Lee Minho szemszöge

Két nyúllal a számban léptem be a jól ismert ház ajtaján. Hátsó lábaimra állva a mosogatóba ejtettem őket és emberi alakot öltöttem. A konyhai szekrényekből elővettem egy fatálcát és rátettem a nyulakat. A mosogatótálcát lemostam, hogy ne legyen csupa vér és magamhoz vettem a reggelit. Jisung nem szerette, ha mocskot hagyok a vadászatom után. Emlékszem, régebben volt egy nagyobb veszekedésünk emiatt is. Sírva találtam rá utána, de nem mentem oda hozzá. Másnap már feltakarítottam.

A hálóba lépve Jisungot még alva találtam. A tálcát így letettem elé, az ágy másik felére. Végig néztem testén és szemet szúrt, hogy a póló feljebb csúszott rajta. Mivel tegnap nem tudtam az alsót ráhúzni, így láttam nálam kisebb méretű nemiszervét. Sejtettem, hogy zavarban lenne ettől, mikor felkel, így megigazítottam a felsőt és odébb vonulva a fiókos szekrény tetejére ültem. Onnan figyeltem őt addig, míg fel nem kelt. Kicsiket és lassan pislogott, mielőtt újra lehunyta a szemeit.

Bújjunk hozzá! Akarom az omegát! Ha nincs illata, akkor is kell a közelsége!, utasított az alfám.

Ráförmedtem, hogy nyugodjon le és tovább csodáltam a páromat. Egy szót sem szóltam, szerettem volna, ha tovább alszik. Legyen kipihent, mivel sejtem, ez a nap is hosszú lesz, csakúgy, mint a tegnapi.

Hirtelen szaglászni kezdett, mire felegyenesedtem a szekrényen ülve. Fel fog ébredni.

Örülni fog, hisz a kedvencét hoztuk!

– Mi ez? – kérdezte Jisung a reggeli rekedt hangján.

De rég hallottuk! Mindjárt neki esek...

Megráztam a fejemet és lenéztem a padlóra.

– A kedvenced. Ma reggel fogtam.

– És miért nincs megfőzve?

Felkaptam a fejemet kérdésére és undorodó arckifejezésével találtam szembe magam.

– Mert mindig így ettük.

– Oh, értem – nézett újra a szőrös állatra.

Egy kis időre elgondolkozott, addig felült az ágyban és megigazította a felsőjét is. Zavarba jött, mikor látta, hogy nincs alatta semmi, de próbált a lehető legtermészetesebben ülni.

– Lehetne, hogy megfőzöd? Nincs most ehhez így gyomrom.

– Persze! – pattantam le a szekrény tetejéről és magamhoz vettem a tálcát.

Már épp kiléptem volna a hálószobából, mikor utánam szólt.

– Hol vannak a ruhák?

– Ahonnan tegnap a pizsamát vettem elő – mutattam szabad kezemmel a gardróbra.

Biccentett és megvárta, míg kimentem a konyhába. Valószínűleg csak azután kezdett el átöltözni.

Miért nem maradunk? Látni akarom!

Rámorogtam az alfámra, mire csendben maradt. Most nem lehet! És nyugodj már le.

A tűzhely fölött tétlenül ácsorogtam. Volt egy óriási problémám: mindig Jisung főzött, ha olyat ettünk. Én nem voltam hajlandó soha a konyhában tevékenykedni. Különben is, régen se készételt kaptam, mindig nyersen ettem mindent. Mint egy igazi farkas. Jelen pillanatban azonban kissé pánikba estem. Jisung nem akart most úgy nyulat enni, nem akarta csócsálni velem a húst, mint régen. Muszáj vagyok valahogy ezt megoldani.

Átrohantam a szomszédos házba, ami tőlünk minimum kétszáz méterre volt. Anno Jisung szeretett volna mindenkitől távol lenni. Felix halála után teljesen magába zárkózott, még szomszédja, Mina sem tudott rajta segíteni.

– Segíts – álltam meg a teraszán. Reggeli kávéját iszogatta éppen, a korlátnak támaszkodva.

– Mi a baj? – fordult felém aggódva. – Jisung...?

– ...-gal minden rendben van. Csak azt akarja, hogy főzzek – emeltem orra elé a két nyulat. – De elég az egyik, a másikat megeszem én. Meg így gyorsabb is leszel.

– Gyere – intett, én pedig azonnal követtem őt.

Mina csodát művelt, valószínűleg a falka varázslójának köszönhetően. Van egy pár türelmetlen alfa a csapatunkban, akik képtelenek várni a készételre. Ráadásul már előfordult többször is, hogy nem időben kezdtek el rájuk főzni. Ezen okokból a varázsló készített egy elixírt, mely a főzés folyamatát gyorsítja fel. Azonban azt is tudni kellett használni. Ha túl sokat adtak hozzá, akár mérgező is lehetett.

Ennek a varázsszernek köszönhetően csak fél órát kellett várnom. Az is kínzás volt. Mina fia egyből megtalált.

– Mino! Minooo! – rohant felém és átölelte a lábamat.

– Szia. Hogy vagy? – paskoltam meg gyengéden a fejét. Nem javítottam ki a nevemet, már hozzászoktam, hogy így hívott.

– Jöttél játszani? – hagyta figyelmen kívül kérdésem.

– Nem. Anyukádhoz jöttem – mosolyogtam rá. – Majd máskor. Most vár rám Jisung.

– Ji hazajött?! – sikkantott fel.

Összerezzentem a hangos zajtól.

– Igen, de még gyógyul, mert megsebesült. Majd később meglátogathatod, ígérem – magyarázta neki édesanyja és a hajára simított.

– Oh. Rendben... – motyogta, majd mint, akinek egy ötlete támadt, elrohant.

Sóhajtottam egyet és a lány felé fordultam.

– Fejlődsz, ha ez vigasztal.

Megráztam a fejemet.

– Nem leszek elég jó így se, Sungienak.

– Azt kétlem. Ahonnan indultál, szerintem ez óriási fejlődés.

– Remélem elég ahhoz, hogy ne hagyjon el újra... – néztem oldalra, ki az ablakon.

Pár perc múlva újra megjelent a kisfiú.

– Ezt add oda Jinek. Nekem mindig segít meggyógyulni, neki is fog – nyomott kezembe egy kurtafarkú kenguru alakú plüsst.

– Köszönöm, majd odaadom neki – erőltettem arcomra egy mosolyt.

Megvártam, míg elmegy és kétségbeesetten Mina felé fordultam. Nem akarom hazavinni. Nem akarok egy gyerekjátékot az otthonunkba. Elfogadom már a gyerekek közelségét, de a házamban nem akarok semmit. Még nem...

Jisung a miénk. Nem osztozunk rajta.

Nagyot nyeltem alfám mondataira. Mina aggódva nézett rám, így elkaptam róla a tekintetemet. Az ablakon akartam kinézni, de megpillantottam rajta egy vörös pontot. Ráfókuszáltam, hogy rájöjjek, mi lehetett az. Nem kellett azonban sokáig néznem, hogy leessen, a saját szemem volt.

Lenéztem a padlóra és mély levegőt vettem. Le kell nyugodnom.

– Mondanám, hogy eldugom valahol, de megtalálja – simított a vállamra Mina. – Nem tudnád esetleg magaddal vinni? Majd holnap visszahozod.

– Rendben – egyeztem bele kelletlenül.

–––

Negyedóra múlva ismét átléptem a házunk bejárati ajtajának küszöbét. Gyorsan körbenéztem, hogy hova rejthetném a plüsst, mielőtt bemegyek a hálóba. Azonban tevékenységemet megakadályozták; Jisung sírása ütötte meg a fülemet. Gondolkodás nélkül az abban a pillanatban mellettem lévő kanapé párnája mögé dugtam a plüssállatot és a hálóba siettem. Omegám az ágy szélén ülve potyogtatta könnyeit. Engem meglátva azonban megtörölte a szemét.

– Nincs mit szégyelned – nyugtattam. Adja ki magából, sokkal jobb lesz úgy.

– Éhes vagyok – mondta halkan, mit sem törődve az előző megjegyzésemmel.

Hamar leültem mellé és a tálcát felé nyújtottam. Fintorogva nézett a nyers nyúlra, mire azt lekaptam a fadarabról.

– Ez az enyém, ne haragudj.

Lassan enni kezdtünk. Én mindvégig figyeltem, hogy jóízűen rágja a húst, mélyen elveszve gondolataiban. Pár falat után megálltam, hogy szememmel végig kövessem testvonalait, emlékembe raktározva az első reggelünket oly sok idő után. Egy halvány rózsaszín mackónadrág volt rajta, ami jobb korában még piros lehetett, egy fehér pulóverrel társítva. Finoman simultak testére az anyagok, így ugyan nem emelték ki gyönyörű testi adottságait, de azért látszódtak karcsú végtagjai. Apró lábait szorosan összezárta, és combjain pihent a reggelije, melyet tempósan fogyasztott el. Ajkain elidőzött tekintetem, mielőtt az orra vonalát követve szemeiben vesztem volna el. Igaz, oldalról láttam a szembogarait, de így is lenyűgöztek. Emiatt nem is realizáltam egyből, mikor felém fordult.

– Te nem eszel? – kérdezte ujjait nyalogatva.

Magamhoz térve szinte egyből beleharaptam az ételembe. A szoba csendjét cuppogások és rágcsálások törték meg. Én még néha-néha elvesztem az előttem ülő bájában, ezért is ettem lassan.

Feltűnt, hogy Jisung hamarabb végzett nálam és nyulammal szemezett. Azonban ezt sem realizáltam egyből. Elnyílt ajkain legeltettem tekintetemet és ádámcsutkájának a mozgása engem is nyelésre késztetett. A nyálam lenyelésére.

Kell! Hozzá akarok bújni! Szimatolni! Az illatát akarom!

Ismét ráförmedtem alfámra. Most nem.

– Nem eszed meg? – kérdezte váratlanul Jisung.

Már csak a lábai voltak a nyulamnak. Az pedig omegám kedvence volt. Mindig utoljára hagytam, mert néha elkérte tőlem, hogy megegye.

– Kéred? – nyújtottam felé. – De ez nincs megfőzve-

Alig várta meg a válaszomat, nekiesett az egyik lábnak. Jóízűen rágcsálta azokat is, annak ellenére, hogy nem voltak megfőzve. Hamarosan visszatér akkor a farkasénje. Eleresztettem egy mosolyt. Örülök, hogy ilyen apró, pozitív dolgokkal is előrébb tudunk jutni.

A reggeli után csendben ültünk az ágyon. Hagytam, hogy pihenjen és gondolkozzon, mit is szeretne most. Van pár lehetőség, de szeretném, ha ő döntene. Időnk pedig mint a tenger. Hiszen végre újra itt van velem, velünk, a falkával együtt.

– Nem akarok emlékezni. Nem fogom többször hagyni, hogy hozzám nyúljatok. Ez is fájdalmas volt. Nem akarok többet tudni.

Mindenre számítottam, csak erre nem.

– Jisung.. Muszáj-

– Még hány szerettem halálát kell végig néznem, átélnem újra? Még hányszor kell újra meggyászolnom őket? – nézett rám könnyek miatt csillogó szemekkel.

– Nem lesz több, ígérem.

– Honnan tudod?! Te élted az életemet!?

Szemei smaragzölddé változtak és dühösen a takaróba markolt.

– Nem. De miután idekerültél már nem történtek olyan szörnyű dolgok... – próbálkoztam. Igaz, történtek események, de nem olyan durvák, mint az az éjszaka.

– Hazudsz. Látom a szemedben – fordult el. – Nem akarom ezt és kész. Vigyél Chanyeolhoz és engedjetek el minket.

Hova akar menni? Most kaptuk vissza! Nem engedem!, tiltakozott alfám.

Csak sok volt neki mindez. Biztos nem akarja itt hagyni a falkát, nyugtatgattam az alfámat, és ezzel egyidőben magamat is. Hiszen megfogja gondolni magát és maradni fog... ugye?

–––

Kérésének eleget téve a börtönhöz vittem. Azonban nem csak mi készültünk odamenni.

– Hát ti? Mit kerestek itt? – emelte fel szemöldökét Junmyeon.

– Csak látni szeretné Chanyeolt.

– Sehun nem örülne ennek.

– Nem emlékszik semmire. Nem fognak összeállni Channal ellene. Ígérem. Ott lehetsz te is.

Jisung dühösen nézett rám.

– Ne haragudj, de máshogy nem fogják engedni – húztam el a számat.

– Legyen. Kövessetek – sóhajtott egy nagyot Junmyeon.

Az őrrel is ő beszélt, megoldotta, hogy tíz percre bemehessünk.

– Chanyeol! – rohant oda a vámpírhoz.

Amaz erőtlenül megemelte fejét. Jisung az arcára simított, majd testét kezdte el fogdosni.

Mit képzel?! A mi omegánk?!!

Megpróbáltam lenyugtatni alfámat. Csak a sebeit nézi.

Junmyeon a vállamra szorított és mélyen a szemembe nézett. Ő és Mina tud csak arról, mekkora csatát vívok önmagamban. Most is biztos sejtette, hogy baj van.

– Ti meg mégis mit kerestek itt?! – szólalt meg váratlanul mögülünk egy dühös hang.

Nem kellett megfordulnom. Tudtam, hogy Sehunhoz tartozik.

– Szüksége volt a barátjára – válaszolt Junmyeon.

– És miért nem kértétek az engedélyemet? Honnan tudjam, hogy nem most akarnak összebeszélni a hátam mögött?!

– Ne legyél már paranoiás – mondta Chanyeol.

Éreztem, hogy az alfavezér ideges lesz, emiatt készenlétben álltam arra, hogy Jisungot megvédjem. Ha Sehun nekiesik a vámpírnak, abból véletlenül omegám is kaphat.

– Mit mondtál?

– Baekhyunnel se beszéltem össze. Ő döntött úgy, hogy nem akar segíteni neked. És most Jisung is.

Párom a nevét hallva felénk nézett. Szomorúság áradt szemeiből.

– Nem. Azt nem hagyhatom – indult meg feléjük Sehun.

– Alfa. Hagyd Jisungot. Gyászol. Lehet pár nap múlva megváltozik a véleménye – sietett utána Junmyeon.

Én is követtem őket.

– Nincsenek napjaink! Yixing nemsokára tovább áll – torpant meg Sehun és dühösen a bétára nézett.

– Akkor megtanítja Seonghwanak a procedúrát.

– Te is tudod, hogy az lehetetlen. Nem olyan erős varázsló.

– Jisungnak akkor is kell idő.

– Mennyi? – morogta az orra alatt.

– Holnapig – szóltam közbe.

Sehun elégedetten nézett rám, míg Jisung hitetlenül meredt felém mögüle.

– Legyen – bólintott és engem megkerülve magunkra hagyott minket.

Amint kilépett a helyiségből Jisung elszántan a szemembe nézve szólt hozzám.

– Tévedsz, ha azt hiszed rá fogtok tudni venni. Már megmondtam, hogy nem akarok több-

– Rendben – vágtam a mondatába.

– Mi? – kérdezett vissza csodálkozva.

– Ha nem szeretnél maradni, Chanyeollal el akarsz menni, segítek.

– Minho?! – akadt ki Junmyeon.

A vámpír döbbenten nézett rám, Jisunggal az oldalán.

– T-tényleg? – kérdezte meglepve.

– Igen. Egy feltétellel.

– És mi az?

– Ma azt csinálod, amit én mondok.

Chanyeol szeméből egyből eltűnt az a halvány remény is, ami ott volt. Gondolataimban nem tudott olvasni, de sejtette, milyen terv alakult ki fejemben.

– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Hogy nem csak át akarsz verni? – ráncolta össze homlokát Jisung.

– Inkább engedlek el, azzal a tudattal, hogy Chanyeollal biztonságban leszel valahol, boldogan, minthogy marasztaljalak és örök életedre szomorú legyél.

A színtiszta igazat mondtam. Amit én éreztem. Nem pedig azt, amit az alfám akart.

Egy ideig figyelt engem, gondolom próbált kielemezni engem. Végül bólintott.

– Rendben, hiszek neked. Mivel kezdünk?

Kinyújtottam a kezemet, de nem fogadta el, csak elém sétált. Minho, ha a nap végére nem bújik hozzád, buktad az egészet.