Sajnos a boldogságom nem tartott sokáig. Egy kellemes reggeli után Rhys még megvárta, míg lezuhanyzom, majd bejelentette, ideje hazamennem. Megígérte Samuelnek, hogy mihamarabb hazavisz, valamint neki is dolga akadt a napja további részében.

Feszengve húztam fel magamra a tegnap esti ruhámat, magassarkúmat csak a kezembe vettem, hajamat kócosan hagytam, hisz sehol nem láttam használható fésűt. Lecsoszogtam a lépcsőn, Helen ölelkezve elbúcsúzott tőlem, de megnyugtatott, hogy már nagyon várja a következő találkozásunkat. Mosolyogva elköszöntem tőle.

Rhysand nyugodt léptekkel vezetett át a háza egyik másik felébe. Farmer tapadt izmos lábaira, felsőtestén pedig egy lazább pulcsi feküdt. Karját átvetette a vállam felett, könnyedén magához húzott, majd suttogva azt kérdezte:

— Minden rendben?

Aprót bólintottam.

— Persze.

Eszeveszettül kalapált a szívem a mellkasomban, ujjaim kicsit remegtek, ami nem csak nekem tűnt fel.

— Biztos minden rendben?

Szabad kezével az enyém után nyúlt, óvatosan a szájához emelte, majd halvány csókot nyomott rá.

— Bármi van, nekem elmondhatod.

Most erre mégis mit kellett volna mondanom?

Nem, semmi nem volt rendben. Az alatt a pár óra alatt, amíg nem tartózkodtam Samuellel egy házban, rájöttem, mennyire szorongok nála. Természetesen mindig próbáltam tartani magam, tartani a látszatot, hogy mennyire jól viseltem mindent... De legbelül már a nem létező férfirészem is kint volt. Az időm legtöbb részében a szobámban töltöttem el, sorozatokat néztem, agyzsibbasztó videókra bukkantam a YouTube-on majd, amikor muszáj volt kimentem.

Akármennyire is volt kedves velem Dakota, vagy az esetek kevesebb részében Lilian is hálálkodott, nekem valahogy mindkettejük hamisnak tűnt. Dakota már eljutott oda, hogy csak ruhákat és az elképesztően dögös jövendőbeli férjemet hozta fel témaként, mintha két nő másról nem tudna beszélni. Mindig körbejárta a nagy gardróbomat, párszor elborzadt olyan darabok láttán, amiken nem talált cédulát.

— Sosem veszek fel többször egy ruhát — pillantott rám keményen, majd tovább nézelődött.

Nem feleltem neki semmit, sokkal inkább ráhagytam az olyan dolgait, amikre nem tudtam undor nélkül válaszolni. Ha valami nem tetszett neki leszakította a vállfáról, nem gondolva arra, hogy azt valaki más szívesen felvenné. Az olyan darabokat a földön hagyta, majd pár takarítólánykát felküldött, hogy tegyenek utána rendet. Én mindig a másik szoba egyik sarkából figyeltem az eseményeket, már én szégyelltem magam helyette.

Az eleji magabiztos és független nő helyét kezdte átvenni egy idegesítő ringyó, aki többet foglalkozott a körmei csillogásával, mint a körülötte élő emberekkel. A körmei amúgy mindig passzoltak a ruháihoz és az ékszereihez. Ha már megunta őket, ami megtörténhetett akár 1 nap alatt is, új időpontot foglalt és másnap már mutogatta nekem az új csilli-villi manikűrjét. Mindemellett Dakota két naponta járt fodrászhoz, akik beszárították neki a haját és hetente járt festetni, nehogy véletlen is előbukkanjon egy őszhajszál az így is tej szőke hajában.

Én nem emlékeztem mikor voltam utoljára kozmetikusnál. Talán akkor, amikor a nagymamám még élt és nem számított luxusnak elmenni legyantáztatni a lábaimat.

Lilian hangjától már a szőr felállt a hátamon. Nem kerestük egymás társaságát, így azonkívül, amikor egymásba futottunk a ház bármelyik pontján, nem beszéltük. Viszont, ha valamiért mégis meglátott izgatottam köszönt és megkért, hogy töltsünk együtt egy kis időt. Hálás volt, nem kellett férjhez mennie és elmondása szerint olyan mintha a húga lennék. Szeretett velem vásárolni az interneten, romantikus filmekről beszélgetni és volt, amikor kivitt virágokat nézegetni a kertbe.

Kibaszott virágokat!

A két boszorkány mellett Valentino minden percben a seggemben járt. Akármennyire is azt hitte nem veszem észre, én mindig tudtam, hogy hol van. Láttam a szobák sarkában, hallottam cipője kopogását, amikor utánam megindult egy kicsit később. Láthatatlannak gondolta magát, akciója ám sikertelennek bizonyult.

Mindennel együttvéve, mégis őt tartottam magamhoz a legközelebb. Vele töltöttem a legtöbb időmet, még ha nem is akartam, valamint az apró csevegéseinkből több mindent megtudtam róla, mint apró, felszínes dolgok.

Igaz, tegnap kicsit felhúztam magam rajta az agyam, de képtelen lettem volna nélküle józan maradni abban a házban. Nehezen, de ezt sikerült elfogadtatni magammal.

Samuelt tartottam a csendes gyilkosnak. Egy barátságos apai arccal rendelkezett, teste mégis egy gép volt, amit nem tudott elrejteni. A vonásai és ahogy lereagálta a helyzeteket egy ravasz és könyörtelen férfit mutattak nekem.

Mély hangjától a szorongás csak tovább nőtt, féltem, hisz mindig a legrosszabbra számítottam. A bál után pár nappal beszéltem vele először, akkor ő hivatott az irodájába és a kezem olyan szinten remegett, hogy alig bírtam kinyitni az ajtót.

Féltem, hisz tudtam, hogy az életem az ő kezében van. Tudtam, hogy egy rossz lépés, egy rossz megszólalás és elronthatom a kidolgozott tervét. Sajnos annak a tervnek egy fontos eleme voltam, aki nem hibázhat. Figyelnem kellett arra mit mondok, hogyan mondom, hogyan viselkedem és úgy kellett bánnom ezekkel az emberekkel mintha az igazi családom lennének.

Először azt hittem, hogy elbuktam. Igaz, hogy mondhatni jól sikerült az első találkozásom Rhyssel, de az ember egy színész. Úgy viselkedik, ahogy a helyzet adja és nem mindig úgy ahogy tényleg szeretne. Beszélgettünk telefonon, de sok minden lejátszódott a fejemben. Mi van, ha Rhys azt mondja mégse kellek neki? Szerencsére csak gratulált, elmondta mennyire örül, hogy a terve bármilyen gond nélkül roboghat előre és már várja, hogy az esküvőmön táncoljon velem.

— Nem akarok hazamenni — nyögtem ki végül.

Nagy kő esett le a szívemről, ahogy az előttem álló férfihoz beszéltem. Valamiért túl egyszerű volt megnyílnom felé, mozdulatai és a reakciói mindig elérték, hogy lenyugodjak.

Most is összevont szemöldökkel állt meg előttem, ujjaival felemelte a fejemet, hogy ne a mellkasával nézzek farkasszemet.

— 24 éve lemondtak rólam — hazudtam. — És most elvárják, hogy otthon érezzem magam egy csomó idegennel.

Csak a fele volt igaz. Samuel és Lilian édesanyja nem mondott le rólam, nem is tudták, hogy létezem, mégis mindenki elvárta, hogy Samuel ölébe üljek, esti mesét követelve az apukámtól. Csak hogy az én apukám már jó pár éve halott.

— Mikor szeretnél ideköltözni? — suttogta.

— Nem akarok a nyakatokon lenni — ráztam a fejem. — Mi se ismerjük egymást és nem várhatok el tőled ilyeneket.

Halványan elmosolyodott, óvatosan magához húzott és hatalmas kezeivel erősen tartott magánál.

— Nem kell elfogadnod ezt az egészet — folytatta. — Nem kell úgy tenned, mintha minden jó lenne. Én viszont szeretném, ha jól éreznéd magad és ha ez azt jelenti, hogy ideköltözöl, több, mint boldog leszek.

— Rhys.

— Beszélek Samuellel — vágott közbe.

Nyugtatás képpen ennyit mondott, majd elengedett. Szemeivel végignézett rajtam, majd kezei közé vette az arcomat, egy puszit nyomva a homlokomra.

Ujjainkat összekulcsolva vezetett magával tovább. A háza tényleg nem volt akkora, mint Samuelé, mégis jócskán nagyobb volt, mint amiben én valaha is laktam.

Az egész hely rendezett volt, valamilyen szinten otthonos. Két férfi lakott benne, így a rengeteg sötétkék, barna és fekete szín nem ért meglepetésként, mégis sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, amivel egy gyönyörű házat alkottak.

Elértünk egy ajtóig, ahol Rhys gondolkodás nélkül beütött egy kódot, ami beengedett minket a garázsba. Ott rettentően világos volt, az ajtó kinyitásával az összes lámpa felkapcsolódott nekem pedig kiégett a szemem. Kicsit hunyorogva álltam meg Rhys mellett, aki mintha várt volna valamire.

— Most akkor nem megyünk? — kérdeztem kissé nevetve.

Rettentően viccesnek tűnt, ahogy mellkasát kidüllesztve várt, mint egy kisgyerek. Pontosan nem értettem ugyan mégis mire.

— Most komolyan? — komorult el.

Vállait leengedte és a büszkének tűnő fiú helyett egy kissé csalódott jelent meg.

— Mi van? — értetlenkedtem.

— Immunis vagy, Amaya?

Fintorogva néztem körbe.

— Most értékelnem kellene a kocsijaidat? — húztam el a számat.

— A legtöbben ilyenkor már térden állva könyörögnek, hadd vezessék legalább az egyiket.

Megráztam a fejem, arckifejezésén nevetnem kellett.

Rendesen felháborodott, mintha nekem körbe kéne ugrálnom az összeset majd egyenesen leszopnom őt csak, hogy beleülhessek az egyikbe.

— Én térden állva könyörgök neked, hogy ne — pillantottam rá karba tett kézzel.

Felém kapta fejét, ahogy felkapott egy kulcsot a többi közül.

— Nincs jogsid?

— De van.

— Akkor beteg vagy?

Már-már aggódva nyúlt a fejemhez, hogy lecsekkolja nem vagyok-e lázas. Arrébb állva, a kezét kicsit megcsapva jeleztem, hogy hagyjon békén.

— Nem mindenkinek csúsztatják le a bugyiját az autók — vigyorogtam el. — Nem vezetek és sosem érdekeltek.

Már vártam volna valami megjegyzést, hisz az emberek legjobban okoskodni tudnak, de ahogy láttam Rhysand hamar felfogta, hogy engem nem a kocsijaival fog levenni a lábamról. A legközelebbi lámpái felvillantak, ahogy megnyomta a kulcsot. Úriemberhez illően kinyitotta az ajtómat, majd gyorsan ő is beült a másik oldalon.

Valamiért lógott a beszélgetés a levegőben, így jobbnak láttam fojtatni a mondandómat:

— Megcsináltam a jogsimat, ahogy lehetett. De nem azért mert akartam. Mama beteg volt, így rám kényszerítette, hogy legyen mi van, ha be kell vinnem a kórházba. Bűntudatból megcsináltam és csak akkor ültem be a volán mögé, amikor tényleg szükséges volt.

Érdeklődően figyelt rám, közben ugyan elindította az autót, ami halkan kigurult a garázsból, miután a garázsajtó felhúzódott.

— Egyszerűen rosszul érzem magamat, amikor be kell ülnöm vezetni. Kiráz a hideg és parázok.

Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, egyszerűen engem nem úgy raktak össze, hogy boldog legyek a volán mögött. Legjobban úgy lehetne leírni, mint egy hatalmas súly a válladon, ami mindig ott ül, várva a lehetőséget, hogy teljesen összenyomjon.

Mama tényleg beteg volt, amikor én 16-17 évesen bejelentkeztem az egyik autósiskolához. Addig nyaggatott, míg nyöszörögve, de el nem mentem rendezni az összes papírt. Minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, így volt, amikor hetente mindennap mentem csak, hogy búcsút mondhassak a napi hasi görcsöknek.

Autónk igazából nem volt, így nem is értettem mama hogyan tervezte, ha véletlen rosszul lenne. Mindig azt hajtogatta, hogy "sose lehet tudni, aranyom".

Miután mama meghalt és én beköltöztem a városba szükségem sem volt a jogsimra. Használtam a jóval olcsóbb tömegközlekedést vagy gyalog mentem el oda, ahová kellett.

Rhys nem mondott semmit, szerintem nem tudott és nem is akart. Hálás voltam neki, hogy csendben tiszteli a döntésemet és nem bombáz a másik oldal előnyeivel. Néha az emberek nem képesek belegondolni a másik helyzetébe, és csak a saját fejük után mennek.

— Nagyon csendben vagy — szólaltam meg végül, ahogy lelassított az egyik piros lámpánál.

Halvány mosollyal felém nézett.

— Miről szeretnél beszélni?

— Bármiről — vontam vállat. — Mióta ismered Henryt?

Egyik kezét a kormányon tartotta, a másikat az ablaknál pihentette. Mintha kicsit elgondolkozott volna, aztán vigyorogva rányomott a gázra, ahogy a lámpa átváltott.

— Hamarabb a nyakamon volt, minthogy járni tudtam volna.

Értetlenül pillantottam rá.

— Az apja apámnak dolgozott, viszont az anyukája elég hamar meghalt. Így, ha már volt két egykorú kis srác, akkor összeraktak minket. Anya idegei helyett egymást akasztottuk ki — nevetett fel. — Nagyon rosszak voltunk, emlékszem, hogy nem volt olyan hét, amikor valamelyikünk nem volt sebes. Ha nem én, akkor ő piszkált addig, míg verekedni nem kezdtünk.

Önkénytelenül is mosoly került az arcomra, ahogy elképzelem a két kis verekedő gyereket.

— Remélem most már nem ezt csináljátok — jegyeztem meg.

— Csak ritkán — kacsintott rám. — Nem amúgy, ahogy elkezdtünk iskolába járni szocializálódtunk és csak akkor ütöttük meg a másikat, amikor szükséges volt.

— Mit értesz szükséges alatt?

Az ülésben felé fordultam, profilját nézve vártam a válaszát.

— Egyszer beszólt mennyire nagy orrom van. — A visszapillantóba nézett, majd rámutatott az orra egyik pontjára. — Majd eltörte, azért ilyen most.

Hangosan felnevettem, de azért megnéztem az orrát közelebbről.

— Szerintem semmi baj nincs az orroddal.

— Köszönd meg Henrynek.

Lassított, ahogy lekanyarodott.

— Volt, amikor lányon vesztünk össze még gimiben — folytatta. — Mindketten túl sokat képzeltünk magunkról, így amikor bejelentette, hogy kit akar elvinni a bálra, gondoltam keresztbe teszek neki. Beszélgettem egy kicsit a csajjal és Henry előtt kértem meg, hogy jöjjön el velem. Igent mondott — nézett rám büszkén. — Megvártuk míg hazaértünk, csak azután vertük szét egymást.

Nehéz volt elképzelni őket ilyeneken marakodni, amikor most két kiegyensúlyozott férfi állt előttem. Az egyetlen, amit kinéztem volna belőlük, hogy a munkájuk miatt veszekednek, hisz mindketten más álláspontot foglalnak, de nem ilyen gyerekes témákon.

— Nekem sosem voltak igazán barátaim — kezdtem bele én, amikor már láttam, hogy nem mondja tovább. — Mármint mindig voltak emberek, akiket éppen akkor a barátaimnak tartottam, de nem maradt meg az évek alatt senki. A szüleim és mama, ők mindig velem voltak.

— Nehéz lehet most. Samuel azt mondta, hogy tudtál róla, de én a helyedben nem tartanám az apámnak.

— Oh! Nem is tartom annak — ráztam hevesen a fejemet. Kezdődjön az újabb hazugság áradat. — Mármint értem én, hogy ő a biológiai apám, de pár héttel ezelőttig nem is láttam.

Azt hittem egyszerűbb lesz hazudnom Rhys előtt. Amikor Samuel felvázolta a tervet, rettentően magabiztos voltam magamban és a történetemben, de amikor a valóságban is fel kellett használnom, úgy éreztem bármelyik pillanatban elronthatok mindent. Másfelől akárhányszor ránéztem, a képébe akartam ordítani az igazságot.

— Az egész ház egy káosz — sóhajtottam. — Dakota aranyos, de már sok. Lilian próbál a testvér lenni, aki nem tudott. Mit ne mondjak, nem a legjobb benne. Samuel gondoskodik róla, hogy jól érezzem magam, de egy ruhákkal teli gardrób nem fogja varázsütésre eltüntetni a sokkot.

Hümmögve bólintott.

— Rám vannak szállva, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék egy polc szélén — húztam el a számat. — És már nem azért, de több mindent átéltem, mint ők a palotájukban.

Vigyorogva vetette rám a tekintetét, arckifejezésemtől az övé is kicsit komorabbá vált, de újra az utat nézte. Kezet váltott a kormányon, a jobb kezét a combomra vezette, biztatásképpen aprót szorított rajta.

— Beszélek ma Samuellel, ha tényleg hozzánk akarsz költözni. — Tenyere simogatni kezdett. — Ha rajtam múlt volna, már a kibaszott kis partijuk óta nálam lennél.

Felnevettem.

— Nem akarok zavarni nálatok, csak felborítanék mindent.

— Engem már teljesen megborítottál imádnám, ha az egész további életemmel is ezt csinálnád.

Apró nevetést engedtem ki magamból. Megfogtam a lábamon pihenő kezét, a számhoz húzva puszit nyomta kézfejére.

— Hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy hasonlóan érzek — motyogtam.

— Mióta szóba jött, hogy feleségem lesz — sóhajtva szünetet tartott. — Kicsit féltem tőle, hogy a szüleim a kapcsolatokat veszik előnybe. A Pritchett család lánya már évek óta forgott a levegőben, arra viszont nem számítottam, hogy te megjelensz az életemben.

— És a szüleid áment mondtak rám? — érdeklődtem.

— A szüleim már jó pár éve halottak, a döntőszó az enyém.

— Én — makogtam. — Sajnálom.

Csak a fejét rázta meg, mintha nem számítana az egész. És mivel ő nem akart erről tovább beszélgetni, jobbnak láttam nem belekotnyeleskedni olyanba, ami nem az én dolgom.

Sajnos a kis csevejjel nagyon hamar eltelt az út, már arra eszméltem fel, hogy Rhys az ablakát lehúzva csönget be a nevetségesen óriási palotához. A többi autó mellé leparkolt, ám még mielőtt kiszálltunk volna a karomat megragadva tartott az ülésben.

— Szeretnél hozzám költözni? Őszintén.

Zöld szemeibe néztem, amik barátságosan várták a válaszomat.

— Igen — bólintottam.

— Jó — tett hasonlóan ő is. — Menjünk, beszélek Samuellel.

Megvárt, míg mellé értem, miután kiszálltunk a kocsiból. Karját a vállamra dobva húzott közelebb magához. Mielőtt beléptünk volna a bejárati ajtón, csókot nyomott a hajvonalamba. Megnyugodva éreztem magam, csak aztán vert ki a víz, ahogy Samuel vigyorogva kinyitotta előttünk az ajtót. Ősz haját zselével hátra nyalta, sötétvörös öltönyt viselt.

— Annyira örülök, hogy látlak titeket! — kissé arrébb állt az ajtóból, beengedve minket.

Rhys elengedett, ahogy kezet fogott Samuellel.

— Beszélnünk kéne — mondta az előtte álló férfinak.

Rhys talán egy fejjel magasabb volt, mint Samuel. Kettejük között egy leírhatatlan tisztelet keringett a levegőben.

Samuel bólintott, majd felém fordulva hozzám szólt:

— Te menj fel! Öltözz át, mosakodj meg!

Nem szóltam semmit, csak egy utolsó pillantást vetettem Rhysre, aki biztatva rám pillantott, majd megindultam az emeletre, ahogy ők eltűntek a földszinten. Ahogy felértem a lépcsőn, kiléptem a magassarkúimból, végül mezítláb sétáltam végig a szobámig. A ruhámat igazgattam, szegény eléggé összegyűrődött, valamint a szaga sem volt már a legjobb. A hátán még mindig ott éktelenkedett a kiborult pia foltja.

Lilian szobája előtt mentem el éppen, ahonnan a kisurranó Valentino majdnem fellökött, de szerencsére hamar elkapott, így nem taknyoltam el a szőnyegen.

— Itthon vagy! — mondta a nyilvánvalót.

— Neked is szia — ráztam ki a kezemet fogásából.

— Beszélnünk kell! — erősködött. — Kérlek.

Fejemmel biccentettem.

— Szerintem is, gyere!

Csendben jött utánam, a szobámba beérve csak az ajtó előtt állt, amíg én bedobtam a cipőmet a gardrób aljába, valamint a ruha helyett magamra kaptam egy hatalmas pólót. Még mielőtt meghallgattam volna, gyorsan felkötöttem a hajamat a fejem tetejére, az arcomat megmostam hideg vízzel, így már a maradék fáradtság is eltűnt belőlem.

Az ágyam szélére ültem, megpaskolva magam mellett az üres helyet vártam arra, hogy helyet foglal. Helyette elhúzta az asztaltól a széket és fordítva ráült egyenesen velem szembe. Kezét a szék háttámlájának a tetején összekulcsolta.

— Hallgatlak — pillantottam rá, miközben feltornáztam magam törökülésbe.

A tegnapi szóváltásunk utáni harag csillapodott bennem és már nem is voltam mérges. Rosszul érintett, amiket Val a szemembe vágott, de nem hibáztathattam érte. Csak féltett és elmondta Rhys annak a részét, amit ő ismert. Hogy ennek az igazság alapja mennyi lehetett? Még jómagam nem jöttem rá.

Viszont addig nem lehettem rá mérges, amíg ő az egyetlen ember ebben a házban, akinek a jelenléte nem kergetett a plafonra. Hogy teljesen megbízhattam-e benne? Nem voltam benne biztos, ám sosem árt egy barátot magunk mellett tartani.

— Nem akartam fasz lenni veled — kezdett bele. — Tudom, hogy neked ez az egész helyzet új és próbálod belőle kihozni a legjobbat. Nem akartam elrontani semmit, se a barátságunkat, se a fejedben kialakított képet Rhysandről. A te férjed lesz és nekem semmi beleszólásom abba neked mi jó.

— Nem mintha nekem sok beleszólásom lenne ebben az egészbe — húztam fel egyik szemöldökömet.

— Tudod, hogy értettem — forgatta meg szemeit. — Annyi a lényeg, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad.

Legyintve vállat vontam.

— Tekintsük meg nem történtnek az egészet — nyújtottam felé a kezemet.

Előre tolta a széket, amíg elérte a kezemet, majd boldogan megrázta azt.

— Megkérdezzem vagy ne, hogy milyen volt az estéd? — húzta össze a szemeit.

Félre nézve kicsit elgondolkoztam.

— Attól függ — néztem rá arcára. — Képes leszel kulturáltan válaszolni?

Fintorogva felhúzta a vállait, de azért megkérdezte: — Jól érezted magad?

— Igen — bólintottam.

Csak lebillentette fejét a karjairól, egy könnyed mozdulattal felállt a székről, amit visszacsúsztatott a helyére.

— Mit csináltál Liliannél?

Háttal állt nekem, az ablakon nézelődött ki. Eltelt egy kis idő mire megfordult ördögi vigyorral a száján.

— Semmi olyat amire te gondolsz. Szóval még mielőtt jobban beleélnéd magad, verd ki a szép kis fejecskédből! — szólt hozzám keményen. — Téged kerestelek.

— Vajon Samuel mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy az egyik kedvenc embere a kislányával kavar? — viccelődtem. — Várjunk! Ezért nem volt jó Liliannek Rhys, mi? Mert te itt vagy neki!

Valentino idegesen kifújva a levegőt az ajtómhoz sietett és még mielőtt kiment volna hozzám szólt.

— Még valami őrült ötlet, Amaya?

Nevetve megráztam a fejem és elköszöntem tőle ahogy kiment.

Boldogan végig feküdtem az ágyamon, magamhoz ölelve az egyik hatalmas párnámat. A bennem rejlő érzéseket nem tudtam már kordában tartani. Annyi impulzus ért kevesebb, mint egyetlen nap alatt, hogy muszáj volt belesikítanom a párnába. Egyszerre voltam boldog, izgatott, ideges és a hasamban lévő pillangókról ne is beszéljünk.

Rhys számomra minden egyes találkozás alkalmával többet mutatott magából. Ellentmondott a dolgokkal, amiket róla állítottak és életem egyik legjobb orgazmusát adta nekem azon a kibaszott asztalon.

Valamiért vonzódtam hozzá. Nem csak testileg, de lelkileg is egyre több mindent adott magából, ami miatt hazudnék, ha azt mondanám nem járt majdnem egész nap a fejemben.

Utáltam magamat azért, mert egy nyomorék picsa módjára ilyen rövid idő alatt teljesen beleestem. Nem mondtam volna még szerelemnek, mert tényleg nem ismertem igazán. De valami húzott felé, mintha az univerzum próbálná világossá tenni a terveit.

Sok párkapcsolatom volt már az életemben, de egyik se tartott komoly ideig. A leghosszabb talán fél évig bírta, aztán rájöttünk, hogy még a szex sem az igazi. Valahogy sosem találtam magam mellé olyan embert, aki megnyugtatott és otthon éreztem magam. Mindig nyújtani akartam valamit, mindig kiöltöztem, amikor azokkal az emberekkel találkoztam pedig a legtöbbjük képtelen volt a csúcsra juttatni.

Az, hogy kétségbe voltam esve, nem volt elég jó kifejezés. Miután egyedül maradtam, mindig próbáltam magam mellett tartani valakit. A beszélgetés sosem volt az erősségem, sokkal hamarabb megtaláltam a férfiakkal a közös hangot az ágyban és volt egy idő amikor azt hittem ez jó is így.

De eddig egyszer sem éreztem hasonlót, mint most.

Kiabálás hallatszott a földszintről. Gondolkodás nélkül ugrottam ki az ágyból és néztem ki a folyosóra, ahol mindenki értetlenül nézett a másikra. Sietősen lépkedve a lépcsőkig neki mentem pár alkalmazottnak, akiktől bocsánatot kértem, de nem tűntek ettől sokkal boldogabbnak.

— Fogadd el Samuel, hogy már nem te vagy az, akinek a kezében van a hatalom — ütötte meg a fülemet Rhys hangja. Nem hallottam még ennyire öntelten köpni a szavakat, mérgesnek tűnt. — A végső szó az enyém, öregember. És minden úgy lesz, ahogy én mondom!

A bejárati ajtót becsaphatta maga mögött, mert mire már a lépcső tetejéhez értem csak egy dühös Samuellel találtam szembe magam.

Mégis mi történhetett?

Samuel idegesen a hajába túrt, a fejét rázva dőlt előre, a térdén támasztotta meg magát. Valamit motyogott az orra alatt, viszont azt nem hallottam innen fentről. Mikor már elég levegőhöz jutott, kiegyenesedett és egyenesen felém fordult.

— Mit nézel? — ordította. — Tűnj el a szemem elől!

Éles hangjától összerezzenve láttam jobbnak, addig a szobámban maradni, míg arra utaló jelet nem kapok, hogy már muszáj kijönnöm onnan.

Semmi üzenet, semmi nem jött Rhysandtől, ami jelet adott volna arra, hogy jutott valamire Samuellel. A szóváltásukból ítélve nem ment annyian egyszerűen minden, ahogy azt én elhittem. Ezeknek a férfiaknak a kezében tényleges hatalom van, amit képesek használni.

Mikorra már besötétedett, nem is néztem a telefonomat, arra jutottam, hogy ha van valami, valaki úgyis szólni fog nekem. Ahelyett, hogy a tévét bámultam volna, mint ahogy mindig is csináltam, a gardróbba menekültem.

Akkora volt az egész, hogy néha nekiálltam kiválogatni pár dolgot, ami eléggé tetszett, de amikor egy óra után még a negyedén se tudtam átverekedni magam, mindig abbahagytam. Most muszáj volt valamivel lefoglalni az agyamat, így akár három órát is eltölthettem ott, nem igazán vettem észre. Ruhákat próbálgattam, cipőket húztam a lábamra és egy párat külön raktam, amik igazán tetszettek. Nem volt sok, hisz a legtöbb nem igazán egyezett a stílusommal, de mégis mit vártam? Igazából ez az egész gardrób egy kuka volt, tele ruhákkal, amik már nem kellettek se Dakotának, se Liliannek.

Éppen egy szoknyát húztam fel magamra, amikor megálltam a hasamnál, a még mindig látható vágásnál. Fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan sikerült megszereznem, ettől függetlenül ő nem akart engem elhagyni. Arra emlékeztem, hogy az egyik este egy hajléktalanszállón segített egy lány kitisztítani, viszont kötszerünk nem volt, így csak visszahajtottam rá a felsőmet. Szerencsére nem fertőződött el, csak eltűnni nem szándékozott.

A zöldes foltok mindenhol kezdtek halványulni volt, ahol már nem is igazán lehetett látni. Egy pár hét és a bőröm újra olyan lesz, mint régen.

A szoknya végül magamon nem tetszett, így visszatettem, ahová eredetileg tartozott.

Kopogást hallottam a gardrób ajtajából, felkapva a fejem találkoztam szembe Samuellel. A pár órával látott ideges ember lenyugodott, egyenletesen lélegzett és az arca is kisimult.

— Zavarok? — szólalt meg rekedt hangján.

Ledobtam, amit éppen a kezemben tartottam és megráztam a fejem.

— Holnap délelőtt jön érted Rhysand. Pakolj össze mindent, amire szükséged van! 

panasz / nasty