Lee Minho szemszöge

Sehun nagy házába mentünk, ahol a vendégszobák irányába indultam. Yixing szagát követtem. Oda belépve Junmyeon illata is megcsapta az orromat. Összeráncoltam a homlokomat, de hamar elűztem a gondolataimat. Most nem amiatt vagyok itt, hogy szerelmi- vagy testikapcsolatukról kérdezzem őket.

– Oh, sziasztok! – csukta be a kezében lévő vastag, bőrkötésű naplót. – Mit szeretnétek? Baj van? Holnap lehet maximum a leghamarabb a következő procedúra, most még túl kockázatos.

– Lehet nem is kell ezzel foglalkozni – előztem meg a többi mondatát és gondolatát.

Értetlenül rám nézett.

– Ha minden igaz, holnap már nem leszek itt – magyarázta Jisung.

Összefont karokkal a falnak dőltem és a varázslóra pillantottam. Arcán láttam, hogy megértette a helyzetet, amiben voltunk.

– Jisung...

– Nem. Túl sok volt nekem a tegnapi. Nem akarok emlékezni. Vissza akarok térni az eddigi életemhez.

– Nem fogsz tudni. Nem oda tartozol. Nem szedhetsz örökké varázsszereket. Nem nyomhatod el a benned élő farkast. Biztos emlékszel, mi történt kiskorodban.

– Akkor öljük meg a bennem lévő farkast.

Mindketten ledöbbentünk.

Azt már nem! Nem fogom hagyni, hogy megölje az omegám! Mit képzel ez magáról?!, akadt ki alfám.

Fejemet oldalra rántottam, hogy a falba verjem. Felém kapták a fejüket, de én a padlót szuggeráltam. Dühösen kapkodtam levegő után és igyekeztem kizárni alfám további mondatait.

Ha elkapom és a földhöz szegezem, nem mehet sehova. Ha nagyon mozog eltöröm-

– Még mielőtt bármi történne...! – emelte meg a hangját Yixing, amivel magamhoz térített. – Még mielőtt hirtelen döntéseket hoznál, először gondoljunk át mindent logikusan.

– Mit kell ezen gondolkodni? Már eldöntöttem.

Lenéztem fájó tenyeremre és észrevettem, hogy haragomban a húsomba mélyesztettem körmeimet. Az elnyílt bőrfelületekből pedig kibuggyant a vérem.

– Nincs kérdésed?

– Miről lenne?

– Az álmaidról.

– Yixing! Nem akarok róluk beszélni – fújtatott dühösen.

– Pont ugyanezt mondtad a legelső időpontkor is, tizenöt évesen.

– Yixing!

Az említett felállt az ágyról és abszintzöld szemeivel omegámra nézett.

– Arra emlékszel, hogy mit mondtam, mikor magadra hagytalak? Anyukádról?

– Yixing... – motyogta nevét Jisung.

A levegőbe szimatoltam. Félelmet éreztem, ami a párom felől jött. Megfeszültek izmaim.

– Visszakaptad a nyakláncot? Tudod, mikor elraboltak, valószínűleg leszakították a nyakadról. Minho találta meg egy sikátorban – mutatott felém egy pillanatra, míg Jisung felé lépkedett. A másik reszketve hátrálni kezdett.

Rámorogtam a varázslóra, de leintett.

Mit képzel ez magáról?

Csend!

– Nem érdekel, hogy ki az igazi családod? És az itteni? Mina? Minho? Senki nem érdekel, abból a világból, ahol éltél évekig? Nem. Megint csak megfutamodsz.

A félelem mellett váratlanul dühöt is megéreztem. Jisungnak pedig villámokat szórtak a szemei.

– Nem futamodom meg!

– Élhettél volna a nevelőanyáddal, de te mindenáron menni akartál!

– Maradni akartam, de miattad elindult az a hülye mentőautó! Különben is! Miattad megutált! Miattad átváltoztam előtte!

– Nem. Azt te művelted. Vakon bizonyítani akartad az igazad – ingatta a fejét. – Én figyelmeztettelek előtte. Te tehetsz arról, hogy kiakadt.

Jisung kapkodni kezdte a levegőt és ökölbe szorította a kezeit. Már nyoma sem volt a félelemnek.

– Mondjad. Látom a szemedben. Mond ki – sürgette.

– Miattad halt meg Felix.

Hangjában düh és szomorúság keveredett. Az előbbi viszont erősebb érzelem volt.

– Nem én tehetek a másik falka gyilkolásairól – válaszolt nyugodtan, amivel jobban felhúzta a másikat.

– Nem! De te tehetsz arról, hogy ott ragadtam annál a fazonnál! – ordította és közelebb lépve lökött egyet rajta.

Közéjük akartam állni, meg is mozdultam, de Yixing kitette a kezét, megálljt parancsolt nekem. Rám nézett egy pillanatra, hogy elárulja, ura volt a helyzetnek. Nekem kívülről nem úgy tűnt.

– Miért fizettél neki még?! – szólalt meg újra Jisung.

– Mert azt hittem minden rendben van.

– Nem! Hazudsz! – hangja már fülsértően hangos volt, de meg se rezzentem.

– Nem hazudok. Ezt te is tudod.

– Nem-

– Mindig mindent eltusolt. A bántalmazásaidat is. Különben már rég észrevette volna a falkavezér és elbánt volna vele.

– Ha tudtad, akk-...!

– Mina mondta el – vágott a szavába. – Csak utólag tudtam meg. Sajnálom Jisung. Sejtésem se volt arról, mi folyik abban a házban. Donghaet, az alfavezért kértem meg, hogy tartsa a szemét rajtad. Különleg-

– Elég! Ne hajtogassátok, hogy különleges vagyok! Nem vagyok az!

– De.

– Az vagy.

Egyszerre válaszoltunk, mire könnyes szemekkel rám nézett. Dühtől könnyes szemekkel.

– Ezért hoztál ide?! Hogy jobban felzaklassanak!?

Hirtelen smaragdzölddé változott a szeme. Yixing mintha erre várt volna, egyből elkapta a kezét és a saját arcához érintette. Jisung el akarta rántani először, majd láttam, ahogy ledermed és mélyen a varázsló szemeibe nézve veszett el Yixing egy emlékében.

Ebben a pillanatban szakították föl konkrétan az ajtót. Junmyeon leizzadva, mint aki maratont futott az előbb, és ijedt arccal nézett körbe. Véres kezemet látva a másik két jelenlévőre pillantott, seb után kutatva.

– Saját magamat bántottam. Yixing pedig Jisung határait feszegette. Az előbb is ő sikított majdnem, ha ezért rohantál ide.

Junmyeon megnyugodva fújta ki a levegőt és mellém lépett. Mielőtt szólhattam volna, elkapta jobb kézfejemet és közelebbről megnézte a sebet. Hamar elrántottam tőle.

– Ez semmi. Hamar meggyógyul.

– Minho...

– Jól vagyok.

– Mina mondta, hogy javultál – kezdett bele –, de már nem voltál nála két hete.

– Jisungot kerestem.

– Nem csak két hete keressük őt. Előtte ugyanúgy tudtál hozzá járni.

Mélyen a szemébe néztem és úgy válaszoltam.

– A gyerek miatt nem megy.

Mielőtt válaszolhatott volna, Jisung hangos levegő vétele miatt feléjük kaptam fejemet. Párom elhátrált Yixingtől, már barna szemekkel.

– Ez... ez mi-

– Erre vagy képes. És ahogy láttad egy régebbi emlékemben testvéreidnek is volt ereje, ahogy édesanyádnak. Ezért akartak titeket máglyán elégetni. Nem csak farkasok, de emberek is. Jisung, az erőtők elől senki sincs védve. Kivéve a társaitok. Rájuk nem hat. – Rám nézett. – Legalábbis az aktív nem. A passzív, ez, amivel csak emlékeket osztogatsz másokkal, az Minhoval is működik.

– Ezért mondtam tegnap, hogy tudom min mentél keresztül – szálltam be a magyarázkodásba.

Jisung a fal mentén lecsúszott a földre és hajába markolt. Nemlegesen rázta a fejét, de nem nézett vissza ránk.

– Jisung, ne haragudj, de máshogy nem hittél volna nekem, nekünk. Igenis különleges vagy – guggolt le elé és térdére simított.

Omegám nem rántotta el a lábát, amit jó jelnek vettem.

– És... és velük mi lett? Azt... azt nem láttam – motyogta orra elé.

– Jongint, a bátyádat rossz falkába menekítettem, de ezt akkor nem tudtam. Ő a délkeletiek... oda tartozik most. A nővéred pedig súlyos sérüléseket szerzett, őt a társaim vitték el észak felé, de útközben nyomuk veszett. A holttestükre rábukkantam, de Rosaliet mai napig nem találta meg senki.

Bólintott, ezzel jelezte, hogy megértette, amit mondtak neki. Azután percekre csend telepedett a helyiségre.

– Van még kérdésed? – szólalt meg végül először Yixing.

– Nincs – rázta meg a fejét.

– Nekem viszont lenne. Miért nem vetted be a szagelnyomót? Este átmentem odaadni, de már aludtál. Minho vette át – nézett rám vádlóan.

Nem lepődtem meg. Amikor a kezembe nyomta a bogyókat tartalmazó kis dobozt, az alfám egyből arra unszolt, hogy dobjam ki vagy dugjam el. Azonban nem hallgattam rá. Helyette odatettem a mosdókagyló szélére, a fürdőszobába, nehogy kellemetlen legyen Jisungnak bevennie előttem.

– Minek venném be, ha holnap már nem leszek itt?

– Az illatodat bármelyik alfa megérezheti, ha a közeledben van. Elővigyázatosság kedvéért.

– Te honnan tudtad, hogy nem vette be? – lepődtem meg.

Érezni az omegám illatát!?, tette fel a kérdést izgatottan alfám.

– Csak megérzés. Mindig ilyen volt Jisung. Soha nem fogadott szót – nézett vissza a szóban forgó személyre.

– Akkor sem fogom szedni.

– Jót akarok neked.

– Ahogy mindig is, igaz? Azzal is jót akartál, mikor a mostohaapámat lefizetted! – emelte meg a hangját.

– Még egyszer kiemelném, hogy nem tudtam róla. És nem lefizettem.

Jisung oldalra pillantott és hangosan fújtatott egyet. Yixing csak aprón megrázta a fejét. Én pedig, Junmyeonnal az oldalamon tétlenül ácsorogtam, míg omegám újra meg nem szólalt.

– Mehetünk tovább? Vagy van még itt valami?

– Nem. Mehetünk.

Nyelnem kellett egyet, mert nem voltam benne biztos, hogy én fel vagyok készülve a következő személyre. Emiatt nem is egyből hozzájuk indultam, hanem vissza a házunkba. Szerettem volna egy kis időt nyerni magamnak.

Jisung kérdés nélkül a fürdőszobába ment, gondolom azt hitte, azért hoztam vissza, hogy bevegye a bogyókat. Én addig megmostam sebes kezemet, megtöröltem a konyhai ruhába és a nappaliba lépve, elővettem az elrejtett plüssállatot. Az egyáltalán nem élethű szemeibe néztem és próbáltam feldolgozni azt a tényt, hogy ez a szőrös izé a mi lakásunkban volt. Szerencsémre most az alfám nem kezdett el semmiféle hegyibeszédet a „közösítsük-ki-az-omegánkat" témáról, így nyugodtan tudtam bámulni az állatra.

Képes lennék a gyerekvállalásra?

Egyetlen kérdést tettem fel magamban, de óriási káosz alakult ki a fejemben. Alfám ordibált velem, miközben egyszerre több gondolat is pörgött a fejemben. Nagyon sok azzal kezdődött, hogy mi lenne, ha...

– Az mi?

Omegám hangja térített magamhoz. Azonban csupán annyi volt a reakcióm, hogy rászorítottam a plüssre és mélyen a szemeibe néztem.

Hülye vagyok. Ha nem marad, akkor nem is kell ezzel a kérdéssel foglalkoznom. De miért? Ha maradna, bevállalnék egy családot? Érte?

Az omega kizárólag a miénk, nem osztozunk rajta.

Összeszorítottam a szemeimet.

Ne is gondolj arra, hogy másoké lehet. A miénk. Csakis a miénk.

– Minho...? – kérdezte aggódva Jisung, már közelebbről.

Nem szólaltam meg. Nem is nyitottam ki a szememet. Nem reagáltam sehogy rá, csak jobban szorítottam azt a nyomorult állatot.

Az omegám nem lenne ugyanolyan szülés után. A gyerekek mindent elrontanak.

– Szerintem nem annyira ronda, hogy tönkre tedd – tette kézfejét enyémre, mire alfám elnémult.

Szemeim kipattantak és rámeredtem. Ő pedig hátrahőkölt. Tudtam. Tudtam, hogy...

– A szemed... – motyogta.

Hevesen megráztam a fejemet és lenéztem a földre, miközben kinyújtottam előre a kezemet, hogy elvegye a plüsst.

– Nem kell félned tőlem. Ez magam felé irányul. Magamra vagyok dühös.

– Miért-

– Csak fogd ezt és menjünk! Kérlek.

Kicsit nagyobb hangnemben sikerült megszólalnom először, ezért próbáltam lenyugtatni hangomat a mondatom végére és bocsánatkérően rápillantottam. Meglepetésemre nem rémülettel nézett rám, hanem kíváncsisággal. A levegőben viszont éreztem halvány félelmét.

Elfordultam tőle és megindultam Mina otthona felé.

–––

– Mina! Itthon vagytok? – kérdeztem hangosan a bejárati ajtón belépve. Kopogtunk, de nem válaszoltak.

Gyermeki nevetés hallatszódott a nappali felől, majd egy hangos, játékos sikkantás. Füleim kiéleződtek és befeszültek izmaim. Oldalra akartam pillantani, Jisungra, hogy mi volt a reakciója, de a kisfiú megelőzött minket. Kirohant a nappaliból, éppen készült átrohanni a folyosón, ahol álltunk, mikor a mellettem lévőt meglátva megtorpant.

– Ji! – visított még az előzőnél is hangosabban és omegámhoz rohanva átölelte a lábait.

Mina bocsánatkérően rohant felénk, de magamat is meglepve, kitettem a kezemet, hogy hagyja őket.

A kisfiú boldogan fogta meg Jisung kezét és arcához emelte, hogy tenyerébe dörgölőzzön. Ezzel azonban valahogy elindította ismét azt a folyamatot, amivel Yixing megmutatta egy emlékét. Jisung smaragdzölddé vált szeme legalábbis erre utalt.

Minára néztem, akinek tele volt ruhája festékfoltokkal és virágszirmokkal. Furcsálva felvontam fél szemöldökömet, mire zavartan lesöpörte magáról a növénydarabokat.

– Néha nekem is megjön a játékhoz a kedvem. Te is kipróbálhatnád újra – mosolygott rám bátorítóan.

– Tudod jól, hogy múltkor sem jártunk jól.

– Minho, szerintem sokat fejlődtél. Nem szabad hagyni, hogy mindez kárba menjen.

– Ha Jisung nem marad, fölösleges – vágtam rá az igazat.

– Miért? Akkor visszatérsz a folyamatos öldökléshez? – csúszott ki a száját.

Elkerekedett szemekkel nézett rám, azt várta leordítom a fejét. Alfám azt is akarta tenni, fejem már szétrobbant a hangjától is.

Hogy merészel ez a kis senki így beszélni velünk?! Egy omega! Biztos elfelejtette, hogy hol a helye. Helyre kell tenni...

Egy pillanat erejére lehunytam a szememet. Elég.

– Igen. Az legalább lefoglalja az agyamat. És az alfám – tettem hozzá.

– Yongbok...?!

Jisung hangjára feléjük kaptam a fejemet. Szemei könnyekkel voltak telve, de emellett boldogság is csillogott bennük. Felemelte a fiút és szorosan, de óvatosan magához ölelte. A kisfiú pedig szintén örömmel telve karolta át omegám nyakát. Széles mosoly ült mindkettőjük arcán. Szívem gyorsabban kezdett el verni a látványra és az egyszer alfám sem rontotta el a pillanatot. Ezt szívesen elfogadnám úgy... minden nap.