Remus a földre rogyott és zokogott. Kezében a levelet már átáztatták könnyei, de még el lehetett olvasni tartalmát:

Lili és James Potter meghalt. Sirius elárulta őket Voldemortnak. Harry túlélte az átkot, Voldemort eltűnt. Sirius megölte Petert, és 12 muglit. Siriust az Aszkabanba szállították. Charis és Natalie meghalt. Egy vérfarkas végzett velük.

Remus zokogását ajtókopogás törte meg. A levelet eldobta, felállt, ruhája újjával letörölte arcát és ajtót nyitott. Egy szemüveges, hosszú ősz szakállú ember állt az ajtóban
- Jó estét Remus!
- Dumbledore professzor.
- Sajnálom a történteket Remus, de segítened kell. - egy kicsit csöndben maradt majd hozzátette - Natalieről van szó.
Remusból megint előtört a zokogás és ismét a földön kötött ki.
- Én öltem meg! - ordította keservesen. - Megöltem őket, Albus! Egy szörnyeteg vagyok!
- Nem vagy szörnyeteg Remus. Jó ember vagy, akivel rossz dolgok történtek. - az igazgató leguggolt Remus mellé és a vállára tette kezét. Hagyta, hogy Remus kicsit összeszedje magát, majd folytatta:
- Natalie nem halt meg - mondta komolyan. - Segítened kell. Te vagy a keresztapja. Nem tudjuk máshová tenni.
Remus felnézett az idős varázslóra
- Natalie... él? De hát... a levél... - hangja halk volt, de fel lehetett fedezni benne a remény cseppnyi kis szikráját.
- Mindenki úgy tudja hogy halott. És azt hiszem jobb is ha ez így marad. Az emlékeit egyenlőre törölték, és azt kérem, te se mondj neki a kelleténél többet.
- De professzor úr...
- Nálad kell élnie Remus. Egyedül te tudsz neki segíteni. Ugyan nem halt meg, de a kórságot elkapta.
Remus kicsit összeszedte magát, és leültek a kanapéra.
- És ő hol van most?
- Kint van, Minerva vigyáz rá.
- Mindent megteszek, hogy boldog legyen. - mondta komolyan, Dumbledore kék szemébe nézve.
- Köszönöm Remus. - mosolygott rá a varázsló. - Bejöhetnek Minerva! - kiabált az ajtó felé nézve.

Egy idősödő nő lépett a szobába, kezében egy kislánnyal. A kislány békésen szunyókált a nő kezében, fekete fürtjei az arcába lógtak.
- Elaludt - suttogta halkan és Remus felé nyújtotta a lányt. Rémus félénken átvette, mire a kislány álmában megrendült, de aztán mosolyra húzta a száját.
- A..pa... - motyogta, és hozzábújt Remushoz.
Remus erőtlenül rámosolygott a lányra, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
Albus és Minerva az ajtóból figyelték a megható jelenetet, majd Albus törte meg a csendet.
- Nekünk most mennünk kell Remus. Mégegyszer köszönöm - búcsúzott el, majd az ajtón kilépve Minervával együtt elhopponáltak.

Remus lefektette a kislányt az ágyába, jól betakargatta, majd nézte ahogy alszik. Nat nagyon hasonlított édesapjára, és ezt Remus is hamar észrevette. Itt ezen az estén megesküdött magában, hogy semmiképpen sem hagyja hogy Natalienek bántódása essen.
Közelebb hajolt a kislányhoz és a fülébe súgta:
- Remélem egyszer majd megbocsátasz nekem.