- Hiányozni fogtok srácok! - ölelem meg őket.
- De hisz csak pár hétre megyünk haza!
- Ne félj, azután tovább boldogítunk.
- Gyertek fiúk! - kiáltott felénk Mrs. Weasley.
- Megyünk anya! - kiabáltak vissza egyszerre. - Boldog karácsonyt Natalie! - fordultak felém, majd anyjuk után siettek.
- Nektek is fiúk! - kiabáltam utánuk.
Valaki a hátulról vállamra tette a kezét.
- Reemuus! - ugrottam a nyakába. Megpörgetett a levegőben, majd megölelt. - Annyira hiányoztál!
- Te is nekem Nat. - sóhajtott mikor letett.
- Akarom mondani Ms. Black.
Elégedetten mosolyagtam Remusra.
- Megijedtem mikor nem válaszoltál.
- Személyesen akartam beszélni veled. Szóval gyere, menjünk haza! - fogta meg a kezem. Közben elértük azt a félreeső kis sarkot, ezért behunytam szemem. Mikor újra kinyitottam, már otthon voltunk. Megcsapott az a kellemes illat, amit mindig annyira szerettem, és megláttam a szerény kis nappalit, ahova érkeztünk. Mosolyognom kellett, ahogy körbenéztem. Úgy látszik Remus már nagyon karácsonyi hangulatban volt. A sarokban egy aranyos kis karácsonyfa állt - még meztelenül. A ház többi részét piros szalagok, gömböcskék, és fenyő ágak díszítették
A kandallóban ropogott a tűz. Egyszóval karácsonyi hangulat volt.
- El is felejtettem már mennyire hiányzott ez.
Remus már a konyhában ült és valamit pakolt. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Egy képet nézett, amit már sokszor láttam. Néha nézegettem a falon lógó képeket, és mindig megálltam ennél. A képen a kersztapám volt - rögtön feismertem sebhelyes arcáról. A barátaival együtt vidáman nevettek ránk. Remus fájdalmas mosollyal nézte a képet. Kérdőn néztem Remusra, de már kezdte is a mesélést
- Ez itt - kezdte - James Potter. - mutatott a középen ülő, kócos fekete hajú, szemüveges fiúra.
- Úgy érted... Az a James Potter?
Remus bólintott. Ujját tovább vitte egy szőke, kissé duci fiúcskára.
- Ő Peter Pettigrew. - kicsit elhallgatott. - Ez itt pedig én vagyok. - mutatott a jobb oldalon állóra.
- És ő? - mutattam a Remus mellett lévő, fekete göndör hajú, feltűnően jóképű fiúra.
- Ő... az apád.
Egy pillanatra lefagytam.. Ő lenne az? Magamhoz húztam a képet. A képen a fiúk ugyanúgy nevettek mint eddig. Ujjamat végigsimítottam apukám arcán. Olyan megfoghatatlan volt számomra. Mintha ismerném. Valahonnan egy másik világból. Ahol nincs Voldemort. Ahol az emberek boldogok.
- Az apád és az én legjobb barátom. - mosolygott, de hamar el is tűnt a mosoly az arcáról. - legalábbis az volt.
- Mi történt Remus?
- Apád elkövetett egy nagyon nagy hibát. Egy hibát, ami megbocsáthatatlan.
Elakadt a lélegzetem.
- Nat, apád Voldemort embere volt. Elárulta a barátait, és az egyiket meg is ölte. Most Azkabanba van. Sajnálom.
Meg kellett kapaszkodnom.
- Az nem lehet... Hisz te mondtad hogy jó ember volt!
- Az volt. Nagyon jó barátom volt. Nem is kívánhattam volna jobbat. Viszont a családja szörnyű volt, és úgy látszik bádmennyire is próbálkozott, nem sikerült megváltoznia. Az anyja kitagadta mikor 16 éves volt, mert vérárulókkal és félvérekkel barátkozott, és mert nem a Mardekárba került. Akkor költözött be Jamesékhez... - Remus Jamesre mutatott. - Ott lakott míg elvégezte a Roxfortot. Abban az időben ismerkedett meg anyáddal. - mosolygott. - Charis Rowlandal.
Elővett egy másik képet. A kép egy esküvői fotó volt. A menyasszony gyönyörű volt. Barna, hosszú haja mell alá ért. Az arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. Mellette a vőlegény hirtelen felkapta újdonsűlt feleségét, amin mindketten nevetni kezdtek.
- Évfolyamtársunk volt. Siriusért minden lány oda volt, viszont őt csak Charis érdekelte. Úgy tűnt a lány viszont észre sem veszi. Ezentúl Peterrel két szerelmes fiút kellett vígasztalgatnunk. Ugyanis Lili még mindig nem állt szóba Jamessal. Közben ott volt még a kórságom is amiről csak ők tudtak. De ahelyett hogy ellöktek volna inkább segítettek. Hetedévre azonban megtört a jég Jamesnak. Lili igent mondott egy randira, és azután jött a következő és a következő. Közben Sirius is megemberelte magát és elhívta Chert Roxmortsba. Charis igent mondott és fél évre rá, júniusban, kiderült hogy terhes veled. - mosolygott Remus. Persze Char kiakadt és sokáig nem beszélt Siriussal, de hamarosan már együtt örültek neked. Sirius ekkor vett egy házat, ahol azóta is éltetek. Aztán Február 16. - án pedig megszülettél te. Épp nálatok voltam, mikor megindult a szülés, ezért együtt vittük el anyádat a Szent Mungóba. Apád borzasztóan örült neked, nagyon szerettek téged. Akkor kért meg hogy legyek a keresztapád. Boldogan igent mondtam. Utána a szüleid beálltak a Főnix rendjébe, hogy Voldemort ellen harcoljanak. Akkor még minden szépnek látszott. Még azon a nyáron összeházasodtak.
Egyszerre ez egy kicsit sok információ volt nekem. De nem volt sok időm gondolkozni, Remus elővette a követlező képet. A kép egy esküvőn készült, A menyasszony csodaszép hercegnőruhában volt, amit több helyen csipke díszített. Mellette állt a férje, boldogságtól ragyogó arccal. Apám mellett ott állt Remus, egy kisbabával a kezében. A baba nem lehetett több fél évesnél, haja mégis már aragyos fürtökben omlott vállára. A vőlegény mögött, ott állt az a szőke fiú a képről, Peter. James Potter, egy szép, vöröshajú lány kegét fogva állt édesanyám mellett.
- Az ott te vagy. - mutatott a kisbabára. - Nagyon édes baba voltál. - mosolygott. - Két évvel később pedig megyszületett James fia is, Harry Potter. James Siriust kérte meg, hogy legyen a keresztapja, ezért sokat játszottatok együtt. Aztán később belerondított a képbe Tudjukki. Elkezdte keresni Harryt, ezért Jameséknek el kellett rejtőzniük. Fideliust szórtak a házukra, és Siriust tették meg titokgazdának. Ez volt az ő hibájuk, ugyanis Sirius ekkor már Voldemort embere volt.
Ránéztem édesapámra, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő valaha is gonosz lehetett.
- Elárulta őket. A barátait. Aznap este pedig, mikor Voldemort elment, hogy leszámoljon a Potter családdal, még találkoztam vele. Ideges volt, de ez akkoriban nem volt újdonság. Aztán átváltoztamés reggel pedig megjött a bagoly a hírrel. A legrosszabb hírrel, amit valaha kaptam. Hogy elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Mindenkit, akik addig számomra a világot jelentették. Akkor azt kívántam, bár én is köztük lennék. Bár engem is megöltek volna, és akkor ez most nem fájna. De akkor bekopogtak hozzám. Bekopogtak és azt mondták, ami a levélben van nem igaz. Hogy nem hagyott itt mindenki. Hogy valaki, akit halottnak hittek, mégis él. És behoztak ide téged. Aludtál. Nem tudtál semmiről, ami aznap éjjel történt. Viszont te se voltál sértetlen. A vádlidon még friss volt a seb, ami megpecsételte az életedet. Elkaptad a kórságot, de ez engem akkor és ott nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy élsz. Hogy itt vagy velem. Aznap este fogadtam meg, hogy vigyázni fogok rád. - szemével végigmért, miközben egy kis szünetet tartott. - Tudod, nagyon hasonlítasz a szüleidre. Ha rádnézek, mindig apádat látom benned. Csak azok a gyönyőrű fekete szemeid. Mintha édesanyád szemébe néznék.
- Remus szipogott egyet. - Nos, ez minden. Ez volt az én mesém. Ideje, hogy te is mesélj egy kicsit.

***
- Igen... És valami olyasmi volt rajta, hogy Holfsáp, Tappancs, Féregfarok és Agas.
- Az HOLDSÁP, TAPPMANCS, FÉREGFARK ÉS ÁGAS! Ennyire azért nem írok csúnyán... - morgolódott idegesen.
- Jó akkor Holdsá... Várjunk csak? Te írtad?
- Igen. Még anno mi készítetük. Mi vagyunk a tekergők. Holdsáp - vagyis én. Tappmancs - vagyis Sirius. Férekfark - ő Peter. És Ágas pedig James volt.
- Na neee! Ez nagyon vagyány!

Ezután az este nem is telhetett volna jobban. Most, hogy végre megtudtam az igazságot, Remus rengetedet mesélt a szüleimről, gyerekkori kalandjaikról, bár abból nekem is volt jópár storym. Közösen feldíszítettük a fát is, és sokat énekelgettünk. Együtt készítettük el az ünnepi vacsorát is.

Este pedig a két farkas hasfájással küzködve aludt el, és megtanulta, hogy nem jó lefekvés előtt teletömni magad csilis babbal.