére mennél, mindentől távol, de értsd meg, hogy nem lennél biztonságban. Az agyadra mehetett már, de különleges vagy. Emiatt vagy megölni, vagy kihasználni akarnak. Ha pedig elmenekülsz innen, hogy egyedül legyél, nagyobb a valószínűsége, hogy bajba kerülsz. És ne haragudj rám, amiért ilyet kérdezek, de szerinted Felix ezt szerette volna?

Ujjbegyével simogatta a bőrét, Jisungnak pedig lassan elkezdtek potyogni a könnyei. A többi mondatukra már nem tudtam odafigyelni, mert egy, majdhogynem suttogva beszéltek tovább és kettő, Yongbok egy rajzlapot nyomott az orrom elé.

Vidd innen, nem vagy érdekes! Takarod a kilátást, nem látom az omegám!

Alfám ordítozásaival igyekeztem nem törődni és elvettem a lapot, hogy megnézzem a rajzát. Egyből tudtam, hogy engem ábrázolt, mert a fekete farkasnak különböző színűek voltak a szemei. Ami viszont meglepett, az az volt, hogy sírt az a sötét szőrű állat. Kérdőn néztem fel az alkotóra.

– Ez te vagy, mielőtt Ji haza nem jött volna! – magyarázta, majd elbotorkált a rajzkupacához és felvett egy másik lapot, hogy azt is a kezembe nyomja. – Ez pedig most!

A fekete farkas már boldog volt, egy szívecske is volt feje fölött, miközben a lap másik szélén lévő sokkal vidámabb szürkés színű állatot nézte.

Az omegám fehér! Még rajzolni se tud!

Fehér lapra nehéz fehér farkast rajzolni, oktattam ki. Alfám csendben maradt.

– És te hol vagy? – mosolyogtam rá. Minden rajzra oda szokta helyezni magát valahova. Volt, hogy emberként, vagy farkasként, de már volt olyan is, hogy virágként. Most a szívecskére tippeltem.

– Itt – mutatott magára.

– Nem. A rajzon.

– Én nem rajz vagyok! Én itt vagyok – nyomatékosan a mellkasára bökött.

– Azt tudom, de a rajzon hol vagy.

– Nem érted? Én nem vagyok rajz! Én én vagyok! Itt, előtted!

Térdemre csapott és ugrálni kezdett, azon támaszkodva. Észre sem vette, hogy a csattanás után én kieresztettem karmaimat a fotel karfájába és a papírlapra. Mina azonban igen és ijedten felpattant. Ezt csak szemem sarkából láttam, mert éppen a fel-le ugráló kisfiút néztem. Sejtése sem volt arról, hogy az alfám már széttépte volna őt, akár egy ragadozó a prédáját.

Kitágult orrlyukakkal kapkodtam a levegőt, mikor Mina a karomra szorított.

– Megmutatod Jinek a szobádat? Már rég volt ott, azóta egy párszor már átpakoltad – mosolygott rá anyja.

– Nem hiszem, hogy ráérünk – szólt közbe Jisung. – Szerintem megyünk tovább, nem?

– Maradjatok ebédre, jut belőle nektek is.

Éreztem, hogy rajtam van minden szempár, de nem tudtam levenni a gyerekről a szememet. Koncentrálj Minho, ne engedd, hogy az alfa a felszínre törjön!

Aprót bólintottam, de azt is darabosan. A következő pillanatban láttam, hogy Yongbok egyre távolodik tőlem, majd eltűnik egy fal takarásában. Csak ekkor pattantam fel a fotelból és dühösen elindultam a-... semerre. Nem akartam kirohanni a házból, mert úgy Jisungot is szem elől tévesztettem volna. Fel-alá mászkáltam, hogy lenyugodjak.

– Ne haragudj – sóhajtottam, mikor vagy a huszadik köröm után megálltam a könyvespolc előtt.

– Nem estél vissza, de nem is fejlődtél. Szépen stagnálsz – mosolygott Mina.

Hogy lehet ennyire zavartalan?! Főleg, hogy azt a rajzot fogja, amit sikeresen kilyukasztottam körmeimmel.

– Hogy lehetsz ennyire nyugodt? Hiszen az előbb-

– Mi volt az előbb? – állt meg előttem és kezei közé vette arcomat. – Mond ki.

– Meg akarta ölni az alfám a fiadat.

– És te ki vagy?

– Minho.

– És Minho megtette?

– Nem.

– Na, látod. Ez a lényeg. Megy ez neked. Még egy kis idő és már azon se kell aggódnod, hogy ilyen gondolatai lesznek az alfádnak. Te fogsz teljes mértékben parancsolni neki – mosolygott rám bíztatóan.

– Remélem addig sem fog történni semmi.

– Nem fog, Minho. Én bízok benned. És Jisung is fog, amint emlékezni fog mindenre.

– Kétlem.

– Ne add fel a reményt.

Azt soha nem fogom. Az tartott vissza attól, hogy beleőrüljek Jisung hiányába.

– – –

– Biztos nem kérsz repetát? – simított mosolyogva Mina a fia arcára.

– Nem! Most már mehetek játszani? – kérdezte izgatottan.

– Persze.

– Ji! Gyere te is velem! – rohant oda páromhoz.

– Én még eszek egy adagot, ha nem baj – nézett fel a lányra, kérlelő szemekkel.

– Dehogy! Örülök, hogy ízlik – villantotta ki fehér fogsorát és szedett neki még egy adaggal.

Én teli hassal dőltem hátra és elégedetten néztem omegámra. Túl sovány, de ha többet eszik, legalább egészségesebb lesz. Meg persze erősebb, ha esetleg történne vele valami, amikor én nem tudom megvédeni. Bár kétlem, hogy lenne olyan pillanat. Hacsak nem megy el ténylegesen.

Jisung csodálásomat viszont egy apró kéz, a karomon, megzavarta.

– Mino! Jössz velem? Légyszi! – nézett rám bociszemekkel.

– Szerintem Minho most pihenne, hiszen most evett – kelt védelmemre édesanyja.

Yongbok mit sem törődve anyja mondatával, tovább nyaggatott.

Mit gondol ez? Hogy lesüllyedünk az ő szintjére és ostoba fadarabokkal hadonászunk? Nevetséges.

Fújtatva felálltam.

– Menjünk. Mit szeretnél játszani?

– Minho?

Minho, szólt hozzám alfám fenyegető hangnemben.

– Nincs baj, elleszünk. Addig beszélgessetek – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a kisfiút követve a szobájába mentem. Nem fogom hagyni, hogy az alfám nyerjen.

– Mit szeretnél játszani? – léptem be a szobájába.

Egyszerű, letisztult volt a helyiség. Egy ruhásszekrény, az ajtón belépve, a fal mentén, közvetlen mellette pedig a gyerekágy. A szoba többi részét játékok tették ki, még volt egy kisebb rajzasztal az ablak előtt, de azon kívül csak tároló dobozok voltak a helyiség különböző pontjain. Tehát nem kapott új bútort, csak teljesen át lett rendezve minden. Gondolom Mina megunta, hogy belépve átesett a játékokon vagy rálépett az építőkockákra és lego darabokra.

Yongbok eltette a repülőgépeket és vonatokat, amik a szőnyeg közepén voltak. Gondolom azokkal játszott Jisunggal.

Helyet foglaltam az ágy mellett és a bútor lábának dőlve figyeltem, hogy ide-oda mászkált, különböző játékokat keresve. Végül pár játékfigurával, építőkockákkal és egy nagyobb autóval tért vissza. Kezembe nyomott egy katonát, amin rosszul állt a ruha. Megigazgattam, hogy az izmos felsőtestét rendesen takarja a felső. Felnézve a kisfiúra, figyeltem, ahogy az építőkockákat helyezi egymásra, két figurát mellé helyez és az autót is helyre hozza. Becsukta annak ajtóit, csomagtartóját és egyenesbe állította a kerekeit, mindezt azért, hogy félre tegye. Tehát nem azzal kezdünk.

Fenekére huppanva felém fordult.

– A te bábud lesz Mino.

– Magamat játszom? – lepődtem meg és a katonára néztem.

– Igen, mert véded a falkát. Mint a katonák az embereket.

Bólintottam.

– Ő lesz Jisung – emelt fel egy szuperhőst. – Ő pedig a gonosz, aki elrabolta őt – emelt fel egy fekete állarcos és köpenyes figurát.

Megfeszültem. Aki elrabolta őt?

– Ezt, hogy ér-

– Az lesz a te feladatod, hogy kimentsd őt a bajból. Tudod, a gonosz le akarja őt lökni a mélybe. Innen! – mutatott az építőkockákra. – Meg kell őt mentened, mielőtt megsérül!

Vagyis meghal...

– Veszélyes vagy a birodalmamra! Meg kell szabadulnom tőled! – mondta elmélyült hangon, miközben az előbb felemelt bábuval lökdöste a szuperhőst az építőkockák széle felé.

Ez viccnek veszi az omegám elrablását, akadt ki alfám.

Még kicsi. Nem tudja mi ez az egész.

Mély levegőt vettem és előre dőlve, a katonát közelebb vittem.

– Tiltakozom! Nem tett semmit! Ő ártatlan!

– Ki vagy te, hogy megmond mit csináljak?!

– Lényegtelen, engedd el!

– Ez nem jó. Valami jobbat mondjon a katona. Olyat, mint „jöttem, hogy megmentsem a barátomat"! Nem lehet olyan béna szöveggel megmenteni valakit – oktatott ki Yongbok.

Béna szöveg? Adok én mindjárt neki...!

Hátra dőltem, pontosítok, hátra rántottam felsőtestem, így fejem az ágy szélének csapódott. Összeszorítottam szemeimet a fájdalomra. Azonban sajnos nem maradt csöndbe az alfám.

Azt hiszi poént űzhet a való életből? Hogy aztán letudja annyival az egészet, hogy „béna"?! Már rég meg kellett volna fojtani őt!!

Egy apró kéz a vállamon rántott vissza a valóságba. Sajnos ilyenkor mindig tompulnak a körülöttem lévő ingerek. Az alfám ilyenkor igyekszik átvenni az irányítást. De soha nem fogom többé elengedni magam. Túl sokszor ártottam már emiatt a körülöttem lévőknek.

– Mino! Beverted a fejed? – kérdezte egy ártatlan hang.

Kinyitottam szemeimet és egy aggódó Yongbokkal találtam szembe magamat. Apró kezét óvatosan a fejemre tette, hogy megnézze, megsérültem-e.

Kihagyott egy ütemet a szívem és valami furcsa érzés kerített hatalmába, főleg a mellkasom környékén. Nem értettem, mi volt az.

Megráztam a fejemet.

– Persze. Semmi bajom.

– Miért dőltél hátra olyan gyorsan? Anya mindig azt mondja nekem, hogy lassan mozogjak, ne kapkodjak, mert a végén beütöm valamimet. Neked is hallgatnod kellene anyára – mondta kioktató, de egyben tanácsadó hangnemben.

– Hallgatni fogok – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Még kicsi, nem tudja mi van velem. És jobb is. Nem ilyen kép kell kialakulnia neki az alfákról. Nálam vannak sokkal jobb példaképek. Sőt nálam csak jobbak vannak.

– Folytathatjuk?

– Persze.

Végül engedte, hogy megmentsem a haláltól Jisungot. Persze többször is a számba adta a szövegeket, amiket a katonának kellett mondania, de legalább a játékbeli Jisung mindenféle sérülés nélkül megmenekült. És az autóban ülve utaztak egy új világ felé.

– Délutáni pihenő, Yongbok – jelent meg váratlanul Mina az ajtóban. Yongbok éppen az álomotthonukat építette, én csak figyeltem.

– Nem akaroook. Játszani szeretnék még Minoval. Kérlek anyu – nézett könyörgő tekintettel rá, a térdemen támaszkodva.

– Nem lehet, dolguk van. Neked pedig pihenned kell.

Morcosan hátradőlt és összefonta karjait mellkasa előtt.

– Yongbok.

Rázni kezdte felsőtestét balra és jobbra.

– Yongbok, légyszives.

– Nem!

– Nézzünk mesét? – vágtam közbe. Soha nem szerettem ezt a veszekedést közöttük. Azt pedig pláne nem, mikor a kisfiú zokogott emiatt. Alfám irritálónak találta.

Mina szúrós szemekkel nézett rám, de Yongbok a nyakamba ugorva visította, hogy igen.

––––

– Megbeszéltük már, hogy nem lehet mese.

– De elaludt, nem? – mutattam a párnákon pihenő Yongbokra, értetlenül.

– Igen, de két órába telt! – akadt ki.

– Alszik, ez a lényeg, ne-

– Nem. Emiatt későn fog este elaludni.

– Akkor keltsd fel hamarabb? – vágtam értetlen arcot.

Mina a fejét ingatta. Én csak értetlenül pislogtam.

– Nem értem – adtam hangot gondolatomnak.

– Ha nem alszik rendesen délután, nyűgös lesz. Ami pedig egy újabb szenvedés a lefekvésnél, este – magyarázta.

– Oh.

– Igen, oh – sóhajtott egyet. – Semmi baj.

Nem is mondtam, hogy sajnálom, de megbocsájtott.

– Mi az a veszett? – kérdezte váratlanul Jisung

Kérdőn néztünk rá, mire a kis televízióban lévő mesére mutatott. Éppen az a gyerekmese ment, amiben a veszett farkast meggyógyítja egy régi barátja.

– Ez... hosszú – próbáltam kerülni a témát.

– Olyan, amilyen a mostohaapád volt – válaszolt a lány.

– Mina! – szóltam erélyesen rá, de figyelmen kívül hagyott.

– Oké, igazából gyógyult volt. Vagyis annak gondoltuk.

Jisung értetlenül nézett rá, mire folytatta.

– Régen veszett volt, de gyógyultá vált. Vagyis azon az úton járt. Tudtuk, hogy vannak vele problémák, sokszor kellett rendet tennünk bordélyházakban miatta. Nagyon durva volt a szexmunkásokkal, egyszer majdnem meg is ölt valakit. Donghae próbált beszélni a fejével, de nem sikerült jobb útra téríteni. Szerintünk azon a napon... az a nap azért történt meg, mert rég nem lehetett együtt senkivel. Lehet visszaesett.

– Nem azért volt – vágtam közbe, mire Mina értetlenül nézett rám.

– Legalábbis Yixing teóriája szerint – javítottam ki magamat, torkomat megköszörülve.

– Ezt kifejtenéd? Mert én se tudok róla.

– Jisung különleges farkas, – párom feszülten fújtatott egyet – ami azt jelenti, hogy különös hatással van, nem csak rám, hanem másokra is. Leginkább a veszettekre és a gyógyultakra.

Mina összeráncolta a homlokát.

– Te nem értheted, mert omega vagy, de kérdezd meg bármelyik alfát. Jisungnak különösen vonzó az illata. Ez pedig a veszettekre teljesen máshogy hat. Erősebben. Megvadulnak tőle, elveszítik a fejüket. A gyógyultak egy fokkal jobbak, őket le lehet állítani. Az előbbihez lehetne hasonlítani azt a fehér farkast, azon az estén. Az utóbbi esetet jól példázza Hyunjin.

– Oh, értem – bólintott állát fogva Mina.

Jisung csak értetlenül pislogott.

– Mit magyarázzak még el? – kérdeztem.

– Ki az a Hyunjin?

– Később találkoztál vele, a falkában, azért nem emlékszel rá – válaszoltam tömören. Ha többet akar tudni, akkor maradjon. Hyunjinnal biztos nem fogok ma találkozni.

– Értem... – motyogta. – Vagyis nem egészen. Miben különböznek a veszettek a normálistól? Gondolom nem csak abban, hogy a szagomra máshogy reagálnak.

Minával egymásra néztünk. Én megköszörültem a torkom, de végül a lány válaszolt helyettem.

– A veszettek bármilyen húst megesznek. Akár a saját testvérüket is széttépik csak azért, hogy csillapítsák étvágyukat.

– És ők így születnek?

– Van, hogy igen. Van, hogy az omega több kicsit szül és egy kivételével felfalják az összeset az alfával. De olyan eset is volt már, hogy valaki egy trauma miatt vált veszetté. A falkánkban van egy pár ilyen gyógyult. Sehun és édesapja híres volt és még mindig híres arról, hogy ezeket a „megtérült" – formált idézőjelet ujjaival – farkasokat jobb útra terelte, vagyis megpróbálták visszarántani őket a valóéletbe. Van, hogy mikor a veszettek tüzelnek, aktus közben vagy után megölik a szexpartnerüket. De volt már olyanra is példa, hogy szimplán felidegesítették őket és végeztek a másikkal. A veszettek kiszámíthatatlanok.

– Értem – bólintott egy aprót Jisung, miközben emésztette az elhangzottakat.

Csend állt be közénk, amit senki sem tört meg. Mina felállt, hogy elmosogasson a konyhában, így egyedül maradtam Jisunggal és az alvó Yongbokkal.

– Menjünk tovább? – kérdezte hirtelen Jisung.

– Ha szeretnél.

Bólintott.

Minától elbúcsúzva, pár perc múlva már a falka területén sétálgattunk. Nem volt különösebben úticélom, hagytam, hogy ússzunk az árral. Több olyan falkatagba is belefutottunk és beszélgettünk, akik, ha nem napi, de heti szinten jelen voltak régen Jisung életében. A legemlékezetesebb az óvoda és kisiskola volt. Imádták a gyerekek őt. Legfőképpen mikor énekelt.

Távolból figyeltem, ahogy mosolyogva beszélget a néhol derekamat sem felérő porontyokkal. Összefont karjaimmal legalább takartam, hogy körmeimet kieresztettem oldalamba. Az alfám folyamatosan provokált rosszabbnál rosszabb megjegyzésekkel, de nem hagytam magamat.

Vacsora időhöz közeledtünk már, mire Jisung elégedetten, de szomorúan közelített felém.

– Kijátszottad magad? – Hangom akaratom ellenére ellenszenves volt.

Jisung csodálkozva felhúzta fél szemöldökét.

– Igen, baj?

– Nem, dehogy – kaptam el róla fejemet.

A falka főbb területét már körbe sétáltuk és éhes is voltam kissé, így úgy gondoltam az otthonunk felé veszem az irányt.

Egy nem várt személy azonban feltartóztatott minket.

– Sungieee! – nyávogott édeskés hangon Hyunjin és párom arcára simított.

Egyből ellöktem karjait és védelmezően Jisung elé álltam.

– Ne merj a mocskos kezeddel hozzá érni! Különben sem emlékszik rád – köptem a szavakat.

– De akkor rád sem – húzta egy elégedett mosolyra ajkait.

– Nem.

– Nem akarom a beszélgetéseteket félbeszakítani, de vacsorázni szeretnék – szólalt meg Jisung.

– Oh, szeretnél vadászni előtte? – húzta ki magát Hyunjin.

– Hogy mit? – kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.

– Nem tud átváltozni. És nem akarunk veled enni. – Utóbbi mondatomnál már morogtam, mivel alfám nagyon dühös volt.

– Jól van, legyen. Meghagyom, hogy az elvetemült alfád kisajátítsa ma estére Sungiet, de holnap szeretnék vele beszélgetni – cincogta.

– Majd meglátjuk.

Hyunjin nem akart távozni, így megragadtam Jisungot és a házunkhoz mentem.

– Nagyon éhes vagy?

Bólintott.

– Van egy kevés marhahús a hűtőben, rizzsel. Mina csinálta. Amíg azt megeszed, megyek és szerzek friss nyulat.

– Rendben.

Sziasztok! Tőlem szokatlanul hosszú rész érkezett, de nem akartam hamar levágni a végét. Így szerintem még jobb is lett, de szívesen várom a véleményeteket, kommentjeiteket. :)