Reccs. Katt. Bumm. Cipőcsoszogás, ágyrecsegés, susmorgás.
- Halkabban lányok!  Fel fog ébredni!
- De Jessica! Nem kéne felébreszteni?
- Angelina, te nem jössz? Le késsük a reggelit!
- És Natalie?
- Majd ő is jön.
- Nem kéne megvárni?
- Hát akkor te csak várj a sebhelyes kis barátnődre, mi megyünk!
Ilyen, és ehhez hasonló suttogásra keltem. Mit ne mondjak, el tudtam volna képzelni szebb első reggelt.  Nem is tudom miért hittem azt, hogy itt be fognak fogadni. Óvatosan kinyitottam a szemem, de eszembe jutott, hogy amúgy is baldachin takarja el az ágyamat, így felültem. Kinéztem és a mellettem lévő ágyon megpillantottam Angelinát. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok, rámosolygott.
- Jó reggelt álomszuszék!
Összeszorult a szívem ahogy eszembe jutott, tegnap én is ugyanígy köszöntem Remusnak. Remus! Ma még kell keresnem a bagolyházat.
- Jó reggelt Angelina! - körbenéztem a szobában. - A többiek? - tettettem tudatlanságot.
- Már elmentek reggelizni. - mondta zavartan. - Tudod… Nagyon éhesek voltak.
- És te?
- Hát izé… Gondoltam mehetnénk együtt.
Gyorsan felöltöztem a baldachin mögött, és Angelinával együtt elindultunk reggelizni.
Viszonylag hamar leértünk a nagyterembe, ami már tele volt diákokkal. Szememmel az ikreket kezdtem el keresni, és elég hamar meg is találtam őket lángvörös hajuk miatt. Angelinával elindultunk feléjük és leültünk velük szembe. Ekkor vettem észre hogy ott van velük Lee is. 
- Jó reggelt! - köszöntem nekik, de csak egy-egy teli szájas 'reggelt kaptam.
- Na végre Lupin és Johnson kisasszony is lefáradt! Itt vannak az órarendjeik. - nyomott a kezembe egy kicsi pergament McGalagony professzor. - Szeptember negyedikén várom az igazgatói irodában délután 5-kor. - súgta a fülembe úgy hogy csak én halljam. Alig észrevehetően bólintottam.
Nekiálltam én is enni, de őszintén semmihez se volt kedvem, így csak egy piritóst nyammogtam. Szomorúságomat az ikrek is észrevették, és a nap további részében mindent megtettek jókedvem érdekében. Ebédkor a kis csapatunk már dőlt a nevetéstől. A második óránk bájitaltan volt Piton professzorral. Párokban kellett elkészíteni egy főzetet, (a nevére már nem emlékszem) de Fred és George valamit elrontottak, és a főzet pont akkor robbant fel, mikor Piton professzor a bájital fölé hajolt. Eleinte füst volt és nem láttuk mi történt, de mikor az leszállt, megláttuk Piton. A haja egy jó tíz centis csíkban le volt égve, így láthatóvá téve a tanár úr kopasz fejét. Az osztály csak úgy szakadt a röhögéstől, és Piton Fredéknek büntetőmunkát adott, és levont a Griffendéltől 50 pontot. Háztársaink előszőr mérgesen nézték a 2 fiút, de mikor meglátták a Piton szépen csillogó fejét szemet hunytak a dolog fölött, és velünk együtt nevettek. Így hát az ebéd jó hangulatban telt és délután örömmel indultunk el az egyes számú növényházba. A gyógynövénytan óra nem volt túl izgalmas, tudtam hogy nem ez lesz a kedvenc tantárgyam.
Gyógynövénytan után végre volt egy kis időnk vacsiig. Angelina ragaszkodott hozzá, hogy még kell írja a háziját, Lee pedig egy felsőbbévessel beszélgetett, így Freddel és Georgedzsal elindultunk felfedezni a hatalmas kastélyt. Éjfél körül volt már mikorra bejártuk az egész kastélyt. Frics elől menekülve rohantunk a pince felé. Zsákutcába futottunk, csak egy gyümölcskosár portréja volt a közelben.
- És most? - kérdeztem zihálva.
- Csak van valami kiút - állt meg mellettem Fred.
- Van is! - mutatott George a portréra.
- Lehet ez is úgy működik, mint a klubhelységé. - gondolkozott hangosan Fred.
- De akkor se tudjuk a jelszót. - sóhajtottam.
Egyre közelebbről hallottuk a gondnok csoszogását.
- Gyerünk már! - ütögette George a portrét. Sóhajtva megfordult, hátát a festménynek döntve. Vörös haja épp hogy súrolta a gyümölcsöket. Halk kuncogást hallottunk, és szinte egyszerre rezzentünk össze. Hirtelen a festmény kinyílt. Sokkunkból Fred eszmét fel legelőszőr.
- Befelé! - suttogta elhaló hangon.
- Natlie, siess! - meg utoljára hátranéztem és láttam Fics fenyegető árnyékát. Gyorsan bemásztam, utánam Fred, George pedig szinte bevetődött. Fred gyorsan becsapta a festményt testvére után, és szinte egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Miután kinevettük magunkat jutott eszembe valami.
- Tulajdonképpen hol is vagyunk? - tettem fel a logikus kérdést. Körbenéztünk, de csak sötétséget láttunk.
- Nálatok van a pálcátok? - kérdeztem
- Persze. - válaszoltak egyszerre, és előhúzták a pálcájukat.
- Lumos! - mondtam, mire kis fény jelent meg a pálcám hegyén. Ilyenkor jön jól, hogy a nyáron beleolvastam a tankönyveimbe.
A fiúk is utánam csinálták, és elindultunk felfedezni az elrejtett teremt.
- Srácok, szerintem ez a konyha. - mondta valahol a távolból Fred.
Mohón felcsillant a szemem, ugyanis a nagy túra miatt nem mentünk be vacsorázni.
Elindultam Fred felé, de valamibe megbotlottam. Odatartottam a pálcámat, és meglepetésemre egy manó feküdt a földön. Reméltem, hogy nem kel fel, de hát ha az emberbe belerúgnak azt csak megérzi.
- Sajnálom, nem akartam... Én csak....
- Semmi baj kisasszony! - sipította magas hangon.
- Natlie! Minden rendben? - kérdezte George és elindult felém.
- Hát öhmm.... Nem tudom.
- Nat, mi történt? Lépett közelebb Fred is.
- Óóó. Jó estét...
- Punkey, uram!
- Jó estét Punkey! Mi igazán nem akartunk zavarni csak hát tudod... Kicsit eltévedtünk. Ha nem tévedek a konyhán vagyunk, ugye?
A manó hevesen bólogatni kezdett.
- Igen, uram!
Megkordult a gyomrom.
- A kisasszony csak nem éhes? - nézett rám nagy szemekkel Punkey.
- Öhm... Hát egy kicsit...
- Ne mozduljon a kisasszony, Punkey máris hozza a vacsorát!
- Jajj ne, igazán nem szükséges... - próbáltam lebeszélni, de még se hallotta.
- Az uraknak is hozhatok valamit?
- Hát azért egy szendvicset elfogadnék. - nézett üres hasára George. Fred csak bólogatott.
Punkey eltűnt a sötétben, és pár perc múlva a szemünket takarva hunyorogtunk, ugyanis Punkey meggyújtotta a fáklyát. Ekkor vettük csak észre, hogy a szőnyegen sok kis takaróba bugyolált manó fekszik. A legtöbb aludt, de a nagy hangzavar, amit érkezésünkkel okoztunk hamar kiverte az álmot a szemükből. A legtöbb fej most felénk fordult, és nemsokára már elhalmoztak mennyei főztjükkel. Mikor már jól teletömtük magunkat mindent megköszönttük, és miután megígértük, hogy még benézünk, minél kevesebb zajt csapva kiosontunk a folyosóra. Sírí csendben baktattaunk vissza klubhelységig, ahol jóéjszakát kívánunk egymásnak és elindultunk lefeküdni. Minél halkabban próbáltam eljutni az ágyamig, mert (ki gondolta volna?) már mindenki aludt. Lefeküdtem aludni, de ekkor eszembe jutott Remus, aki már minden bizonnyal aggódik értem. Elszégyeltem magam, hogy elfelejtettem neki írni, és el határoztam, hogy holnap az óráim után az lesz az első dolgom hogy mindent megírok Remusnak. Így már viszonylag nyugodt szívvel hajtottam álomra fejemet.